Hajónapló

Erősen fáraszt már a kerti munka is. De azért próbálkozok. Tegnap, miután már dél felé járt az idő, kiültünk lazítani a stégre a hintaágyra. Itt nagyon jó. Az ember letelepszik és csak bámulja a vizet. Kellemes friss "kereskedelmi" szél fújt, igazi vitorlázó-idő, de nincs már kedvem hajóba ülni és vitorlát húzni se, csak ülni, csak hallgatni a hullámok csobogását és bámulni magam előtt a soha nem változó, mégis megunhatatlan látványt.

Egy idő után rámjött az álmosság, lehajtottam a fejem a mellettem ülő J ölébe

és mély álomba zuhantam. A zsebemben lévő telefon csöngése riasztott fel. A segédjegyző hívott a nagypénteki események miatt.... Sokáig gondolkodtam megírjam e ide a blogba, de miután ez egy napló, amiben minden szempontból pontosan akarom rögzíteni az életünk eseményeit (továbbá nagyon gyakran magam is itt keresem vissza az akár sok éve, már általam is feledésbe merült történéseket) , hát idemásolom amit a jegyzőnek írtam tegnapelőtt.

Ez volt az apropó.

Sőt, Húsvét hétfő. Úgyhogy egy mára szóló versike a 444HSz-ről.

Namost ez, azon kívül, hogy Húsvét Hétfő van arról jutott eszembe, hogy tegnap Icukánál Húsvéti babazsúrt tartottunk szűk baráti körben. Ott volt Bözsike is finom saját süteményeivel. Bözsike 85 éves és eldicsekedett, hogy jött őt meglocsolni a két fiú unokája, az idősebbik 10 éves és ő az iskola legokosabb tanulója úgy hívják "a kis professzor", mert matek és fizika versenyt nyert. És miközben mutogatja az okostelóján a képeket legújabb frissenszült unokájáról (TÉNYLEG gyönyörű, vakító kékszemű gyerek) feltűnik EZ a kép

HOPPÁ! Hát EZ meg hogyan? Hát amikor itt volt a "Tisza" nálunk ( emlékeztek https://amapola.blog.hu/2025/04/12/szombat_305 ) ő is odaautózott, hogy színről színre lássa az új istent, de csak nagyon messze talált parkolóhelyet és mire odaért alaposan kifulladt, hát leült a park lépcsőjére, jó messze a platóskocsitól. És amikor jött kifelé a Magyar Péter a sárgamellényeseitől kísérve, pont megállt előtte, Bözsike meg megszólította, mert ő aztán nem tesz lakatot a szájára, hogy most aztán mi lesz, úgyhogy MP le is ült mellé a lépcsőre, és miután megtudta hogy Bözsike egy 25 éve üzemelő nyugdíjasklubot vezet szelfiztek is egyet. Ezt csak azért részletezem ennyire, mert az általam látogatott 444HSz weboldalon, fiatalok gyakran hánynak vért a nyuggernemzedékre, "Kádár népére", hogy hát mi vagyunk Orbán Viktor erős vára, harci láncos buzogánya, hát NEM mindenki! 

Húsvét, vagy nem Húsvét mindenki dolgozik. Én például füvet nyírok. De a méhészek is megjöttek már több napja és kirakták a kaptárjaikat a szokásos sétaútvonalunk mellé, mert virágzik a repce. Szóval a méhek is dolgoznak.

Ma hoztak még mellé egy utánfutónyi kaptárt.

Engem különösebben nem izgatnak, de J fél mindentől aminek fullánkja, szúrója, rágója  van, úgy, hogy délután amikor ő is jön sétálni a Picurral, a környékére se megyünk a kaptároknak. Ma reggel a szokásostól eltérően P kutya is jött velem, így hármasban caplattam a két kutyával a sárban.

Mindenkinek hasonló boldog Húsvétot kívánok!

Tavasz van és meleg. Nekivágtam a "kásahegynek", elkezdtem borostyántalanítani valamelyest a kertet. Kemény munka a földön kúszó és a fákra felmászó, azokat fojtogató növényeket fel és letépkedni, el is fáradtam alaposan, sajnos a téli tespedés nem tett jót az erőnlétemnek, és még az is lehet, hogy megöregedtem. Délben abba is hagytam és csatlakoztam J-hez aki Icuka garázsában könyveket válogat.

Retorziókkal fenyegettem ha újabb könyveket merészel hazahozni ide ebbe a parányi házba ahol már egy gyufaskatulyát sincs hova elrakni, de hát hiába beszél az ember a feleségének. Egyébként meg nehéz ügy, van ott vagy 4-500 olyan könyv amelyeket magam is szívesen ki(vagy legalább bele)olvasnék, de eltekintve tőle, hogy nincs neki helyünk, hol van már annyi időm hátra az életemből, hogy el is olvassam őket?....... De azért párat félretettem, majd csak lesz valahogy. Csak az ökör következetes (Bismarck).

Ha lassan is , de beindult a tavasz. Az óriás öreg cseresznyefa virágba borult.

A moniliától megvagdosott meggyfa meglátjuk idén mit terem.

Ez a meggyfa magról nőtt, tavaly már termett pár szemet.

J kedvenc magnóliája.

És a hitvány bokorpetrezselyem, amire J azt mondta, hogy "hát ittmaradt tavalyról, ültetek újat addig had éljen, jó lesz a levesbe így tél végén pár szál", na ezt meghallhatta a növény és úgy megbokrosodott, hogy nem kell újat ültetni.

A zöldborsó is meghálálja az öntözést. Az ágyás végén hagymák meredeznek, csak a sárgarépa nem igazán mutatkozik.

A matuzsálem almafa korhad, szárad, de virágzik.

Mostmár csak  a beporzóknak kell munkálkodniuk.

J szólt még a hét elején, hogy hívnak barátaink, Zoli és Mária,  Lórévre, ahol Z előadást is fog tartani a Zichy kápolnában, továbbá lesz bográcsozás is. Ismertem a témát, mert már olvastam korábban Z kutatását, de mondom szívesen meghallgatom élőben is és ha szívesen látnak, miért ne, menjünk! A komplikált csak az, hogy mert rosszul hallok, beszélni nehezen vagy inkább alig tudok, az asztalnál meg gusztustalan vagyok a nyelőcsövem időnkénti elzáródása miatt fulladozva, ezért leginkább kerülöm a társaságot. De gondoltam, ha nem kell megszólalnom, Z előadását szívesen meghallgatom. Úgy hogy autóba ültünk, és vittük Icukát is a buliba. Na ahogy közeledünk, látom sok autó van...ez alighanem nem egy szűk baráti társaság lesz,....PONT amit kerülők amióta magányba zárt a beszélőképtelenségem, de hát ugye innen már nincs visszafordulás. 

Leparkolva M üdvözölt minket és a társasághoz kalauzolt, és ekkor esett le a tantusz nekem

látva a Tiszás pólókat, hogy ez egy pártrendezvény. Ahogy a "Gombháború" c. filmben mondja a kisfiú aki mindig a rövidebbet húzza "Ha én ezt tudom, akkor el se jövök!" Na EZT meg kell magyarázzam, hogy ne legyen belőle sértődés. Már tegnap leírtam, hogy én nem bánom  a Tiszát és nem bántom Magyar Pétert, SŐT. De én alapból nem vagyok közösségi ember. Kezdem messziről. 1989-ben is ugyanolyan voltam mint most. Pofázós, magam véleményét soha véka alá nem rejtő, nyílt és szabadságmániás. Akikre (már persze amikor még nem volt eloperálva a hangom) valahogy odafigyel mindenki ha megszólal. És akik ezt hallották hívtak a Fideszbe, akikkel akkor nagyonis egy követ fújtam. De hát egyrészt akkor is tudtam magamról (kis közbevetés, eredménytelenül hívtak korábban amikor még csak egy párt volt az MSZMP-be is, meg a Munkásőrségbe is, szóval akart engem mindenki, egyedül  a KISZ-t meg a szakszervezetet nem tudtam megúszni, de hagyjuk a történelmet), hogy én egy egyesharcos vagyok, vezetést nehezen viselek, és ami a fő, háromgyerekes 44 éves családapaként mi a fenét keressek én ezek közt a Fideszes ifjoncok közt, akiknek még a fenekén a tojáshéj, nagyrészük még iskolapadban ül, nulla az élettapasztalatuk, szóval nagyon nem oda való lennék. Azóta ők sokat öregedtek és az is lehet, hogy én is egy keveset, ők sokat változtak, lettek fiatal demokratából öreg feudálbolsevofasiszta maffiózók, én középkorú nyakas liberálisból lettem öreg rendpárti szkeptikus patrioanarchista (na ilyet is csak én tudok magamban összerakni). Tegnap  leírtam itt https://amapola.blog.hu/2025/04/12/szombat_305 , a véleményemet Magyar Péterről, meg az ő elfogadottságáról, szóval messze elnézőbb vagyok irányában, mint sokan és messze kevésbé bízom benne mint rengetegen, de megismétlem sokszor hangoztatott álláspontomat, a politikára is érvényesnek gondolom a műszaki életben jól bevált módszert, kísérletezni kell, labor, próbadarab, tesztelés, futópróba, törésteszt és annyiszor módosítani ahányszor csak lehetséges. Erre a demokrácia alkalmas lenne, erre vannak kitalálva  az időnkénti választások a folyamatos módosítás lehetőségével, de sajnos az emberek elsöprő többsége még a fejlett demokráciákban is jobbágyként gondolkodik (lásd Trump mint jelenség), azt hiszi királyt választ örökre, olyan mintha egy mérnök az ökrösszekér korban űrhajót vizionált volna, kihagyva a gőzgépet mint aktuális innovációt.

Zoltán előadása a kápolnában úgy szólt ahogy kellett

és PONT arról ami akkor is (és előtte is és azóta is és MOST is) aktuális volt, hogy hogy áll szemben egymással magyar és magyar egészen a bitófáig juttatva egyik a másikat. IGEN, a nemzet legjobbjai. Nem részletezem, akit érdekel itt https://hu.wikipedia.org/.../Zichy_%C3%96d%C3%B6n_(1809...  olvashatja röviden, aki meg hosszabban, annak megörökítettem a falon  a tablókat.

Miután a beszéd mint említém, nagy kihívás számomra, nagy örömömre szolgált a beszélgetés Kornélia nénivel https://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%A9ray_Korn%C3%A9lia , akiből viszont ömlött a szó. "Kori" néni az utcaszomszédunk, amikor ide költöztünk, még a házában lakott, de azóta beköltözött az 1 km-re lévő idősotthonba, de naponta "haza" biciklizik a házába az ottani teendőit végezni. 95 éves az egykori többszörös Európa bajnok evezős, de a mozgása és a szellemi frissessége irigylésreméltó. Örök bánata, hogy amikor csúcsformában volt és nem akadt a világon ellenfele aki legyőzte volna, akkor PONT  a római olimpián nem szerepelt női evezős szám, amit egészen biztosan megnyert volna, mert ugyanakkor a későbbi szovjet bajnokot is sikeresen győzte le az EB-n, mert neki jobb volt a hajrája. Balról J, Icuka, Kori néni és Zoltán nyaktól térdig.

Mint tegnap említettem... nem, nem itt máshol (össze-vissza írkálok mindenfelé), szóval értesítettek, hogy a Tisza párt itt fog akciózni velünk pont szembe a túlparton a kastély előtt, na mondom, ha jó idő lesz megnézzük. Ha az alábbi képet nézitek, balszélen ott a nyiladékon kinézve a fűzfa mellett a túlpartot, na az a szigetünk amin lakunk.  Úgy, hogy leraktam idén első alkalommal a munkacsónakot, ráakasztottam a kis 2.2-es SUZUKIT, és átprüttyögtünk  a túlpartra. Sokat nem vártam az eseménytől, én már neten kitöltöttem a "népszavazási lapokat", a Magyar Péter beszédét meg már ismertem, mert meghallgattam néhányat, szóval tudom mit mondott, mit mond és azt is, hogy mit fog mondani, az meg hogy CSINÁLNI mit fog az majd kiderül 2026-ban. A véleményemet ismeritek, én nem bízom magamon kívül senkiben, meggyőződésem, hogy a jelenlegi feudfálbolsevofasiszta maffiarendszert le kell váltani, és ha erre csak a MP bizonyul alkalmasnak, akkor ezt vele kell megcsinálni, aztán majd meglátjuk. Ha sikerül csatlakozni az EU ügyészséghez és elkezdeni börtönbe csukni a FideszKDNP bűnözőket, plusz beindítani a gazdaságot és legalább nyomokban jogállamot, alkotmányos demokráciát teremteni, akkor már beljebb vagyunk. Ha nem sikerül, és az egész csak kamu volt, akkor a MP-t is seggbe kell rúgni és mással próbálkozni.

11:30-ra volt hirdetve az esemény, olyan negyed órával korában érkeztünk, már voltak néhány százan.

Ami határozottan tetszett, rengeteg fiatal volt, tehát abszolút változni látszik a korábbi tapasztalatom,

https://amapola.blog.hu/2018/10/03/szerda_602 

https://amapola.blog.hu/2018/10/06/szombat_4398

https://amapola.blog.hu/2018/10/10/szerda_431 

https://amapola.blog.hu/2018/10/13/szombat_607 

https://amapola.blog.hu/2018/10/27/szombat_702 

miszerint a fiatalok leszarják az ország sorsát.

Utálom a tömeget, ami folyamatosan nőtt, így lesétáltunk a vízpartra a platóskocsi mögé, ott nem volt senki, a beszéd meg onnan is hallatszott, és mivel kifárasztott a délelőtt (fűkaszálással, csónaktakarítással kezdtem) és az állás amúgy is fáraszt már, leheveredtem a fűbe J mellé. A rendezés abszolút egyszerű, és bejáratottan vérprofi volt. Rengeteg rendező, sátor, aláírópult székekkel, tökéletes hangosítás, MP beszéde 11:35- kor elkezdődött, és 11:55-re vége is volt ( ahogy Mikszáth Kálmán mondta "kolbászból a hosszú, beszédből a rövid a jó") semmi cicó, ütős duma, végig fejből baki nélkül, ami  a halálom, ha egy szónok unalmas, pláne nyekeg, öööö-zik, na az itt nem volt. Jó szónok a srác, kicsit vicces, hogy azok akik korábban azt hangoztatták, hogy Orbán ellen "akár a patás ördöggel is", most meg amikor feltűnt egy kétségtelenül nem kifogástalan pedigréjű, de messze nem partás ördög, most meg nem győznek fintorogni, de legyen ez az ő bajuk! Akit érdekel, megkerestem az eseményt a neten, íme.

Aztán hazacsónakáztunk és kiültünk a stégre a hintaágyba napfürdőzni, szép volt ez a mai nap IS.

Ma van József Attila 120. születésnapja, mellékesen a költészet napja. Elveszni látszik a dátum a politika aktuális förtelmes zajában. Ezzel a verssel emlékezem meg róla. https://www.facebook.com/lazartesok/videos/228730426966866/ Tőlem ennyi telik.

Akinek nincs Fb-ja az itt is meghallgathatja, ez zeneileg kidolgozottabb, viszont nem láthatja a fiúkat. Nekem külön tetszik, hogy nem fojtogatják a gitárt, hanem Barréval fogják az akkordokat.

Bolond az idő. Tegnap még + 20 °C volt délután, ma reggel már csak +0,9 °C. És éles metsző szél, jó is, hogy duplán lekötöttem Amapola cockpit bejárati ponyváját, mert tarajos hullámokat hozott az északnyugati, legalább 8-as szél. Viszont  a napnak már komoly ereje van, becsukva maradt a télikert, J jön befelé, mondja 35 fok volt odabent. Nagyon nem tetszik ez a szélsőséges idő. Sándor József, Benedek elég kis zsák meleget hozott és az is elillant tegnapról mára.

Csodás idő volt ma. Megcsináltam a 2-es ágyás csepegtetőit is.

Mindegyik cseppforrás működik, meg vagyok elégedve az eredménnyel. Amelyiknél kisebb aktívitást tapasztalok majd üzem közben, ott lazítok a bandázson.

