Emlékezetblog hetedik fejezet, ötödik rész.
No volt két nap szünet, de most folytatom. Igazából azért részleteztem ennyire a munkás ifjúságom indulását (és még fogom is alant egy kicsit) mert nagy-NAGY tudatlanságot látok szinte mindenütt az általam már felnőtt fejjel megélt '60-as évektől a '90-esekig tartó 30 évről. Ennek nagyrésze úgy vélem szándékos hazudozás a politika azon résztvevői részéről, akik ebből a maguk és pártjuk részére hasznot remélnek, akik meg nem részei a pártpolitikának, azok részéről egyszerűen csak szerzett, vagy születésük, neveltetésük révén megörökölt ostobaság.
Azt tudni kell(ene), hogy a bukott '56-os forradalom óriási változásokat hozott a rendszerben, annak ellenére, hogy vérbe fojtották. Kádár nem tudta ott folytatni ahol Rákosi abbahagyta, ebbe még a moszkvai elvtársak is kénytelenek voltak beleegyezni. Túlságosan rossz volt a Szovjetunió nemzetközi megítélése, az ENSZ folyamatosan napirenden tartotta a "magyar kérdés"-t, valamit muszáj volt kozmetikázni rajta és Kádár ezt ügyesen kihasználta. Divat ma mindenért Kádárt hibáztatni, és akkoriban magam is egyetértettem ezzel, de a mai eszemmel úgy gondolom, hogy egy olyan keményvonalas kommunistával mint Münnich Ferenc rosszabbul jártunk volna ( egyesek szerint több anarchistát pusztított el a spanyol polgárháborúban mint falangistát), mostanra úgy gondolom, hogy a lehetőségek korlátozottak voltak, megszállt ország voltunk és ebből kellett Kádárnak kihoznia a maximális szuverenitást. Akkor persze mind berzenkedtünk, és miközben végighallgattuk a KISZ gyűléseken a kötelező fejtágítókat, esténként a Szabadeurópa rádión meg az aktuális magyarázatokat, egyre bátrabban pofáztunk. Különösen miután 1963-ban, tehát munkába állásom évében a politikai bebörtönzöttek többsége amnesztiával szabadult. Most (a mai eszemmel) tovább fogom védeni Kádár Jánost. Mára a pártpolitika közönséges falkazsákmányszerzéssé silányult, tehát azt hiszem a többség számára teljesen érthetetlen az, hogy valaki ELVEK szerint politizál. Kommunistának lenni, azaz hinni az osztálynélküli társadalom eljövetelében, melyben mindenki szükségletei szerint fogyaszt és képességei szerint dolgozik, ugyanolyan, quasi vallásos hit, mint hinni Krisztus feltámadásában és a túlvilági igazságszolgáltatásban. Kádár kommunista volt, ezt a meggyőződését ifjúkorában szerezte és megpróbált hozzá hű maradni végig. Hogy ez nem lehetett könnyű, azt az utolsó beszéde bizonyítja amikor Nagy Imre ( aki ugyancsak hithű kommunista volt, ahogy '56 hőseinek, elitétjeinek többsége is) és társai újratemetésén immáron bomlott elmével próbálta megmagyarázni a "bizonyítványát". Úgy gondolta hinnie kell a rendszer megjavíthatóságában és mint reálpolitikusnak ennek érdekében a kompromisszumokban. Egy biztos. Miközben kelet és nyugat közt egyensúlyozott, hazámat a szocialista láger "legvidámabb" barakkjává sikerült manővereznie, az emberek VALÓBAN gyarapodtak (nemcsak a propagandában mint ma Orbán alatt). Az ő elve volt az "Aki nincs ellenünk az velünk van"...szemben a korábbi Rákosi-féle (és a mostani Orbán -féle) "Aki nincs velünk az ellenünk van" rendezőelvvel. Ha párhuzamot akarok vonni a kommunisták olyanok voltak az eszme válságos időszakai alatt, mint ma a "fiatal demokraták", akik most, hogy megöregedtek, a belágyult agyukkal még akkor is hithű Fideszesek amikorra a pártjuk és bojtorjánhala a KDNP kizárólag csak a hatalom és az ezzel járó kiváltságok megtartásában érdekelt és a Nemzet érdekeit, valamint az azt meghaladó általános nemes elveket, olyanokat mint a jog, igazság, szabadság, becsület, látványosan leszarják.
