Emlékezetblog negyedik fejezet, folytatás.
Ott tartottam, hogy tisztáztam, hogy került apám és anyám egymás ismeretségi körébe. De a házasságig még eltelt pár év és esemény. Túl sok szó nem esett ezekről gyerekkoromban, de megkísérlem felidézni amire emlékszem, amit "lehallgattam", bár esetleg nem is az én ifjonti füleimnek szánták.
Anyám ahogy kijárta a hat álltalánost dolgozni kezdett. Ritka szerencséje volt "bevitték" a Vadas testvérek Petneházy utcai kötöttáru gyárába. Annakidején csak így, kapcsolatok révén lehetett álláshoz jutni. Olyan, hogy "utcáról", nem létezett. Az üzem ha jól emlékszem két műszakos volt, tehát felváltva 12 óráztak a dolgozók éjjel és nappal, aztán amikor kitörtek a sztrájkok (anyám büszkén mesélte, hogy ő még "Kéthly Annával sztrájkolt") a 8 órás munkaidőért, attól fogva lett háromszor nyolcórás a munkarend. De törvény tiltotta a fiatalkorúaknak az éjszakai munkát, így neki 12 évesen csak nappal kellett dolgoznia. Szóval szerencséje volt, a leleményes utcagyerekként szerzett kiterjedt kapcsolatai révén ha minden igaz a Szilveszter Manci néni segítségével, aki a gyárban dolgozott és akinek a lánya, szintén Manci, a barátnője volt , mindketten bekerültek a gyárba. Az alanti már egy későbbi "nagylánykori" kép, a Szilveszter Manci néni már nem szerepel rajta. Vidám, bő százkilós hölgy volt, a sláger nyomán, hogy "tenyeremen hordom, lehozom a csillagot én.." emlegette, hogy "kinyalnám a seggét annak a férfinak aki engem a tenyerén hordozna" .
Szörnyű halála volt, nem akart meggyulladni a kályhájában a tűz, mire kannából petróleumot öntött rá, ami felrobbant a kezében teljes testét belocsolva lángoló folyadékkal.
Bekarikázva itt alant az édesanyám, kivételesen van dátum a képen, 1930, tehát 21 éves.
Ő meg a barátnője, a Szilveszter Manci.
Ő lett az édesanyja későbbi barátomnak és kollégámnak, a Felker Józsi "Dodó"-nak, akivel furcsa módon lettük "tejtestvérek", de erről majd később.
A Vadas testvérek hárman voltak cégtulajdonosok, de csak az egyikük, a mérnök foglalkozott a gyárral, a másik kettő ha minden igaz orvos és ügyvéd volt. Nem tartoztak a "népnyúzó" angyalföldi kapitalisták közé, az iskolából frissen kikerült gyereklányok kezdetben még gép közelébe se mehettek, a készáru "adjusztálása" volt a feladatuk, például a zoknikat, harisnyákat párban orruknál, sarkuknál, száruknál egy-egy öltéssel összeölteni, selyempapírba csomagolni és tucatjával dobozolni. Ahogy idősödtek tanultak bele a kötős szakmába, anyámtól tudom, hogy működik a körkötőgép, mi az a "ketlizés" (ami sajnos teljesen kiment a divatból, mert a kifejezés a zokni orr részének a körkötő gépen való "elfogyasztását" jelentette, a mai zoknik, harisnyák az egyszerűbb gyártás miatt csak egyszerűen össze vannak varrva, ami néha vastag zokniknál töri az ember lába ujját, pláne ha rosszul is csinálták), aztán ahogy ügyesedtek kerülhettek gépre ami persze jobb keresetet is jelentett. Aki "megbecsülte" magát azt a tulajdonos is megbecsülte, persze nem volt itt rekord fizetés, de ahhoz képest, hogy akkoriban az angyalföldiek fele, kétharmada munkanélküli volt sokat számított. Mindenesetre anyámnak ettől kezdve még a legnehezebb időkben is biztos munkahelye volt. Persze ettől még az otthoni munkák nem szűntek meg, továbbra is gondozta az állatokat, pedig az ő jövedelme jelentette a család egyetlen fix heti bevételét. Ilyen terhek mellett szórakozásra nem sok ideje maradt, az egyszeri mozit és következményét már említettem, ezt az egy képet találtam, aminek nincs köze a munkához. Na és ez se a fizetős strandon. Talán már felismeritek, ő az a csinoska a bal szélen.
Ez itt egy kirándulási kép 1927-ből , alsó sor jobbról a második
Valamilyen ünnepi alkalomból fényképésznél is volt.
Most elnézve a képeit, hasonlóságot vélek felfedezni a saját 8.-os ballagási képemmel, de az még soká jön.
Farsang időszakban táncolni jártak a lányok, minden szakma bált adott, voltak a "rezesek", a "vasasok", a "fások", mert azért a fiúk és a lányok akkoriban is keresték egymás társaságát, máskülönben mi most nem lennénk. De azért szigorú idők voltak, a mamák elkísérték a lányokat a bálba, szóval az afféle "kilengések" erősen korlátoztattak. Érdekes volt, hogy miközben nyomor volt, valamiféle társasági élet, ha úgy tetszik a felső tízezer utánzása működött, például csoportban francia négyest táncolt az anyám aki imádott táncolni, amit igazi táncmester vezényelt francia vezényszavakkal. Ahogy lejött nekem, bár ezzel soha nem dicsekedett, "kapós" lány volt, a fiúk versengtek érte, soha nem volt táncpartnerben hiánya.
Aztán anyám is megkapta a TBC-t, és ő is szanatóriumba került.
Ezen a képen Erzsi nővérével együtt vannak, dátumot nem tudok, de ez később készülhetett, azt hiszem többször is megjárták a szanatóriumokat.
Neki nagyobb szerencséje volt mint nővérének a későbbi "Nenének", ő meggyógyult, nem kellett kivágni egy darabot a tüdejéből, aminek még a neve is szörnyű volt, úgy hívták "lebenyirtás". Valószínűleg korábban vették észre a betegséget, meg erősebb is volt a szervezete. Nagy szerencse volt ez, mert mint talán említettem, gyógyszer hiányában a gyógymód a levegőztetés volt, még téli hidegekben is kifektették a betegeket, nyugágyakban vastagon bebugyolálva a szabadba.
Folyt. köv.
