Hajónapló

Emlékezetblog hetedik fejezet, hetedik rész.

Nem jó az egész...szóval nem az egész, de szerkeszteni kellene ezt az irományt, mert fésületlen. Merthogy az elmúlt két napban életet leheltem egy korábbi PC-be és találtam rajta egy rakás korábbi PC-ről mentett képet amit a korábbi diáimról, meg fekete-fehér negatívjaimról szekenneltem be. És ettől beugrott egy csomó emlék. Szóval a teljes hatodik részt át kellene szerkeszteni quasi újraírni és hozzá képeket betördelni. De nincs kedvem hozzá. Úgy hogy most mást csinálok. "Újraemlékezem" az előző részt immáron képekkel. Íme első vízijárművem a Neptun lengyel összerakható gumikajak.

Négy éves koromtól a "legjobb jóbarátom" Csete Bandi ül épp benne későbbi feleségével Irénkével. A kép valamikor 1965 táján készülhetett a soroksári Dunaág Bolgárkertész öbölben. Koratavasz volt 11 fokos víz, azt hittem szétfagyok de megfürödtünk benne, MOST ha nincs 23 °C  a lábam se dugom bele.

Balaton.... egy kiselejtezett vasúti kocsiban putriztunk, az egyik lány papája MÁV nyugdíjas volt, annak a horgásztanyáján.. ha jól emlékszem Szántódon... de hát ennek már majd 60 éve.

Balra a Felker Dodó aki a tejtestvérem volt mint korábban említettem kecsketejileg ő is ettől maradt életben a háború után.

Katonaság  adóház a Kamaraerdőn.  Balra Schödl Tomi akinek az ügető volt a mániája, a "Ménesek Nagydíjára" képes volt "dobbantani", jobbra a már említett "Beles" ( azt hiszem Hargittai volt az igazi neve). Épp az ebédet hozzák, a háti "tütyőben" a folyékony, a málhazsákban a kenyér meg az éjszakai pótlék.

A "Pici" kutya (amit kölyökként loptak a veszprémi lokátorosoktól a kitelepülők) meg én.

Miután katonák közt szocializálódott, gyűlölte a civileket. Ott a hátam mögött kirándulóút vezetett és hétvégéken jöttek a turisták, a kutya meg volt őrülve, hogy széttépi őket. Szóval pont fordítva volt az egyenruhával, mint  a postásokat megtámadó kutyák. Nade délutánonként ha tehettem átöltöztem civilbe és leléptem haza Angyalföldre. A ruhám bent lógott az adókocsiban a rádióállomás mögé beakasztva. Pici farokcsóválva követett a bódés kocsi ajtajáig, és ott előtte várt. Bementem, átöltöztem, kilépek, elkezdett ugatni, a hátán felmeredt a sörény, szörnyű fogaival vicsorogva szemei vérben forogtak. Na vissza  a kocsiba, levetkőztem, visszaöltöztem katonának, kilépek, Pici csóválja a farkát és várja a simogatást. ( Nagyon jóban voltunk. Ha leültem enni, odatelepedett elém és kinézte a számból a falatot. Addig bűvölt, míg odaadtam neki a felvágottat, én meg ettem a zsíroskenyeret.)  Namondom, jösszte befelé! Beinvitáltam a kocsiba és levetkőztem. Eddig semmi gond, a gatyás katonákat megszokta, nyaranta így járkáltunk odafent, lazák voltunk a tisztmentes helyünkön. Nade elkezdtem civilbe öltözni. Ahogy belebújtam az egyes ruhadarabokba úgy komorult el a kutya. Amire végeztem, megint ellenséggé vált. Egyszerűen NEM ÉRTETTE. Szemmel láthatóan egy világ omlott össze benne. Meg nem harapott persze, de ahogy közelítettem, hogy megsimogassam elhátrált és végül farkát behúzva eliszkolt, hogy ne is lásson. Talán még a fejét is csóválta, hogy hát ez mégiscsak...... Amikor leszereltünk a a Juhász Pista (akinek szintén "Pici" volt a beceneve, mert 1,90 magas és 100 kiló volt) hazavitte, gondolom aztán megszokta a civil környezetet.

Leszerelés után lettem vitorlás versenyző, azelőtt csak időnként ültem be kalózba, bár fejben már sok mindent tudtam, mert elolvastam és megtanultam mindent ami az akkor egyetlen szakkönyvben Tóth Kálmán "Szélcsendben és viharban"-jában volt. Mindjárt a nehezével kezdtem, a parton álló Orion vas 50-es rozsdátlanításával és festésével.

Itt már vízen a hajó.

1972-től kezdve gyakorlatilag minden nyári hétvégét, plusz a szabadságomat és minden munkaszüneti napot a szezonban, kora Húsvéttól késő őszig lent töltöttem Siófokon. Kezdetben a Vízügy vitorlás klubban (VSC)

majd később amikor tengerész lettem átigazoltam a MAHART SC-be, ami szemben volt vele a "szigeten". Ez itt ugyancsak a sziget, de a Nemzeti Színház üdülője, ahol a büfében a Pempő mérte a pálinkát, de erről már írtam.  Előtérben az Aquárius a VSC motorosa mellette az Orion.

Ami érdekelt akkoriban a meló, a Balaton meg a lányok. Az még a házibulis világ volt.  Persze szigorúan öltöny, nyakkendő. Némi alkohol és szolid társasjátékok, itt éppen a "húzdmeg-erszdmeg" ... aki eltévesztette zálogot adott amit  a végén ki kellett váltani.

Mondjuk mai fejjel ez elég nagy marhaság volt, kitartani az ablakon a lányt  a negyedikről. Talán ezért se maradt a karjaimban, egyszercsak csörgött a telefon, őt hívták és kisvártatva elköszönt magamra hagyva reményeimmel. Többet nem láttam, csak hallottam, hogy elvette őt feleségül későbbi klubtársam a Garas Dezső.

Ha már említém az akkori idők rendszeres ifjúsági foglalkozását a házibulikat. Egészen borzalmas alkoholféleségeket fogyasztottunk akkoriban. Fekete címkés (gyümölcsöt sose látott, krumpliszeszből és valami ízfokozóból készített) cseresznyepálinkát, "Mecseki" nevű akármit, "Hubertuszt" és ÉVA vermutot. A Napóleon konyakról azt hittük, hogy az italok Csimborasszója, amikor tengerész lettem és innivalót rendeltem a vámmentesen szállító schips chandlertől, meglepődve láttam, hogy a legolcsóbb ital ami csak létezik az égetett szeszek listáján, a legolcsóbb whisky is majd a duplájába kerül. Naszóval tartottam a divatot és bár olyan nagyon nem csábított az ezúton megszerezhető mámor, de "Rómában mint a rómaiak" meg ugye mamlaszból felnőtté válni volt a cél, hát ittam. Úgy tűnik bírtam is, legalábbis tíz feles után még mérlegállást csináltam Balatonszemesen a KISZ vezetőképző tábor alkalmából a patak hídjának korlátján, szóval nem volt gond. De buliról bulira talán mindig egy picivel többet. Amúgy rám kedvező hatást tesz a szesz, vidám és beszédes leszek tőle, egyszercsak azt veszem észre, hogy mindenki engem hallgat, valószínűleg az agresszivitás is hiányzik belőlem ami a piásokat gyakran teszi ellenszenvessé. Egyedül a gyomrom nem igazán bírja. Naszóval volt  a társaságban egy srác a Józsi akiről az volt a véleményem, hogy ő aztán igazán nagy piás, alighanem csúnyán fogja végezni, mert megindult a lejtőn. És valaki csak úgy "approximatíve" feldobta a Józsinak, hogy "Veled aztán nem mernék versenyt inni Józsikám!" És ő meg azt válaszolta, hogy "Hát nem is ajánlanám senkinek.... egyedül a Vilitől tartanék egy kicsit." És ez nekem beakadt. Hogy ez a quasi alkoholista TŐLEM tartana... Jézusom, csak nem??? És attól kezdve nem ittam. Nem semmit persze mert az ellenkezett az elfogadott szokásokkal, de épp csak az illendőség határain belül. És nem hiányzozott azóta se. Hasonló módon észbe kapva  nem lettem egyéb szenvedélyek rabja se. Munkahelyemen szinte minden férfi dohányzott és a nők jórésze is. Engem szüleim nagyon óvtak a bagótól és nem is dohányoztam felnőtt koromig. De miután köröttem mindenki, hát én is rágyújtottam, bár nem ízlett, mint alighanem senkinek se eleinte. 4,40 volt egy csomag füstszűrős Fecske, rágyújtottam párszor. Aztán eszembe jutott apám intelme "Pénzért veszel magadnak betegséget". Húsz éves voltam. HÁT HÜLYE VAGYOK ÉN?? Amikor a srácok tizenévesen felnőttnek akarnak LÁTSZANI akkor kezdenek dohányozni. De én már felnőtt vagyok, MOST szokom rá??? Addigra egy fél csomaggal ha elszívtam. Fogtam a maradékot és kidobtam a kukába. Azóta sem gyújtottam rá, kivéve egyszer Barcelonában az orfeumban egy szivarra, de ott az akkor hozzá tartozott a hely hangulatához. Ja és nem is kávézom. Mert az is egy átkos szenvedély. Nyári verőfényes nap volt olyan 1965 táján, és áramszünet délelőtt a VEGYTERV-ben. Akkoriban papíron ceruzával dolgoztunk, logarléccel számoltunk, a rajzolók tussal pauszpapíron rajzoltak, a gépírónők mechanikus írógépeken kopácsoltak, szóval SEMMIHEZ nem kellett villany. DE elnémult az kb 100 db egylapos villanyrezsó amin a kotyogós kávéfőzők rotyogtatták egész nap  a fekete életbentartó nedűt az arra rászorulóknak. És persze a büfében se működött  a kévéfző.  A délelőtt közepére támolygó kigúvadt szemű zombik hörögték mindenfelé " Egy KÁVÉT!!! Képtelen vagyok felébredni!!!" Aznap a cég teljesítmény nem ért szart se. Addig megittam néha egy-egy kávét a szokás miatt, de attól  kezdve nem. Ha vendégségben vagyok és TÉNYLEG nem kérek semmit, mert nem piálok, nem zabálok de megesik a szívem a háziasszonyon aki ott tördeli a kezét, hogy hát mégis mivel kínáljon, akkor, csakhogy megnyugodjon,  elfogadok mint quasi édességet  egy kappuccinot sok cukorral, de ennyi. Amit komolyan vettem mindig az a munkám. Sok mindent el lehetett rám mondani, túl nyers vagyok, csúnyán beszélek néha még  a nőkkel is, nem rejtem véka alá a véleményem, nem adok a kötelező eleganciára (igazgatóként se jártam öltönyben én csak úgy hívtam "libéria"), hanem ugyanabban  a farmerban és kockás ingben amiben melósként, de arra kényes voltam, hogy a munkámra soha ne legyen panasz. Hogy abban mindig én legyek a legjobb. 

A KISZ-ben az volt a legjobb, hogy voltak céges bálok, mindenféle autóbuszos kirándulások, bejártuk Magyarország legszebb helyeit és hát ez olyan vállalat volt ahol a dolgozók fele nő volt, ez amikor az ember 20 éves akkor nagyon fontos dolog. Valahol Sopron közelében volt egy vár amit egy ember egyedül épített ez a kép annak a kapujában készült rólam.

Ébredés a turistaszállóban.

Szintén KISZ program, szüretelés Apostagon a TSZ -ben utána birkapörkölt. És persze fiúk-lányok bandában. EZ volt a lényeg.

Az ülő sorban hölgykoszorú közepén sapkában akkor épp szakállasan szerénységem.

1973-ban megvettem az első autómat.

Szerettem ezt a kocsit. Azóta volt jó pár, de ez az egy aminek a rendszámát még ma is tudom. Na ezt még elmesélem. Nagyon jó volt a fűtése. Kora tavasz volt és olyan hideg nyirkos idő, az emberek kalapjukat a szemükbe húzva gallérjukat felhajtva, piros szélcsípte orral mogorván bandukoltak az utcán. Mi meg a barátnőmmel autóztunk a városban (forgalom a maihoz képest gyakorlatilag még nem volt) maximumra állított fűtéssel derékig meztelenül... de nem felülről.... hanem ALULRÓL. És minden piros lámpánál matattunk. És ebben nem az volt a legjobb, hogy NEKÜNK milyen jó, hanem AZOKNAK odakint meg milyen rossz.

Folytatása következik.

Emlékezetblog hetedik fejezet, hatodik rész.

Ott szakadt meg a mesém a saját pályám részletezésében, hogy felvettek a VEGYTERV-be. Mint kezdő technikusnak "Műszaki ügyintéző II. " volt  a besorolásom és a fizetésem havi 1100 Ft. Mondom 1963 július 15.-én a 18. születésnapomon. ( Pohár sör 2,10,  korsó 3,50,  kiló kenyér 3 Ft )

Az a helyzet, hogy azonnal éreztem, hogy igazából semmit se tudok. Az iskola igazán jó volt, de szinte alig értettem igazából bármihez is. DE, amit az érettségi banketten mondott a Szaniszló Tibor tanár úr, " Azt akartam nektek megtanítani, hogyha az életben valahol elakadtok akkor képesek legyetek megkeresni hozzá a segítséget, hogy tudjatok könnyen valami "puskát" találni" na AZ nagyon működött. Mára ezt úgy fordítom le, hogy aki jól tud GOOGLE-zni az már egy komoly tudás. Akkoriban ez egy kicsit nehezebb volt, de ment. Munkahelyemen először is volt kiktől tanulni és azt hiszem szerencsés voltam a válogatásban. Senki nem féltette a tudását, bárkihez fordultam segített. Fokozatosan szoktam hozzá az egyre nehezebb feladatokhoz. Mondjuk azzal gyakran szembesültem, hogy hiányzik a gyakorlatom, mert hogy az iskolapadból kerültem a tervező asztalhoz, tehát hátrányban voltam azokkal szemben akik kivitelezői, üzemeltetői gyakorlattal rendelkeztek, de ezen nem lehetett változtatni. A munka érdekes, változatos volt, kisfeszültségű hálózatok, erőátvitel, világítás, villámvédelem kivitelezési terveit készítettük a teljes magyar vegyipar számára, mely akkoriban felmenő ágban, kiemelt iparágnak számított. Sokfelé jártam az országban tervezői művezetésre, melyre a családosok szívesen küldték maguk helyett a fiatalokat, és ennek során rengeteget  tanultam. Főleg a gyógyszergyári tervezés volt a szakosztály profilja, ma is ismerősen cseng a Chinoin, EGYT, Biogál,  vagy a Tiszavasvári Alkaloida, ahova Debrecenbe kellett repülni IL-14-essel hajnalban, onnan vonattal tovább és este ugyanezt visszafelé. Ha jól emlékszem 117 Ft volt a repülőjegy ára és az egész út kevesebb mint két órát tartott beleértve a reptéri buszoztatást is, míg a gyorsvonat másodosztály meg 96 Ft, de négy óra alatt ért le Debrecenbe, szóval a cégnek megérte repültetni oda-vissza egy nap alatt, míg ha vonattal mentem volna az nem fért volna bele a napba, szóval még az Arany Bikában egy éjszakára szállást is kellett fizetni, ezért főleg repültem. Akkoriban sok éven át 31 Ft volt a napidíj, ez kezdetben elég volt valóban egy alapos étkezésre, de 10 évvel később már egy reggelire is kevés volt. Szerettem a munkámat és elvárták a fejlődést, ezért csináltam végig estin a felsőfokú technikumot, majd miután leszereltem a Kandóban a főiskolai különbözetit, de erről már írtam korábban. Teltek az évek és én már rég nem voltam az az éretlen gyerek aki kikerült  a technikumból.  Ahogy a szakmai tapasztalatom növekedett úgy lettem gyámoltalan mamlaszból tapasztaltabb  a lányoknál is, bár sose voltam a nők bálványa. Ők tapasztalatom szerint  a "rosszfiúkat" szeretik, mert úgy gondolják, hogy majd ők megváltoztatják őket, na ezt követik aztán a fájdalmas csalódások. 