Meleg volt és megjelentek a beporzó rovarok is. Viszont jövő hét elejére fagyokat jelez a meteorológia. Szóval ami elkezdett virágzani az alighanem vagy lefagy, vagy beporzás nélkül marad, vagy mindkettő. Lehet idén sem lesz sárgabarack. Egyszer már megtréfált két hete a tavasz, annyit tudtam csak most csinálni, hogy a szűrőnél kiengedtem a vizet  a  rendszerből, mert nincs kedvem mégegyszer szétfagyott idomokat cserélni.

Na úgy tűnik megtaláltam a megoldást. Mondtam, hogy elvízkövesedtek egy szezon alatt az öntöző cső csepegtető labirintusai. Mostanra igazából nem is vízkőre gyanaxom, hanem iszapra. Ami olyan finom szemcsés, hogy még a finomszűrőn is átmegy valahogy. Na a lényeg, hogy a labirintusok több mint fele eltömődött, nem csöpög.  Most fúrtam mindegyikbe két, 1mm átmérőjű furatot és betekertem nejlonzacskóból kivágott, olyan 30 cm hosszú szalaggal, amit 12-14 menet spárgával rákötöztem. Ettől nem tud sugárban spriccelni, hanem lassan találja meg az útját a veteményre, AZAZ csepeg. Úgy tűnik működik. És ami a fontos, ha eldugul, csak leszedem a nejlonzacskót és újrafúrom. Körbenéztem a neten, mások mit csinálnak ha eldugul a csepegtetőjük, mindenki újat vesz, hát egy FRÁSZT!

Szépen bújik J zöldborsója.

Közbe megtaláltam az SZFE típusú piros-fehér forgalomzáró szalagomat amit még útépítés-útelzárás után gyűjtöttem, hogy jó lesz az még valamire, na most van a "jóleszazmég".

Ivóvíz mizéria van. Tegnapelőtt olvastam a város honlapján a jegyző bejegyzését, hogy ne igyunk, meg ne főzzünk a városi vízhálózatból vett vízzel, mert határérték felett tartalmaz arzént . Na sokan beszartak és kétségbeesetten Fb-oztak, de  én aki rendszeresen csapvizet iszom még egy napig továbbra is azt ittam, mert különösebben nem félek tőle. Egyrészt mert minden vízben van arzén és állítólag nem ürül ki, nem bomlik le, hanem halmozódik a szervezetben (amit azért én annyira nem vagyok hajlandó elhinni, mert akkor bármilyen kevés is az anyag, mindenkinek arzénmérgezésben kellene elpusztulni aki már 80 éve vizet iszik) a "dózis teszi a mérget", ahogy egyszer Sacher Gábor megfogalmazta, szóval ha 10 μg/l a határérték itt meg mondjuk van benne 14 (mint mérte a vízmű), akkor az azért nem olyan nagy baj, másrészt alig hiszem hogy ez tegnapelőtt került bele a vízbe, alighanem évek óta ezt isszuk, szóval akkor ez a plusz egy nap nem okozhat akkora problémát. Harmadrészt meg ez az arzén azért nem "az" az arzén amit a tiszazugi özvegycsináló asszonyok leáztattak a légypapírról, hogy a terhükre váló férjeiktől megszabaduljanak, az néhányszázezerszer töményebb lehetett annál ami a mi vizünkben van, HA egyáltalán van. Mert nagy kérdés, hogy hol, épp melyik kútból származik és a hálózat mely részén vették a mintát..

Na mindenesetre vegyük komolyan a hülyeséget, tegnap reggel a Sári Pisti autóját megpakoltuk edényekkel, kinek épp mije volt itthon és elindultunk lajtos kocsit keresni. A meghirdetett helyek közül az elsőn nem találtunk senkit, talán kifogytak, a második helyszínen viszont még sorba állni se kellett, mi voltunk az egyedüliek, bár mikorra megtöltöttük a kannáinkat, fedeles műanyag vödreinket, már jöttek utánunk még páran, de korántsem volt vészhelyzet. Mindenesetre elláttuk ivóvízzel Icukát, Bözsikét meg magunkat, ilyenkor számít az, hogy ha jó szomszédok vagyunk egyszerűbb az élet, mert törődünk egymással. Most olvasom a tájékoztatót, serényen mossák a hálózatot és folyamatosan mérik az arzéntartalmat, szerintem holnapra helyreáll a béke.

Tegnapelőtt SP kitalálta, hogy menjünk a halmúzeumba, mondtam "JÓ". Nem sokat vártam a dologtól, bár múzeumrajongó vagyok, de a horgászat-halászat nem a szívügyem, a halételek közül is leginkább a rántott tarját szeretem. DE! Várakozásom felett "sült el" a múzeumlátogatás. Szóval aki nyáron Ráckevére jön kirándulni ( most kizárólag  a mi kedvünkért nyitott ki a télen zárva lévő múzeum ) ki ne hagyja! Egyrészt nem túl sok olyan épületben járkálhat az ember aminek a falait 500 évvel ezelőtt építették, másrészt megrohantak gyerekkorom vízi élményei, harmadrészt mert Udvari Zsolttól, aki egy személyben múzeumigazgató, ügyintéző, alapítványi mindenes remek tárlatvezetést kaptunk. Most a neten körülnéztem, innen indultak.

 Mindjárt mutatom hova érkeztek meg mostanára. Ez a térkép a bejárattal szemközti falon a középkori "pocsolyatérkép", azt a vízivilágot mutatja ami AKKOR volt a mai szárazvilág helyett, DE ami érdekes és erre Zsolt hívja fel a figyelmet az alföldi Homokhátság, aminek a kiszáradását most katasztrófaként éli meg a  mezőgazdálkodás, AKKOR IS száraz volt. Miért?? Hát mert homok, amiből kifut a víz és hátság, a víz meg tudja a fizikát, lemegy ahogy a gravitáció parancsolja. Mi változott? Az, hogy kevés az eső manapság. (bár ma éppen nem, mert reggel a Sz kutyával ismét szarrá áztunk)

Az egykori halas kofa. A lelkes múzeumgazdának nincs párja, mindenre van egy története, a múzeumot például egyszer meglátogatta annak a horgásznak az özvegye is, aki azt a nagy sőregtokot (vizaféle, amúgy védett) fogta

Horgászverseny relikviák.

Halászat, horgászat, természettudományban érintett tudósok, legismertebb közülük Hermann Ottó, a felső sor jobb szélen az ablak felé beforduló falon.

És a különféle halfogó készségek tömkelege, gyári és házi furmányok, melyekkel az erre kiélesedett emberi elmék évszázadok óta mind a mai napig próbálkoznak túljárni a halak eszén.

J-t csak annyi időre engedtem el magamtól, amíg fotóztam, mert piszokul fázott a fűtetlen múzeumban, ahol az évszázados falak őrizték a korábbi hideget, úgy hogy végig magamhoz szorítva melengettem.

Magyarország halai, bevallom nem gondoltam volna, hogy ennyiféle van belőlük.

Balról egy Zoli, SP, még egy Zoli és J

Ez csak nekem, merthogy tenger, bár a varsa tán nem az, gömbhal, agancskorall, az az állkapocs egy olyan legalább 3 méteres cápáé lehetett, a jobb szélen meg ahogy nézem, kifakult korallevő halak.

A bödönhajó egy gyönyörűen elkészített replika.

Halak és szokásaik. Például sose gondoltam volna, hogy ilyen szoros az összefüggés a fajok működése közt. Az ívásra a halak előszeretettel használják  a parti fák vízbe nőtt gyökere alkotta "sátrakat". Nos az időjárás erőteljesen befolyásolja a fák életciklusát, rügyezés, virágzás, terméshozás, és ehhez a halak, pedig csak  a gyökereiket "látják" valami miatt pontosan igazodnak. Ha a fák késnek a tavasszal, a halak is késnek az ívással.

Aki nem látta még  

c. filmet, nos azok a szigonyok az ő szigonyai  ott a falnak támasztva.

Halászat , horgászat képeken,  képeslapokon.

És persze plakátokon... aki még emléxik az internet és televízió előtti időkre.

Nos mégegyszer, ha nyáron erre jártok https://www.halmuzeum.hu/index.php/rolunk 

Nehezen akar kitavaszodni. Már két hete tavaszt reméltem, erre fel bejöttek a mínuszok. Pedig beüzemeltem a csepegtető öntöző rendszert, na EZ HIBA VOLT. Két napja délután amikor meleg lett odakint, mondom kipróbálom az ötletemet az elvízkövesedett csepegtetők megújítására,. Feltöltöm a víztornyot, rányitom a rendszerre a vizet, hát dől a víz a csőből a vízóránál.... szétfagyott egy csatlakozó..... És ennek kapcsán fogok most kicsit eszmefuttatni.

Öregség. Lassan jön (már persze ha szerencsés vagy mint én), az ember hajlamos észre se venni. De én mint egy kettéhasadt személyiség, állandóan "kívülről" figyelem magamat. "Aha...szóval fiatalon, 50-60 évesen is ennyit bírtál volna csak? Ugyanígy gondoltad volna? Így csináltad volna? CSAK ennyit?" Az, hogy a fizikai teljesítményem csökkent, tudomásul vettem. Nem bánkódom, nem berzenkedem. De a leghatározottabban romlik a mentális tűrőképességem is. Ezt azért nem gondoltam volna. Régen... sőt nemrégen, egyszerűen természetes volt, hogy ÉN mindent megoldok. Bármi jött, megvontam a vállam, nem gond, kitalálom, megépítem, megjavítom, megszervezem. Most meg ettől, hogy egy nyavalyás csatlakozás széttört a jég nyomásától, átmeneti búskomorságba estem. Hogy nem gondoltam rá, hogy most akkor lehet el kell menjek Szigetszentmiklósra venni újat, a franc essen belé, hogy  már megint nem megy simán semmi, mért kell mindig VALAMINEK lenni, hogy ... ahogy boldogult anyám szokta volt mondani "mindig b@szik valamit  a kutya"! Szóval miközben korábban rengeteg teher volt rajtam, három iskolás gyerek, 42% SZJA, két demenciával terhelt idős szülő, miközben állásomból kirúgtak, és mellé még építkeztem, eszembe nem jutott, hogy bármi is legyőzhet, most meg elnyámnyilásodok egy törött vízcsőtől. Szerencsére a kedélyállapot hullámvölgy nem tartott soká, a megoldás is alighanem megvan, csak legyen végre meleg hozzá, mert ma reggel is fagyott, csak azért írtam le, mert egyrészt ez egy őszinte napló, másrészt fiatalok, tudjátok mi vár rátok.

Miután kint hideg van, olvasok. Már jóideje elhatároztam, hogy nem veszek több könyvet, mert van vagy 3 méter könyv restanciám kiolvasni. De amkor még J-vel járkáltunk a Péterffybe talpig beszarva a vastagbélráktól, a könyvszekér

mellett elmenve feltűnt Merle "Francia história"-ájának három kötete. ( https://hu.wikipedia.org/wiki/Francia_hist%C3%B3ria ) Egyet olvastam már belőle, sőt meg is van valahol itthon, de nem emlékeztem rá melyik, így megvettem mindhármat. Aztán mivel izgatott a történet, megrendeltem még kettőt a netről. Az első hat kötetből így megvan már öt. A  vallásháborúk korában játszódó izgalmas mesefolyam alapos történelmi kutatás nyomán születhetett, és az ember a sorok olvasása közben szinte állandóan arra gondol, hogy SEMMI nem változott azóta az emberi gondolkodásban, viselkedésben, legfeljebb olyan apróságok, hogy  a Louvre királyi palotában ha valakire rájön a szarás, már nem könnyít magán, magától érthetően természetes módon bármelyik földig érő függöny mögött. De az emberek vallási felekezeti alapon ugyanolyan esztelenül hazudoznak, és gyilkolják egymást, és a hatalmasokat ugyanúgy a személyes zsarnoki ambícióik vezérlik mint ma, és úgy tűnik akár holnap és holnapután is. Abban persze nem vagyok biztos, hogy hasznos e az számomra, ha nap mint nap, immáron sokadszorra tapasztalom ezt az igazságot, de abban biztos vagyok, hogy AZ nem hasznos, hogy az emberek többségének ilyesmi egyáltalán eszébe se jut.

Más. J is öregszik. Nincs kedve főzni, megunta. Megértem, ő is mentálisproblémásodik mint én. Régóta emlegeti, hogy megunta a konyházást, rendeljük a kaját. Miután nekem szinte mindegy mit eszek, húztam az időt a döntésben, nekem jó, ha hetente egyszer főz valamit, én egy hétig elvagyok ugyanazzal a kajával, még ha a vége felé a penészt le is kell kanalazni a tetejéről. De nekem mindig az üzemi konyha, vagy a menza kaja jutott róla eszembe a szagokkal és az állaggal. Na addig rágta a fülemet, míg rászántam magam. Harmadik hete esszük és NAGYON elégedett vagyok  vele. https://www.teletal.hu/etlap?_gl=1*7d0b24*_up*MQ..*_gs*MQ..&gclid=Cj0KCQjwv_m-BhC4ARIsAIqNeBvHgxwm-lg52Q7kAn1k0r2WfX9NQ1CG0DD_b6-GAADeku0gKe3D_gkaAn_EEALw_wcB Minden amit idáig hoztak finom volt, az adagok kielégítőek és az ár sem lesújtó.

Miután második napja szakadozva esik az eső (sőt tegnap olyan déli szélvihar volt, hogy le kellett kötnöm a hajó bejárati ponyváját), és J tegnap Pesten volt, benti feladatot keresve felszereltem a fürdőszobába J karácsonyi ajándékát. Régóta emlegette, hogy milyen jó lenne, ha lenne egy bidénk. Hát ebbe a kicsiny házba és ebbe a parányi fürdőszobába egy külön fajansz egységet lehetetlen lett volna elhelyezni, de némi utánaguglizás után megleltem a megoldást, WC-bidé kombó. Csak az volt vele a gondom, hogy hidegvizes. Márpedig a 8-10°C-os vízben az embernek nincs sok kedve az alfelét áztatni. Végülis hosszas tépelődés után egy  https://netkazan.hu/.../stiebel-eltron-eil-3-premium...  átfolyós gyors vízmelegítőt építettem be a kínai furmány elé. Nem egy olcsó mulatság, de hát egyszer élünk (és már nem sokáig) én már nem spórolok. Kicsit aggódtam, mert azért volt bizonytalanság. Elég erős lesz e a tömegáram, mely összefüggésben van a vízhőmérséklettel, de parádésan működik. Minden szabályozható, a két vízsugár erőssége és iránya (bár elsőre gyanútlanul pofán spricceltem magam a klotyó előtt kucorogva a sámlin). Ma még elbicikliztem a villanyosboltba kábelért meg villásdugóért, mert a kábelét, amivel szállították igen spórolósan rövidre csinálták a gyárban, azt cserélnem kellett egy fél méterrel hosszabbra ( általános jelenség, hogyha egy terméken 10 € centet meg lehet spórolni, akkor azt azonnal megteszik a gyártók, még akkor is, ha ettől a termék fele annyit ér is), de mostanra tökéletes minden. J  nagyon megvan elégedve a karácsonyi ajándékával.

Ja és az elvízkövesedett csepegtető öntözőcsőre is alighanem kitaláltam a megoldást, de azért a puding próbája, hogy megeszik, szóval majd kiderül ha megcsináltam.

Péntek délelőtt az utcában lévő építkezéshez hozta a teherautó a Bobcatet. Hoppá! Épp kapóra jött. Ő hozta tavaly is a termőföldet a magaságyásokba. Felhívtam a fuvarost, ha délután jön a munkagépért, hozzon egyúttal egy köbméter földet nekem.  8000 volt a telepi ár, plusz 5000 a fuvar. De legalább jól megmérték. Én úgy számoltam, hogy egy m3 az 20 talicska, hát ez megvolt vagy harminc. 15 bement az ágyásokba,

(Az ott középen a megsüppedt talajon a tavalyi bokorpetrezselyem, addig ez van amíg az idei ki nem nő.)

a maradékot meg bezsákoltuk az üres kutyatápos zsákokba, lefedve a tavaly és idén eltüzelt RUF brikettek üres nejlonzsákjával.

