Emlékezetblog hetedik fejezet. Megkezdődik a felnőttkor.
Ott hagytam abba egy éve, hogy kiléptem a technikum kapuján érettségi bizonyítvánnyal és technikusi oklevéllel a zsebemben és a leghalványabb fogalmam se volt róla, hogy merre induljak tovább. Valami kereső foglalkozás után kellett nézzek, ez teljesen világos volt, mert addigra a szüleim már nyugdíjasok voltak, tehát ha fel is vesznek egyetemre azt csakis estin, munka mellett lehetett volna végezni, de amúgy fel se vettek, mert bár a pontszámom megvolt hozzá a felvételi vizsgán, de nem annyira jó, hogy beférjek a "keretbe", így helyhiány miatt elutasítottak. A többiek még őszig élvezték a felelőtlen nyári szabadságot, ezért mondtam anyámnak, hogy akkor majd én is ősztől fogok valahol dolgozni, de ő közülte , hogy erről szó se lehet, kijártam az iskolát, dolgozni kell menjek, MOST.
Korábban már említettem, hogy az, hogy "évnyertesként" , de amúgy teljesen éretlenül kerültem be az iskola húsdarálójába, ez végig kísért az iskolai éveim alatt. Örökösen legalább egy évvel voltam fiatalabb a velem egy osztályba járóknál és mai eszemmel tudom, hogy valójában mentálisan és fizikailag akár több évvel is fejletlenebb, tapasztalatlanabb, éretlenebb náluk. Ha hízelegni akarok akkori önmagamnak, akkor szerény visszahúzódó könyvmoly, ha mellé még őszinte is, akkor inkább bizonytalan, gátlásos éretlen mulya kamasz még 18 évesen is. Egyszóval nem voltam még "készen". Korán jött nekem ez a felnőttség. És ebben a szüleimre se támaszkodhattam. Az ő kétkezi munkával eltöltött élettapasztalatuk semmiben sem volt alkalmas segíteni az előttem álló legegyszerűbb döntések meghozatalában sem. Konkrétan, "HOVA MENJEK DOLGOZNI??" Az iskolai faliújságra ki volt függesztve egy lista azon cégekről, ahova kerestek frissen végzett technikusokat. Akkoriban állásbőség volt, a teljes foglalkoztatottság a rendszer lényegéhez tartozott, böngésztem a listát, de a leghalványabb fogalmam se volt melyik cégnek mi a profilja, hol van egyáltalán és miért is lenne jó, vagy rossz ott dolgozni. És nem volt kit kérdezzek. Osztálytársaimra se számíthattam, nekem nem voltak barátaim, igazából magányos voltam, eltűrtek, de nem voltam népszerű, mert ahhoz hiányzott belőlem az a vagányság, magabiztosság, ami egy iskolai közösségben nélkülözhetetlen az elfogadottsághoz. Megszoktam én ezt, azt se mondhatom, hogy nagyon zavart, bár alighanem sokat dolgoztam rajta amíg feldolgoztam, sőt mára erősen túlkompenzáltam, egyszerűen nem igazán érdekelnek mások ma sem. Ezért lehet az, hogy velem szemben nagyon kevesek közömbösek, engem vagy szeretnek, vagy utálnak, remélem akik szeretnek többen vannak, de amúgy ha nem így van, az se nagyon izgat.
Egyetlen vállalat neve volt ismerős, az OVIT (Országos Villamos Távvezeték), az is csak azért mert oda raktak be "termelési gyakorlat"-ra a nyári iskolai szünetekben egy-egy hónapra, szóval összesen három hónapot dolgoztam már ott, hát gondoltam akkor oda megyek. Hogy mért... CSAK. Na épp tanácstalanul töprengve ácsorgok a faliújság előtt, amikor osztálytársaim mondják, hogy ők épp most mennek a VEGYTERV-be. Szintén ott volt a listán, de azt hogy az a Vegyiműveket Tervező Vállalat, arról még fogalmam se volt, de mondom elmegyek velük, megnézem mi az. Szóval csatlakoztam.
Szemre impozáns épület, nehéz volt az Interneten találni róla képet, de hála a Fortepannak és Braun Antalnak a kép feltehetően készítőjének (vagy adományozójának), sikerült.
Akkoriban (1963 nyara) még csak a baloldali hatemeletes épület volt készen, abba is csak előző évben költözött át a vállalt a korábbi Szamuely utcai székházából, de a fele még ott maradt, a képen jobb oldali, 12 emeletes épület még épült. Néha egy kis szerencse többet ér mint egy zsák ész, a vegyipar kitüntetett ágazata volt a szocializmust építő gazdaságnak (és még utólag se mondhatom hogy olyan elhibázott lépés lett volna mint korábban amikor gumipitypang, vagy a vas- és acélgyártás, vagy most épp az akkumulátornagyhatalom építés lett volna), mert magas a szellemi tőkeigény, viszonylag alacsony a nyersanyagigény (barnaszén, kőolaj, mezőgazdasági melléktermékek), és Szekér Gyula személyében olyan széleslátókörű személy volt az iparág mentora, aki az egészet képes volt kormányszinten menedzselni. Ritkaság volt ez abban az időben, hatalmas érték termelődött itt ( hogy a gengszterváltás során legyen majd mit szétlopniuk a bal és jobboldali elvtársaknak), de persze erről én akkoriban még mit se tudtam, csak azt láttam, hogy a hely tetszik.