Aztán valahogy megroggyant  a "rendszer".  1968 nyarán Csete Bandi barátommal hátizsákos túrán voltunk a bolgár tengerparton  amikor bevonult a Varsói Szerződés egyesült hadserege a lázadó Csehszlovákiába. Az egészből nem értettünk semmit, a tenger amit akkor láttam először jobban érdekelt. 1969-ben a jugoszláviai Rovinjban voltunk ugyanígy hátizsákkal, amikor egy német kempingező televízióján láttam ahogy egy ember a Holdra lép.  És közben valahogy megszűnt a vegyipar kitüntetett ágazat lenni. A feszített munkatempó enyhült, az állandó hajtás, az örökös sürgős határidők megritkultak. A vállalt a felduzzadt létszámmal munkát keresett és talált az akkori NDK-ban  a Lipcse közelében lévő hatalmas Bitterfeld Chemische Kombinat-ban.  Nem volt egyszerű a németekkel dolgozni. Gyorsan kellett németül legalább valahogy beszélni megtanulni, ráadásul az ő rendszerük teljesen más volt mint a miénk, mi egyből kivitelezési tervet csináltunk, ők meg ezt több lépcsőben kérték, poroszos nyakatekert módon, nem rajongtam érte, de hát ezt kellett szeretni. Mondjuk utazni jó volt, így jutottam el Weimarba, Drezdába, Berlinbe (persze csak a keleti felébe) a múzeumokba is, mert mindig volt egy kis szabadidő, miközben kijártunk rendszeresen felmérni, tárgyalni, egyeztetni, olyan tervdokumentációkban kutattam a múltat, amikben a céget még IG Farben Industrie- nek hívták és gondosan ki volt vágva belőlük a horogkereszt. De egyre kevésbé szerettem csinálni. Tizenkét és fél év után érlelődni kezdett bennem, hogy valahogy váltani kellene. De AZOK még nem olyan idők voltak amikor csak úgy állást változtatott az ember. HACSAK....

Talán már említettem, hogy nekem a hajó volt a mániám apró gyerek korom óta. Amíg a többiek falovacskákkal később lendkerekes autókkal játszottak, én minden talált deszkadarabból hajót faragtam és amikor esett az eső rohantam a tócsákhoz megúsztatni. Többek közt Jules Verne-en, Athure Ransome-on, Dékány Andráson nőttem fel és első fizetéseimből összespórolt pénzemen egy Neptun  gumikajakot vettem, amivel megkezdtem a vízi életemet az RSD-n amit akkor még "Ráckevei Dunaág"-nak hívtak. Majd munkahelyi kollégám és barátom, a korábban már említett Szilágyi Andris segítségével jutottam be a Vízügy vitorlás egyesületbe, ahol versenyezni kezdtem. Szóval vízibolond lettem... vagy maradtam gyerekkoromtól mind a mai napig. Nos ebben a minőségemben volt az íróasztalom mögötti fal teleragasztva mindenféle hajók képével. Egy húsvét környéki napon egy kollégám a kislányának valami nyuszis rajzot színezett ki, amit otthon kezdett el rajzolni és egy előző napi  Népszabadság első-utolsó oldalába volt csomagolva. Ennek a lapnak az álláshirdetéseit kezdte olvasgatni egy másik kollégám és ismerve hajómániámat felolvasott egy álláshirdetést. A mai napig szó szerint emlékszem rá. " A MAHART Tengerhajózási Üzemigazgatósága keres tengeri hajókra forgalmi szolgálatba erősáramú végzettségű, katonaviselt, 30 évnél nem idősebb férfiakat. Jelentkezés...stb" Nem akarsz jelentkezni Vili?? Felnéztem, letettem a ceruzát, az egész döntés nem tartott annyi ideig amíg ennek a korábbi mondatnak az elolvasása tartott. Mert minden stimmelt, pár hónapom volt a harmincadik születésnapomig és életemben először volt értelme, hogy voltam katona...."DE IGEN. Ha keresnek, mondjátok, hogy elmentem jelentkezni!" És felálltam a helyemről, lementem a parkolóba, beültem az R4-be és kiautóztam Csepelre a Szabadkikötőbe jelentkezni. Anyámnak el se mondtam. Gondoltam úgyis kiszórnak az orvosin a szemem miatt. De nem szórtak ki, pedig a barokamra kivételével végigcsinálták a jelentkezőkön az összes vizsgálatot amit  a harci repülőgépek pilótáinál szokásos a felvételkor, még  a pörgetős székből is támolygás nélkül szálltam ki. A szemem meg azért nem volt probléma, mert sasszem csak a fedélzetieknél kellett, gépüzemben jó voltam egyik szememmel enyhén tompalátóként is. Amitől még tartottam kicsit, az a szakmai felvételi volt, a cég vezető elektrikusa a központban, későbbi kedves kolléga Szűcs Jancsi "vizsgáztatott", előtte készültem a villamos gépek jegyzeteimből, mert az kicsit feledésbe merült a hálózatok tervezése közben, elkérte az oklevelemet, azt mondta "rendben van". Kérdeztem "semmi szakmai kérdés?" Azt válaszolta, "Ezzel a papírral, mit kérdezzek? " Öt év múlva, amikor én ültem az ő székében, én egy kicsit azért alaposabb voltam a jelentkezők válogatásánál, de aki nagyon akarta és nem volt teljesen alkalmatlan, nem álltam az útjába, AZ, hogy ki mire alkalmas, úgyis a tengeren fog kiderülni. Na többek közt erről fognak szólni a következő részek.

Gyors döntés volt mint minden döntés az életemben. Voltak köztük jók és voltak rosszak is. Szerintem ez egy jó döntés volt. Már több éve hajóztam amikor egyre jobban látszott a vegyipar romlása, a régi kollégák mindenféle káeftékben  próbáltak érvényesülni, szóval szerencsém volt. És főleg kitárult előttem a világ. Akkoriban az ember nem utazgathatott "csak úgy", amikor a tengerész útlevelemet a kezembe vettem és az volt beleírva, hogy "Érvényes öt világrészre", kishíján könny szökött a szemembe.

Folytatása következik.

Emlékezetblog hetedik fejezet, ötödik rész.

No volt két nap szünet, de most folytatom. Igazából azért részleteztem ennyire a munkás ifjúságom indulását (és még fogom is alant egy kicsit) mert nagy-NAGY tudatlanságot látok szinte mindenütt  az általam már felnőtt fejjel megélt '60-as évektől a '90-esekig tartó 30 évről. Ennek nagyrésze úgy vélem szándékos hazudozás a politika azon résztvevői részéről, akik ebből a maguk és pártjuk részére hasznot remélnek, akik meg nem részei a pártpolitikának, azok részéről egyszerűen csak szerzett, vagy születésük, neveltetésük révén megörökölt ostobaság. 

Azt tudni kell(ene), hogy a bukott '56-os forradalom óriási változásokat hozott a rendszerben, annak ellenére, hogy vérbe fojtották. Kádár nem tudta ott folytatni ahol Rákosi abbahagyta, ebbe még a moszkvai elvtársak is kénytelenek voltak beleegyezni. Túlságosan rossz volt a Szovjetunió nemzetközi megítélése, az ENSZ folyamatosan napirenden tartotta a "magyar kérdés"-t,  valamit muszáj volt kozmetikázni rajta és Kádár ezt ügyesen kihasználta. Divat ma mindenért Kádárt hibáztatni, és akkoriban magam is egyetértettem ezzel, de a mai eszemmel úgy gondolom, hogy egy olyan keményvonalas kommunistával mint Münnich Ferenc  rosszabbul jártunk volna ( egyesek szerint több anarchistát pusztított el a spanyol polgárháborúban mint falangistát), mostanra úgy gondolom, hogy a lehetőségek korlátozottak voltak, megszállt ország voltunk és ebből kellett Kádárnak kihoznia a maximális szuverenitást. Akkor persze mind berzenkedtünk, és miközben végighallgattuk a KISZ gyűléseken a kötelező fejtágítókat, esténként a Szabadeurópa rádión meg az aktuális magyarázatokat, egyre bátrabban pofáztunk. Különösen miután 1963-ban, tehát munkába állásom évében a politikai bebörtönzöttek többsége amnesztiával szabadult. Most (a mai eszemmel) tovább fogom védeni Kádár Jánost. Mára a pártpolitika közönséges falkazsákmányszerzéssé silányult, tehát azt hiszem a többség számára teljesen érthetetlen az, hogy valaki ELVEK szerint politizál. Kommunistának lenni, azaz hinni az osztálynélküli társadalom eljövetelében, melyben mindenki szükségletei szerint fogyaszt és képességei szerint dolgozik, ugyanolyan, quasi vallásos hit, mint hinni Krisztus feltámadásában és a túlvilági igazságszolgáltatásban. Kádár kommunista volt, ezt a meggyőződését ifjúkorában szerezte és megpróbált hozzá hű maradni végig. Hogy ez nem lehetett könnyű, azt az utolsó beszéde bizonyítja amikor Nagy Imre ( aki ugyancsak hithű kommunista volt, ahogy '56 hőseinek, elitétjeinek többsége is)  és társai újratemetésén immáron bomlott elmével próbálta megmagyarázni a "bizonyítványát". Úgy gondolta hinnie kell a rendszer megjavíthatóságában és mint reálpolitikusnak ennek érdekében a kompromisszumokban. Egy biztos. Miközben kelet és nyugat közt egyensúlyozott, hazámat a szocialista láger "legvidámabb" barakkjává sikerült manővereznie, az emberek VALÓBAN  gyarapodtak (nemcsak a propagandában mint ma Orbán alatt). Az ő elve volt az "Aki nincs ellenünk az velünk van"...szemben a korábbi Rákosi-féle (és a mostani Orbán -féle) "Aki nincs velünk az ellenünk van" rendezőelvvel. Ha párhuzamot akarok vonni a kommunisták olyanok voltak az eszme válságos időszakai alatt, mint ma a "fiatal demokraták", akik most, hogy megöregedtek, a belágyult agyukkal még akkor is hithű Fideszesek amikorra a pártjuk és bojtorjánhala a KDNP kizárólag csak a hatalom és az ezzel járó kiváltságok megtartásában érdekelt és a Nemzet érdekeit, valamint az azt meghaladó általános nemes elveket, olyanokat mint a jog, igazság, szabadság, becsület, látványosan leszarják.

És AKKOR úgy tűnt, hogy miközben, ahogy a hivatalos szövegekben emlegették "a szocialista rendszer világrendszerré vált", a rendszer valóban mutatta fejlődés jeleit. És ebben Magyarország az élen állt. Az itt "ideiglenesen állomásozó" szovjet csapatok ellenére. Nehéz lehetett Kádárnak a bigott saját kommunistái és a Moszkvából állandóan rá szegeződő ottaniak szeme láttára manőverezni kelet és nyugat közt, én A MAI eszemmel ezt rendkívül pozitívan értékelem. Akkoriban azonban ugyanolyan hülyegyerek voltam mint a "rendszerváltó értelmiség" akik úgy gondolták, hogy elég megdönteni a rendszert és akkor a haza fényre derül, hát LÓFASZT, azért vagyunk most legvidámabb barakk helyett  a pöcegödörben.... DE még nem tartunk itt a történetben.

A rendszer igenis mutatta ígéretes jeleit a fejlődésnek. Elsősorban a káderállomány alakult át. A felső vezetésben fokozatosan helyet kaptak a régi "szükségkáderek" helyett a tehetséges, képzett fiatalok. A második-harmadik vonal persze sokat szenvedett az odejtőernyőzött mozgalmi "titánok" miatt (ti tán tudtok valamit kezdeni az elvtárssal), de hát az a rendszer is csak olyan volt mint a mai, hogy "nem hagyta az árok szélén a jó elvtársakat". Rendkívül ígéretesen indult 1968-ban az un. "Új gazdasági mechanizmus". Neveztük a zseniális, és tanítványai körében rendkívül népszerű Liska Tibor közgazdász után "liskaizmus"-nak is. A politikai arcélt többek közt olyanok adták mint Fock Jenő  miniszterelnök és Nyers Rezső pénzügyminiszter. Nem igazán értettük, de éreztük, hogy valami elindult. A mezőgazdaságban a háztáji gazdaságok, a meginduló agrárvállalkozások amik "mezőgazdasági melléküzemág" gyűjtőnév alatt rugalmasan illeszkedtek bele a recsegő-ropogó szerencsétlen tervgazdaságban vergődő szocialista gazdaság réseit kitölteni, durva illesztéseit megolajozni. Burgert Róbert a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinátban az USA-ból vásárolt gépekkel olyan mintagazdaságot teremtett, hogy azt az USA-ból jöttek ide delegációk megtanulni. Győrben ipart teremtett Horváth Ede. VALAMI elindult. De a mindenható "párt" keményvonalasainak, Komócsin Zoltánnak, Biszku Bélának ez a kapitalizálódás nem tetszett. Tőlük, különösen, hogy a hátuk mögött ott állt Leonyid Brezsnyev és a Szovjetunió, még Kádár is alighanem félt. Közben Csehszlovákiában, Lengyelországban is bajok voltak a szocializmus építésével, szóval leállították a "mechanizmust", és visszatértünk a régi kézivezérléses "szocialista tervgazdasághoz", annak minden kipróbált és rosszul működő, vagy éppen működésképtelen hagyományával, PONT mint manapság  az ötletalapú, Orbánvezérlésű feudálbolsevofasizmusban.

Olyan 1970 táján felvettek az osztályra két frissen végzett mérnököt. Egyikük mesélte, hogy a kínai évfolyamtársaik nagy vágya, mondhatni a karrierük csúcspontja volt, hogy lediplomázva és hazatérve a "népi" Kínába, egy Csepel túrakerékpárt vihessenek haza. Csak úgy összehasonlításként 1973-ban én már saját autóval jártam. Nos NÁLUNK 1975-re Fock Jenő már nem volt miniszterelnök, hanem a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége- ének (MTESZ) elnöke, Nyers Rezső meg  a Közgazdasági Szemle szerkesztőbizottságának elnöke, szóval súlytalan jelentéktelen funkciókba száműzték az "új gazdasági mechanizmus" megalkotóit. De VALAKIK végigcsinálták! IGEN A KÍNAIAK! És nézd meg hol tartanak azóta! Akiknek a szerencsésebbje  Csepel túrakerékpárral kezdte. Mi azóta most fordulunk vissza harmadszor  a megkezdett reformok útján. Úgy tűnik mégis számít ha egy nép kultúrája 2000 évvel öregebb.

Folytatása következik.

Hóvihar reggel. Na nem igazi vihar csak amolyan "hejdunárólfújaszél", de miután -2,8°C, mégiscsak igazi tél. 

Hó van a Duna jegén, a sóján

és a szántóföldön.

Kicsit nehezen járok, előjött a bal térdemben a fájdalom, tegnap este volt  a csúcson, átmasszíroztam géppel, igazából fogalmam sincs, hogy az használt, vagy anélkül is javult volna, reggelre már egész jól sántikáltam ahogy a Szmájli kutya végigvonszolt a szokásos útvonal...negyedén, többre nem volt kedvem. Időnkén előjön minden ok nélkül, de egy-két nap alatt elmúlik.  Megállapítom, hogy a kutya bundája sokkal alkalmasabb viselet mint az én ruházatom, rajta eleve van vagy három különféle sűrűségű szőrzet, amiről hazaérve egyetlen szapora rázással el tudja tüntetni az utolsó hópelyhet is, én meg hosszasan rázogattam a kabátomat sapkámat odakint, aztán mégis ki kellett akasztani száradni a cserépkályhára.

Fentieket még reggel írtam mielőtt belecsaptunk volna a pozsonyi kiflibe. Egész nap dolgoztunk vele, íme az eredmény estére.

Csodásan finom lett, van benne mákos és diós. Csináltam menet közben is egy csomó képet, de valami gubanc lett a memóriakártyával letöltés közben, elvesztek a képek a kártya is csak formázás után volt hajlandó működni a fényképezőgépben és ettől persze az összes kép megsemmisült. Szóval voltak képek a töltelék főzésről, a dagasztásról, a kiflik töltéséről, a sütés előtti állapotról. Bevallom legalább annyira elfáradtam készítés közben mint amikor a tűzifát baltáztam egy napig. Pedig ezt ketten csináltuk.

Ma nem lesz emlékezetblog, elment a nap másra.

Reggel hideg volt, -7,8 °C odakint, bent a hajóban ahol alszom +0,4 °C. Viszont gyönyörű napsütés már korán reggel

Érdekes a hőérzet, kevésbé fáztam mint pár napja amikor nulla fok körül volt, de köd és szél, amolyan igazi "takonyhúzó idő" ahogy boldogult anyám szokta volt mondani.