Itt kérem semmi nem megy veszendőbe, minden felhasználtatik. Példának okául, tegnap J megnyírta és kifésülte a Picur kutya bundáját (állandóan összeszedi az aprószemű kalászos bogáncsokat), amit kifésült nem megy a kukába, hanem ki lesz rakva a madárkáknak fészket építeni. Elhordják az utolsó szálig.

Szóval a lapátolás talicskázás egy kicsit lassabban megy a téli pihenő után. Péntek délután kezdtem és ma 11 órára jutottam el a képeken mutatott állapotig. Hát nem az a 16 tonnás napi norma amiről a dal szól. ( egy m3 föld kb 2 tonna)

De hát én se vagyok épp abban az aktív bányászkorban.  Alaposan elfáradva kiültem a nyugágyba, Picur kutya egyből felkéredzkedett az ölembe, napoztunk.

Ha az egyiket kényeztetem, azonnal megjelenik a másik is, mert nagyon szeretetirigyek.

Apropos kor. J mondja: 

-Mindjárt itt a 80. születésnapod ( a "mindjárt" az azért még 4 hónap), látod ha nem jelentkezel át Ráckevére a VII. kerületből, most kapnál egy csomó pénzt az önkormányzattól. A Papa és a Mama is kaptak amikor nyolcvan évesek lettek.

- Aztán jól meg is haltak... ilyen áron nem kell!

(Amúgy még így is jól jártam, a fele kötelező gépjármű felelősség-biztosítást fizetem amióta nem vagyok pesti lakos)

Valamit ki kell találjak, mert elvízkövesedtek a csepegtető öntözés gyöngyöző labirintusai, alig egy-kettő csepegtet. Ha megfurkálom, akkor nem lesz egyenletes az öntözés, mert a csövek elején sokkal intenzívebb lesz mint a csövek végénél. Vannak ötleteim, majd kiderül mennyire működnek, de hogy megoldom az biztos.

Emléxem amikor édesanyám már 80 felett járt, még a szőnyegeket is fel kellett szedjem a parkettás szobában, mert elbotlott a rojtokban. Miután egyre bizonytalanabb a járásom, nem igazán botlás, mint inkább szédülés vonatkozásában, úgy gondoltam nem várom meg amíg egy téli fagyos éjszakán leszédülök a stégbejáróról a hajóra menet, csinálok egy korlátot a bejáró mellé. De hideg volt, nem volt kedvem ott kint kínlódni vasakkal, meg egyedül macerás is, kell hozzá legalább még egy kéz ( egy "kéz" az tengerészül egy ember, tehát például az egykezes, azaz "single hand" vitorlás verseny az azt jelenti egy ember van a hajón), szóval úgy döntöttem, hogy a kegyelmes miniszterelnök úr jóvoltából a múlt hónapban kapott 13. havi nyugdíjam egy részét korlátba fektetem. Na a kivitelezőnek se volt kedve mínuszokban dolgozni, így tegnap lett meg a korlát. Mondjuk szükség sem volt rá, mert Judit a betegségére tekintettel ragaszkodott hozzá, hogy ne hagyjam magára éjszaka, így bent aludtam a házban amióta volt a nagy éjszakai vérfosás. De most, hogy már egész jól van, bár nagyon berzenkedett, mert megszokta hogy itt vagyok mellette éjszakánként január közepe óta, de azért csak kimentem, mert már nagyon hiányzott a hajónalvás. Meg se fogtam a korlátot kifele menet, mert épp nem is szédültem, meg hideg is volt a vas, de mégiscsak biztonságot adott és fog még remélem sokáig a maradék életemben, mert én csak a hajón szeretek igazán aludni.

Igen ellustultam a téli henyélésben, de lassan majd belelendülök, ma délelőtt kigazoltam az alacsonyabbik ágyásból a tavalyi elszáradt paradicsomot. Nagyon töröm a fejem, hogy kellene még egy teherautó termőföldet rendelni, mert kissé meglappadt az ágyás, szóval nem sok fog maradni a tizenharmadikból dőzsölésre.

Két napja kicseréltem fémre J akkumulátoros  Hyundai láncfűrésznek vacak műanyag láncfeszítőjét, mert az első használatok során letört, remek szerszám, de sajnos manapság ha valamit egy eurocenttel olcsóbban lehet előállítani, akkor azt úgy fogják gyártani, még akkor is, ha ettől a termék fele annyit ér. Kipukkadt a téli állásban a biciklim első kereke, szöget nem találtam benne, a lyuk a szelep tövében van, nem tudom lehet e majd ragasztani ott, de miután sehol nem találom a javító saller készletet, pedig emléxem vettem egyet tavaly, viszont találtam egy vadiúj belsőt, úgyhogy kicseréltem a belsőt és el is bringáztam tegnap ennek örömére a Lidlbe bevásárolni. 

Ma elültettem... lehet kicsit talán késve is, a paradicsom magokat a télikertbe tálcába keltetni palántának. Szóval elkezdtem a munkás napokat, ma alaposan el is fáradtam.

Tartottam egy kis blogszünetet. Az ok, nem akartam felesleges aggodalomhullámot kelteni. Mostanra egyenesbe jöttem, szóval mindenki nyugodjon meg, vagyok.

Az történt, hogy úgy egy hete jó kiéhezve, úgy késő délutáni ebédre bevágtam egy egész pizzát. Hozzá felszívtam egy fél sört (a fél literes sört, ami általában egyszerre nekem sok, kétszerre szoktam elfogyasztani, a másik felét légmentesen lezárva és elrakva hűtőbe, vagy jelen esetben az ablakba), aztán ledőltem amolyan kajakómába esvén és elaludtam. Aludhattam úgy egy órát, aztán felébredve félálomban kitópáltam a fürdőszobába folyó ügyeimet intézni. Arra még emlékszem, hogy kezet mostam, sőt, miután a kéztörtő rendben felakasztva, kisimítva lógott a helyén, ezek szerint meg is törölköztem, de már csak arra emlékszem, hogy magzatpózban ülök a padlón összenyomorodva a mosdó és a WC kagyló közti szűk helyen és azon töröm a fejem, hogy kerültem ide és főleg, hogy hogy fogok innen felállni, mert erőm az semmi. Szóval elájultam és összeestem. Hogy mennyi ideig voltam ájult, fogalmam sincs, csak gyanítom, hogy nem túl sokáig, mert amikor kérdeztem J-t hogy mit hallott a szobából, azt mondta, hogy valami zuhanásfélét és rövid ideig vízsuhogást. Összeszedtem minden erőmet és felálltam a mosdó pult lábaiba kapaszkodva. A jobb ingujjam csurom víz volt az egykaros csaptelepből pedig vastag sugárban folyt a víz, ami attól lehet, hogy megpróbáltam esés közben, de már tudattalan állapotban belekapaszkodni, vagy legalábbis utánakapni, mert ha a törölköző a helyén volt az azt jelenti, hogy a csapot nyilván már elzártam és megtörölköztem amikor bekövetkezett az ájulás és eszméletvesztés. Olyan NAGYON nem voltam megijedve, mert egyszer nagyon régen volt már ilyenem. Apám 1990-ben halt meg sok hónap kínlódás után, mely erősen igénybe vett, pont akkor volt új munkahelyem, az ápolás és a munkahelyi helytállás azt okozta, hogy elkezdett emelkedni a vérnyomásom, nem kórosan, szóval nem szedtem rá semmit, de amikor meghalt az addig "kompenzáló" szervezetem lekerülve róla a terhelés olyan vérnyomáseséssel reagált, hogy ha guggoltamból hirtelen felálltam, elsötétült előttem a világ, mert 100 alatti vérnyomásokat mértem. Kérdeztem az akkori balatoni telekszomszédomat, aki belgyógyász volt, hogy mit tegyek, azt mondta "állj fel lassabban!" Ebben maradtunk, de akkoriban volt egyszer ilyen ájulásom, de nem volt eszméletvesztésem mint most. Akkor a vérnyomásom néhány hét alatt helyreállt, így most miután kicsit magamhoz tértem megmértem a vérnyomásom, 110/60 volt, bár amire odáig jutottam teljesen magamnál voltam már. Szóval olyan nagyon nem aggasztott a dolog, nyilván az emésztés megterhelte a vérkeringést, kiugorhatott, majd lezuhant  a vércukorszintem (vagy fordítva?) és a hirtelen ágyból kelés kiesést okozott az agyi oxigénellátásban. De estére fájni kezdett a bal oldali vesetájékom, mely fájdalom két napon át folyamatosan erősödött, ráadásul aránylag kis területen belül, de vándorolt, annyira, hogy be kellett vetnem a csodaszert a Flector tapaszt, amit már csak az elviselhetetlen fájdalmakra szoktam alkalmazni. Attól tartottam, hogy valamely belső szervem zúzódhatott attól, hogy esés közben akár a mosógép sarkára akár a WC tető peremére zuhantam, aggódva figyeltem nem véres e a vizeletem, de minden rendben volt, tehát a vesém nem sérülhetett. Külsérelmi nyom nem volt, nem kékültem be a feltételezett ütés helyén, szóval máshol kellett keressem a fájdalom okát. Végülis hála a tapasznak a negyedik nap tájékán kezdtek határozottan enyhülni a fájdalmaim és mostanra már csak tompa sajgást érzek bár a mozgásom még kissé korlátozott, főleg a hajolgatás. Szóval az történhetett, hogy az eséstől megint kimozdulhattak azok a deréktáji csigolyáim, amik nemrég a tuskó emelgetéstől okoztak szintén egy napos késéssel jelentkező, mintegy hét alatt elmúló fájdalmat. Mindegy, úgy érzem túl vagyok rajta, sajnos még a végén kiderül, hogy rejtélyes módon valahogy megöregedtem és már oda kell figyelnem erre-arra. Egyszer olvastam egy öreg cowboyról, aki valamikor  80 éves kora környékén felpattant  a lovára, de a másik oldalon leesett róla, és azt nyilatkozta, "elképzelhető, hogy már nem vagyok a régi". Na ilyesmi lehet nálam is.

Több olvasó rámírt, részben itt a kommentárok közt, részben a Fb-on, hogy ne álljak már le ismét egy évre az emlékezetbloggal, hanem folytassam. A válaszom: Értem én és jól is esik, mert azt mutatja nem írok hiába, és köszönöm, de sajnos NEM. Az emlékezetblogírás egy "más állapot", még a gondolkodásom is megváltozik arra az időre, mintegy kiesek a jelenidőből és olyan szinten való kutatást koncentrációt igényel a régi fényképek és a fejben előkotorható emlékek közt, amit nem lehet időben szétszórni, egyszerűen nem fér össze a "normál ügymenetemmel". DE mintegy elnézést kérve ma még írok egy apró ráadást. Az apropó szomorú, olvasom a Fb-on, hogy meghalt  a Simó Gyuri édesanyja. Gyuri,  Simó Sándor filmrendező fia, őt  a Tilos Rádióból ismerem még a régi jó "Pillangó első látásra" reggeli műsorból. És a névről eszembe jutott az "Apám néhány boldog éve" című Simó Sándor film, és a heti vetítések a hajókon. Tehát,

Emlékezetblog nyolcadik fejezet, hetedik rész, ráadás.

A "nagyhajókon", amik Európa-távolkelet útvonalon 3-4 hetes kikötés nélküli utakat tettek meg hetente filmet vetítettünk.  A kizárólag magyar filmeket otthonról küldték le a hajókra, nem különösebben válogatva. Gondolom ami éppen jött. Nem mondom, hogy túlságosan nagy sikere volt a jobbára baromi vontatott, agyonművészkedett, az akkori kori, közönségre nem túlságosan törekvő, inkább a "szocialista kultúrát" népszerűsítő filmeknek. De akkoriban még nem létezett az Internet, televízió is csak kikötőkben és eléggé szellemképesen a mozgó daruk miatt, arabul, malájul, kínaiul, szóval néztük hetente egyszer ami film éppen volt otthonról. Aztán amikor megnéztük mindet amit küldtek, akkor kezdtük elölről, ILLETVE (miután a mozigépész a mindenkori elekrtikus volt) vetítettem amit épp az úri közönség óhajtott a már látottakból. Mondjuk a konyha előtt áthaladva kiszól a Stiglincz Józsi a szakács , hogy "Elek! A kommunistásat vetítsd este!" (Ez például egy Cserhalmi György főszereplette quasi akciófilm volt, most direkt meggoogleztam https://m.ok.ru/video/1681011706520) . Máskor valaki más "Elek, a Bánsági Ildikósat! Ez az "Ereszd el a szakállamat" c. film  két okból volt népszerű, egyrészt az ifjú művésznő gyönyörűséges fedetlen keblei több másodpercre megjentek a filmvásznon (most megnéztem valóban jól emlékeztem https://m.ok.ru/video/6003249384156 ), másrészt  a papája első pincérként hajózott a tengerhajózásnál, sokan ismerték közülünk. Na ilyen "közkívánságra" többször ismételt film volt, és jelen esetben én képviseltem a "köz"-t, mert nekem a kevés film közé tartozott ami tetszett az "Apám néhány boldog éve" c. Simó Sándor film. https://m.ok.ru/video/1822729046535 Mondjuk a kötelező "vörös farok" ( a snájdig szovjet százados {Csányi János színész és operaénekes alakításában} és legénye nem nőket erőszakolnak, hanem operettet zongoráznak és táncra kérik a hölgyeket a légópincében) nem a film végén van, hanem az elején, ezzel letudva a kötelezőt, a film lényege maradhatott  a végére, a bolsik ezt is szétbasszák. (Mondjuk ebben a nemdiktatúra, unortodox, valósághajlítgató kemény demokráciában már tuti nem kap pénzt ilyen quasi rendszerkritikus filmet csináló rendező, úgyhogy RIP Simó Sándor!)

Én komolyan vettem a "kultúrfelelősi" munkámat, megadtam  a módját, hetente egyszer felbattyogtam a hídra és a központi hangosbemondóba bejátszottam  a magnómról a saját magam kitalálta szignált, amit egy holland rádiócsatornáról vettem fel és most hogy nosztalgiázom előkerestem, ha netán valaki emlékszik még rá az egykori társak és mostani olvasók közül.

Aztán lehalkítva a magnót bemondtam, hogy aznap este mit vetítek és hogy "Ne hagyja ki, feledhetetlen mozi, csak ma este, és csak nálunk!" Szóval ezt IS komolyan csináltam, mint, a hülyéskedést is beleértve, általában mindent. Egyszer a KŐRÖS-ön mondta a második géptiszt (sajnos a nevét elfelejtettem, pedig jó srác volt), hogy "Én még elektrikust annyit dolgozni mint te, még soha nem láttam". Ilyen voltam és maradtam azóta is.

Na de mostmár tényleg, EMLÉKEZETBLOG  folytatás 2026 januárban! Természetesen a napi blog a történésekkel zavartalanul folytatódik.

Egyszerre keltünk a Nappal. Picur kutya szokásától eltérően bejelentkezett a reggeli sétához. Szemel láthatóan nem zavarta a hideg, neki vastag gubancos bundája van, de a Szmájlira ráadtam a kabátot. 

Többen rámírtak, hogy folytassam az emlékezetblogot. Megtisztelő a figyelem, de sok időmet leköti ( ráadásul fárasztó, a végére kicsit szét is estem fogalmazásilag, olyan kócos lett a szöveg, de nem volt már türelmem utószerkeszteni), ezért csak télen tudom írni. De legalább van miért életben maradni írónak és olvasónak, várjuk a következő januárt a folytatáshoz. Sőt, az is lehet, hogy jövőre be se tudom fejezni, mert negyed évszázadot kell megírni, és elég sok minden történt ez alatt. Szóval lehet, hogy csak 2027-ben érek a végére. Nos addig egyikünknek se szabad meghalni!

Emlékezetblog nyolcadik fejezet, hetedik rész.

Szokás szerint eltöltöttem a nyári szabadságomat itthon és 1978 őszén behajóztam az M/S PETŐFI-re. A Petőfi és az Ady testvérhajók voltak. “Természetesen” ők is államadósság fejében kerültek magyar lobogó alá; a két 13600 tonnás hajó a Szovjetunió-beli Kherszonban épült 1972-73-ban.