Hogy mennyire gyerekek voltunk mindnyájan, az iskolás tapasztalatunkkal csak azt láttuk, hogy miközben a mai szóval "állásinterjúra" várakoztunk a harmadik emeleti előtérben, a kutya nem foglalkozott velünk az arra haladók közül, szóval senki "felnőtt" nem kérdezte meg mit rontjuk itt a levegőt, mért nem megyünk a dolgunkra, az egyikünk meg is jegyezte, hogy mennyit lehet itt majd "lógni", szóval a vagányaknak se volt halvány fogalmuk se arról, hogy valójában miben is különbözik egy munkahely az iskolától. Na ekkorra már teljesen elfelejtettem, hogy én tulajdonképpen csak megfigyelőnek jöttem, annyira megtetszett a hely, hogy én is besoroltam a kikérdezendők közé. Motorvédelem alkatrészeiből kérdezgetett Erős László, aki ugyancsak "Üteg"-et végzett korábban (és aki később a szakosztályvezetőm lett és a harminc életévével akkoriban mérhetetlenül öregnek tűnt előttem), már nem emlékszem mennyire muzsikáltam fényesen, de mindannyiunkat leküldtek a személyzeti osztályra, ahol is kellett írjunk egy önéletrajzot és fel voltunk véve. Nekem a legnehezebb az egészben az "önélet" volt, mert nem igazán volt még olyanom. A többiek hasonló kikérdezésen estek át más szakosztályvezetők által és amennyire visszaemlékszem senki nem lett elutasítva, szóval igazából nagy tétje nem volt az állásinterjúnak, a vállalat és mögötte a vegyipar hatalmas felemelkedésben volt, kellett az ember mindenhova. Így utólag sok évtized távlatából mondom, szerencsés voltam a tanácstalanság kellős közepén az útválasztásban, jól hagytam magam terelgetni a sors által, ha lettek volna jó tanácsadóim, ők se terelhettek volna jobb, szerencsésebb útra.
1963 július 15-én reggel 8 óra előtt 10 perccel, a tizennyolcadik születésnapomon lettem dolgozó ember. Szerencsésnek mondom magam első munkahelyemmel. Nagyon sokat tanultam, mert nagyon jó munkahely volt mind a szakmai fejlődés, mind az emberré válás szempontjából. A környezet inspiráló volt, elvárták a szakmai fejlődést, így maradva az "Üteg" -nél felvételiztem az akkor induló felsőfokú technikumba, ami igazából egy fából vaskarika volt. Esti tagozaton egyetemi oktatók quasi "maszekban" részben az Üteg utcában, részben a villamosmérnöki kar különböző tantermeiben leadták ugyanazt az anyagot, mint a mérnök hallgatóknak, csak sokkal hitványabb, stencilezett jegyzetekből (alighanem azokért is külön fizették őket), amiből rendre kihagyták a görög betűket, mert az nincs az írógépen.
Nem volt könnyű, legalábbis nekem. Napi nyolc óra kemény munka után ( a "lógás"-ból nem lett semmi. Hamar kiderül, hogy én a "húzós ló" fajta vagyok) még négy óra az iskolapadban, a meredek padsorok felett a mennyezeten 50 Hz-cel zümmögnek a fénycsőarmatúrák , az előadó monoton hangon mondja a magáét... hopp és már aludtam is. Viszont bebizonyosodott, hogy az "Üteg" - amit, ahogy első munkahelyemet, annak idején véletlenül választottam a nyolcadik osztály után, mert osztályfőnököm gimnáziumba javasolt, de anyám praktikusan gondolkodva olyan középiskolába szánt, ami azonnal kenyeret ad a kezembe és közel van, a technikum meg a Gömb utcai általánossal egy háztömbben volt - jó szakmai alapokat adott. Annyira, hogy a kötelező géptermi és labor mérési jegyzőkönyvekre, amiket egy az egyben másoltam át az akkor még meglévő technikumi anyagomból mind jelest kaptunk azokkal a lányokkal, akik meg rólam másolták és akik ugyan matekból magasan jobban teljesítettek, mint én, de egy előttük dübörgő szinkron generátort soha nem mertek volna rákapcsolni a hálózatra PONT amikor sötét a lámpa. Ahogy Pelikán gátőr mondja a főtárgyaláson, "akkor még nem sejtettem", ennek a géptermi gyakorlatnak mekkora jelentősége lesz majd a tengeren.. de ettől még messze vagyunk.
Miután megkaptam a "felsőfokú technikusi" oklevelet (egy korábbi, hivatalból általam készített, és valóban létező Chinoin gyógyszercsarnok villamos kivitelezési terveit adtam be, és kaptam rá jelest), berántottak két évre katonának. Ez idő alatt megszűnt ez az iskola forma, de lehetett menni a Kandóra a Nagyszombat utcába, egy vagy két félévre; ha jól emlékszem "Üzemgazdaságtan" és "Nem villamos mennyiségek mérése villamos módszerrel" tantárgyakból kellett különbözetizni és kicserélték az oklevelemet "Villamos Üzemmérnök"-re. De én magamat mindig is “Ütegesnek” tartottam, mert minden, aminek hasznát vettem a szakmában, SŐT az életben, onnan jött.
Folytatása következik.