Más. Szerintetek jóötlet volt visszahonosítani a hódokat? Ezt tegnap fényképezte J a Balabán csatorna partján.

Közelebbről, ezek

olyan 15-20 cm törzsátmérőjű fák. Egyre több ilyet látni. Én nem haragszom különösebben a hódokra, minden állat úgy él ahogy akar, de ennek különösebb hasznát nem látom. Azt gondolom, hogy természetesen az is túlzás, hogy mindent az ember kizárólagos önös szempontjából tekintsünk hasznosnak vagy károsnak, de azért mindössze EZÉRT, nem volt túl jó ötlet a világ legnagyobb rágcsálóit visszahonosítani. Van valami természetvédelmi értelme a vízparti fák kidöntögetésének, amikor amúgyis egyre jobban pusztul a természetes növényzet?

Gyógyultnak nyilvánítom magam és J is sokat javult. Holnap nekiállok a Karácsony óta tervezett pozsonyi kifli sütésnek. Ezért ma még elugrottam bevásárolni pár szükséges dolgot. A Lidl előtt idősebb nő ácsorog. Amikor elmegyek előtte, bátortalanul megszólít, elsőre nem is értem igazán mit mond. A külseje nem árulkodó. Nincs igazán rosszul öltözve, nem piszkos, nem különösebben ápolatlan és szaga sincs. Olyan átlagos öregasszony, valaha akár szép is lehetett, ebből valami talán még meg is maradt, 10-15 évvel nálam biztos fiatalabb. Szégyellősen megismétli, hogy nem tudnék e neki valami kevés pénzt adni. Amikor látja rajtam, hogy elcsodálkozom és elbizonytalanodom ( nem tartok a külső zsebeimben soha pénzt és nem igazán van kedvem lemálházni a hátamról a zsákomat, meg az egész meglepett, itt ilyennel még nem találkoztam), azonnal bocsánatot kér és szabadkozik. Vagy nagyon jó színész, vagy csakugyan kezdő koldus, de szívbemarkoló. Amkor már bevásárlás után kifelé jövök még mindig ott ácsorog, kezébe nyomok egy ezrest, hálálkodik, én meg nyugtatom, hagyja a fenébe, én ettől nem leszek szegényebb és sajnos ő meg nem gazdagabb. Végülis megtörténhet, hogy nemsokára én állok itt. EGYÁLTALÁBAN.... MI VAN ITT???

Emlékezetblog hetedik fejezet, negyedik rész.  

Szerettem volna elkerülni az időben való bakugrásokat a visszaemlékezés során, de egyrészt össze-vissza jutnak eszembe a dolgok és jó lenne nem elfelejteni ami egyszer már az eszembe jutott és rögzíteni valónak ítéltem, másrészt nem lenne túl jó, ha az azonos tárgykörben, de időben különböző síkokon történtek messze esnének egymástól. Konkrétabban, tegnap elkezdtem boncolgatni a honvédségnél történteket. Az igazi írók ilyenkor jegyzetelnek ha nem akarják, hogy feledésbe merüljenek a dolgok, a Roald Dahl volt, hogy az autójára a porba írta fel az ujjával az egyik legzseniálisabb történetét  iníciáló mondatot (rabiátus férj beragad a liftbe), hogy el ne felejtse, Jókai tele volt cetlikkel, de egyrészt én nem vagyok író, másrészt ez nem egy igényes regény csak egy kesze-kusza visszaemlékezés, szóval jó lesz ez így is.

Tehát Magyar Néphadsereg. Miután a felsőfokú technikum nem volt még főiskola, ergo két évre hívtak be sorkatonának és nem egy évre mint az egyetemistákat. Előtte fizettem éveken át  a "honvédségi hozzájárulást", amit aztán ugyan visszafizettek, de persze a pénz már csak a felét érte, mert az infláció már akkoriban is létezett. 1969 október 1-én vonultam be a Kinizsi laktanyába az MN 5011 alakulathoz. Ezt a számot akkoriban szigorúan titkosan kellett kezelni, ahogy a fegyverünk sorszámát is ( ez utóbbit sose tanultam meg, pedig állítólag illett volna de felhívták rá a figyelmünket, hogy  a ravasz kémek gyakran jönnek olyan dumával, hogy "és a fegyvered számát tudod e fiam, mert én még emlékszem az enyémre az első világháborúból", na az ilyennek ne dőljünk be! Remélem ma már nem lőnek főbe érte, hogy kikotyogtam a légvédelmi tüzéralakulatom számát. Tegnap már kifejtettem rövid véleményemet erről a becsületsüllyesztőről. Sokak visszasírják, úgy gondolják, hogy a "férfivá érés" fontos állomása volt... hát aki ettől lett "férfi" azt sajnálom. Nekem MINDEN szempontból visszalépés volt az addigi életemhez képest. Említettem, hogy éretlenül léptem ki az iskolából az életbe, de ezt hamar kinőttem a szerencsés munkahelyi és baráti környezetben. Ezért eléggé kialakultan léptem be a laktanya kapuján, nem messze az Osztyapenkó szobortól az M1-M7 találkozásánál.

(forrás Fortepan 87142 Urbán Tamás)

Pár nap ottlét után átvezényeltek három hónapos híradós alapkiképzésre a budaörsi reptér mellett lévő Vasvári Pál laktanyába, ahol nagyüzemi, ezer éve bejáratott módszerekkel irtották ki a zsenge civil ifjakból az addig szüleik és tanáraik által fáradságos munkával beléjük táplált, és a polgári életben fontossággal bíró, egyéniséghez kapcsolódó erényeket, és helyettesítsék a seregben elengedhetetlen, ősi falkaösztönök kibontakoztatásával. Akkoriban a kantinban még szabadon lehetett sört fogyasztani és némi odakacsintással pálinkát is bele, a sofőrök ez utóbbit a málnába töltve fogyasztották. 18 éves zsenge mamakedvence tacskókból olyan gyorsan lettek masszív alkoholisták, hogy az ember csak nézett. Ott még ÉN IS ittam. Nem sokat és nem vált az életem részévé, de hozzá tartozott az élethez. A napi tevékenység, tantermi oktatás, körletmunka, alaki kiképzés minden órájában járt a "cigarettaszünet", de aki nem bagózott, könnyen elkapták egy kis különmunkára, ezért MINDENKI dohányzott, kivéve engem, arra nem szoktam rá. Mindig mindenkinek hiányzott valami felszerelési tárgya, mert ha valaki elhagyott valamit akkor ahelyett lopnia kellett, nehogy ki kelljen fizetnie, ezért a lopás teljesen elfogadott napi foglalkozás volt, különösen rovancsolás előtt. A nemrég végzett rajparancsnok hadnagyom el is dicsekedett vele, hogy ők a tiszti iskolán a végére egy katonát fel tudtak volna szerelni a fegyver kivételével mindennel a lopott készletből. Amikor később Veszprémben naponta ment a teherautó az ellátmányunkért a Jutasson lévő központi élelmiszer raktárba, a kísérő hivatásos, vagy továbbszolgáló tiszthelyettes mindig lapos aktatáskával ment be és dagadt aktatáskával jött ki a raktárból. És nem a mi szaláminkkal volt kitömve, mert ő onnan már csak hazament. A "katonás" megjelenésről a sok hivatásos alkoholista tiszt jut az eszembe a lezabált zsírpecsétes zubbonyával és a gumis nejlonnyakkendőjével. A bajtársiasság azt jelentette, hogy MINDENT letagadni,

(bocs, EZT nem tudtam megállni) a legpofátlanabbul hazudni bármiben ha azt  a falka érdeke úgy kívánta. Ahogy én láttam (és látom azóta is) az összetartó erő a közös piálás. Én előtte se ittam és azóta se iszom, én már így fogok meghalni. Az alkohol és az ezzel könnyen megszerezhető felmentés az élet súlya alól nem vonzott soha, mert nincs szükségem ilyen irányú "feloldozásra" (hogy hogy és miért lettem ilyen erről még fogok írni, de amire 24 éves lettem, már "kész" voltam és ilyen is maradtam azóta is). Ez az életben gyakran megnehezítette a beilleszkedésemet, a seregben se tette könnyűvé, de nem is akartam beilleszkedni, sőt igyekeztem amennyire csak lehetett kivülállónak maradni, SŐT annak is látszani. Nem hatott rám a férfitársaságokat általában összetartó erő, a "rúgjunk be együtt halihó" lebírhatatlan életérzés. Nem voltam soha absztinens ( sőt ahogy mondtam fentebb egy-két sör, de soha több időnként lecsúszott), de ahogy egy tengerész kollégám megfogalmazta "ahogy te NEM iszol, az már nem normális". Na ez sokaknak nem szimpatikus, ezekkel soha nem barátkoztam, ha meg beosztotti viszonyba voltam, akkor kerültem a konfliktust. Ez nem mindig könnyű, de megszokható és ott a seregben óvatossággal sikerült megőriznem a "dicsfeny" lapomat ( ahova a dicséreteket és a fenyítéseket feljegyzik) hótisztára. Nem volt egyikem se. Sőt mivel jól lőttem és jól tanultam és a szokásos fegyelemsértésen, azaz lerészegedve időn túli kimaradáson, vagy egyéb szabályszegésen se kaptak el, kétszeres  "kiváló" katona voltam, mindig az első hullámban kaptam meg a következő rendfokozatot, MIKÖZBEN  elöljáróim nagyjából utáltak, mert lesírt rólam a másság, nálam pocsékabb katona nem létezett a seregben. De hát mint valami nagyon okos ember mondá, "Mindenek felett az idő az úr", minden ott eltöltött nap eggyel rövidítette a még hátralévőket, az ember egyre öregkatonábbá válik és egyre kevésbé figyelnek rá. Amivel csak lehet és amiből csak lehet kihúztam magam, mert az egész csak arra volt jó, hogy aznap mit lehet megúszni. Megoperáltattam magam aranyérrel, orrsövényferdüléssel az MNKK-ban (Magyar Néphadsereg Központi Katonai Kórháza), alaposan kivizsgáltattam magam gerincsérvvel, mert belefért a két évbe, ebben a minőségeben voltam műtős is, mert ha már ott voltam befogtak és szívesen csináltam, mert volt értelme, a nővérkék meg szerettek, mert segítettem nekik és kedves vidám fickó voltam pizsamában (mégse egyenruha bár honvédségi). Már öreg katona voltam és nyugalmas helyem volt Kamaraerdőn egy kihelyezett adóházban ( civil ruhám beakasztva a rádiós kocsiba az R112-es adó mögé, abban dobbantottam rendszeresen hazavillamosozva)  amikor beütött a ménkű. Laza társaságunk időnként levonult Veszprémbe oda telepített adó és relétechnikánkat kezelni és ott is elég lazán vette a szolgálatot. Szentkirályszabadján a csapat úgy döntött, hogy egységesen beruccan a faluba egy alapos ivászatra, ezért az adókocsit kivették a rendszerből, felszálltak az autóra és nekiindultak. De pechjükre a helyi veszprémi helyőrség ügyeletes tisztje úgy döntött, hogy ő most épp náluk fog ellenőrizni, ezért egy UAZ-zal és egy őrkatonával kilátogatott hozzájuk. De nem talált senkit. Felszedegette a kábelcsatorna tetejét, ott megtalálta a fegyvereiket, bekapcsolta a szolgálati rádióvevőt, azon bömbölt a "Szabadeurópa", amúgy mindenütt kosz kupleráj, már mindenki öregkatona volt, mi hivatalosan a pesti alakulathoz tartoztunk (ott volt a dicsfenylapunk), ők meg ugye messze voltak.  Aztán az "ÜTI" a falu kocsmájában megtalálta  az embereket is. Nagy balhé lett, kitalálták, hogy mostaztán aki lemegy azt véglegesen le kell vezényelni, azaz a veszprémi C század állományába helyezni két váltásnyi katonát, két tisztes rendfokozatú váltásparancsnokkal. Hát az egyik én lettem, pedig benne se voltam az elkövetésben, de az elöljáróim engem utáltak a legjobban, végre törleszthettek. Így lettem az utolsó 8 hónapomra Veszprémbe száműzve.

"Megjöttek a pesti gecik!!" Ezzel fogadtak minket újdonsült helyi elöljáróink, akik végre örültek, hogy lesz kin megtorolni azt a sok vélt vagy valós megaláztatást amit "fentről, Pestről" kaptak az évek során. Ez is egy olyan "katonás" tapasztalat volt, a vidékiek többnyire utálták a budapestieket, ma már csak Orbán Viktoron érzem ezt a hagyományt. A lényeg, az utolsó 8 hónap alatt egyszer sem voltam otthon, kivéve a leszerelés előtti egy hetet. Ennek története van, ezt még elmesélem, aztán elég a seregből. 

Mint már említém, ott raktak nekünk keresztbe a helyi főnökök ahol csak tudtak. Látós főtörzs elvtárs szolgálatvezető amúgyis emberevő Potrienszerű  alkat, aki a személyi ellátásunkért volt felelős, különösen. Miután a technika amit üzemeltettünk a budapesti alakulathoz tartozott, a szeptemberi HM szemle ami a veszprémi helyőrséget érintette, alkalmat adott arra a helyi "erők"-nek, hogy megmutassák, a szemlére való felkészítés a mi technikánk dolgában "nem az ő asztaluk". Vigyük fel Budapestre a karbantartó műhelybe az összes, gépkocsikba telepített állomást. Mi persze örültünk neki, "haza" megyünk, de a főtörzs azt mondta csak abban amiben jöttünk, leszedte rólunk a gyakorló gúnyát, kimenőben mentünk vidáman robogva a 8-as úton, HISZEN már tán csak két hetünk volt hátra a seregben. Budapesten a főnökök tudták mivel tartoznak a veszprémi "büntetetteknek", minden nap otthon a családunknál aludtunk, csak napközben dolgoztunk a műhelyben és egy hét után a kiglancolt rádiós gépkocsikkal vidáman indultunk vissza Veszprémbe utolsó napjainkat eltölteni a seregben. Aki nem élte meg az nem tudja milyen érzés. Na abban biztos voltam, hogy erre az utolsó pár napra a vén emberevő nem fog nekünk gyakorló gúnyát, meleg alsóneműt kiadni, szóval anyukám csomagolt nekem jégergatyát, pulóvert, mert szolgálatba ki kellett járni és már október volt, azzal alá lehetett öltözni a nyári zubbonynak. Ebben a minőségben ért bennünket a HM (hadügyminisztériumi) szemle. Különösen nem érdekelt már minket "majdnemcivileket" a dolog jártunk felváltva szolgálatba Szetkirályszabadjára meg Márkóra. Na fent vagyunk a Csatár-hegyen Veszprém felett néhányszáz méterrel, a 24 órás szolgálat második napjának délelőttjén. Már csak a délutáni váltást várjuk és az egész katonaságból ezen kívül már csak egy ilyen 24 órás szolgálat vár ránk. Az éjszaka hideg volt, itt ezen a kieső helyen távol mindentől, őrséggel és egyéb feleslegességekkel nem foglalkoztunk, ha valaki jön úgyis kiszólnak telefonon. Átaludtuk békésen az éjszakát, én már neki is vetkőztem mert gyönyörű napos, és hirtelen meleg idő lett, kimenő nadrág van rajtam és a civil kék-fehér csíkos bolgár tengerészpóló amit éjszakára vettem fel a zubbony alá, épp a pókerkártyáról radírozom a cinkelést kenyérbéllel, amikor a "Beles" honvéd felkiállt és az ablakra mutogat "FŐNÖKÖK!!.../... Milyen főnökök??...Hát tisztek!"  Semmire se volt már idő, ott állt az ajtóban egy százados meg egy főhadnagy. Szép vasalt igazi hadügymisztériumi ellenőztő személyek. Én kilépek eléjük, sapka nincs rajtam, így nincs tisztelgés se, csak mondom a nevem és hogy szakaszvezető és mint váltásparancsnok, de a százados leint és szól: "Mondják, igazából KICSODÁK maguk???" Most mit mondjak erre? Hagyom hogy kihúzza belőlem az igazságot, hogy hát erre a pár napra már nem gondolták, hogy minket ellássanak itt meleg ruhával, ezért vagyok én épp tengerésznek öltözve, a Beles meg megpróbálja elmagyarázni, hogy azért van alsógatyában mert melege volt, de azért van rajta a téli köpeny mert fázott. Közben a szemlézők körbenéznek, az asztalon halomban az üres konzervdoboz, rettent kosz mindenütt, a befogadott kóborkutya farokcsóvalva kunyerál, előttük áll négy állítólag katona, amiből az egyik egy matróznak látszó nagybajuszos egyén azt állítja hogy ő egy szakaszvezető. Udvariasan elbúcsúznak én kikísérem őket és egy kicsit se erőltetem a katonás stílust, kézfogással búcsúzunk, ezzel részemről letudtam a HM szemlét.