Akkoriban mint legnagyobb egységek, ők lettek a cég zászlóshajói. Hogy ne csak a saját véleményem legyen uralkodó, a hajót jellemzendő Kerek Gábor elektrikus kollégámat idézem: “technikai tragédia”. Én kicsit engedékenyebb vagyok. A típussal nem volt semmi baj, korának megfelelő konstrukció, modern forgódarukkal, megfelelő gépi és egyéb felszereltséggel, kényelmes tágas kabinokkal, légkondicionálással, szóval “papíron” minden rendben. Csak hát szovjet. Nem tudom honnan olvasztották hozzá az acélt, de ezen a hajón minden rohadt. A tenger úgy ette a vasát, mint egér a sajtot. A gépészek már nem tudták, hogy foltozzák, mert ahol a hegesztés ívet húzott, nem varrat képződött, hanem egy lyuk, mert elfújta onnan a rozsdát. Szegény matrózok munkája volt a folyamatos rozsdaverés és festés, amikor az egyik végével végeztek, kezdhették elölről a másikon. Olyanok mondták, akik dolgoztak a régi német hajókon, hogy a 30 éves németek lemezei jobb állapotban voltak a harmadannyi idős szovjetekénél. Az én legfőbb bajom a korrózión kívül (mert az azért nem megnyugtató amikor a fedélzeti villamos berendezések acélszekrényeibe bemegy a sós víz), a szovjet szabványos hálózati feszültség, a 220/117 V volt. Sehol a világon nem volt hozzá semmi alkatrész, kiváltképp izzólámpa. Hajókon a folyamatos rezgés miatt az égők eleve rövidebb élettartamúak, és tovább nehezítette, hogy csak szabványos 110 V-os izzólámpákat lehetett beszerezni, tehát a kis túlfeszültségű üzemeltetésük még rövidebb élettartamot eredményezett. Gyakori volt, hogy a reggeli körutamon cserélt fényforrás estére már nem égett. És persze jött a kedves “Smicek” kápó a fúróval, hogy “mondtam neked, hogy cseréld ki az égőt a manőverplacc felett, de még mindig nem… stb.”. Mérgemben beraktam 220 V-osat, igaz, hogy égett 117 V-ról, csak nem világított, de megnyugodott a beteg, “na ugye, hogy meg tudtad csinálni”, lám mindenki megtette, amit a haza megkövetelt.

A munkám lényegéről korábban már beszéltem, itt sem volt más, mint korábban, “mindegy hogyan, de minden működjön”! Pár képpel illusztrálom a tevékenységet.

 

A Petőfi dokkban Amszterdamban. Abban a piros kezeslábasban én vagyok.

Manővernél a gépházban. A kápó Jáki Béla bácsi épp adja a főgépnek az “erőt”, egyik kéz a “gáz”, azaz a fordulatszám, a másik a forgásirány. Balra a géptelegráf (a lefelé mutató STOP feliraton), felette a főgép fordulatszám mutató. Középen én, épp a szakállas korszakomban, jobbszélen a második géptiszt, sajnos a neve nem ugrik be, de ha valaki majd megírja az olvasók közül javítom.(PS. ma, azaz 2025 III. 5-én felhívott az Árvai Laci. és bemondta  a "megejtést", Rózsa Laci volt a géptiszt és sajnos már ő sem él, történeteim annyi más szereplőjével együtt már az égi vizeken hajózik.)

A 2-es segédgépnél. A szinkrongenerátor végében a gerjesztőgenerátor, azon a kis ablakon benézve lehetett ellenőrizni a kommutátort. Itt jó meleg szokott lenni, mert ide nem fújt be ventilátor külső levegőt. Egyszer trópuson egy szál klottgatyában épp a keféket cseréltem amikor felegyenesedve valami megégette a mellkasomat. Az elektrikus műhely kulcsa volt, ami madzagon lógott a nyakamban és a levegő meg hatvan fok volt, így a kulcs is. Olyankor a meredek lépcsőkön mászkálva a korlátot csak ronggyal a kézben lehetett megfogni. Aki nem hiszi milyen meleg a hatvan fok, próbáljon megtapintani egy ilyen meleg vasdarabot, garantálta elkapja tőle a kezét. Egyszer az egyik kenőolajszivattyú csapágyát cseréltem. A hatvan fokban az új csapágyat forró olajban kellett felmelegítsem, hogy rá tudjam húzni a tengelyre. Ehhez egy nagy fazék fortyogó olajat kell elképzelni, mert a tengely átmérője úgy 40 mm lehetett, a csapágyé meg kb 200, szóval méretek voltak és mondom hőség. És nem lehetett abbahagyni, mert a csapágy menet közben nem hűlhetett rá a tengelyre. És amire végeztem elkezdett szétesni köröttem a világ. Olyan tompák lettek a hangok és bizonytalanok a körvonalak. Kimentem hátra a deckre és beleugrottam az úszómedencébe. És ettől egyszerre kitisztult  a kép és ismét működtem.

Ha már itt tartunk, az elekműhely.

Elkezdhetném megint, hogy semmihez se volt semmi anyag alkatrész, de már gondolom mindenki unja a sírásom, szóval csak a szokásos. Viszont, ha valamire szükségem volt, és kikötőben állt a hajó és volt szovjet hajó a közelben, mindig kaptam segítséget. Azt a lekötelező bajtársiasságot nem lehet szavakkal elég pozitívan értékelni, hogy bármi kellett, adták szó nélkül. Mert nekik volt mindig, ami kellett szovjet hajóra, hiszen náluk nagy sorozatban épültek az azonos felszereltségű hajók. Ha létezett valaki, aki megértette a problémánkat bármivel kapcsolatban, akkor azok a ruszkik voltak. Mert ők is a "szisztémában" éltek. Szegények sorsa sokkal sanyarúbb volt a mienknél. Egy csomó kikötőben ki se engedték őket, ahol mi vidáman kóborolhattunk, máshol meg csak zárt csoportokban felügyelet alatt. Szóval ha valaki nem érti miért annyira mások ők mint a világ nyugati felén élő emberek, hát ebben benne van az elmúlt 100 év kontraszelekciója. De mondom ÉN mint tengerész, egy rossz szót nem tudok mondani azokra akikkel kapcsolatba hozott az élet.

Meggyűlt a bajom például a telefonközponttal. Az égvilágon semmi fogalmam sem volt, hogy működik az a kétajtós szekrénybe zárt szerkezet, amiben egy rakás izé forog és egy sereg relé kattog, ahogy az ember felvesz egy telefont a hajón lévő mintegy ötvenből és tárcsáz és máris csörög annál, akit hívott. Volt ugyan hozzá kapcsolási rajz, de képtelen voltam értelmezni, az egy más szakma. És persze mindenki balhézott, hogy “elek” csinálj már valamit, hívom a gépházat és a konyha jelentkezik”, vagy ami még rosszabb, valaki káromkodik, mert épp most aludt el szolgálatból kifürödve. Első lépésben próbálkoztam kontakt sprayvel, rosszabb lett. Kínomban átballagtam egy szovjet hajóra segítségért. Jött az odavalósi elek azonnal. Ő értett hozzá, nyilván kapott kiképzést. A szakmát ugyan nem tudtam tőle eltanulni, de a trükköt igen. Nem csinált semmi egyebet, mint kért egy radírgumit. Abból borotvapengével levágott egy vékony szeletet és elkezdte áthúzni a relék érintkezői közt. Mutatta a gumin az olajsarat, ami nagyrészt az általam ráfújt kontaktspray maradványa volt. Semmi mást nem kellett csináljak, csak a rengeteg reléérintkezőt leradírozni és a központ működött. És amikor a segítséget egy üveg whiskyvel honoráltam, még ő volt meghatódva.

Korábban beszéltem a girokompaszról (pörgettyűs tájoló)

Ez egy mosógép méretű szerkezet, melyben kardáncsuklós felfüggesztéssel lóg egy bödön. A bödönben elektrolit van és az elektrolitban lebeg egy ebonit gömb. Azért lebeg, mert a gömbnek súrlódásmentesen kell tudnia elfordulni. Az ebonit gömb belsejében meg van két, egymásra merőleges tengelyű, nagyon magas fordulatszámmal forgó villanymotor. A Föld forgása következtében a gömbben rögzített állórészű forgógépek miatt a gömb egy idő után beáll egy, a Földhöz képest fix pozícióba. A gömböt ezek után csak be kell az oldalán skálázni nullától háromszázhatvan fokig és mindig leolvasható a tartály oldalán, hogy épp hány fokos irányba megy a hajó. A folyadék, ami a lebegést biztosítja azért elektrolit, mert a motorokhoz az áram hozzávezetést csak így lehet súrlódásmentesen megoldani és a folyadék hőmérsékletének meg azért kell stabilnak lenni, mert ha túlmelegszik, akkor a gömb lesüllyed az edény fenekére, amihez súrlódni fog, tehát nem áll be irányba. A motorok az áramot az ebonit köpenybe öntött elektródákról veszik és a gömbről az aktuális pozíciót ugyancsak elektródák tapogatják le és adják tovább szelszinekkel a leánykompaszoknak. A stabil folyadékhőmérsékletet elvileg egy szivattyú biztosítja, mely a bödönben lévő csőkígyóban tengervizet cirkuláltat. Egy hőérzékelő patron egy rugós kart mozgat, mely egy különösen elasztikus gumicsövet “fojtogat” a tengervízcsőben. Ha felmelegszik a víz, enged a fojtáson és megnő az áramlás, ha lehűl a víz, szorít a csövön, így csökken a hűtés. Az én bajom az extrameleg tengeren kívül az volt, hogy ez a különlegesen elasztikus gumicső elrepedt a használat következtében. Természetesen nem volt tartalékom, a helyette alkalmazott gumitömlő meg túl merev volt, nem működött a hűtés rendesen. Mindezt azért mesélem el ilyen részletesen, mert a nagy felfedezés Göteborgban ért a tengerészeti múzeumban egy német U-boat gyomrában, amikor az ANSCHÜTZ girokompaszt meglátva ámulva fedeztem fel a KURSZK 4 típusú szovjet kompaszt a Petőfiről. Nem “hasonlított”, hanem UGYANAZ volt, csak negyven évvel korábbról. Annyi volt csak a különbség, hogy a németnél bedugós sorozatkapcsokkal csatlakoztak a kábelerek, a szovjetnél meg a náluk szabvány zárt sarus kapcsokkal. És ami szívbe markoló, hogy az ismeretlen tengeralattjárós, miközben a vízibombák elől menekült a hajója, életéért remegve ugyanúgy egy nem odaillő gumicsővel pótolta a spéci gumicsövet, mint én, mert neki se volt hozzá alkatrésze. Tévedés kizárva, múzeumi restauráló nem lehetett, mert a kompaszban amúgy nem volt folyadék, így a csak számomra észrevehető alkatrész meg hogy ott van, vagy nincs, semmi jelentősége, tehát ezt a munkát még a tengeralattjáró aktív korában végezte valaki. Komolyan, leültem mellé és csak néztem ki a fejemből meghatódva, annyire megcsapott a történelem szele. Az eredeti ANSCHÜTZ kompasz után a KURSZK-4-et meg az a szerencsétlen sorsú német mérnök alkothatta meg valahol az Uralon túl, akinek nem volt olyan szerencséje, hogy amerikai hadifogságba essék.

A girokompasz kitüntetett helyen, egy külön helyiségben volt, szemben az elektrikus műhellyel, mely a gépház középső szinti folyosójáról nyílt. Ha valaki megkérdezné életem legpocsékabb munkáját hol végeztem: nos, pontosan itt. A helyiség alatti géptérben volt a hajó fekáliás szennyvíz tartálya. Egy szivattyúval lehetett a tartály tartalmát a tengerbe üríteni. A tartályban eredetileg volt egy úszógolyós szintérzékelő és a gépházi kapcsolótáblán egy kapcsolóval lehetett kiválasztani, hogy az ürítés automatikusan történjen a max. szint elérésekor, vagy kézi vezérléssel, mert ezt a műveletet kikötőben nem szabadott végezni, csak a partoktól messze, nyílt tengeren. Nos az úszógolyó is szovjet anyagból volt, a tengervíz, amivel a WC-k öblítése történt már rég szétmarta, a gépőrségben lévő aszi amikor a szokásos körútján ellenőrizte a műszereket, mindig ránézett a nívóüvegre és ha már magas volt a tartályban a szint, beindította a szivattyút és ha lement a szint az aljára, leállította. De egyszer komoly viharba kerülünk, ami még a legedzettebb tengerészekre is hatással van, mindenki igyekszik minél nyugodalmasabb pozícióba kerülni, a gépőrség valahogy kihagyta a nívóüveg figyelését. A tartály feletti kompasz helyiség sarkában volt egy padlóösszefolyó, az esetleges felmosóvíznek, mely az egyszerűség kedvéért a fekáliatankba volt bekötve, amitől a helyiségben néha némi szag terjengett, de ez a kompaszt nem zavarta. Akkor viszont, amikor a viharban dülöngélt a hajó és a tartály megtelt, annak tartalma felfelé kitört a padlóösszefolyón keresztül a kompasz helyiségbe. Éjszaka riasztanak, hogy valami baj van, össze-vissza cselleng a hajó, bedöglött a robotkormány. Félálomban sietek a giro helyiségbe, mert ugye az vezérli a kormányt, nyitom az ajtót, ahogy hempereg a hajó, faltól falig csapódik a helyiségben a tengervízzel hígított…. az illendőség kedvéért nevezzük “anyag”-nak. Naná, hogy minden beázott ahogy a nedvesség felcsapott a nyitott kapcsokra és nem lehetett áramtalanítani, mert ha leáll a giro, akkor aztán végképp nem tudjuk merre megy a hajó. Szóval elsőre kiszivattyúzni a tartályt, aztán az anyagot seprűvel visszahessegetni a padlóösszefolyóba, a maradékot hordópumpával, szemétlapáttal felszedni, miközben faltól-falig lötyög a trutymó és az ember benne csúszkál és veri magát bele mindenbe, mert ötmásodpercenként dől harminc fokot a hajó jobbra, majd balra, és miután áramtalanítani nem lehet, a szar amiben az ember felmosóronggyal turkál RÁZ!

Szóval kemény volt az élet a hajókon, egy matróz, aki korábban bányász volt mondta, hogy ehhez képest a bánya felüdülés.

Pedig a matrózmunka többnyire legalább a szabad levegőn volt.

 A gépházban kicsit más volt  a munka.

A fenti képen ha nem lenne egészen világos, a főgép egyik hengerének szelepét emeli a flasencúggal két aszi,  Mörk Józsi és "Kazi" a helyére, a háttérben a fürdőnadrágban Csontos Lajos második géptiszt irányít.

Ha jól látom Kerekes Miklós aszi a dugattyún áll és a hengerfej fészkét tisztogatja.

Főgép koromtalanítás alkalmával “Parafa” gép asszisztens, ha minden igaz a légbeszívó térben, úton az elősűrítő felé, amiből kézimunkával kellett a kormot kivakarni és gázolajjal lemosni. Ez után a dolgozó előbb lemosta magáról a kormot gázolajjal, majd szappannal és körömkefével.

De persze voltak ünnepnapok is. Ez egy party az úszómedence partján… ott jobbszélen csíkosban én vagyok.

Egyenlítői keresztelőmön Neptun isten előtt térdepelve.

Ha békés a tenger a gépőrség se olyan nehéz. Dobozi Gabi aszi (manapság a maklári tengerészmúzeum létrehozója, https://www.tengereszmuzeum.hu/hu/ tulajdonosa, jóideje már nyugalmazott gépüzemvezető) kávészünetet tart.