És AKKOR úgy tűnt, hogy miközben, ahogy a hivatalos szövegekben emlegették "a szocialista rendszer világrendszerré vált", a rendszer valóban mutatta fejlődés jeleit. És ebben Magyarország az élen állt. Az itt "ideiglenesen állomásozó" szovjet csapatok ellenére. Nehéz lehetett Kádárnak a bigott saját kommunistái és a Moszkvából állandóan rá szegeződő ottaniak szeme láttára manőverezni kelet és nyugat közt, én A MAI eszemmel ezt rendkívül pozitívan értékelem. Akkoriban azonban ugyanolyan hülyegyerek voltam mint a "rendszerváltó értelmiség" akik úgy gondolták, hogy elég megdönteni a rendszert és akkor a haza fényre derül, hát LÓFASZT, azért vagyunk most legvidámabb barakk helyett a pöcegödörben.... DE még nem tartunk itt a történetben.
A rendszer igenis mutatta ígéretes jeleit a fejlődésnek. Elsősorban a káderállomány alakult át. A felső vezetésben fokozatosan helyet kaptak a régi "szükségkáderek" helyett a tehetséges, képzett fiatalok. A második-harmadik vonal persze sokat szenvedett az odejtőernyőzött mozgalmi "titánok" miatt (ti tán tudtok valamit kezdeni az elvtárssal), de hát az a rendszer is csak olyan volt mint a mai, hogy "nem hagyta az árok szélén a jó elvtársakat". Rendkívül ígéretesen indult 1968-ban az un. "Új gazdasági mechanizmus". Neveztük a zseniális, és tanítványai körében rendkívül népszerű Liska Tibor közgazdász után "liskaizmus"-nak is. A politikai arcélt többek közt olyanok adták mint Fock Jenő miniszterelnök és Nyers Rezső pénzügyminiszter. Nem igazán értettük, de éreztük, hogy valami elindult. A mezőgazdaságban a háztáji gazdaságok, a meginduló agrárvállalkozások amik "mezőgazdasági melléküzemág" gyűjtőnév alatt rugalmasan illeszkedtek bele a recsegő-ropogó szerencsétlen tervgazdaságban vergődő szocialista gazdaság réseit kitölteni, durva illesztéseit megolajozni. Burgert Róbert a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinátban az USA-ból vásárolt gépekkel olyan mintagazdaságot teremtett, hogy azt az USA-ból jöttek ide delegációk megtanulni. Győrben ipart teremtett Horváth Ede. VALAMI elindult. De a mindenható "párt" keményvonalasainak, Komócsin Zoltánnak, Biszku Bélának ez a kapitalizálódás nem tetszett. Tőlük, különösen, hogy a hátuk mögött ott állt Leonyid Brezsnyev és a Szovjetunió, még Kádár is alighanem félt. Közben Csehszlovákiában, Lengyelországban is bajok voltak a szocializmus építésével, szóval leállították a "mechanizmust", és visszatértünk a régi kézivezérléses "szocialista tervgazdasághoz", annak minden kipróbált és rosszul működő, vagy éppen működésképtelen hagyományával, PONT mint manapság az ötletalapú, Orbánvezérlésű feudálbolsevofasizmusban.
Olyan 1970 táján felvettek az osztályra két frissen végzett mérnököt. Egyikük mesélte, hogy a kínai évfolyamtársaik nagy vágya, mondhatni a karrierük csúcspontja volt, hogy lediplomázva és hazatérve a "népi" Kínába, egy Csepel túrakerékpárt vihessenek haza. Csak úgy összehasonlításként 1973-ban én már saját autóval jártam. Nos NÁLUNK 1975-re Fock Jenő már nem volt miniszterelnök, hanem a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége- ének (MTESZ) elnöke, Nyers Rezső meg a Közgazdasági Szemle szerkesztőbizottságának elnöke, szóval súlytalan jelentéktelen funkciókba száműzték az "új gazdasági mechanizmus" megalkotóit. De VALAKIK végigcsinálták! IGEN A KÍNAIAK! És nézd meg hol tartanak azóta! Akiknek a szerencsésebbje Csepel túrakerékpárral kezdte. Mi azóta most fordulunk vissza harmadszor a megkezdett reformok útján. Úgy tűnik mégis számít ha egy nép kultúrája 2000 évvel öregebb.
Folytatása következik.