Namost mindeközben ODABENT Veszprémben még a fűszálakat is megfésülték, mert ugye HM SZEMLE!!! A századparancsnokunk délben hívatta a Krupánszky szakaszvezetőt aki az én váltóm volt és elkezdett vele ordítani mint a sakál, hogy mit képzelünk mi, hogy tengerész trikóban mászkálunk fent szolgálatban a hegyen és egyáltalán mi ez az egész disznóság!!?? És szegény Krup azt se tudta miről van szó, hisz ott se volt, az egészről tőlem értesült a váltásnál délután. Nyilván a két "nehéztiszt" kihasználva, hogy gyönyörű az idő, felautózott a hegyre és ha már ott voltak, körbe néztek látva a honvédségi technikát. És hát belénk botlottak, aztán lementek Veszprémbe és elújságolták mit láttak, és nyilván mindenki betegre röhögte magát ... kivéve a századparancsnokunkat Hasznos százados elvtársat. Krup a váltásnál mondta, hogy alighanem a főnök megvár engem odalent (pedig délutánra már mindig hazamentek a tisztek), mert ezek után lesz hozzám néhány szava. Ha lesz hát lesz...majd kiderül. Vilmapuszta C század, leugrom a platóról, a százados akivel mindezidáig nem voltunk egy kicsit se jóban, áll az ajtóban és vár. Volt pár afférunk a nyolc hónap alatt, olyan nagyon sokat már nem tud velem csinálni erre a pár napomra. Rámnéz, én meg őrá. Hosszú szemkontaktus és képtelen vagyok szomorú bűnbánó pofát vágni. Azán sóhajt, megcsóválja a fejét, majd legyint egyet és otthagy a fenébe. AKKOR kezdtem el egy kicsit tisztelni.

Na ennyit a létező szocializmusról és a vele való civil és fegyveres kollaborációról.

Folytatása következik.

Emlékezetblog hetedik fejezet, harmadik rész.  

Most kicsit szaladgálni fogok időben, mert nem akarom teljesen kifejtetlenül hagyni a személyes múltamnak a "létező szocializmus" építésével kapcsolatos "közreműködői"  részét. IGEN, vádolható vagyok azzal, hogy nem voltam ellenálló, nem szegültem szembe a rendszerrel, jobban érdekeltek a lányok és a munkám. A lányokról nem sokat fogok beszélni, a munkámról meg kicsit később. 

Tudtuk, hogy vannak köztünk "téglák". Akik jelentéseket írnak, akik együttműködnek nemcsak hallgatólagosan ahogy mindnyájan akik élni szeretünk, hanem tevőlegesen is, és még voltak tippjeink is, de persze bizonyosságunk nem volt senkivel kapcsolatban. És akkor most elmondom a személyes véleményemet. NEM ÉRDEKEL MÁR. Sokan a gengszterváltást követően elrohantak a megfelelő helyre ahol betekintést nyerhettek azokba az iratokba amikből kiderült, hogy mit jelentettek róluk annakidején. Magam is láttam ilyen iratokat, ezekből a személyiségi jogok védelmében gondosan kitörölték a jelentő személyek neveit (talán még a fedőneveket is), de hát amikor visszaemlékezett az illető barátom, pontosan ki tudta következtetni, hogy AKKOR ki is jelenthette róla azt a valamit, pláne ha mindössze ketten voltak ott. AZTÁN. Akinek csak egy csepp esze van, tudja, hogy senki... vagy majdnem senki nem lesz saját akaratából spicli. Akiket beszerveztek, akiket e szempontból fontosnak gondoltak megkörnyékezni azok akiknek ez volt a "szakmájuk", azoknak meglehetősen tág határok közt álltak rendelkezésre ehhez az eszközök. És nem válogattak. Szóval ha fontos volt nekik bárkinek a megfigyelése, akkor a környezetéből BÁRKIT képesek lehettek, ha IGAZÁBÓL akarták, ehhez megzsarolni.  Nincs az az ember aki ne rendülne meg lelki szilárdságában, ha egy megingathatatlan hatalom fenyegeti meg teljes arzenálja felvillantásával, amivel a teljes életét, karrierjét, a gyermekei jövőjét tudja ellehetetleníteni, földönfutó páriává tenni, ha megtagadja az együttműködést. Ki az aki nem írná alá a papírt?? Persze itt és most, UTÓLAG biztos lesz olyan aki kijelenti, hogy ő aztán nem kollaborált volna, VELE ezt nem tudták volna megtenni. Az ilyen gyémántkemény lelkek nevezik előszeretettel "házmesterország"-nak Magyarországot, na kíváncsi vagyok melyikük merte volna becsapni a lakónyilvántartási könyvet az éjszaka becsöngető ÁVÓ-s orra előtt. ÉN emlékszem a félelemre és emlékszem, hogy TUDTUK mire képes a hatalom és amikor már nagyjából szabadon pofáztunk, akkor  azt is, hogy könnyen lehet ami most épp elhangzik azt valaki jelenti. Csak már nem igazán érdekelt, mert a hatalom már slendrián és slampos volt, és tudtuk, hogy ők is tudják, hogy tudjuk, hogy RÍTUS az egész  "ÖK" csinálják, mert ez a parancs, mi meg elfogadjuk, mert nincs más lehetőségünk.

Nekem tulajdonképpen egész életemben szerencsém volt és ebben is az volt. Nem voltam olyan fontos, hogy megkörnyékezzenek írjak jelentéseket, ezért nem tettek próbára erkölcsi szilárdságomban. Énnekem pedig eszembe se jutott soha felkeresni a "hivatalt", hogy kikérjem ki jelentett rólam, mert kell az nekem, hogy kiderüljön egy kedves barátról, barátnőről, kollégáról, hogy mire kényszerítették rá, hogy jelentsen rólam? Hogy ennyi idő után kezdjem átértékelni AKKORI kapcsolatunkat?  NEM ÉRDEKEL. Az emlékekből megőrzöm a szépeket, a csúnyákat meg besöpröm a jótékony tudattalanba ha hagyják magukat, amik meg nem, azokat igyekszem feldolgozni.

1969 őszén behívtak katonának. Tulajdonképpen rendesek voltak, mert megvárták amíg lediplomázok, de ennek az lett a következménye, hogy már betöltöttem a huszonnegyedik életévemet, erősen túlkoros voltam ehhez a marhasághoz. A kiképzőszázadnál a Vasvári laktanyában a hadnagyi rendfokozatban szenvedő rajparancsnokomnál két évvel voltam öregebb. Az egész "Magyar Néphadsereg" a maga teljes alkalmatlan nevetségességében tárult fel előttem. Nem voltam még "bölcs" (biztos még ma se vagyok), de már többet tudtam, mint ami ahhoz kellett, hogy "örömkatona" legyek. Megkérdezték ki a KISZ tag. Én meg megkérdeztem ki a KISZ titkár. Megmondták. Az az öregkatona (mindenki az aki már a második évét tölti) aki előtte a "kopaszokkal" aki én is voltam kézzel szedette ki a szart az eldugult WC-ből. Én meg mondtam, már öreg vagyok hozzá, nem vagyok KISZ tag. Ebben maradtunk. A sereg csak azért nem volt  kiábrándító hatással volt rám, mert nem voltak vele kapcsolatban ábrándjaim. Amit ÉN láttam immáron érett, felnőtt fejjel, az csüggesztő volt. Főleg a zsenge, kialakulatlan fiatalokra volt romboló hatással. Ahogy a lét lerombolja a tudatot.  Ahhoz több eszem volt, hogy szembeszegüljek, fenyítés nélkül úsztam meg a két évet de amúgy pocsék katona voltam. Egyszer amikor már öreg szakaszvezetőként őszintén beszélgettem egy századossal aki a századparancsnokom technikai helyettese volt és a kevés, arrafelé ritka, nagyjából kultúremberek egyike,  megkérdezte mi velem a baj, mert látszik, hogy leszarom az egészet (mindig adtam a "részletekre"... apróságok... ha névsorolvasás volt ugye mindenki azt válaszolta "jelen" ... én meg,  hogy "hogyne -hogyne"), kisértésbe estem, hogy elmondjam neki, hogy ez nem katonaság, ez egy szar. Itt csak lopni, piálni, bagózni és hazudozni tanítják meg a bekerült zsenge ifjú embereket. De aztán valami kitérő választ adtam, hogy hát én civil maradtam idebent is. Nekem nem megy ez a katonás kupleráj ami itt van. Amikor őrmesterként leszereltem, munkahelyemen megpróbáltak beszervezni munkásőrnek, olyan becsali dumával, hogy "akárkit" nem is javasolnának. Megköszöntem, de mondtam, hogy NEM. Egy darabig próbálkoztak, gondolom őket is nyomták, de nem volt velem szerencséjük. Ahogy a pártba való belépéssel sem. Akkoriban  (1972 ) már a szakmai előmenetelnek se volt feltétlen feltétele a párttagság, szóval könnyedén kerültem el. És aztán szépen a KISZ-t is elengedtem amikor beléptem a MAHART-hoz már közel 30 évesen, mondtam, hogy hát én már ugye nem. Hát ennyit a "létező szocialista" rendszerrel való kollaborációról.

Folytatása következik.

Emlékezetblog hetedik fejezet, második rész.  Ami idáig teljesen lemaradt.

Nehezen rázódok bele a mesélésbe. Kapaszkodóként, hogy ihletet merítsek, végigolvastam az összes korábbi részletet, amikor oda értem ahogy az apám megmenekült tőle, hogy agyonlőjék a partizánok, bevallom könny szökött a szemembe, szóval próbáltam hangulatba lendülni és mint régi fiókban a kacatok közt kutatok a gyorsan tovalibbenő emlékfoszlányokba kapaszkodva leírható történetért. ( J is elolvasta az egészet, de csak annyit fűzött hozzá, hogy sok a helyesírási hiba és az egésztábla jég nem is 4 Ft volt hanem 8, na ilyennek írok én verejtékes munkával) Mielőtt belecsaptam volna az idei adagba, azt hittem ez az utolsó befejező rész könnyebb lesz, kevesebb kutatást igényel a koponyámon belül, mert időben sokkal közelebb van mint a korábbi részek, de most például ez a rész fog a legnagyobb epikus erőfeszítést igényelni.

Miért is? Mert már NEKEM is furcsa több évtized után felidézni, lefesteni, visszaadni azt a lelkiállapotot, azt az általános helyzetet amiben mindnyájan éltünk. Mert a jótékony emlékezet elkezdte temetni mindazt ami nem tölt el büszkeséggel. Ami szégyen, ami gyengeség. Márpedig PONTOS képet akarok megörökíteni. Nem fogok hadoválni, szépíteni, nem érdekel kinek mi lesz rólam személy szerint a véleménye, vagy azokról akik a történetemben megjelennek. Nem vagyok politikus és nem törekszem népszerűségre. De ez TALÁN AZ UTOLSÓ alkalom, hogy megvilágítsam azt  a kort, amiről  mostanság  és főleg hivatalosan, csakis és kizárólag hazugságokat hangoztat mindenki akinek hangja van a nyilvánosságban. Hát akkor most itt a béka segge alatt, had legyek én a legkíméletlenebbül őszinte. Kicsit messziről futok neki, de fontos, hogy értsétek.

Ha valamiben igaza volt a "kommunistáknak" ...ahogy manapság nevezik "őket" akik amúgy szinte sose látszottak, anyám mesélte, hogy Angyalföldön volt néhány, akiket Horthy rendőrei rendre bezártak minden május elseje előtt, hogy ne tudjanak tüntetést szervezni, akiket a vörös brigádokban pusztítottak el Spanyolországban, akik maradékával Sztálin a GULAG-okon, Rákosi a Sztálin út 60 kínzókamráiban végzett, igazából egyet ismertem, a Sipos Jóskát a Vegyterv párttitkárát, akit 40 évesen vitt el a rák mert egyfolytában bagózott és nem maradt utána más mint egy bőrdzseki amiben állandóan járt....Húdeelszaladtam....naszóval, ha valamiben igazuk volt akkor az az, hogy "A lét határozza meg a tudatot".  Nem cáfolható. Tudásunkat magszületésünktől kezdve tapasztalatok alapján szerezzük meg, agyunk szintetizálja az élményeket és von le következtetéseket, rendszerez és összegez. Így tudatosul attól kezdve, hogy ha  a kályhaajtót megérinti a csecsemő akkor az megégeti az ujját, addig, hogy ha sok fekete felhő van az égen, akkor nem árt magunkkal vinni az esernyőt, MINDEN. Meséltem, hogy nehezen akartam megszületni, 14 évi házasság után már lemondtak rólam, amikor "megjöttem". Ennek megfelelően rettenetesen óvtak mindentől. Nyomorúságos proletáréletük megtanította őket rá, hogy  a túlélés titka, "nem kilógni a sorból". Aki felemeli a fejét arra ráütnek. Az veszíti el legelőször a munkáját, arra figyel oda elsőnek a csendőr, rendőr ÁVÓ-s, besúgó, SZÓVAL kussolni kell! Nem mondta ki ezt soha senki, de AZT sose felejtem el, hogy ahányszor megjelentem virágos fantáziám valami újabb ötletével anyám mindig felcsattant "ez a hülye kölök már megint azt hiszi hogy...." Szóval a "kiválóak" nem mi vagyunk, AZT el kell engedni! Mi csendben élünk, dolgozunk, beosztjuk a pénzt, nem kérünk SOHA kölcsönt, nem is adunk, nem szorulunk senkire és ha valamire büszkék vagyunk akkor az EZ. Anyám úgy fogalmazott "én magamnál nagyobb szart nem ismerek" Naszóval. Hogy mi volt a háború és a születésem előtt leírtam, "nekünk" szegénység és nyomor és kiszolgáltatottság és kussolás. Aki ebbe nem tört bele, azt megtörték. Persze voltak szerencsések, akiknek volt mit "aprítani a tejbe" de azok nem mi voltunk. Nem is ismertem olyat Angyalföldön. ( anyám mesélt egy mozdonyvezető feleségről, írtam róla korábban, ő volt messzeföldön az egyetlen kivétel) Mindenki befogta a pofáját, örült ha volt megélhetése és húzhatott. A háború előtt azért mert bevitte a rendőr és megverték, utána meg azért, mert jöttek a "kommunisták" és bevitték és megverték. Ha netán kommunista volt akkor az külön pech volt. Kötelező olvasmány Demény Pál " A párt foglya voltam" . Esetleg még Faludy György "Pokolbéli víg napjaim" (ez utóbbi a neten is olvasható, ha nem olvastad egyiket se, nem tudsz semmit) Szóval az "igazodás" olyan természetes tudatmeghatározó tapasztalat volt MINDENKINÉL. Amikor alsótagozatos voltam, egyből úttörőknek lettünk "besorozva", csak később volt olyan, hogy elébb "kisdobos" aztán úttörő. Még az esküm végére is emlékszem, úgy szólt, hogy " ... a dolgozó népért és a hazáért Rákosival ELŐRE!" Nem kérdezték akarom e, akarni KELLETT. A rítus, az új vallás része volt. Amikor '53-ban meghalt Sztálin és temették, percekre leállt az élet. Megálltak az utcán a járművek, a gyárakban a gépek, nekünk vigyázzban kellett állni az osztálytermekben és aki mozgott arra rászóltak. de hát ez is csak egy "vallás" volt. Kötelező, tehát mindenki csinálta, volt alkalma beletörni a jobbágylétbe évszázadokon át, MOST ez van, SŐT úgy tűnik így is marad nálunk, DE esténként hallgatta (annak ellenére, hogy folyamatosan zavarták) MINDENKI a SzabadEurópa rádiót. Mert azért hülyék nem voltunk. Csak TAPASZTALTAK. Ezt '56 előtt mindenki titokban csinálta, de '56 után már egészen nyíltan beszéltük meg mit mondtak tegnap a rádióban az "imperialisták".  Igen, még a "vörös " Angyalföldön is. Amikor felvettek a technikumba, adtak mindenkinek egy belépési nyilatkozatot a KISZ-be, hogy beszélje meg otthon és másnap hozza vissza aláírva. Kérdeztem otthon mi ez, mondta anyám aki a főnök volt, "semmi, alá kell írni, aztán csinálni amit mondanak". Tapasztalat-lét-tudat. A KISZ része volt a rítusnak. Automatikusan belépett mindenki, egy srác volt a Sedlmayer Jóska aki hozzánk bukott a felettünk lévő osztályból, egyedül ő nem volt KISZtag, ezt gyakran a szemére hányta a vonalas lengyel anyanyelvű orosz tanárunk a "Jefim"  (Glowacz Antoni) mondván "el lesz mágá intezve partvonalon", de szerencsére Józsi nem lett elintézve párt vonalon, velünk együtt rendesen leérettségizett és a VEIKI-ben dolgozott, sőt szolgálati lakásban lakott családjával ha minden igaz a haláláig, Isten nyugtassa. Szóval KISZ-ezni kellett, ami nyári táborozás, meg a szerencséseknek NDK kirándulás, szóval csupa érdekes dolog volt és persze mindenféle funkcionáriusokat választani, erre mindig a legpechesebbeket választotta a többség, így lettem kultúrfelelős, bár valaki felszólalt, hogy jó-jó, de ha a lányiskolával kell bált szervezni, arra ne engem küldjenek szervezőnek, hanem a (szintén hozzánk bukott) Keltai Pistit, akinek csinos bajusza van, mégse égethetjük az osztályt VELEM)