Írtam korábban őszintén  a pénzkeresésről. Volt lent a mélyben a gépházi hátsó folyosón egy eldugott raktár, olyan öt négyzetméteres lehetett, ahol csupa olyan dolgot tároltunk amikre igazából soha nem volt szükség, de rohadt nehezek voltak, például tartalék hengerfej öntvény, meg ilyenek. Egyszer arra jártamban épp a kiégett égőket cseréltem, amikor elkezdett dolgozni a képzelőerőm. A padló a szokásos gépházi bordás acéllemezzel volt borítva, de alatta egy majd méter mély üresség volt, ahol nem volt semmi. Az isten is "vámáruraktárnak" teremtette. Bevontam néhány megbízható kollégát a megvalósításba. Először is a lemezeket lehegesztettük a tartóikra, így azok kettő kivételével többé nem voltak felszedhetők. Ezekre ráállítottunk egy nagy ládát, amibe beleraktuk az öntvényeket, így a láda emberi erővel nem volt többé mozdítható. Amikor legközelebb Amszterdamban bevásároltunk, a vámmentes schipschandlertől, vettünk egy komolyabb mennyiségű italkészletet. Több száz palackról volt szó és gyakorlatilag az egész hajó benne volt, parancsnoktól deckboyig, de hogy hol van a dugárú azt csak néhányan tudtuk, szóval elég komoly konspiráció zajlott. Már csak meg kellett érkezni vele egy megfelelő kikötőbe, ami be is következett. Svédországba mentünk berakodni vasat és "kirakodni" a szeszeket. Az értékesítés utolsó láncszeme, miután én mozogtam feltűnés nélkül a legkönnyebben a hajón, főleg az én feladatom volt. Elmozdítottuk a ládát odalent és megpakoltuk az élelmiszerliftet egy adag itallal, majd a liftet kikapcsoltam két emelet közt a főfedélzeti  konyhaszint alatt. Jött a kikötői dolgozó, felnézett a hajóra és ráutaló magatartással érdeklődött. ( egyik kezét kérdően felemelve, másikkal ivást imitálva) Én bólintottam. Ő feljött, kérdezte mi, és mennyibe kerül. Válaszoltam, ő bólintott, én benyúltam az elektáskába, ami ebből az alkalomból nem szerszámokat, hanem üvegeket tartalmazott, kiszolgáltam és elraktam  a pénzt. A dolgozók általában két üveggel vásároltak, az egyiket gyakran még ott a hajón megitta a vásárló... (nem vicc, mire lecammogott a svéd óriás a járón, az üres üveget már csapta is hozzá a parti daru lábához), a másikat meg elrakta a pufajkája belső zsebébe.  A táskámat folyamatosan töltöttem fel a liftből a konyhán át, ha valami gyanúsat észleltem volna akár én, akár a figyelők, akkor telefon a gépházba, ahonnan a lentiek folyamatosan töltötték  a liftben lévő készletet, láda a helyére, bepakolva az öntvények és  sötétség.

A magyar lobogót látva bejöttek a Svédországban ideiglenesen állomásozó magyar disszidensek is. Érdekes csapat voltak. Mind imádott dicsekedni milyen kocsija van és milyen jól él, de amikor megvendégeltük őket, úgy zabálták a magyar téliszalámit (miközben hangsúlyozták, hogy itt is lehet kapni), mintha napok óta nem ettek volna. De hát üzletről volt szó, kivittek egy magyar  kocsmába ahol megalkudtunk egy nagyobb tétel ital szállítására. Ekkor éreztem első (és alighanem utolsó) alkalommal életemben, hogy kezdek elmerülni az "alvilág"-ba. Csupa magyar és ránézésre egy se volt akire két forintot rábíztam volna. Az egyik félrészegen el is dicsekedett vele, hogy most jött ki a rendőrségről, de nem tudtak rábizonyítani semmit és ő különben is csak az autót vezette. De az üzlet amúgy korrekt volt, csak kicsempészni  a kartonokat a kikötőből nem volt  egy cseppet se veszélytelen, ha lebukunk még be is csukhattak volna minket. De mázlink volt, amiben talán az is közrejátszhatott, hogy állítólag egy lengyel hajóval volt elfoglalva a "black gang" ( így hívtuk a fináncok fekete overálba öltözött keménymagját, akiknek a hajók tüzetes átkutatása volt a profilja) ahol az egyszerűség kedvéért a hajón főzték a szeszt. Érdekes volt a captain, aki óránként telefonált le a konyhába, de amikor én vettem fel a telefont és jelentettem volna a helyzetet, mindig az emberét az első pincért a Sárközi Józsit kérte, én átadtam neki a telefont, ő mondta "mindjárt megkérdem", én mondtam, hogy hány üveg ment el, ő bemondta a telefonba, de legközelebb ugyanez volt a rítus.

Még egy vallomás, ha már a bűnöző múltamról írok. Megkeresett Rózsa Laci kollégám, hogy segítsek neki tolmácsolásban. Arról volt szó, hogy egy olajégőket összeszerelő holland cég egyik menedzserét az édesapja vendégül látja a balatoni nyaralójukban néhány hétre, cserébe itt Hollandiában az átad neki két, a családi házak központi fűtésében szokásosan alkalmazott teljesítményű olajégőt ( akkoriban az olajfűtés még gazdaságos volt). Ez, miután mi vámmentesen hozhattunk be az autó kivételével bármit amiről feltételezhető volt, hogy a kinti napidíjunkból vettük, az akkori törvények szerint, hivatalosan "valutakiajánlás" bűncselekménynek minősült. Felhívtam tehát az illetőt, akinek valami egészen furcsa spanyol neve volt ... valamilyen "de la Costa", szóval nem olyan hollandus. Nagyon kíváncsi voltam ki is lesz az illető, akit miután telefonon megbeszéltem, hogy felkeressük a gyárában, elvonatoztunk egy kis faluba, ahol a mintegy 40-50 főt foglalkozatató összeszerelőüzem volt. Ez az élmény az egész további életemre hatással volt. Az egész falu a tengertől volt "elhódítva". A főutca  két oldalán széles csatorna, a csatornán át híd vezetett minden portára, de a telkeket is csatornák választották el egymástól, melyek a telkek végén a beltengerbe vezettek. Szóval minden ház egy saját szigeten állt. És MINDENÜTT a csatornákon a házak mellett csónakok, motorosok, vitorlások kikötve. Egy anyuka ahogy a főzést épp abbahagyva kötényében kipenderült a ház végébe épp a kisfiának segített az optimistjét  ( a legkisebb versenyvitorlás gyerekeknek) vízre rakni, a gyerek beleült és a kormánnyal sebesen pumpálva indult a "nagyvíz" felé.  Idős házaspár apró motorcsónakkal prüttyögött a "KÖZÉRT" stégjéhez, a mama betipegett bevásárolni, a papa addig újságot olvasott a csónakban. Valami elbájoló volt a hely. AKKOR határoztam el, hogy én így akarok majd élni és azért élek most így ahogy.

Na visszatérve a történethez, amikor megérkeztünk kiderült, hogy a menedzser egy koromfekete szerecsen. Szóval az igazgató. És ez a hollandoknál semmiféle problémát nem okozott. Szemmel láthatóan nem létezett faji kérdés. Beszélt vagy négy idegen nyelvet, nyilván az iskolája is megvolt hozzá és békésen eldirigálta a néhány tucat echte holland beosztottját. Amikor már kicsit összebarátkoztunk (nekem ez könnyen megy) rákérdeztem, hogy hogy került ide. Mondta Indonéz anyától és portugál apától született egy valamikori holland gyarmaton, de már Hollandiában nőtt fel és járt egyetemre. Na valahol ez az a tolerancia ami már akkor is meglepett a hollandusoknál. 

Már nem emlékszem Malmőben, vagy Göteborgban a jövendőbeli hajómhoz kerestem használt vitorlákat. Egy magyar üzletben érdeklődtem valami kapcsolatot keresve, ott megadtak egy nevet és egy telefonszámot, de a lelkemre kötötték, hogy ne mondjam meg kitől tudom. Felhívtam az illetőt, persze az első kérdése az volt, hogy honnan tudom a nevét és a telefonszámát. Mondtam azt mondták, hogy azt nem mondhatom meg, mondta, hogy akkor tudja kiről van szó, ugorjunk. Így barátkoztam össze, Raston Lajossal aki amikor még nem svéd volt Reményinek hívták és vitorlázott és volt olyan kedves, hogy elvitt pár kikötőbe és jártunk a Jonh Albrechtson műhelyében, aki az Elvström vitorlaszabója volt és az alkoholcsempész jövedelmemet mindjárt használt vitorlákba fektettem.

Kétszer tíz hónapot húztam le a Petőfin, amin általában ketten voltunk elektrikusok és nem unatkoztunk egy percig sem.  Kedves jó kollégám akire mindig számíthattam Árvai Laci.

Jártuk a hajó akkori szokásos útvonalát a távolkelet és Nyugat-Európa közt. Csodás helyeire jutottam el a világnak és akkoriban még nem volt olyan hajszás a rakodás, gyakran volt idő turistáskodásra úgy, hogy az egyikünk bent volt a hajón szolgálatban, miközben a másik odakint csodálta a világot. Néhány kép még futólag...

Ez a világ legnagyobb buddhista komplexuma Rangoonban amit azóta hol Jangoonnak, hol Mianmarnak hívnak. Akit érdekel itt https://hu.wikipedia.org/wiki/Svedagon_pagoda megnézheti anélkül, hogy oda kellene mennie, de akkoriban még nem volt ilyesmire lehetőség.

Elbeszélgettem egy (akkor nekem öregnek tűnő, mai szemmel olyan 50-es) bölcs "monk"-kal.

Mesélte minden nap eljön de meditálni. Amúgy egy közösség papja (ha jó szó ez  egy monkra, amit szerzetesnek szoktak fordítani, de több ez annál), feladata a közösség lelki gondozása, cserébe eltartják, nem lehet semmi olyanja amit nem a hívőktől kapott ajándékba, mutatta például, hogy a szemüvegét is, ami nélkül olvasni se tudna, ajándékba kapta. Enni naponta egyszer eszik és csak azt amit a híveitől kap. Nem rossz gyakorlat, ha nem hasznos a közösségnek hagyják éhen halni. Miközben beszélgettünk akkor is odajött hozzá valaki és meghajlással átadott neki egy csomag WC papírt. Ebből az emberből áradt a derűs nyugalom.

Én is kipróbáltam... még gyakorolnom kell.

Egy Szilveszter a hajón valahol, az biztos, hogy nem Bangkokban, mert akkor lányok is lennének.

Apropó lányok. Említettem a svédországi börtönfenyegetettséget. Svédországban azért nem olyan kegyetlenek a börtönviszonyok (bár azért örülök, hogy nem kellett kipróbálnom) hét végére kiengedték a börtönből azokat az elítélteket akik ezt megérdemelték. Ilyenkor  egyes női elítéltek meglátogatták a kikötőben álló hajókat és az arra fogékony tengerészeknél némi alkohol mellett eltöltötték a víkendjüket. Hát nem éppen az  a gyönyör amit a tudatlanok úgy emlegetnek, hogy " a tengerésznek minden kikötőben van egy felesége". A valóság ennél sokkal prózaibb.

 

Ez egy kép Bangkokból kifelé a folyón. Meg kell állni a "Tolvajok falujánál" megvárni a következő dagályt. Régen itt a kalózok kirabolták a hajókat, azóta enyhültek a viszonyok, csak mindenfélét megpróbálnak rásózni a tengerészekre, itt csereberéltük mosószappanért azokat a fafaragványokat amiknek nagyrésze még a hazafelé úton szétrepedt.

 

EPILÓGUS.

Öt év után megkopott a varázs, nem voltak új kikötők, a munka viszont ugyanolyan csüggesztően nehéz volt. Egy házasságom ráment a kalandra, szóval átbillent a mérleg. Első nekifutásban parti beosztást kértem. Nemrég lépett ki a cégtől a Szűcs Jancsi, én lettem az utóda. Pár hónapig ültem bent a Vígadó téri központban a MAHART székházban a műszaki osztályon mint hajócsoportfelügyelő. Az volt a dolgom, hogy a huszonhárom magyar hajó itthonról való probléma megoldását, alkatrészellátását segítsem, de be kellett lássam, hogy ezt a lehetséges, Vasért-Keravill-Ezermesterbolt háromszög szinten lehetetlen megoldani. Az eleve koncepciótlan, heterogén hajópark ütőképes műszaki üzemeltetésére egyszerűen nem létezhetett megoldás. Mégcsak nem is gazdasági kérdés volt, maga a rendszer volt üzemeltethetetlen. Csüggesztő lett a helyzetem partra vetett halként, vagy mint egy fogaskerék a gépben, ami forog, de minek. Ültem egyhelyben egy irodában, ami egyáltalán nem felelt meg az én mozgékonyságomnak és állandó tettvágyamnak. Ráadásul nem dohányzom, köröttem meg mindenki füstölt, mint a gyárkémény (abban az időben ez természetes volt), szóval szó szerint is fuldokoltam. Akkoriban épültek a szomszédban az új szállodák, a Fórum és az Átrium az osztrák hitelprogram keretében. Egy koratavaszi napon elgondolkodva könyököltem ki az Apáczai Csere János utcai ötödik emeleti ablakon és néztem az építkezést. Hüm… “szálloda”, tele mindenféle gépekkel (akkorra már géptiszti vizsgát is tettem). A döntés most se tartott egy percnél tovább. Felütöttem a telefonkönyvet és egy hónap múlva a BAH csomópontnál épülő NOVOTEL szálloda műszaki igazgatóhelyettese voltam. De ez már egy következő történet, KIKAPCS!

Alakul a tavasz, BÁR hideg volt a reggel. De a hóvirágok

és a téltemető, nem tévednek.

MÁS, ha netalán valaki aggódik, nem akarom elkiabálni, J nagyon szépen gyógyul, leginkább csak a térdei fájnak már csak ahol ráesett, persze szigorúan diétázik, de tünetmentes, nekem meg már kutya bajom.

Emlékezetblog nyolcadik fejezet, hatodik rész. 

Ott hagytam abba, hogy a hajózást a tengeren igyekeztem úgy időzíteni, hogy az itthon töltött szabadságom mindig nyárra essék. Ha az ember "lent" volt egy hajón 10 hónapot folyamatos munkával eltöltve, a törvényes éves szabadságából, plusz a hajón ledolgozott hétvégékből és egyéb szabadnapokból összegyűlt vagy két hónap szabadság. Itthon várta  a tengerészt a bankban a hajózás alatt összegyúlt fizetése, ami ugyan nem volt túl sok (nemzetközi összehasonlításban meg kifejezetten gyalázatos), de kiegészítve a behozott és itthon eladott vámáruk bevételével gondtalan megélhetést biztosított a Balatonon. Miután egy rövid időtől eltekintve feleségem se volt aki gondoskodjon a pénz elköltéséről, nem éltem rosszul.

Említettem, hogy a VÍZÜGY SC-ben kezdtem a versenyvitorlázást, de miután MAHART dolgozó lettem, átigazoltam a MAHART SC-hez. Sok változást nem jelentett, a Vízügy a siófoki kikötő egyik oldalán volt , a Mahart meg a közepén a "sziget"-en, ami igazából félsziget és a MAHART siófoki üzemigazgatósága, valamint a Nemzeti Színház üdülője volt rajta. A klub valamivel  kényelmesebb komfortosabb volt volt mint a Vízügy,

de amúgy nem volt különbség, a közös kikötő, a közös barátok maradtak. Ami kellemetlen volt a kötelező seggnyalás, ha a vállalati nagyemberek le méltóztattak jönni pláne családostul Siófokra, akkor ki kellett takarodni a megszokott szobákból, ez nyáron nem gond, amúgyis szerettem (és azóta is szeretek) hajón aludni, de az a gusztustalan törleszkedés olyan senkihez mint pl a siófoki üzemigazgatóság... ha jól emlékszem személyzeti osztályvezetőjéhez Cepeli elvtárshoz engem nem érintett, nem voltam vezetőségi tag, így elkerülhettem. Ha meg a Kom elvtárs a MAHART főmérnöke lejött azt is ki tudtam kerülni. Őt különösen utáltam azután a TV riport után amiben büszkén jelentette ki, hogy az öreg hajók sorsa Magyarországon "természetesen" az, hogy elnyeli őket Dunaújvárosban a kohó. Ellentétben mondjuk Angliával, de akár Ausztriával is ahol az arra érdemeseket megóvják és népszerű turistalátványosságok. Korábban a Vízügyben az Orion vas 50-esen manchaftkodtam, majd kalózban versenyeztem, a Mahart SC-ben főleg solingoztam Érdi Jóska kormányos alatt, de miután az egész nyarat lent töltöttem és mindig "kéznél voltam", gyakran dragonoztam Kátai Sanyival, vagy néha a "Pempő"-vel, akinek szerintem az igazi nevét (Szabó Imre) elég kevesen ismerték.