Amikor az új munkahelyemen megkérdezték KISZ tag vagyok e mondtam igen, az önéletrajzomba is beírtam persze, itt meg autóbuszos kirándulások, céges bulizások jelentették a "mozgalmi életet", mellé meg el kellett viselni az időnkénti ideológia eladásokat... mondom RÍTUS. De volt KISZ klub magnóval, meg hát lányok akik akkoriban a figyelmem minden nélkülözhető részét lekötötték. És mivel ez egy kitüntetetten értelmes cég volt, senki nem erőltette túl a "kötelezőt", mindenki tudta, hogy külsőségekben alkalmazkodni kell, de amúgy amikor az egyik párttag kollégánk a feleségével együtt disszidált egy nyugati turistaút során, mindenki természetesnek vette, hogy a párttaggyűlésen ügyesen szónokoló kolléga milyen ügyesen adta el előtte minden értékét és hagyott hátra maguk után egy kiürített lakást. Szóval aki nekem MA azt mondja, hogy "ő már AKKOR tudta " ( korai '70-es éveket írunk), azt körberöhögöm.  MINDENKI úgy gondolta, hogy ITT az lesz örökre ami van, itt vannak az "ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatok" az öröklakásaikban és ez így is fog maradni örökre, erre kell berendelkezni és IGEN mindenki be is rendelkezett. Sokan léptek be a pártba, mert egyik feltétele volt az előre lépésnek, de ennek köze se volt semmiféle politikai meggyőződéshez, RÍTUS. Mint most a kereszténydemokrácia. Én megúsztam, ne léptem be a pártba, viszont megválasztottak alapszervi KISZ titkárnak, ezt nem tudtam kivédeni, legjobb barátom, később keresztkomám Szilágyi Andris javasolt, mondtam "meg vagy őrülve, PONT engem???" Mondta "PONT azért, te jó srác vagy, így a legjobb mindenkinek." Volt egy kis hümmögés amikor Évát , kolléga nőnket egy másik osztályról elvette feleségül, én voltam az esküvői tanújuk, szóval akik ott álltunk a református templomban a lelkész előtt az esküvőn azok mind KISZ vezetőségi tagok voltunk. De amúgy a RÍTUS zavartalanul üzemelt.

Folytatása következik.

Emlékezetblog hetedik fejezet, első rész. Megkezdődik a felnőttkor.

Ott hagytam abba egy éve, hogy kiléptem a technikum kapuján érettségi bizonyítvánnyal és technikusi oklevéllel a zsebemben és a leghalványabb fogalmam se volt róla, hogy merre induljak tovább. Valami kereső foglalkozás után kellett nézzek, ez teljesen világos volt, mert addigra a szüleim már nyugdíjasok voltak, tehát ha fel is vesznek egyetemre azt csakis estin, munka mellett lehetett volna végezni, de amúgy fel se vettek, mert bár a pontszámom megvolt  hozzá a felvételi vizsgán, de nem annyira jó, hogy beférjek a "keretbe", így helyhiány miatt elutasítottak. A többiek még őszig élvezték a felelőtlen nyári szabadságot, ezért mondtam anyámnak, hogy akkor majd én is ősztől fogok valahol dolgozni, de ő közülte , hogy erről szó se lehet, kijártam az iskolát, dolgozni kell menjek, MOST.

Korábban már említettem, hogy az, hogy "évnyertesként" , de amúgy teljesen éretlenül kerültem be az iskola húsdarálójába, ez végig kísért az iskolai éveim alatt. Örökösen legalább egy évvel voltam fiatalabb a velem egy osztályba járóknál és mai eszemmel tudom, hogy valójában mentálisan és fizikailag akár több évvel is fejletlenebb, tapasztalatlanabb, éretlenebb náluk. Ha hízelegni akarok akkori önmagamnak, akkor szerény visszahúzódó könyvmoly, ha mellé még őszinte is, akkor inkább bizonytalan, gátlásos éretlen mulya kamasz még 18 évesen is. Egyszóval nem voltam még "készen". Korán jött nekem ez a felnőttség. És ebben a szüleimre se támaszkodhattam. Az ő kétkezi munkával eltöltött élettapasztalatuk semmiben sem volt alkalmas segíteni az előttem álló legegyszerűbb döntések meghozatalában sem. Konkrétan, "HOVA MENJEK DOLGOZNI??" Az iskolai faliújságra ki volt függesztve egy lista azon cégekről, ahova kerestek frissen végzett technikusokat. Akkoriban állásbőség volt, a teljes foglalkoztatottság a rendszer lényegéhez tartozott, böngésztem a listát, de a leghalványabb fogalmam se volt melyik cégnek mi a profilja, hol van egyáltalán és miért is lenne jó, vagy rossz ott dolgozni. És nem volt kit kérdezzek. Osztálytársaimra se számíthattam, nekem nem voltak barátaim, igazából magányos voltam, eltűrtek, de nem voltam népszerű, mert ahhoz hiányzott belőlem az a vagányság, magabiztosság, ami egy iskolai közösségben nélkülözhetetlen az elfogadottsághoz. Megszoktam én ezt, azt se mondhatom, hogy nagyon zavart, bár alighanem sokat dolgoztam rajta amíg feldolgoztam, sőt mára erősen túlkompenzáltam, egyszerűen nem igazán érdekelnek mások ma sem. Ezért lehet az, hogy velem szemben nagyon kevesek közömbösek, engem vagy szeretnek, vagy utálnak, remélem akik szeretnek többen vannak, de amúgy ha nem így van, az se nagyon izgat. 

Egyetlen vállalat neve volt ismerős, az OVIT (Országos Villamos Távvezeték), az is csak azért mert oda raktak be "termelési gyakorlat"-ra a nyári iskolai szünetekben egy-egy hónapra, szóval összesen három hónapot dolgoztam már ott, hát gondoltam akkor oda megyek. Hogy mért... CSAK. Na épp tanácstalanul töprengve ácsorgok a faliújság előtt, amikor osztálytársaim mondják, hogy ők épp most mennek a VEGYTERV-be.  Szintén ott volt a listán, de azt hogy az a Vegyiműveket Tervező Vállalat, arról még fogalmam se volt, de mondom elmegyek velük, megnézem mi az. Szóval csatlakoztam. 

Szemre impozáns épület, nehéz volt az Interneten találni róla képet, de hála a Fortepannak és Braun Antalnak a kép feltehetően készítőjének (vagy adományozójának), sikerült.

Akkoriban (1963 nyara) még csak a baloldali hatemeletes épület volt készen, abba is csak előző évben költözött át a vállalt a korábbi  Szamuely utcai székházából, de a fele még ott maradt, a képen jobb oldali, 12 emeletes épület még épült. Néha egy kis szerencse többet ér mint egy zsák ész, a vegyipar kitüntetett ágazata volt a szocializmust építő gazdaságnak (és még utólag se mondhatom hogy olyan elhibázott lépés lett volna mint korábban amikor gumipitypang, vagy a vas- és acélgyártás, vagy most épp az akkumulátornagyhatalom építés lett volna), mert magas a szellemi tőkeigény, viszonylag alacsony a nyersanyagigény (barnaszén, kőolaj, mezőgazdasági melléktermékek), és Szekér Gyula személyében olyan széleslátókörű személy volt az iparág mentora, aki az egészet képes volt kormányszinten menedzselni. Ritkaság volt ez abban az időben, hatalmas érték termelődött itt ( hogy a gengszterváltás során legyen majd mit szétlopniuk a bal és jobboldali elvtársaknak), de persze erről én akkoriban még mit se tudtam, csak azt láttam, hogy a hely tetszik.

 Hogy mennyire gyerekek voltunk mindnyájan, az iskolás tapasztalatunkkal csak azt láttuk, hogy miközben a mai szóval "állásinterjúra" várakoztunk a harmadik emeleti előtérben, a kutya nem foglalkozott velünk az arra haladók közül, szóval senki "felnőtt" nem kérdezte meg mit rontjuk itt a levegőt, mért nem megyünk a dolgunkra, az egyikünk meg is jegyezte, hogy mennyit lehet itt majd "lógni", szóval a vagányaknak se volt halvány fogalmuk se arról, hogy valójában miben is különbözik egy munkahely az iskolától. Na ekkorra már teljesen elfelejtettem, hogy én tulajdonképpen csak megfigyelőnek jöttem, annyira megtetszett a hely, hogy én is besoroltam a kikérdezendők közé. Motorvédelem alkatrészeiből kérdezgetett Erős László, aki ugyancsak "Üteg"-et végzett korábban (és aki később a szakosztályvezetőm lett és a harminc életévével akkoriban mérhetetlenül öregnek tűnt előttem), már nem emlékszem mennyire muzsikáltam fényesen, de mindannyiunkat leküldtek a személyzeti osztályra, ahol is kellett írjunk egy önéletrajzot és fel voltunk véve.  Nekem a legnehezebb az egészben az "önélet" volt, mert nem igazán volt még olyanom.  A többiek hasonló kikérdezésen estek át más szakosztályvezetők által és amennyire visszaemlékszem senki nem lett elutasítva, szóval igazából nagy tétje nem volt az állásinterjúnak, a vállalat és mögötte a vegyipar hatalmas felemelkedésben volt, kellett az ember mindenhova. Így utólag sok évtized távlatából mondom, szerencsés voltam a tanácstalanság kellős közepén az útválasztásban, jól hagytam magam terelgetni a sors által, ha lettek volna jó tanácsadóim, ők se terelhettek volna jobb, szerencsésebb útra.

1963 július 15-én reggel 8 óra előtt 10 perccel, a tizennyolcadik születésnapomon lettem dolgozó ember. Szerencsésnek mondom magam első munkahelyemmel. Nagyon sokat tanultam, mert nagyon jó munkahely volt mind a szakmai fejlődés, mind az emberré válás szempontjából. A környezet inspiráló volt, elvárták a szakmai fejlődést, így maradva az "Üteg" -nél felvételiztem az akkor induló felsőfokú technikumba, ami igazából egy fából vaskarika volt. Esti tagozaton egyetemi oktatók quasi "maszekban" részben az Üteg utcában, részben a villamosmérnöki kar különböző tantermeiben leadták ugyanazt az anyagot, mint a mérnök hallgatóknak, csak sokkal hitványabb, stencilezett jegyzetekből (alighanem azokért is külön fizették őket), amiből rendre kihagyták a görög betűket, mert az nincs az írógépen. 

Nem volt könnyű, legalábbis nekem. Napi nyolc óra kemény munka után ( a "lógás"-ból nem lett semmi. Hamar kiderül, hogy én a "húzós ló" fajta vagyok) még négy óra az iskolapadban, a meredek padsorok felett a mennyezeten 50 Hz-cel zümmögnek a fénycsőarmatúrák , az előadó monoton hangon mondja a magáét... hopp és már aludtam is. Viszont bebizonyosodott, hogy az "Üteg" - amit, ahogy első munkahelyemet, annak idején véletlenül választottam a nyolcadik osztály után, mert osztályfőnököm gimnáziumba javasolt, de anyám praktikusan gondolkodva olyan középiskolába szánt, ami azonnal kenyeret ad a kezembe és közel van, a technikum meg a Gömb utcai általánossal egy háztömbben volt - jó szakmai alapokat adott. Annyira, hogy a kötelező géptermi és labor mérési jegyzőkönyvekre, amiket egy az egyben másoltam át az akkor még meglévő technikumi anyagomból mind jelest kaptunk azokkal a lányokkal, akik meg rólam másolták és akik ugyan matekból magasan jobban teljesítettek, mint én, de egy előttük dübörgő szinkron generátort soha nem mertek volna rákapcsolni a hálózatra PONT amikor sötét a lámpa. Ahogy Pelikán gátőr mondja a főtárgyaláson, "akkor még nem sejtettem", ennek a géptermi gyakorlatnak mekkora jelentősége lesz majd a tengeren.. de ettől még messze vagyunk. 

Miután megkaptam a "felsőfokú technikusi" oklevelet (egy korábbi, hivatalból általam készített, és valóban létező Chinoin gyógyszercsarnok villamos kivitelezési terveit adtam be, és kaptam rá jelest), berántottak két évre katonának. Ez idő alatt megszűnt ez az iskola forma, de lehetett menni a Kandóra a Nagyszombat utcába, egy vagy két félévre; ha jól emlékszem "Üzemgazdaságtan" és "Nem villamos mennyiségek mérése villamos módszerrel" tantárgyakból kellett különbözetizni és kicserélték az oklevelemet "Villamos Üzemmérnök"-re. De én magamat mindig is “Ütegesnek” tartottam, mert minden, aminek hasznát vettem a szakmában, SŐT az életben, onnan jött.

Folytatása következik.

Örömmel jelentem, hogy az a rengeteg üzenet amiben Fb-on, hajónaplóban, személyesen közöltétek, miszerint jobbulást kívántok, "odafent" meghallgatásra talált, KÖSZÖNÖM! Egy nap alatt kigyógyultam ebből az akármiből, ami lehet(ett) influenza, Covid, vagy bármi, de két napja még a teljes tehetetlenségemet okozta. Tagnap még kicsit bizonytalan voltam, mert féltem hogy visszaesek, de ma reggel már a teljes szokásos távot legyalogoltam a kutyával, IGAZ egy kicsit elfáradtam, de akkora volt a sár, hogy alig tudtam emelgetni a lábaimat a ráragadt sárgombócok súlya alatt. Kénytelen voltam a sólyán beállni  a Dunába és egy partvissal letisztogatni  a gumicsizmámat. Szóval a leghatározottabban használtak a jobbulást kívánásaitok, még egyszer és utoljára, kössz szépen. Ezen a héten azért nem fogom magam erőltetni semmi munkával, kicsit tartok még tőle, hogy netán visszaesek, jártam már így, szóval komolyan veszem a hülyeséget, de erős az érzésem, hogy (megintcsak anyámat idézem) "átugrottam az árkot". Január van, évről évre ilyenkor írom az emlékezetblogot, jövő héten abba is belecsapok, valamint aktuális lesz a pozsonyi kifli projekt is. Aki nem olvasta  és érdeklik a korábbiak iránt, itt megtalálja. Folyt. köv. a jövő héten.

Hát ez kemény volt. Említettem, hogy J napok óta betegeskedik. Még azt is megfejteni véltem, hogy milyen úton ért el idáig a kórság. És hát azt is sejtettem, hogy engem is el fog érni. És tegnapelőtt este már éreztem. És tegnap elkapott. Ilyen gyorsan és ilyen rapid módon nem emléxem, hogy "elkapott volna a gépszíj", ahogy boldogult anyám szokta volt mondani ( ő még akkor élt és dolgozott az angyalföldi gyárban, amikor egy hosszú, a csarnok teljes hosszában végigmenő transzmissziós tengelyről vették le az egyedi gépek a hajtást, és az "elkapta a gépszíj" egy gyakori baleseti forrás volt, mert a folyamatosan forgó tengelyről a gépek meghajtását a lapos szíj le-fel dobálásával lehetett ki-be "kapcsolni").

Tegnap annyira elerőtlenedtem, hogy a kutya is csak a második sarokig tudott elvonszolni reggel, az egész napot ágyban töltöttem és amikor néha ki kellett mennem a klotyóra, gond volt nem összedölnie a lábaimnak. Minden erő kiszállt belőlem. Lázam nem volt csak enyhe hőemelkedésem max 37,8 °C, de minden erő kiszállt belőlem és  pokolian rosszul érzetem magam, nagyjából az egész napom olyan quasi önkívületi állapotban töltöttem. Ma reggelre viszont sokat javultam. Egész normálisan reggeliztem és a szokásos útvonal feléig elmentem a kutyával is. Most begyújtottam a kályhába, J még alszik, mert ő alighanem nálam is jobban kifogta, de amint elzártam a tüzet, én is kotrok vissza az ágyba. Nem tudom mi ez, én a covid valami mutációjára gyanaxom, de amúgy tökmindegy, ha csak ennyi volt akkor alighanem egész jól megúsztam.

Na. Már második napja újév van. Nem jól kezdődik, J beteg. Szóval nem a lencsétől van, rázza a hideg 38,8 a láza. Nem is mentem ki a hajóra aludni, nem akartam éjszakára egyedül hagyni  a házban a kutyákkal. Nem kap levegőt az orrán, szóval tipikus felsőlégúti anomália. Bözsike kezdte innen 20 háznyira tőle elkapta Icuka négy háznyira, folytatja Juditka. Én még nem vagyok beteg, remélem elhúzom addig amíg J kicsit összeszedi magát, mert ketten egyszerre nem jó betegnek lenni egy kéttagú családban. Ja Picur kutya is köhög, tüsszög, antibiotikumot javasolt neki telefonon Argay Gyuri az állatorvos, nekünk nem volt, a Máriának három háznyira maradt Lajostól, vagy tán Koppánytól a szelíd illetve vaddisznótól. Mi itt tényleg olyanok vagyunk a szigeten az egyetlen utcában mint egy nagy család, segítjük egymást és még abban is hasonlítunk, hogy itt is van aki kilóg a családból itt van pl öt háznyira az a barátnőnk is aki feljelentett a jegyzőnél, hogy nem tartom neki tetsző módon a Szmájli kutyát ( aki nem olvasta, sétáltunk az utcán Szmájlival pórázon de az ő kutyája kirohant a nyitott kapun és rátámadt az enyémre, de ő húzta  a rövidebbet, ezért megharapott engem)

Naszóval család.  9:55-kor hív a Sári Pisti (innen kb. 25 háznyira), hogy neki fel van írva a naptárjába, hogy ma daráljuk az ágakat, hozza a gépet. Én valahogy messzebbi időpontra emlékeztem és igazából nincs sok kedvem nekiállni ebben a hidegben, de hát ő tesz nekem szívességet, mondom csináljuk. Beöltözök játszóruhába, épp a bakancsomat húzom, már ott is van, a háromkerekű rokkantkocsijával húzza maga után ezt. ( a kép már használat közben készült)

Behúzzuk az udvarba, aztán ő suhan is haza mert vendégei vannak, én meg nekilátok. A lényeg 13:00-ra így néz ki a placc. (J ráadta a beteg Picurra a kabátot nehogy még jobban megfázzon, ettől a kutya határozottan megilletődött, olyan visszafogott lett a mozgása, szerintem azt hiszi büntetés.)

12:20-kor megjelenik SP kiskutyája, ebből tudom, hogy ő is itt van mindjárt, meg is jelenik, épp az utolsó csokor gallyat tolom le a gép torkán, mondom ne menjen sehova, viheti is haza a gépet készen vagyok. Pont jó hogy jött ketten könnyebb berakni a kutyatápos zsákokba, én ugyan egyedül akartam vele kínlódni, de ő szívesen segít , ketten 10 perc alatt végzünk, pont 10 zsák lett. ( J annyira komolyan veszi a telet, hogy a Szmájlira is kabátot adott. Merthogy vacog a kutya. Szerintem kutyánál ez nem jelent semmit, ha IGAZÁN fázna nem akarna azonnal kijönni, amint megyek már csak az ajtó felé is. Valami olyasmi ez mint amikor a gyereknek már lila a szája széle és csupa libabőr, de még akkor se akar kijönni a Balatonból)

Azért alaposan elfáradtam, megyek ledőlök egyet ebéd helyett. Aztán délutáni séta és egy ebédvacsora egyben.

Azt hiszem kisgyerek korom óta ez volt az első olyan Szilveszterem, hogy egy korty szeszt se ittam éjfélkor. J-nek nem volt igazán jó a gyomra, nem bírja az olyan ételeket amikben sok a növényi cellulózburok. Ezért például meghámozza a paradicsomot és a paprikát is, almáról nem is beszélve. Most még éjfél előtt evett a lencsefőzelékből  és úgy tűnik megártott neki, pedig nagyon finom volt. Felajánlottam, hogy igyon egy korty Unikumot, az nekem gyomorbajra szokott használni, de annyira nem kívánta, hogy narancs-alma turmixszal "koccintottunk".

Megnéztem a Pásztor Erzsi éjféli TV beszédét, az jó volt, meg megnéztem egy bugyuta Elvis Presley filmet, amiben egy jó dolog volt, megtudtam belőle, hogy Walter Matthau nem mindig volt öreg és csúnya, volt fiatal és csúnya is. (bár most ha visszaemléxem, a "Sógorom a zugügyvéd"-ben már volt egyszer) Aztán kivonultam a hajóra és aludni tértem a meleg hálózsákomba, egy cseppet se zavartatva tőle, hogy csak +0,4°C van a hajóban. Futólag még eszembe jutott, hogy ha tovább hidegedik idebent, akkor lehet alárakom a 30-60 W-os fűtőtakarót a lepedőm alá, de nem igazán kell még, mert egy cseppet se fáztam, sőt a szokásosnál még jobban elaludtam, viszont reggelre +1,2 °C-ra beleheltem a szalont.

Csodás volt a reggel, mindent feldíszített a tél. Az ösvényt a lábunk alatt,

köröttünk az erdőt,

de még a szántóföld sarjadzó vetését is.

Köszönöm mindenkinek a rengeteg Internetes karácsonyi és szilveszteri jókívánságot, egyszerűen képtelen vagyok külön-külön válaszolni, így csak ezúton kívánok mindenkinek hasonló jókat, remélem olvassátok.

Csúnya a reggel. Borzongatóbb, mint amikor -7,7°C volt három napja, pedig most csak -2,3°C volt. De így néz ki a "túlpart"

Szóval sehogy se néz ki, mert nem látszik a ködben. Ameddig a szem ellát, szóval nem túl távol, jég borítja a vizet.

A hideg bekúszik a gallér alá, a kezem amivel a botomat fogom, meg  a másik amivel a pórázt szorítom még kesztyűben is majd lefagy. Boldogult anyám mondta az ilyenre "takonyhúzó idő"... na PONT az.

A "karásonyfánkat" feldíszítette a tél, a 15 méter magas ezüstfenyőt és balra mellette a tiszafát is dér borítja. 

A télikertbe belépve

viszont 6 °C-t mutat a hőmérő (a meglehetősen életlenre sikerült felvételen).

Ennyi az idő a reggeli séta végeztével.

Idén már csak pihenek. Tegnap elszelektáltam a levágott ágak közül a tüzelni valót a darálni valótól. Amikor a kiszáradt, deres ágakat tördeltem, Orbán Viktor kegyelmesúr jutott eszembe, ahogy a kormányzásban elfáradt puha kacsóival mutatta, hogy kell az inflációt letörni 

ez 2023-ban volt, hát az én letördelésem jobban sikerült, amit én letörtem nem nőtt a duplájára.

Megpenészedett a kenyerünk, ezért boltba kellett menni, meg kiderült, hogy lencse sincs itthon, márpedig ha nem eszünk holnap lencsét szegények leszünk egész évben, azt meg nem akarjuk. De mostmár csak henyélünk idén egész évben. 

Mindenkinek vidám Szilvesztert és az ideinél nem boldogtalanabb újévet kívánok. Jövőre jelentkezem.

Elhatároztam, hogy levágom az utolsó faágat is. Miközben a "játszónadrágomat" húztam, elgondolkodtam, hogy vajon akiket a hullaházban vetkőztetnek, vajon hányan gondoltak erre így öltözködés közben. Mert kissé tartottam ettől a munkától. Ez az érzésem csak erősödött miközben másztam a létrán felfelé. Az alumínium létra fokai bederesedtek és csúsztak, az ujjaim kissé elgémberedtek és 5 méter magasan a legfelső fok tetején nem éreztem magam túl nagy biztonságban. Igazából attól féltem, hogy ha elvágom az ágat magam felett, akkor miközben lezuhan lever a létráról. Végülis megkötöttem egy kötelet amilyen magasra csak felértem a csáklyával a legfelső fokon pipiskedve egy elágazáshoz, és lemászva kifeszítettem a kötelet a tervezett dőlésirányba, ahol a lezuhanó fa nem árthat semminek. Ezután visszamásztam és nem a nagy láncfűrésszel, mert az egykezesnek túl nehéz ( a másik kezem kellett kapaszkodni, mint a régi időkben az árbocon, "egy kézzel a hajóért, egy kézzel az életért"), hanem ezzel a kicsivel 

ék alakban félig bevágtam a felmenő ágat. Aztán lemásztam és a kötéllel jó messziről belengettem a fát és harmadik lengetésre szépen letört és semmiben se kárt téve leomlott a fa tövébe. HEURÉKA! PONT így terveztem. 

A többi már gyerekjáték volt. A kis egykezes akkus fűrésszel legallyaztam, a naggyal meg felaprítottam fűrészbakon az ágakat  és elraktam a többihez a tornácra.

Na ezt a halmot kell majd "jövőre" ( mert holnap már pihenek) a SP ágdarálójával felmorzsolni.

Fél 12-re már végeztem is és nemsokára csatlakoztam a pihenőkhöz.

Úgy tűnik rendszerszintű az elalvás. Ma is 7 után ébredtem, egész pontosan 7:07-kor. Viszont ma is friss a reggel, SŐT, körbefagyott a hajó! Ez a szélcsendes hideg ezek szerint altatóan hat rám. (Bár én mindig jól alszom, olyan vagyok mint a kutyám, bármikor képes vagyok ledőlni és azonnal elaludni.)

Na nem valami vastag jégpáncél, éppenhogycsak

és a tat mögött pár méterre már fodrozódik a víz, de azért ez már jég, szóval ha nem is nagyon, de tél van. Bent a hajóban "kellemes" 2,1 °C, odakint a decken - 4,9 °C , de az időjárás bíztató, szél alig és ahogy a túlparton látszik a nap már "tüzesen" süt.

Tegnap délelőtt nekiláttam.a korábban levágott ágakat legallyazni. Nagyon a végét járta már ez a szegény fa. Az ágak legtöbbje, olyan 2 cm átmérő alatt könnyedén letörhető volt. A rajtuk lévő zöldessárga zúzmó pontosan jelezte melyek a kiszáradt ágak. Amikben még volt élet azok nem zúzmósodtak, de amin sok volt  a zöldsárga (esetünkben nem az EPH) azok reccsenve törtek. Egy bő óra alatt végeztem a nagyjával, a vastagabbja megy a fűrészbakra és onnan kályhaméretre darabolva a tornácra fedél alá tovább száradni. A tornácon kis átpakolással csináltam nekik helyet. Nagyjából itt tartottam

 amikor jött J. hogy telefonált a Sári Pista, megy hajózni, van e kedvünk vele menni. Hát PERSZE! Találkozunk 12:20-kor a szomszéd stégen (ahhoz könnyebb odaállni)

SP aki amúgy a  http://www.olcsosetahajo.hupont.hu/  percre pontosan meg is jelent 

és irány a "nyílt tenger"!

Lajos utcaszomszéd Karácsonykor se hagyja békén a halakat, BÁR a halászlének valót már kicsit késő kifogni.

SP a kastély előtti stégre hirdette meg 12:30-ra a mai ünnepi, ezért ingyenes sétahajózást, aki akar jöhet! Kivártuk az dőpontot, de nem volt nagy sikere az akciónak senki nem jött,

ezért a város felé indultunk.

SP barátságos kiskutyája persze nem hagyja a gazdáját egy lépésre se egyedül, de J ölébe azért felkéredzkedik.

Kiérve a parti, piactéri sétányhoz megállunk a városi stégnél és kiabálunk a sétálóknak, hogy lehet jönni "ingyencsónakázni". Az elsők inkább menekülnek, szerintem el se akarják hinni, valami csapdát sejtenek, de néhány kisgyerek felbátorodik, odajönnek és hangosan kiabálva, "GYERTEK, INGYEN VAN!!" hívják a szülőket is, így aztán csak megtelik a hajó.

Az ott jobbra a jövő hajóépítője, a kezében most is ott a karácsonyi ajándék akkus fúrógép.

Minden gyerek kormányozhat, nyomhatja a dudát, az a pirosdzsekis kisfiú a legélénkebb, kevésbé "bújós" mint a lányok,

nagyon hamar felbátorodik, ki akar próbálni mindent, ennek a Pici kutya nem nagyon örül, mert rajta is, például, hogy a szemei nem üvegből vannak e.

Eredetileg a Senki és Kerekzátony szigetek megkerülése lett volna a program, de annyira elhatalmasodott a gyerekeken a kormányzási láz, hogy csak cikázunk.

Aztán kikötünk megint, a vendégek köszönik szépen, mindenki további jókat kíván mindenkinek és búcsút intünk kedves utasainknak a piacnál. Irány haza, mert egy picit el is kezdünk fázni. 

Pici kutya viszont bizonytalanná vált. A kisfiú megredítette benne az emberekben való feltétlen bizalmat, már hozzám se jön oda ahogy korábban idefelé simogatásért. Nézzétek csak! Látszik a szemében a bizalmatlanság. Na majd elfelejti a kislegényt.

Na megyek felaprítom és behordom az ágak vastagját, Ha lesz kedvem este folytatom az írást, ha nem akkor majd később.

Kicsit elaludtam, 7:06-kor ébredek. Friss a reggel, - 4,4°C  van odakint a decken, de szikrázó napsütés és szélcsend. Szmájli kutya izgatottan sürgölődik amíg a reggeli piperémet intézem már bent a házban a fürdőszobában, aztán amikor már a  nadrágomat húzom, elém ülve lecövekel és a szemével, meg idönként halk nyösszenésekkel sürget, hogy MENJÜNK MÁR!!!  A szántőföldi ösvényen befagytak a tócsák, a fagyott fű ropog a talpam alatt, végre nincs az undorító sárban caplatás és a Dunába se kell belegázolnom a sójánál hazafelé, leáztatni a csizmámról a sárgombócokat.

A házban reggelre mindig lemegy a hőmérséklet 22 fokra, J amikor felébred mindig fázik, gyors reggeli után első dolgom kihamuzni a kályhát és begyújtani. Délutánra olyan 25 fokra melegszik fel a nappali, de még a nappalitól legtávolabbra lévő konyhában se megy 20 fok alá a hőmérő, ehhez a jelenlegi külső hőmérsékleti körülmények közt egy reggeli begyújtás és vödörnyi tüzelő szükséges, most épp 5 db RUF fabrikett plusz 5 db tőzegbrikett, a fabrikett adja a lángot, a tőzeg a hosszan izzó parazsat.

Szándékom szerint folytatom ma délelőtt a levágott ágak aprítását kétfajta láncfűrésszel kitermelve belőle a tűzifának való vastagabbját amit az ágdaráló amúgyse szívesen "enne" meg. Csak azt nem tudom hova rakjam, mert ha behordom a tornácra, nem fogok tőle hozzáférni a fabriketthez meg a régi tűzifához, márpedig ez a fa csak jövőre lesz tüzelhetőre kiszáradva. De majd megoldom valahogy, lehet kicsi át kell pakolni a dolgokat, csak ezt azért utálom, mert kábaveszett erőfeszítés olyasmit mozgatni ami hamarosan úgyis megy a kályhába.

Elhalasztottam vagy kétnapra a kiflisütést. Tegnap itt voltak a "gyerekek" (a fiatalabbik is elmúlt 40 éves) J lánya a férjével és bejglit hoztak ajándékba, továbbá van egy fél piskótatorta amit meg J sütött tegnapelőtt, szóval kicsit sok lenne itthon a nyalánkság, jó lesz az a pozsonyi kifli kicsit később.  Helyette pihenésképpen további ágakat fűrészeltem le a fáról.