Pempő maga volt a balatoni vitorlázás történelmének két lábon járó megtestesítője. Siófoki gyerek volt abból az időből, amikor még a sport csak a felső ... talán még nem is "tízezer" legfeljebb csak szűk száz sportja volt. Egyszer elmentem vele a keszthelyi háromnapos Helikon kupára versenyezni kalózzal. Végig mesélt a "régi" Balatonról. Sokat mesélt, én meg ittam a szavait. Amikor még ha egy férfi csak a fürdőruhájának a vállpántját levette a mólón, a csendőr már megbüntette közszeméremsértésért. Vagy amikor a gazdag siófoki pék kérte a felvételét a jacht-klubba, de azért golyózták ki, mert minden reggel a saját fogatát hajtva szállította a pékárút és hogy nézett volna ki, hogy leköszön a bakról valamelyik bankigazgató klubtársának, hogy "szervusz méltóságosuram!"? Szóval a köznép nem hajózott, a Pempő is úgy kezdte, hogy az akkoriban elég néptelen kikötőben, amikor parthoz soha nem kötött senki, hanem ha megérkezett, ledobta a "macskát" a kikötő közepén, és elkezdett ordítani, hogy "bocit!", és akkor a parti lézengő kölykök közül valaki beugrott egy csónakba és kievezett az uraságokért. Ő mesélte azt is, hogy egyszer valamelyik arisztokrata hölgy kapott a születésnapjára egy vadonatúj hajót és a társaság megbeszélte, hogy akkor úgy intézik, hogy a hölgy fogja megnyerni az az évi Kékszalagot. Már a kupát is megvésték, de időközben benevezett a versenyre a keszthelyi néptanító, akinek elfelejtettek szólni és megnyerte a versenyt. Na lett nagy tanakodás, de aztán megoldották az urak, a tanítónak a nyakába akasztottak valami érmet aztán kitaszigálták az ajtón és megtartották a "hivatalos" eredményhirdetést és ünnepséget az előzetes megállapodás szerint. Amúgy még a '70-es években is, különösen a maihoz képest nagyon kevés vitorlás volt a Balatonon, ha a "távolban" feltűnt egy "fehér vitorla", már a formájából tudtuk ki is lehet az. A kikötőkben mindig volt szabad hely és nem kellett fizetni a kikötésért, IGAZ komfort se volt a kikötőkben semmi. A hajókon volt egy vödör az egyik oldalon felirattal, hogy "mosdó", a másikon meg, hogy "WC", egyszerű idők voltak na. Más volt a divat is. Egyrészt a régi deklasszált elemektől tanultak vitorlázni azok akiktől meg mi tanultunk, tehát  a jó modor kötelező volt. Lobogóviselés, a vízen való köszöntés, az udvariasság, az egymás segítése a sport része volt. Akkor is, ha a versenypályán ellenfelek voltunk. Én például soha nem óvtam senkit a versenyzésem során, de általában is elvétve fordultak elő óvások. Nem volt flanc, SŐT kifejezetten az volt a "sikk", hogy ki vitorlázik szakadtabb cuccokban, és mindenki csóró volt, még az is akinek saját "nagyhajója" volt. NEKEM nemcsak azért emlékezetesek azok az idők, mert akkor voltam fiatal, hanem ezért is.

Most, hogy turkálok a múlt relikviái közt, a kezembe akadt egy régi emlék. Visszaugrok majd 10 évet.

1973. július 28. és augusztus 5. között volt Kelet-Berlinben a X. Ifjúsági és Diák Világfesztivál, vagyis a X. VIT . Ebből az alkalomból, ha jól emlékszem a Somogy megyei MHSZ szervezet vitorlás túrát szervezett a VIT-ből kimaradt fiataljainak és ehhez a balatoni vitorlás klubok nagyhajóit vették igénybe. Miután ez kiemelt állami esemény volt, a hajók legénységét kikérték a munkahelyeikről egy hét fizetett szabadságra. A Vegytervből így engem is aki akkor épp az ORION-on mannschaftkodtam , és a fiatalokkal a plaketten csillaggal megjelölt kikötőkben éjszakára megállva egy hét alatt hajóztunk körbe a Balatont. Jó buli volt, a helyiek mindenütt vendégül láttak minket. Legemlékezetesebb kikötő Zánka volt az úttörőtábor. ELVILEG pompás védett nagy kikötő, egy baj volt csak vele, nem volt mihez kikötni a hajókat. Merthogy a széleslátókörű építők a kikötőt kizárólag egy darab géphajó és azon kívül őrsi csónakok sójázással való vízretételéhez tervezték, szóval egy darab kikötőbika nem volt, amihez ki lehetett volna kötni a hajókat. Hát kikötöttünk a padok lábához, a parti kandeláberekhez, távolabbi fákhoz, beszőve a partot mint a pók, az isten óvjon attól kezdve bárkit, hogy a sötétben próbálja meg a hajót megközelíteni. A tábor amúgy ijesztő volt. Honvédségi mintára a gyerekek csak zárt alakzatban menetelve közlekedtek a  különböző épületek közt, na ebbe a katonás rendbe csöppentünk mi bele, különösen a hajók legénysége rítt ki a környezetből, a szakadtseggű farmerjeinkben, lukas tornacipőinkben  és laza mozgásunkkal. Finom ebédet kaptunk, melynek befejeztével a Kishamis legénysége az asztal körül felállva kórusban hangosan jelentette ki "KÖSZÖNJÜK SZÉPEN AZ EBÉDET!" Azt hiszem nem igazán passzoltunk az összképbe, de jó buli volt.

Na nem akarok elmenni a csábító sztorizás irányába, pláne időben tovább ugrálni, elég legyen ennyi. Vidám élet volt a MAHART klubban, a Nemzeti Színház üdülőjében a Pempő lánya kezelte a büfét, együtt ittunk a színészekkel (már aki, mert én nem sokat, egyszer hívott meg egy felesre az Avar István, amit nem volt pofám visszautasítani), ezeken a képeken épp valamely alkalomból vízbedobálás zajlik.

Ezen a képen fent balra a Pempő lánya, nevét sajnos elfelejtettem, jobbra a Pempő, ha minden igaz abból az alkalomból, hogy valamilyen versenyt, tán bajnokságot nyert, lent balról a "Színes", a "Doki", és a Garas Dezső, aki a Pempő állandó manchaftja volt. 

Sorjáznak  a képek, ahogy a negatívok és a diák előkerültek a lányom pincéjéből és buknak elő az emlékek, sok apróság és nem igazán tudom mi az ami méltó az említésre és mi az ami nyugodtan mehet a feledésbe.

A lényeg, szépek voltak azok a gondtalan nyarak ott a Balatonon, majdnem ahogy Cseh Tamás énekli "Óh a Balaton, régi nyarakon..." csak annyi a különbség, hogy nekem "mindig volt vitorlás hajóm", mert egy idő után elhatároztam, hogy építek is egyet magamnak, de ez majd egy későbbi történet lesz, mert amire megvalósítottam a tervemet, már nem hajóztam a tengereken.

Folytatása következik.

Befúttaazutatahó....

Boltba kell menni, meg mindenféle egyéb, majd írok ha lesz hozzá "ándungom". ( boldogult anyám mondása volt a munkakedvre)

Előszöris a lényeg. Én tökjól vagyok.... eltekintve az eltekintendőktől, szóval öreg, gyenge,  többé-kevésbé süketnéma és vak, de a fájdalmaim megszűntek, J pedig a leghatározottabban javul, bár még gyenge és fájnak a térdei ahol ráesett, de ez persze javulni fog, szóval a lényeg a feltehetően vastagbél-gyulladás is gyógyulni látszik. Tegnap csudaszép napsütéses idő volt, kimentünk  és kicsit átsétáltunk Icukához, ahogy kart-karba öltve totyogtunk az utcán, határozottan tudatosult bennem, hogy "hát igen ez alighanem az ÖREGSÉG". És akkor innen tovább a "múlt".

Emlékezetblog nyolcadik fejezet, ötödik rész.  

Érdekes és mozgalmas volt az a három hónap amit Gdanszkban töltöttem a Kőrös építésén. Időnként belecsaptunk az éjszakába, egyszer a Schubert Karcsival ( Isten nyugtassa ő sincs már, pedig milyen jó srác volt.....) kishíján verekedésbe is keveredtünk, mert azt hitték oroszok vagyunk, de amikor megtudták, hogy magyarok, kitört a béke. Egy éjszakai lebujban különösen rejtői volt a hangulat. Részeg pofák, szakadt kurvák, füst és zülledtszag. A legborzasztóbb egy bűvész házaspár volt, a szokásos felállás, a férfi a bűvész, a nő a segéd. A férfi enyhén részeg, és majd minden mutatványa elb@szódott. Amiket el akart tüntetni, azok kiestek a zsebéből, és a mutatványon az se javított, hogy menthetetlenül öregek voltak és csúnyák. És akkor valamelyikük odaszólt a másiknak MAGYARUL! Mire a Schneider Józsi akiből időnként kibukott a világfi, odaperdült a színpadhoz, kezet csókolt  a művésznőnek és meginvitálta őket az asztalunkhoz. És a két szánalmas ripacs, arra az egy órára kivirult. Ha jól emlékszem Chat Noir pezsgőt ittunk.

Egyszer árpa nőtt a szememre, ami azelőtt sose történt meg velem, de kikezelték a hajógyári orvosi rendelőben.

A gyár hatalmas volt, egy laza délutánomon felmásztam egy szovjet exportra épülő konténerhajóra, a felső fedélzetéről ráláttam a városi tízemeletes házak tetejére. Nem voltak még felrakva a hengerfejek ( akkora motornál minden egyes hengert külön öntvény zár le), egy kártyaasztal körötte négy székkel befért volna a hengerbe a dugattyú tetejére. És ez még nem a mai óriáshajó korszak volt. De a munka még akkori szemmel is szörnyű körülmények közt folyt, ma meg már elképzelni nem tudná az ember, hogy hogy voltak emberek képesek gázálarcban egész nap a hajó kettős fenekében festéket fújni  egy méteres belmagasságban, hason csúszva a festékben, fejlámpa fényénél.

A lobogócsere ünnepélyes aktus volt, mely után fogadás volt és ivászat, az nagyon ment a lengyeleknek (is). De elfogyott a vodka. Már említettem, hogy a kisivók közé tartoztam, engem a buliból leginkább az egyik lengyel lány érdekelt, szóval én voltam a legjózanabb, én ültem be a kirendeltség lengyel rendszámú autójába és indultam el a valutás boltba vodkáért. ( merthogy zlotiért nem lehetett lengyel vodkát kapni) Gyakran jártunk oda ismertem az utat, de addig csak gyalog jártam arra. Akárhogy igyekeztem, autóval örökké szembe egyirányú utcákba ütköztem. Amikor már harmadszor kerültem meg a háztömböt a legkülönfélébb variációkban és még mindig nem tudtam megközelíteni  a boltot, mérgemben behajtottam a sétálóutcába. Már majdnem odaértem  a bolthoz, amikor sziréna és rendőrautó.... hopp lebuktam. Nem sokat lacafacáztak velem, kikaptak a kocsiból és bevágtak a NISA mikrobusz  hátsó felébe ami ráccsal volt elválasztva a sofőrszektortól és attól kezdve csak a rácson keresztül beszélgettünk. Addigra elég jól beszéltem lengyelül, ami azért volt fontos, mert ők a lengyelen kívül más nyelven nem beszéltek. Előadtam, hogy én a hajógyárban dolgozom mint magyar "armator" és vészhelyzet van, mert lobogócsere és elfogyott a vodka, ezért most a boltba mennék, de itt minden utcába behajtani tilos, hát így keveredtem ide a sétáló utcába. Mondták jó, igazoljam magam. Na itt voltam bajban, SEMMI papír nem volt nálam.  Mondták, hogy úgy gondolják én itt játszom a hülyét, szerintük viszont lengyel autótolvaj vagyok. Én meg mondtam, hogy akkor én egy nagyon hülye autótolvaj kell, hogy legyek, ha lopott autóval a sétálóutcában jut eszembe autózni. Ezen elgondolkodtak. Kérdezték hogy akartam vodkát venni, azt csak dollárért adnak, benyúltam a zsebembe és mutattam a nálam lévő valami 40 dollárt, na akkor néztek rám először úgy mint emberre. Elkezdték rádión lenyomozni a kocsi rendszámát és hallottam ahogy egymás közt beszélik, hogy "hát elképzelhető". Kérdezték hogy hol lakom. Megmondtam. Addigra határozottan enyhült a szigorúság a hangjukban. Tanakodtak, aztán az egyikük feltolta a sapkáját a tarkójára és így szólt: "Słuchaj, Węgrze!.... (inkább magyarul folytatom) Idefigyelj te magyar! Mi most elengedünk. De most azonnal menj haza, és vedd magadhoz az útleveledet meg a jogosítványodat, mert ha ma este mégegyszer elkapunk papírok nélkül, akkor bizonyisten megbüntetünk!" És elengedtek. Egy darabig még jöttek utánam, de amikor látták, hogy tényleg a bevallott lakcím felé autózok leszakadtak rólam és én zsebrevágtam az okmányaimat, aztán immáron szabályosan megközelítettem a boltot és vettem egy karton vodkát és visszatérve a hajóra, a történettel nagy sikert aratva  elmagyaráztam a késést, és még a lány is meglátogatott utána kies szállásomon.

A hajóra, miután a sikeresnek kicsit se nevezhető próbaút után a szükséges javításokat elvégezték a gyáriak, megérkezett a személyzet otthonról, és megjött a kamion is az ellátmánnyal. Ilyenkor szinte mindenki pakol, megtelnek a szakosított élelmiszer-raktárak, hűtőkamrák, gyűjtőnéven tengerészül a "kambuza", behajóztatnak a fedélzeti és gépházi tartalék anyagok, készletek. Ez még normál esetben is komoly feladat, de akkor ott egy teljesen új hajót kellett menetkészre felszerelni úgy, hogy semmi se volt még igazán kitalálva, én például csak úgy beömlesztettem a készleteimet a kapcsolótérbe, aztán az első alkalommal amikor farakományunk volt csináltam a gyalulatlan deszkákból polcokat az anyagoknak. Szóval nagy volt  a felfordulás. Piszok hideg volt, még én is meghúztam időnként a vodkásüveget miközben hurcoltuk a dobozokat amik nagy ládákban érkeztek a kamionnal, ahogy Csepelen  a Szabadkikötőben az anyag osztályon azok a tengerészek, akiknek már lejárt a szabadságuk, de még nem lettek behajózva, összecsomagolták nekünk. Na egy nagy láda, miközben a daruval a bócman emelte be a deckre szétesett és a tartalma, különféle dobozok szétgurultak. Na mi volt az egyikben? Egy csomó alkoholszonda! Abszolút felesleges dolog egy tengerjáró hajóra, de biztos munkavédelmi kampány hónap volt otthon. Na mondom, most van itt az idő kipróbálni, hogy mit is tud egy ilyen szonda! A saját mércém szerint erős közepesen lehettem alkoholosan befolyásolt, letörtem egy szondát és alaposan megfújtam, szóval nem olyan óvatosan, mint amikor az embert a rendőr szondázza.  Hát... ALIG színeződött el, megállapítottam, hogy annyira nem kell a szondától megijedni.