Már csak egy ága maradt.

Naponta fogom darabolni és kiderült, hogy a Sári Pistinek van ipari ágdarálója, ha kitermeltem a vastagját láncfűrésszel, a gallyakat ledaráljuk januárban.

Ma se lesz sütés, legalábbis részemről. Mert délelőtt megint boltba kellett menni, pedig már azt hittem erre az évre vége de frászt. Erre elment a délelőtt, pedig 8-kor indultunk. Most meg J süt piskótát, na majd holnap belecsapok. Amúgy nekem tökmindegy milyen nap van, ha úgy tetszik minden nap munkanap, ha meg úgy akkor minden nap Karácsony, szóval ez se különbözik a többitől. Ha kérded ez jó vagy rossz szerintem a legjobb dolog a világon.

Most épp muszáj ünnepelni, nemcsak mert ez a hagyomány, de kint vizes minden, mert este esett és úgy tűnik nemsokára megint fog, szóval mostantól kellemes ünnep a program.

MÁS. Nem mondom, hogy okosabb vagyok a GOOGLE-nél, de valahogy kifogtam a mesterséges intelligenciáján. Miután lassan 20 éve írom ezt a blogot, és elég alaposan rögzítem a történteket, ez lett az egyetlen fogódzóm, amikor valamire vissza kell emlékeznem, amikor az ember tanácstalanul néz a plafonra, hogy "mikor is volt...mi is volt.... hogy is volt....". Na olyankor EDDIG csak megnyitottam a keresőt és beírtam valami kulcsszót a keresnivalóból, meg elé az amapola.blog-ot és máris adta hogy hol találom amikor épp írtam róla. Na EZT már nem csinálja a google. Valószínűleg az van, hogy akkora  a "merítés", hogy nem találja a tűt a szalmakazalban. Nem örülök én ennek, de be kell lássam igaza van, minek dolgozzon ekkorát nekem, ráadásul ingyen. De azért igyekszik a pici. Mert most tettem egy próbát. Megkerestem "fejből", hogy mikor volt utoljára úgy befagyva a Duna, hogy korcsolyázni tudtunk rajta. Előtte hiába írtam be a "korcsolyázás" kulcsszót az "amapola.blog" elé, nem találta. De most, hogy beírtam ezt az onnan kopyzott "Mindenki jöjjön korcsolyázni!" mondatot, már nyitotta is az https://amapola.blog.hu/2017/01/08/v_817 oldalt. ÉS EZUTÁN, hogy beledugtam az orrát, ha csak arra kerestem, hogy "korcsolyázás", máris tudta mit keresek, küldte, na nem az összes, de legalább egy bejegyzés URL-jét. Sajnos azt továbbra se tudja, hogy kulcsszó alapján visszakeressen 10-12 évvel ezelőtti napokat, szóval kénytelen leszek a mesterséges helyett a saját intelligenciámra támaszkodni. Már csak az a kérdés meddig leszek rá képes.

Miután holnap van a Szenteste, melyet össznépi ünneplés követ a hagyomány szerint, ezúton kívánok minden olvasómnak egészséget, gazdagságot, bort, búzát, békességet, áldást akinek az hiányzik és belenyugvást abba amit a sorsa rámért! PONT úgy és annyira, ahogy és amennyire magamnak is kívánom mindezeket!

Na így néz ki a pozsonyi kifli recept.

Annyit javítottam csak a folyamatábrán a fotó készítése, és a végleges mennyiség-ellenőrzés után, hogy egy nyíl kimaradt a "TÖLTELÉK" lapon az "ÁZIK"-ból megy egy nyíl a "DARÁLT MÁK" mellé a lábasba. De hát ez rajz nélkül is értelemszerű. Mostmár csak meg kell várni, hogy szabad legen a konyha, mert ott most J manőverezik a töltött káposztával.

Hideg van kint. Na nem NAGYON, csak olyan nulla fok körül, de kifagytunk a Sz kutyával a délelőtti gallydarabolásban. 

Ma szép idő volt, folytattam a favágást.

A gallyakra ki kellene találnom valami haladósabbat. Egy nagy prés lenne jó, amivel kis kockákba össze tudnám nyomni, száradás után tüzelhetőre. Mert a metszőollóval aprítás nagyon babra meló.

A vastagabbja egyszerű, láncfűrész és mehet száradni  a tornácra.

A pozsonyi kiflivel matekozni kell, mert ami recept van a neten az nekünk kevés, a duplája kell, de nem elég minden alkatrészt szorozni kettővel, mert mákosból csak másfélszer annyi kell, diósból meg két és félszer annyi mint a recept és a diósat vízzel,  a mákosat meg tejjel kell összefőzni, mindkettőt más arányban. Készül a folyamatábra. 

Fát vágni (mármint további ágakat levágni) készültem, de J figyelmeztetett, hogy viharos szél fúj odakint. Bár feltételeztem, hogy eben az is befolyásolja, hogy mondtam neki, jöjjön ki biztosítani amíg  a létrán egyensúlyozok odafent, de azért kimentem ellenőrizni mielőtt beöltözök, mert reggel amikor kutyáztam, még egy darab szél, se volt. Naszóval kivonultam, és természetesen a két kutya is csatlakozott. Körbejártam a fát és megállapítottam, hogy amíg ilyen szél van én nem mászok fára. Picur kutya még a tornácot se hagyta el, a Szmájli meg amint füttyentettem neki, már jött is befelé, szóval mindhárman egyetértettünk abban, hogy ilyen idő még a kutyának se való, nemhogy favágónak.

Felkészülök a Karácsonyra. Már jó pár éve nem hagyom, hogy J vacakoljon a karácsonyi bejglivel (ahogy öregszik egyre jobban utálja a konyhai macerát), rendszeresen a Lipótinál szoktam megrendelni merthogy nekem bejgli nélkül nem Karácsony a Karácsony, annyira szeretem. De a múlt héten voltam a péknél és mondták, hogy egy bejgli 4800 valahány forintba kerül, hát ENNYIÉRT nem veszek bejglit. Inkább megsütöm magam.

AZTÁN. Talán van aki emléxik erre https://amapola.blog.hu/2024/03/30/szombat_1965  annyira jól sikerült, hogy elhatároztam, idén nem lesz mégsem bejgli, hanem helyette a mind tésztájában, mid töltelékében teljesen azonos, csak küllemében (és persze a belefektetett munkában) különböző pozsonyi kifli lesz Karácsonyra. Ehhez fogok ma felkészülni ebben a pocsék időben.

MÁS. Régi mániám, hogy cseppet se izgatnak a bolti élelmiszerekre ráírt gyári eltarthatósági dátumok. Ettem már több éve (!!) lejárt konzerveket, soha semmi bajom nem lett tőlük, a tejtermékeknek meg kifejezetten használ az idő, a tejből aludttej, majd túró lesz, a sajtnak, kefírnek, joghurtnak meg szinte mindegy hány nappal járt le az eltarthatóság, pláne ha hűtőben vannak tárolva. Viszont  a JÓ sajt az drága. SŐT a rossz sajt is az. Én meg leginkább a jó sajtokat szeretem, BÁR abban, hogy mi a jó (nekem az "illatos, aromás" sajtok azok), abban nem mindenki ért velem egyet. Na szóval ez az egyik kedvenc sajtom.

De hát nem olcsó. Viszont két hete, egy keddi napon a Lidlben megláttam  a sajtjaimat egy nappal a lejárati dátum előtt 70 %-al leértékelve.

Azonnal megvettem mind a hét darabot és kiraktam a hidegbe "egérálló" csomagolásba a tornácra,

már csak négy van belőle.  És az eltelt idő csak használt az illat és ízvilágnak.

Na elmélyülök a pozsonyi kifli előkészületekbe.https://www.youtube.com/watch?v=i7JuDGD_1-Y

Elkezdett kiszáradni a "fosóka"  a kertben. Ez valami dísznövényfa, szép vörös levelei vannak és bordó apró ringlószilvaszerű termése, elég édes, de vigyázni kell vele mennyit eszik belőle az ember, mert a neve beszédes.

Na egy vastag ága a múltkori viharban letört, úgy tűnik elérte az életkora végét, ilyen a vágásnál, szóval erősen "beles" a fa.

a vékonyabb ágak árnyékos oldali kérgét meg erősen beborítja a zúzmó, ami ugyan nem betegség, de azt mutatja, hogy ez a vízparti párás levegő kedvez a gombabetegségeknek. A vastagabbja kiszáradva, jövőre jó tüzelő lesz, a vékonyabbakat jó lenne ledaráni a komposztba, de sajnos a kis ágdarálóm igazából csak egyenes vesszőknek ideális, ezeket a girbe-gurba ágas-bogasakat "nem eszi".

Az a kisebbik ipari gép lenne jó  ami az Engi Lajosnak van, de ezért nem ugraszthatom ide a profi favágót, hát aprítom metszőollóval, tömöm vödörbe, onnan megy a cserépkályha tetejére, ahonnan kiszáradás után a kályhába. Nagy fűtőértéke nincs, de erős támasztólánggal indítva ( erre ideális a tojástartó) remek gyújtós a brikett alá. Merthogy három napja elfogyott a tavalyi, meg az idén tavasszal kidőlt fűzfákból lett ingyentűzifa, úgy hogy hét eleje óta "igazi" tüzelővel fűtök. Most épp a még három évvel ezelőtt vett RUF fabrikettet égetem, 7 db fabrikett 4 db tőzegbrikettel megtámasztva. A fa adja a tüzet a tőzeg a parazsat. Este 24 fok volt a házban, ez reggelre lement 22-re. Ha már csak 21°C van, J panaszkodik, hogy fázik, fűtsek be azonnal.

Amikor ilyen jó idő lesz mint ma, minden nap levágok egy ágat, tavaszra lebontom ezt a fát. Laza a munkatempóm, mondhatnám öreges, de nem hajt a tatár és főleg engem nem normáz már hálistennek senki, csak annyit dolgozok amennyihez kedvem van és amikor elfogy, lepihenek. A környezet

a stégen henyéléshez tökéletes volt ma is.

Hoppá. Szétesett a program, nem megy a szerkesztés. Soha többet nem csinálok ilyet, hogy korábbi bejegyzésbe szerkesztek bele, úgy tűnik a csinálója a szoftvernek ebbe nem gondolt bele. 

Tehát a középkor másik jellemző hajótípusa a három árbocos velencei karakk.

Látszik az ókor praktikus gyors hadihajója helyett a középkori nehézkes, öblös, nagyobb befogadóképességű kialakítás, a tengerre "kivonultak" a bástyák. Az arab, török kalózok a latinvitorlás, tehát jobban kreuzoló (szél ellenében élesebben vitorlázó) karcsú gyors hajóikkal nem véletlenül voltak ezeknek az áruszállítóknak félelmetes ellenfelei. Csak az erődökről a tengerre magukkal vitt ágyúkkal tudták őket távoltartani. 

Egy nagy ugrás 300 évvel későbbre, az Endavour , Cook kapitány eredetileg szénszállító hajója ( az admiralitás ajánlása ellenére választotta hadihajó helyett a kis merülésű, lapos fenekű hajót, számítva a zátonyokra) , amivel másodszorra és "igazából" felfedezte Ausztráliát. (Merthogy igazából Abel Jason Tasman járt ott először, de miután a hajónaplókat, térképeket és általában a felfedezéseket minden tengeri hatalom szigorúan titkosan kezelte, száz évig nem tudta senki hogy ott van egy földrész, amit aztán James Cook újra felfedezett) Sajnos  beüvegezett, ezért tükröz, pedig nem vakuztam, de így se lett túl jó a kép, pedig gyönyörű a modell.

És ez már a "modern"  kor az Amerika kupa névadója 1851-ből.

A szomszédos kis teremben kifejezetten hadtörténeti bemutató. Egy hosszú asztalon apró makettek az USA különböző monitorairól. Ezek a kisméretű, gyors, gépi meghajtású hajók végig kísérték a fiatal állam történelmét kezdve a függetlenségi háborúktól, át  a polgárháborún, egészen a vietnámi háborúig. 

Egy "kakukktojás" az imperialista hadihajók közt.

És a végén pár harckocsi makett... hát ők kevésbé mozgatták meg a fantáziámat mint a történelmi vitorlások. 

Visszefelé lesétáltam a komphoz és ismét átkeltem az RSD-n, kissé lihegve, de egyszuszra megmásztam a 92 lépcsőfokot a Duna szintjéről Soroksárra és haza HÉV-eztem. A legnagyobb meló volt összekalapálni ezt a két bejegyzést, mert a közepén összekuszálódott minden. Az a baj, hogy egyre türelmetlenebb vagyok. A kezem is gyakran remeg, a szemem meg pocsék, ezért se kísért meg a modellezés, mert tudom már nem lennék rá alkalmas.

Meghívót kaptam Fuchs Antaltól, egykori tengerész kollégától egy hajómodell kiállításra, a Kertvárosi Művelődési Házba Csepelre. Nagyon el akartam menni, de nem autózom már 10 km-nél messzebbre és nem volt egyszerű odajutni. ( Nem akarom túlrészletezni, bár nem érzem igazán autóvezetői képességeim hanyatlását, ugyanakkor nem akarok abba a hibába se esni amibe számos korombéli, hogy meg van győződve róla, hogy még mindig remekül vezet, miközben gyakorlatilag már tökhülye hozzá. Ami tény, romlott a látásom, hallásom, és egészen biztosan a reflexeim se a régiek, TEHÁT korlátoztam a vezetést a legszükségesebb helyi autózásra ahol minden kavicsot ismerek.) Naszóval szombaton akartam menni, de miután eső volt és köd, nem volt kedvem a hosszú gyalogláshoz, mert csak úgy tudtam megközelíteni  a helyszínt. De mára megjavult az idő, még a nap is kisütött egy kicsit, úgyhogy kiautóztam a HÉV végállomásig, onnan a 8:14-es HÉV-vel a soroksári Hősök teréig, onnan gyalog a kompig,

(Pihen a komp, kikötötték...de nem kellett rá sokat várni fél óránként jár és mivel BKV járműnek minősül nekem ingyenes.)

komppal át a Csepel szigetre, onnan meg egy bő kilométer még gyalog a művházig.  Kis testmozgás enyhe emelkedőkön, bírtam.

Pont tíz órára ott voltam és gyakorlatilag az első látogató, az itt lévők mind kiállítók voltak. Két terem volt, ez volt a nagyobbik.

Az ilyen kiállításokkal (frászt MINDEN kiállítással) az a bajom, hogy gyakorlatilag minden egyes tárgyat képes lennék akár negyedórákig vagy még hosszabb ideig is nézegetni, de ez egyszerűen fizikailag lehetetlen. Pedig itt még nem is volt annyira sok kiállított dolog mint egy múzeumban. Kis zárójel, annakidején kissrác koroman apám szoktatott rá a múzeumlátogatásra, rendszeres vendégei voltunk a Közlekedési-, Mezőgazdasági-, Hadtörténeti-, Tűzoltó-, Ipari-, Néprajzi-, Nemzeti Múzeumnak, később az akkor még  a Kossuth téren a parlamenttel szemközt lévő, Nemzeti Galériának, ahova később a Néprajzi Múzeum kertült (talán még ma is az van ott, de ebben nem vagyok biztos). Naszóval itt is a bőség zavarával kellett megküzdenem. Fáradt is voltam, jó lett volna egy széket odahúzni valamely kiállított modell mellé és csak nézni és hagyni szaladgálni a fejemben a gondolatokat.

Ez például egy működőképes hajó-gőzgép modell. Van róla egy videója is a Fuchs Antalnak, de sajnos hiányos informatikai ismereteim okán képtelen vagyok ide berakni. Hogy érezni lehessen a dolgot ez a makett alig több mint egy arasznyi.

Bal szélen a PB gáztartály, mellette az a csillogó a szabályzó, ami a gőznyomás függvényében szabályozza a középső kazánban lévő égő teljesítményét, a kazán tetején a kémény mellett a gőzsíp, mellette a biztonsági szelep, ami megakadályozza a kazánrobbanást, a kazán elején a nívóüveg, jobb szélen a kéthengeres gőzgép, a kazán és a gép közt a kondenztartály ami a használt gőzből visszanyeri a vizet. Mondtam már hogy a legkedvencebb "gépem"- a gőzgép, mindjárt a diesel előtt eggyel?

Ilyen gépeket építettek a hangyaszorgalmú és különleges precizitású modellezők ezekbe a hajókba.

Decsi Ferenccel egy kicsit össze is ismerkedünk, az ő modelljeit szabad alkatrészenként megfogdosni is,

elmondja, hogy ezek mind működőképesek, időnként távirányításos ügyességi versenyeket is szoktak tartani velük. Elképesztő.

Ezek itt a hadihajók fegyverei. Ide is betört a modern technika, az 5-10 cm-es modellek 3D-s nyomtatással készültek.

Egy Jugoszláviában (valamikor volt egy ilyen ország) épült aknász naszád, nem tudom mennyi van belőle a honvédségnél, 1977-ben volt egy szakács az M/S Kőrös-ön, amin akkor elektrikusként hajóztam, ő előtte szerelt le a seregből a flottillától, mesélte, hogy NATO szabvány fegyverzettel szállították a jugók, azaz  a lőszere nem kompatibilis a Varsói Szerződés tagállamaiéval, szóval ha netán háborúba keveredünk az imperialistákkal, ha elfogy az ágyúgolyónk tőlük kell kérni pótlást. 

Azóta persze mi is NATO vagyunk és két volt aknász naszád ma a "Legenda" hajózási vállalkozás keretében működik és így néz ki https://www.facebook.com/legenda.hu/videos/253491112623516?locale=hu_HU

Későre jár, elfáradtam, holnap folyt köv. 

Na most olyat csinálok amit még nem tettem, az előző napit folytatom azonos oldalon másnap. Szóval

HÉTFŐ,  2024. 12. 16.  10:45

Ez itt a BUDA nevű, egykori iskolahajó 3D-s nyomtatással készült modellkezdeményezése, háttérben egy kacsával)..

Valaha így nézett ki

tengerész karrieremet ezen a hajón kezdtem 1975 tavaszán. Hivatalosan vegyes áruszállító hajó volt, de kibővítették rajta a felépítményt ( ha jól emlékszem ott a középfelépítmény és a hátsó közti darut szüntették meg és beépítették egy előadóteremmel, alatta pedig a hombárt bekabinozták, így alkalmas lett oktatóhajónak és vagy 30 ember számára lakótérnek. Arra határozottan emlékszem, hogy a fedélzet alatt laktunk és testablakai voltak a kabinjainknak, márpedig ezen a fotón nem látok sehol porthole-t. A Szabadság híd pest hídfője alatt, a Matróz csárda előtt volt a kikötőhelye, erre hajóztak be minket újfelvételiseket, egyhónapos tűz-, és munkavédelmi tanfolyamra. Annakidején több üzemigazgatósága volt a MAHART-nak, folyami, kikötői, balatoni és hajójavító, az összes közül talán ketten voltunk új felvételis tengerészek. Amúgy miközben napközben a tanteremben okultunk, a hajó uszályokat húzott Budapest és Mohács közt, mert akkoriban még főleg vontatóhajózás volt. Ha majd az "emlékezetblog"-ban eljutok a felnőttkoromig, terveim szerint jövő januárban, fogok erről részletesebben is írni.

A másik amihez szegről-végről közöm volt a Lajta nevű egykori monitor. Ebből több is volt mert hosszú életű volt (és van) a hajó, ami alatt sokszor átépítették

De a legérdekesebben akkor esett át amikor a második világháború után a lepusztult hajótestet a FOKA (Folyamszabályzó és Kavicskotró Vállalat) vette használatba, lepusztítva róla a felépítményt és markolót rakva rá úszó munkagépnek használta. Aztán a gengszeterváltás elpusztította a FOKA-át is, de a NATO csatlakozás felbuzdította a hadseregben a hazafias vonalat és felkutatva a szeméttelepen Pilismaróton a maradványt, mozgalom indult a hajó megmentésére. Külalakjában rekonstruálva lett a magyar honvédség legöregebb hadihajója. Amikor a hajómat építettem és közben könyvet adtam ki és árultam, akkor volt nálam az a fiatal hajómérnök, aki a fedélzeti fegyverek rekonstrukcióját végezte. Búza Béla ex bócman barátom, aki nélkül meg nincs retro hajózás ma Magyarországon, matrózkodott is rajta a legújabbkori diadalútján amikor a Parlament elé kötötték ki, ahol még látogatni is lehetett a hajót. Hogy MOST hol van arról fogalmam sincs, mert a parlament elől eltűnt. 

Ez meg itt a Szamos. Amapolát amikor építettem a Vízügy telepen szembe a volt nagyvásárteleppel, ott volt kikötve évekig és egyre romosabbá vált, leloptak róla mindent amit csak lehetett. Úgy tudom csendőrhajó volt a két háború közt. Aztán valakik elvitték onnan, amikor még rendszeresen hajóztam az RSD-n sokáig láttam rohadni a sekély vízben valahol nem messze a komptól amin épp az imént jöttem át a Dunán, de mostanra eltűnt.

Hadihajók miden mennyiségben. Igazából ezek olyan nagyon nem dobogtatják meg a szívemet, pedig ez is egy híres hajó a "Scanhorst", a fasiszta Németország egyik legutolsó csatahajója, sikertelenül próbált a védelmére kelni a brit flotta büszkeségét, a  "Hood"-ot,  egyetlen sorozattal a tenger fenekére küldő "Bismarck" óriás csatahajónak, melyet a bosszúra szomjas brit flotta kalandos üldözés után a francia partok előtt süllyesztett el. A "Scanhorst" végül a jeges északi vizeken lelte halálát 1943-ban amikor egy, a Szovjetunióba tartó ellátó konvojra támadt, de a kísérő brit hadihajókkal szemben alul maradt, közel 2000 német tengerészt magával ragadva Davy Jones ládájába, a tenger fenekére. A Wiki szerint mindössze 36 túlélője volt a hajónak.

De ami engem igazán érdekelt azok a vitorlások. Mondjuk a legrégibbeket még főleg evezőkkel hajtották, a vitorla csak segédhajtómű volt. De hát amikor a nagy tengeri csatákat vívták az ókor népei a mediterránon, még az volt a fontos, hogy mindenféle szélbe minden irányban tudjanak hajózni és erre csak az evező volt alkalmas, a szükséges rabszolgák meg korlátlan mennyiségbe álltak rendelkezésre. Ez itt egy római "trirema", azaz  három evezősoros gálya, hiányolom róla a csodafegyverüket a "corvus"-t, amivel a római gyalogsággal a tengeren sikerült legyőzniük a hajózásban náluk gyakorlottabb karthágói pun tengerészeket.

Itt az ellenség is, egy karhágói gálya makettje.

De hát ami engem igazán érdekel a vitorlások. Itt van mindjárt a volt tengerész kolléga modellje, a "Royal Caroline"

Akit érdekel a hajó története itt https://en.wikipedia.org/wiki/HMY_Royal_Caroline_(1750) megralálja, akinek csak a lényeg a fontos, királyi jacht volt valami olyasmi mint most nekünk a Mészáros Lőrincé, azon parádéztak a kor kiválasztottjai. Hogy érezzük, a modell teljes hossza mintegy 80 cm és minden részletében korhű. Tehát például a kötélzet ugyanolyan technológiával készül, mint az eredeti. 

Ezeket ugyanolyan elemi szálakból sodorta vagy négyféle vastagságban, miniatűr kötélverő padon, mint anno az eredetit  a kötélműhelyben

Ez a csónak nem hosszabb  12 centiméternél.

Gyönyörű munka. De itt van egy hölgy munkája, az Eagle nevű schooner, ez olyan 35 cm hosszú lehet és ezen is MINDEN olyan mint az igazin.

Ez a dinghy itt kb. 6-7 centiméteres.

A kötélzetről sajnos nem sikerült igazán jó fotót készítenem, pedig ez is maga a csoda.

Ebből a hajóból több makett is készült

Egy kicsit visszaugorva a történelemben , itt vannak a középkor hajótípusai,  kétárbocos latin vitorlákat hordó nef 

Kutyaélet van nálunk. Ez itt például a Picur, "aki" amint J felkel az ágyából AZONNAL a magáénak tekinti az ágyat. Itt épp hanyatt fekve.

Szitál a köd, tegnap nekiálltam a letört ágát a vad ringlónak feldarabolni, de egy idő után abbahagytam, annyira nem volt kedvem kint a nyirkosságban matatni, hogy abbahagytam. Amíg ki nem süt a nap, ki se megyek.

Pár napja a forrasztás során kiégetett tréningnadrágom szárát felszabtam kapcának, de ettől a csizmámat nehezebben tudom lehúzni, tegnap csináltam egy csizmahúzót.

Ennél komolyabb projektbe mostanában nem bonyolódom.

16:16 Most tértem vissza a két kutyával a délutáni sétából. Sz mindenáron ki akarta ásni a fölázott szántóföldből az egérfészkeket. P meg közben körbetekerte a pórázával mindkettőjüket. Mire mind a tíz lábunkról lemostam a sarat, elfáradtam. Minden vízbe gond nélkül belelépnek, de ha a fürdőszobában a kis lavórban langyos vízben meg kell mosni a lábukat, kétségbe esnek, azt hiszik itt a világ vége.

Hejj, búra termett idő... Már akkor eláztam amikor kijöttem a hajóról fél hétkor. Reggeli pipere a házban aztán menni kell a zsarnokkal, ami ott ül a lábamnál miközben a nadrágomat húzom és a farkát csóválja, sürgetve, hogy induljunk sétálni. Szóval MINDEGY milyen idő van, nekem menni kell vele.

Azért a vártnál kellemesebb volt a menet, ANNYIRA nem esett, szél meg semmi, az új gumicsizmám imádnivaló, és majdnem 4 fok van, szóval elviselhető. Azért persze eláztunk, most mindketten szárítjuk a kabátjainkat a frissen begyújtott kályhánál.

Tegnap elhatároztuk, hogy boltba menés lesz reggel nyolckor. Azért korán, mert mindenféle terveim voltak mára, hogy miket fogok csinálni odakint, de ezekből az eső miatt nem lesz semmi, úgyhogy hagytam J-t aludni, majd megyünk a Lidlbe, meg a Lipótihoz ha felébredt és megreggelizett. Ma egy ilyen limányolós nap lesz.

"José pincér aludt. Aludt, miközben egy pillanatra megállt a levessel, aludt, amíg a szakács tálcára tette a húst, és aludt, amikor egy svéd magántanár ölébe kitálalta. Az ordításra felriadt. Hutchins, a fűtő is aludt. Aludt, amíg a szén begurult a kazánba, aludt, miközben felemelte a lapátot, és aludt, midőn leejtette a főgépész lábára. Az ordításra felriadt." Akik számára ez a klasszikus idézet nem mond semmit (szóval velem ellentétben nem Rejtő fanok) azok számára kissé szokatlan lesz ez a bevezető. Az apropó; rászoktam a rendszertelen alvásra. Gyakorlatilag miután abszolút szabad (=nyugger) vagyok, amikor éppen álmosnak érzem magam, azonnal ledőlök és azonnal mély álomba merülök. Úgy kezdődött, hogy amikor felhagytam a pénzszerzés célú munkával, ebéd után ledőltem aludni fél-másfél órácskát, ami rendkívül kellemes volt. Később leszoktam az ebédelésről, mert rászoktam a bőséges reggelire, de a kora délutáni alvás maradt. Később reggeli után is aludtam. Aztán aludtam vacsora után is a TV előtt és egyre később ébredtem fel, így az éjszakai alvás is kitolódott úgy 0:2-0:6 óra környékére. Mára az lett, hogy BÁRMIKOR meglegyint az álomtündér szárnya, már dőlök is le és mélyen alszom. Szóval olyan vagyok mint a Szmájli kutya, ha épp rám tör az álmosság, dőlök a szófára és elalszom. 

Úgy gondoltam, hogy ha a kutyánál működik nálam se lehet gond. De tegnap egy kicsit elbizonytalanodtam.

Korábban volt olyan már régóta, hogy autópályán elaludtam vezetés közben, mert álmosítóan hatott rám a monotonitás. Még álmodtam is közben aprókat. Semmi baj, J ott ült mellettem, már nyúlt is a kormányba és felébresztett. Olyankor az első lehetséges helyen félreálltam, aludtan egy negyed órát és frissen kipihenten vezettem tovább. De két éve már nem megyek 10 km-nél messzebb itthonról autóval, nem akarok abba a hibába esni mint sok öreg ember, aki nem hajlandó tudomásul venni, hogy "már nem a régi", és egy közúti havaria során kénytelen szembesülni a valósággal. Itt a környéken minden kavicsot, kátyút ismerek, nagy baj nem érhet. Na de jött a tegnap este...

61 éve érettségiztem és úgy alakult, elsősorban egy lelkes osztálytárs jóvoltából aki azóta is minden évben összetrombitálja az osztály elérhető és életben lévő tagjait, hogy ilyenkor tél elején találkozzunk. Ez volt tegnap a Batthyány téri csarnok mögötti "Vigadó" kocsmában. Autóztam a ráckevei HÉV végállomásig, onnan HÉV-vel Budapestre, majd 2-es villamossal és Metróval a Batthyányra. És amint a mozgólépcsőn a hosszú mélyállomásról felfelé mentem a felszínre a korlátnak dőlve, csak úgy állva elaludtam. Baj nem történt, felébredtem mielőtt a mozgólépcső ledobott volna, de egy picit szunyókáltam. Azért ez mégsincs egészen rendben.... Megpróbálom egy kicsit visszarendezni az alvásritmusomat.

A találkozó remek volt, csak mindenki olyan öreg lett, ezt nehéz elfogadni.

Annakidején utáltuk hordani a kötelező diáksapkát, rajtam kívül nincs is meg már senkinek, én ez ünnepi alkalomra felvettem.

Ami meg különösen elfogadhatatlan, hogy tizenöten már nem élnek közülünk.

Visszajött a randa idő. Köd és taknyosság földön-égen. Boltba kéne menni, mert elfogyott a kenyér, de elhatároztam, hogy ködben nem biciklizek. Van világításom, méghozzá elég erős villogók előre-hátra, de annyira nem nyomaszt az anyagi helyzetem (semennyire nem nyomaszt hálistennek, végre van értelme annak, hogy 42 éven át agyonnyomorgattak SZJA -val nyugdíjjárulékkal, el is határoztam, hogy addig fogok élni amíg nyugdíjban vissza nem fizetik az egészet kamatostul, annyival is kevesebbet tudnak lopni a mostaniaktól) hogy számítson ez a 2 km benzin, inkább autóval megyek.

Tegnap szép idő volt, körbedrótoztam még két helyen a kerti farakást, mert nem akarom, hogy ahogy száradnak a fák és zsugorodnak, meglazuljanak és esetleg szétdőljön az egész, meg a tetőt is rádrótoztam, hogy nehogy lekapja a télen valami szélroham.

Itt kérem takarékosság van, a régi elbontott drótfonat kerítés drótjait használom fel az ilyen feladatokra.

Volt két régi száradt, göcsörtös, tehát baltával szétvághatatlan tuskó ami, bár azt gondoltam, hogy jó méret, de nem fért be  a kályhaajtón, azokat kettőbe fűrészeltem, már égnek is a kályhában.

A többség persze továbbra is csak lustálkodik.

Boldogult anyám azt mondta az ilyen időjárásra, hogy "takonyhúzó idő".

A villódzó pöttyök a képen az esőcseppek, amikről a vaku fénye visszatükröződik.

A délutáni séta csak rövid, a szántóföldre ki se megyünk, csak itt az utcákon egy kis kört. Angliában van ilyen idő, csak ők már megszokták. Szitál a köd, 15 perc után már csorog rajtunk a víz, a hideg nyirkosság bekúszik a gallér alá. Hihetetlen jó érzés, hogy van meleg otthonunk, ahova megtérve nekidőlhet az ember a kályhának. Nyáron még csak-csak, de ilyenkor nagyon rossz lehet hajléktalannak lenni, belegondolok és megborzongok, miközben a kabátom és sapkám szárad a kályha oldalán.

A csatakos kutyák egyelőre a télikertben száradnak a kanapéjukon. Mindjárt kimegyek értük, úgy fognak berohanni a melegre mint akiket dróton húznak.

Mondom. Amire bejöttem utánuk, már fejjel benne voltak a tányérjukban... merthogy vacsoraidő van.