Indulás előtt alaposan bevásároltunk a városban. Éppen bulgár kék-fehér csíkos pamut pólókat árultak egy boltban, több tucatot vásároltunk a kellemes viseletből, egy nénike figyelmeztetett is minket, hogy "probléma lesz a határon", de csak kacagtunk, ez minket nem érintett, a hajógyárban állt a hajó és ott nem volt vámvizsgálat, azt vittünk be amit csak akartunk. Én különösen jóba voltam  a kapuőrökkel, mindig valamit hülyéskedtünk, mondták nem is hiszik hogy én magyar vagyok, pont olyan lengyel vagyok mint ők és én ezt megtiszteltetésnek fogtam fel, mint ahogy az is volt. Többek közt bevásároltunk a dolláros boltban ( ha jól emléxem Pevex volt a neve) lengyel vodkából, mert már tudtuk, hogy első utunk Finnországba vezet, ott pedig az égetett szesz a legkeresettebb árucikk.. és ez igaz mind vásárlói, mind finánc oldalról is. Itt egy kényes témához érkeztünk, de azóta egyrészt annyi idő telt el, hogy minden vámbűncselekményem elévült, másrészt a csempészést ember nincs aki valójában bűncselekménynek tartaná ( benne van a tízparancsolatban?? NALÁTOD!), meg hát ebben a blogban mindenről őszintén akarok beszámolni, szóval IGEN csempésztem. Én is meg minden tengerész. E célból a kabinomban, kihasználva  a hajógyári lehetőségeket, a bútorozáskor egy tökéletes rejtekhelyet alakítottam ki. Két három karton pia elfért benne és teljesen felfedezhetetlen volt, bármilyen kutatást kiállt, szóval efelől is biztos lehettem. Kis érdekesség, az utódomat (nem emlékszem már ki volt) valami miatt nem tekintettem megbízhatónak, ezért nem árultam el a rejtekhelyet, szóval az alighanem soha többet nem lett használva, így süllyedt el a szegény Kőrössel a tenger fenekére  33 évvel később.

És elindult  a hajó a finnországi Uusikaupunkiba, ahol szakadó hóesés, zord hideg fogadott bennünket egy elhagyatott farakodóhoz kikötve hatalmas fenyőerdő tövében, ahol Karácsony lévén a kutya nem törődött a rakodással, szóval az egész csak arra volt jó, hogy a kellemes gdanszki környezetünket felcseréljük a zord finnországira. Ez egy parányi kisváros volt, ünnep lévén zárt boltokkal, akkor nekünk szokatlan, több bankfiókkal és néhány kocsmával ahol ellentétben Lengyelországgal a vásárlóerőnk is jóval szerényebb volt és ennek megfelelően a lányoknál a népszerűségünk is. Megörültem a fenyvesnek és magasra felgyalogolva a hegyoldalba kifűrészeltem egy gyönyörű szép kis ezüstfenyőt és boldogan vittem be a hajóra Karácsonyfának, de a hülye első pincér két nap múlva kidobta és helyette a műfenyőt díszítette fel, mondván, hogy ő nem fog utána takarítani, ha elkezdenek hullani a fenyő tűi.

A fát Marokkóba vittük, életemben először hajóztam át a Kiel csatornán, az itt felvett napidíj és a lengyel vodkán keresett 400 %-os haszon egy keveset segített azon, hogy ne feltétlen nyomorúságos páriának érezze magát az ember, ha valamely kikötőjébe megérkezett utána a világnak. Sajnos a naplóim elvesztek, de emlékeim szerint Ravenna volt a következő kikötő. Mindenféleképpen meg akartam nézni Dante sírját, de a kikötő iszonyatosan messze esett a történelmi belvárostól, ezért első kimenetelem során vettem egy használt, meglehetőse lepukkant robogót, valami olyasmit mint nálunk a Babetta, csak azt Lambrettinonak hívták (most meggugliztam ez volt az  https://fr.wikipedia.org/.../Fichier:Lambrettino_moped_by... ) nem egy Vespa, de 50 $-ért ilyet adtak és tökéletesen megfelelt a kikötőkbe való ki-be mászkáláshoz amíg ott voltam a hajón. A klímagépházban tartottam és mielőtt kiszálltam, Alaxandriában 50 $-ért adtam el. Ravenna amúgy csodaszép hely, az egyik olyan város, ahol a szűk utcák miatt a történelmi belvárosban autóval lehetetlen közlekedni ( még két ilyen, amúgy tökéletesen élhető város jut hirtelen az eszembe Velence és Amszterdam, szóval egészen biztosan nem igaz az, hogy nem létezhet város autó nélkül), itt mindenki biciklizik, robogózik, motorozik. Jellegzetes volt egy, az akkoriban divatos, combig érő csizmás rövid bundás, miniszoknyás, estéhez gyönyörűen kikészített lány, egy egészen romos biciklin  egy szűk sikátorban közlekedve.

A Kőrössel mediterrán és aldunai kikötőket jártunk. Még erősen tél volt amikor a szovjet Izmail kikötőbe érkezve felhívták a figyelmünket, hogy mindenki vigyázzon, mert pár napja ment fel az arany ára, senki ne próbáljon meg arannyal csencselni, mert nagyon rámennek a fináncok. Itt egy kis ismertető következik. A "kultúr" helyeken semmi gondunk nem volt. Megérkezett a hajó és általában semmi papírra nem volt szükség, a tengerész világpolgár, bármely kikötőben oda megy ahova akar, útlevél se kell, az be van zárva a hajón a parancsnok páncélszekrényébe ( a koncepció az, hogy ezzel akadályozzák meg a disszidálást, de én a pályafutásom során ilyennek nem találkoztam, de nem is halottam róla), ha valahol nagyon szigorúak az előírások, akkor a crewlist alapján kiállít a hatóság un. shorepass-okat, amik a tartózkodás idejére személyi okmányként szolgálnak. De nem így a Szovjetunióban! A kikötő körül szögesdrót és fegyveres kutyás őrség, minden áthaladáskor útlevélellenőrzés ( itt kiadták az útlevelet, úgy tűnik a BM nem aggódott, hogy valaki a birodalomba akar disszidálni) és időnként szúrópróbaszerű személyi motozás. de hát mint említettem a tengerész leleményes és a csábítás nagy, egy farmer nadrágot valami száz rubel körül vettek  a piacon, miközben egy üveg vodka 2,5, egy üveg pezsgő meg 4 rubel volt, szóval az ember alkalmasint dupla nadrágban ment ki és szimplában érkezett vissza. De az igazi árucikk a kacsintgatós pénztárca és a csetírkolor ( négyszínú golyóstoll) volt, azt vették mint a cukrot. Jól éltünk, kb. mint az olasz autóbuszsofőrök, akik Budapesten pár nejlonharisnya árából a legdrágább csajokat vehették meg a Váci utcában. IGEN azok ilyen idők voltak. Nem dicsekvés és nem szomorkodás végett írom le, csak kordokumentum, hogy a maszületettek is érezzenek valamit belőle.

Naszóval az aranyra vigyázni kellett. "Okos" első pincér délelőtt kint volt  a városban és megbeszélte egy hölggyel a biznyákot, de a gyűrű nem volt nála, mondta délután kiküldi. A szakács délután ment ki, odaadta neki. Az addigra, megfelelő alkoholos állapotban, vidáman vállalta a kockázatot. Csapatban mentünk kifelé, A törökországi Izmírből jöttünk a  bőrkabát korszakban, mind úgy néztünk ki mint a gestapósok a filmekben a földig érő fekete bőrkabátjainkban ( volt aki visszafelé már ingujjban, mert a bőrkabátot is vették a helyiek), a szakács kesztyűben, de  zsebredugott kézzel, zsebében az útlevéllel ÉS mellette a kis bársonytokkal, benne az arany pecsétgyűrűvel. És hát nézik a kapunál az útleveleket. A szakács kirántja a kezét az útlevéllel a zsebéből, vele kirepül az égbe a tokocska, abból kirepül az arany gyűrű, pörög-forog a levegőben és azzal a nemes csengéssel-pengéssel ugrál a flaszterköveken, miközben mi többiek ordítva gesztikulálva, négykézláb kapkodva a corpus delictik után próbáljuk elterelni a smasszerok figyelmét az egészről. ÉS MEGÚSZTUK!! Részeg banda gondolták a kapuőrök és kitessékeltek mindnyájunkat a kapun.

Izmail után Reni következett, a dunaújvárosi vasat rakodtuk be uszályokból. Soha olyan jól nem éltünk mint akkor, és ebben nemcsak  a parti gazdagság és csatolt jólét, hanem a hajón az ellátás is közrejátszott. Az történt, hogy a szakács "szénanáthát" kapott (többek közt így hívtuk a trippert), ami szakácsnál, miután ő élelemmel dolgozik főbenjáró, nem úgy mint matróznál, hazaküldték gyógyulni és kellett, hogy valaki főzzön amíg nem küldenek helyette másikat. A fedélzetmester Heizer Feri bevállalta és ezzel nagyon jól jártunk. Hajón a kaja központi szempont.  ( mint tudjuk minden élőlényt a létfenntartás és a fajfenntartás motivál, ez alól a tengerész se kivétel, szóval a kaja és a πna) Egyik nap megszólít:

-Te elek, szereted te a sárgaborsófőzeléket?

-Utálom, a seregben volt, hogy hetenete négyszer azt ettem, a hátam közepébe se kívánom.

-Én se szeretem... akkor azt mondom a barbának, hogy azt nem tudok főzni. Te mit ennél? 

-Hüm... mondjuk rablóhúst.

-Akkor az lesz ma ebédre. 

Szóval úgy éltünk mint a királyok. De amikor jött az új szakács azzal is minden rendben volt, Trajbár Csaba fiatal srác kifogástalanul főzött, június 25.-re a tengerészek világnapjára olyan parádés ünnepi ebédet készített lángoló fagylalttal  és tortával, ami után még a királyok is megnyalták volna mind a tíz ujjukat. 

Abbahagyom. Csak úgy sorjáznak elő a történetek, de talán már kicsit elég volt belőlük. Szóval letelt az időm a Körösön is, és hazajöttem nyári szabadságra vitorlázni a Balatonra. Ezzel fogom folytatni legközelebb. 

Emlékezetblog nyolcadik fejezet, negyedik rész.  

Sokminden jut még az eszembe, de nem lehet mindent belepasszírozni egy ilyen visszaemlékezésbe. A BUDAPEST-tel eljutottam például a Fülöp szigetekre. Akkoriban hivatalosan nem voltunk velük barátságban, de hát a hajó holland charterpartyban hajózott, a hollandok nem igazán voltak tekintettel az üzletben a magyar kormány nemzeti szimpátiáira, ha ott volt fuvar, odaküldtek bennünket. Akkoriban Ferdinand Macros elnök volt uralmon, legalábbis ami  a központi szigeteket jelentette, de hát az ott egy nagyon másféle világ, mint amit mi idehaza, akár az újságcikkek alapos elolvasása után is elképzelni képesek lettünk volna. Na többek közt..... legalábbis nekem, ezért volt fontos, hogy tengerész lehettem. Mert nem mindenki volt így vele. A hajó párttitkára, egy alkoholista fedélzetmester, nevét fedje jótékony feledés, egyszer, amikor élményekkel telve jöttünk haza a búvárkodásból, rákérdezett. "Elek merre van itt a kocsma?" Elmagyaráztam neki, hogy amint kimegy a kikötőből balra fordul, és az első ház. Kiment megszívta a púpját és visszatért a hajóra tovább keseríteni a matrózok életét. Neki tökmindegy volt, hogy Csepel szabadkikötő vagy bárhol máshol a világ akár legcsodálatosabb helye, a kocsma és a hajó közti legrövidebb út számított csak. És már több évtizede hajózott, de a világ valamennyi nyelve közül csak a magyarból beszélte a legfontosabb párszáz szót, Szingapúrban levelet adtunk fel a postán. Szándékosan magam elé engedtem, mire megy  a kínai kislánnyal. Az azzal a csipogós angollal szólította meg ahogy ott beszélnek, persze egy kukkot se értett belőle. A kínaiak persze mindig mosolyognak, pláne ha hivataluk van és pláne ha hülye fehéremberrel beszélnek. De ez meg egyre hangosabban ordította: "Adj egy bélyeget bazmeg!.... hungari érted, HUUNGAARI!!" Egy idő után beavatkoztam. "Please give him a stamp, to Europe!" Amennyire visszaemlékszem N Gy gépüzemvezetővel ők képviselték az MSZMP harcias szárnyát  a hajón, a többiekkel nem volt semmi baj.

Visszatérve a Fülöp-szegetekhez ha jól emlékszem vagy hatezer szigetből áll, legalábbis aminek neve van, a többi az csak olyan névtelen zátonyféle. Nos ezekből a nagyobbak közül ahol a közigazgatás valamilyen formában jelen volt, a kormány képviselte a hatalmat. Az összes többi szigeten meg a "lázadók",. Minden reggel erősen felfegyverzett járőrhajók indultak katonákkal a kikötőből ( https://hu.wikipedia.org/wiki/Zamboanga ) ahol álltunk a külső szigetekre a "rebel"-ek ellen, és egész nap ment  a lövöldözés. Este visszaérve kirakták a partra a halottakat, sebesülteket és elvonultak. Éjjel viszont a lázadók érkeztek erős motorral hajtott gyors halász trimaránokkal, és egész éjjel ment a városban a lövöldözés, támadták a fene tudja milyen alapon kiszemelt célpontokat. Reggelre eltűntek.  A hajónkat is fegyveresek őrizték. Hamar összebarátkoztunk, kérdezték voltam e katona, mondtam, igen, kérdezték a rendfokozatomat mondtam őrmester, kérdezték milyen fegyverem volt, mondtam AK 47, milyen a kalibere, mondtam 7.62, befogadtak. Sajnos nem találom azokat a képeket amiken az egyikük M16-os gépkarabélyával pózolok. Egészen másképp beszéltek a háborúról mint mi. Ha az ember olyannal beszélget itthon, aki megjárta a háború poklát (manapság már persze alig van ilyen, de akkoriban én sokat beszéltettem apámat például), csak szomorú élményeket hall vissza. Ott viszont ezek a húszéves kölykök vigyorogva beszéltek az egészről. Kérdeztem, volt e sebesülve? Már vette is le a pólóját és mutatta, hol tépte ki a bőrét a repeszgránát. És igen, meghalt mellette valaki és majd ő is megy bevetésre ha rákerül a sor. Mintha egy futballmeccsről mesélt volna. Azóta se értem. Talán mert hisznek a lélekvándorlásban, szóval ez itt a Földön is csak egy stáció. Ez itt egy egészen más világ volt, mint ami otthon a Népszabadság Fülöp szigetekről szóló cikkét olvasva feltárult az ember képzeletében. Na EZÉRT lettem én tengerész, hogy lássam mi van máshol. Ezt persze ma már nehéz megérteni, mert mindenki oda megy ahova akar (vagy ahova a pénztárcája megengedi) de AKKOR nem lehetett csak úgy elmenni még a környező országokba se nagyon.

Amúgy az ottani "hivatalos" szervek se tudták igazán, "hova tegyék" a hirtelen idecsöppent "kommunista" hajót. Kezdetben csak csoportokban mehettünk ki a partra egy odavalósi kíséretével. Azok aztán pillanatok alatt rájöttek, hogy cseppet se különbözünk a világ összes többi tengerészétől, tehát ha netán ismerkedni kezdünk  a helyi lányokkal, a legkevésbé se az a célunk velük, hogy beléptessük őket  a kommunista pártba. Ennek, továbbá annak, hogy baromi meleg volt és rohadt fárasztó lett volna velünk végigcsörtetni a város nevezetességeit, megállapodtunk abban, hogy mi megyünk amerre kedvünk van, ő meg leül az első kocsmában az árnyékba és aztán a megbeszélt időben visszasétál velünk a hajóra, hogy a főnökei is lássák, hogy milyen alaposan eleget tett a feladatának.

Még 'háborúzok" egy kicsit. Ugye mi voltunk a szocialista blokk, hivatalból támogattuk a "gyarmati igát ledobó" népeket, meg persze az arab világot az Izrael elleni háborújukban. Jugoszlávia hivatalosan semleges állam volt, de ettől még Ploče ( később  Kardeljevo, aztán megint Ploče mert ott is össze-vissza neveznek mindent attól függően, épp merre fúj a szél) hadikikötő volt, ott rakodtuk be a fegyver és lőszerszállítmányokat. Konspirációs szempontból minden mezőgazdasági gépnek volt deklarálva a fuvarlevélen, tehát papíron minden rendben volt, mezőgazdasági áru összeegyeztethető Jugoszlávia semleges státuszával, de miután az izraeli hajók is ugyaninnen vitték a hadiananyagot Haifába, aligha volt jelentősége a konspirációnak, olyan rítusféle lehetett ez is, mint annyi más akkor és azóta is a nagypolitikában. "Mi tudjuk hogy ti tudjátok, hogy tudjuk, de úgy csinálunk mintha..." . De mi már tudtuk, hogy ha a következő kikötőnek Ploče volt kiírva a "vicclistára", akkor "bőrlyukasztó" lesz a  szállítmányunk. Na egy ilyen szállítmánnyal ballagtunk épp a szíriai Lattakia ( https://hu.wikipedia.org/wiki/Latakia ) felé, amikor a Földközi tenger közepén kigyulladtunk. 

Kis gépészet. A hajó főgépének hengerei mindegyikéhez egy adagoló fecskendezi be a porlasztón keresztül az üzemanyagot. Ugye volt (ha jól emlékszem, de ha nem majd valaki kijavít) 8 henger, mindegyikhez egy befecskendező porlasztó. Ezek komoly mennyiségek, nem amolyan apró spriccek, mint az autónk motorjánál, szóval  a magasnyomású csövek is olyan hüvelykujj átmérőjűek. De a rezgéstől az egyikről leugrott a hollandis csatlakozó, de ettől még az adagoló tovább nyomta az üzemanyagot, csak eggyel kevesebb henger üzemelt és az üzemanyag nem a porlasztón keresztül a hengerbe, hanem a leugrott csőből a kipufogó csövet körülvevő hőszigetelésre spriccelt  minden ütemnél. A gép hangja nem változott, 7 hengerrel is ment a motor, szóval ezt nem vette észre senki az őrségből. Az "angyalhajjal" bebálázott és azbesztszövetbe bevarrt kipufogó meg csak szívta magába a gázolajat. A kipufogógáz üzemi hőmérséklete emlékeim szerint alsó hangon olyan 350 °C körüli, ahogy szívta be a gázolajat a szigetelés, az elkezdett intenzíven párologni, majd amikor elért egy optimális gyulladási koncentrátumot, hatalmas szúrólánggal a hengerfejszinttől a gépház több emeletnyi magasságában  belobbant, majd égve maradt a szigetelésen rajta és benne lévő anyag. Nagy szerencse, hogy az őrségből mindenki két szinttel lejjebb volt, így ember nem sérült. De maradt a tűz, ami légvédelmi ágyúkkal és főleg 4000 tonna lőszerrel a hajóban nem tréfaság a tengeren, ahol nem lehet a tűz elől elszaladni, legfeljebb csak  a vízbe ugrálni, amit az ember azért kerülni igyekszik. Na oltottuk a szokásos "tengerész-szelepes" poroltókkal, a tűz le se sz@rta, csak égett tovább. A végén az elekműhelyből hoztuk el a CO2 oltót ( elektromos tűzhöz valót) na az a -80°C-os gázzal eloltotta a tüzet.  Innentől kezdve egy napig félerővel ment a gép, hogy gyulladási hőmérséklet alatt legyen a kipufogó amíg kipárolog belőle a gázolaj, és megerősített őrségben kerülgettük a hengerfejet.

Rengeteget tudnék még mesélni, de akkor sose jutnék a végére. Na még egy apróság.... Említettem az okot ami miatt aránylag hamar otthagytam a Budapestet, mire hazaértem kiderült, hogy a házasságom se tart addig amíg ásó és kapa elválaszt minket, majd egy évig voltam nős, amiből úgy kilenc hónapot a tengeren töltöttem és egy bő hónapig voltunk válófélben, de a többi keményen házasság. Mindenesetre eldöntöttem, hogy amíg hajózok nem nősülök meg mégegyszer.

Miután jól megérdemelt nyári szabadságomat eltöltöttem itthon ( ezekről még majd írok), táviratot kaptam a MAHART központból, hogy utazzak a lengyelországi Gdanskba, ahol az ott épülő KŐRÖS nevű 3700 tonnás magyar tengerjáró hajónak leszek az átvevő elektrikusa.

Mint minden feladat a cégnél, különösebben ez sem magyaráztatott meg, ebből a szempontból mindenki felnőttnek tekinttetett, majd kitalálja mindenki, hogy oldja meg a problémáit, és ez így is volt helyes. 1977 őszén érkeztem jövendőbeli gépüzemvezetőmmel Schneider Józsival a “ Stocznija Gdanska Imja Lenina”, azaz a gdanski Lenin hajógyárba. Ahogy az szokás volt, a hajókat megint államadósság fejében kapta a magyar állam, a cégnek nem sok beleszólása volt a dolgokba. Mi, akik ott a hajógyárban építés közben tevékenykedtünk, az átadás során szakmai kifogásokat ugyan tehettünk, amit becsülettel (na többé kevésbé) figyelembe is vettek, de az építés elveibe természetesen nem szólhattunk bele. És ez is teljesen rendben volt, végül is ők voltak a gyártók.

A hajók a BODROG, KŐRÖS és a SAJÓ voltak, de ezekkel egy időben, nem messze Gdyniában épültek a RADNÓTI és a CSOKONAY, mindre delegált a cég egy gépüzemvezető-elektrikus kettőst, továbbá egy csapatvezetőt Láng György személyében. Az építés legvégén, az utolsó... tán két hétre meg leküldték a hajó parancsnokát és fedélzetmesterét is, hogy minden szakág képviselve legyen a hajó átvételekor.

A hajók nem a vízre tétellel lesznek igazából készen, csak addig vannak a sóján, azaz a parton, amíg muszáj, amint kész a hajótest, vízre mennek és az összes utána következő munkát már a vízen lévő hajón végzik el a hajógyáriak, a sólyatéren meg épül a következő hajó. A Kőrös vízre tétele meg is történt kiérkezésem után úgy egy hónappal, volt is róla egy fotóm, de sajnos könyvjelzőnek használtam és nem találom a sokszáz könyvem közül melyikben lapul. Maga a gyár, ahol egyszerre tán tucatnyi hajó is épült, egy hatalmas komplexum volt, komoly múlttal, Bernardt a Kőrösön dolgozó vezető villanyszerelő (aki, ha kicsit többet ivott a speciál herbátából, ami fele tea fele tiszta alkohol volt, ragaszkodott hozzá, hogy Von Bernardtnak hívják) mesélte, hogy a háború alatt, amikor Gdanskot még Danzignak hívták és német volt minden, tengeralattjárókat építettek egyhónapos átfutással, szekcióépítéssel, ami még ma is a legkorszerűbb módszernek számít.

Mielőtt mi érkeztünk, csak Láng Gyuri képviselte a céget, azt hiszem nem sokkal a gerinc fektetés után érkezett, mi, az erősítő csapat még a parton álló hajókra, a főbb berendezések beépítése előtt érkeztünk. A városban laktunk kettesével, bérelt házakban, Schneider Józsival szerencsém volt, mert remekül főzött, hétvégeken bevásároltunk a piacon az elfogadható napidíjunkból és kifejezetten jól éltünk, legalábbis a hajógyáriakhoz képest, akik a rémes üzemi konyháról étkeztek, párszor volt szerencsém hozzá. Egyébként érzékelhető volt a felfokozott hangulat, pár évvel ezelőtt volt egy durván levert munkáslázadás, kezdetben voltak nyelvi nehézségek és tán némi bizalmatlanság, de ahogy munka közben az állandó nyelvi közegben “ragadt rám a nyelv” és elkezdtem beszélni lengyelül, a harmadik hónapban már gyakorlatilag folyamatosan, bár nyilván nyelvtanilag helytelenül, megnyíltak a kollégák és jóbarátok lettünk. A “Szolidaritás” pont akkoriban alakult, Lech Wałęsa is ott szerelte a villanyt valamelyik hajón, csak véletlen, hogy nem a Kőrösön. A beszerzés azért nem volt könnyű, egész nap dolgoztunk a helyiekkel együtt, szóval a bevásárlás az általános élelmiszerhiányban nem volt egyszerű, ha valahol hosszú sor állt egy bolt előtt, akkor vagy tőkehúst, vagy kávét lehetett éppen kapni, de a piacon hétvégén szinte mindig volt baromfi, zöldség és tojás, ezekből pedig a Józsi fantasztikus kajákat csinált.

A munkám a hajón a villamos berendezések beépítése során, azok folyamatos ellenőrzése volt, amikor egy-egy gép a helyére került rövid átadás-átvétel, jegyzőkönyv a kifogásokkal, hiánypótlás, javítás, bemutatás, rutinmunka, de odafigyelést igényel, különösen, hogy ezzel a hajóval utána nekem kellett elmenni és a tengeren az esetlegesen felmerülő problémákkal megbirkózni, szóval “az én bőrömre” ment a dolog. Megtanulni, hogy működik, amit még nem tudtam, miközben magát a tudást is azoktól kellett felszedni, akik abban voltak érdekeltek, hogy minél kevesebb hibát találjak és közben megbirkózni az idegen közegben idegen nyelvvel, de gond nélkül sikerült és ez is nagyon rendben volt így.

Ez a hajó nagyon sokban különbözött az általunk ismertektől. Legfőképpen ez “távvezérelt” hajó volt amin egy sereg dolog automatikusan működött, ilyennel még senkinek nem volt tapasztalata. A régebbi hajókon a főgép vezérlését, vagyis fordulatszámát (ezzel a hajó sebességét) és forgásirányát (hogy előre vagy hátra megy a hajó), a gőzhajózás korától egész a legutóbbi időkig a “géptelegráf”-fal vezényelték a parancsnoki hídról a gépháznak. Ez az eszköz kezdetben mechanikus láncáttétellel, a mi időnkben már villamos távadóval működött, a parancsnoki hídon és a gépházban is volt egy hasonló készülék.

Ez van a hídon:

Ez a párja a gépházban:

A hídon a fogantyút a kívánt állásba állítva a gépházban a készülék mutatója beállt ugyanarra az állásra és megszólalt egy csengő mely mindaddig jelzett, míg a gépkezelő (esetünkben a gépüzemvezető, akinek manővernél a főgép vezérlő fogantyúján volt a keze) nem teljesítette a kívánt parancsot, melyet a lenti karnak a mutatóval egyező irányba állításával nyugtázott. Az ügyeletes géptiszt ezzel egyidőben a parancsot a gépnaplóban rögzítette. De ezeken a korszerű hajókon a manőverezés a hídról történt, a gépházban a terv szerint már nem volt személyzet. Az is újdonság volt, hogy a hajó sebességének és menetirányának változtatása nem a főgép fordulatszámának és forgásirányának változtatásával történt, hanem a hajócsavar állásszögének változtatásával, miközben a motor állandó 1500/min fordulatszámmal járt. Ez az elektro-hidraulikus megoldás sokkal gyorsabb és egyszerűbb, gépházi személyzetet nem igénylő manőverezést tett lehetővé. A gépházi kezelő kiiktatását szolgálta a korszerű jelzőközpont is. A korábbi gyakorlat az volt, hogy az ügyeletes “aszi” (gépápoló) óránként ellenőrzi és felírja az összes hőmérséklet- és nyomásmérő által mutatott értéket (végül is minden fizikai jelenség, üzemi, vagy rendellenes ezen két paraméterrel mutatható ki) mely adatokat az ügyeletes géptiszt kiértékel és a gépnaplóban rögzít. Nos az új lengyel hajóinkon mindezt a műszerek végezték, mindenütt érzékelők voltak és egy központi rendszer, az ASA központ értékelte a megfelelőséget és ha valami eltérés volt egy sziréna figyelmeztetett a hibára. Mielőtt az érzékelők beépítésre kerültek volna, laboratóriumban előttem történt a hitelesítésük, az üzemi paraméterek, tehát a nyomások, hőmérsékletek beállítása, a megszólalási értékek laborműszerekkel való kalibrálása. Csak ezután kerültek ezek az érzékelők beszerelésre. Gyakorlatilag “egykezesnek” volt elképzelve a hajó kezelése, minden a parancsnoki hídról működik és minden jelzés oda fut be. Ez az üzem ma már természetes, de akkor nekünk akkora újdonság volt, hogy a cég bigott rendszerébe egyszerűen nem illett bele, de erre még visszatérek.

Minden reggel bementem a gyárba ezen a kapun

(ez az Internetről lopott kép három évvel később a nagy sztrájk idején készült, melynek következményeként Lech Wałęsa kolléga előbb az ellenállás vezetője, majd lengyel köztársasági elnök lett) és teljesítettem az aznapi átadás-átvételi feladatokat. Kemény munka volt a téli hidegben (fűtés persze még sehol a hajón), néha kissé veszélyes is, a gyáriak szokva voltak mindenhez, mi meg megszoktuk, mert muszáj volt. Kollégámmal Schubert Karcsival történt, aki a Bodrog átvevő elektrikusa volt, hogy épp egy keringető szivattyút ellenőrzött, amikor a fejétől pár centire kicsapott az acélfalból egy szúróláng, merthogy a túloldalról az autogén hegesztő egy csőátvezetésnek vágott lyukat a falba. A rohammunka természetes volt, a munkások szükség esetén éjjel-nappal dolgoztak. Bernardt (bocsánat von Bernardt) amikor nagyon elfáradt, a kapcsolótér sarkában felhalmozott csomagolóanyag kupacra feküdt le aludni, ilyenkor a főkapcsolót a táblán “KI” állásba állította (ami természetesen még nem működött, hisz nem volt még gépüzem a hajón), ebből mindenki tudta, hogy békén kell hagyni. Amúgy folyamatos volt a nyüzsgés, egymás hegyén hátán keveregtünk, számtalan, a parton elhelyezett hegesztőaparátból rengeteg kábel és cső kígyózott a hajó belsejébe és számtalan ember cipekedett, kúszott, mászott folyamatosan ki-be az összes elképzelhető és elképzelhetetlen nyílásokon, hegesztett, fúrt, fűrészelt, kopácsolt és ordított lengyelül, igyekezve túlkiabálni a pokoli hangzavart, miközben pán Detlaf, a művezető a parti konténer irodából irigylésre méltó nyugalommal dirigálta a káoszt. Ha már nagyon fáztam, időnként bementem hozzá melegedni a villanyfűtéses kuckóba..

Amikor már átvettem mindent, ami csak a helyére került, egyszer csak úgy tűnt, hogy kész a hajó, a munkások eltűntek, jöttek a takarítók és egy kicsivel kevesebb kosz lett a hajón, mint építés közben volt. Elkövetkezett a lobogócsere, merthogy eddig ez lengyel hajó volt, de attól kezdve magyar lett, himnusz és pezsgősüveg sikeres orrtőkéhez csapása során megkereszteltetett a hajó és huszonnégy órás próbaútra indultunk. Bár addigra kiegészültünk a jövendőbeli magyar parancsnokkal Lambert Lajossal és Heizer Ferenc bócmannal, de a próbaúton lengyel személyzet vitte a hajót, mi csak megfigyelők voltunk. A hivatalos protokoll az volt, hogy minden hibát, amit az ASA központ jelez naplózni kell és a gépházba le se szabad menni senkinek, de a valóság az volt, hogy egyfolytában rohangáltunk a jelzésekre, mert valahogy semmi se úgy működött ahogy kellett volna és a naplót egy idő után nem volt, aki vezesse. Már mindjárt az elején elkezdett szirénázni földzárlatjelzésre a központ, eltartott egy ideig mire kiderült, hogy az az átkozott művezetői iroda testzárlatos, amit a próbaútra daruval beemeltek a deckre, de a parton ez nem tűnt fel, mert betonon állt.

A futópróbára egy admirális külsejű igen idős lengyel kapitány, sok arany stráffal a kabátujján vezényelte a hajót, megtudtuk, hogy a háború alatt már kapitányként hajózott angol hajókon a német tengeralattjárók által fenyegetett konvojokban, éjjel-nappal folyamatosan szolgálatban és halálos veszedelemben. Mit mondjak a futópróba is kész katasztrófa volt, azt hiszem be se vártuk a 24 óra leteltét, mindenki levonta a következményeket és visszatérve a hajógyárba megkezdődött a hibák javítása. Arról természetesen szó sem lehetet, hogy ne vegyük át a hajót, még arról se, hogy megismételjük a futópróbát, a fuvart (Finnországból fát Marokkóba) a cég már karácsonyra le is kötötte, a hajónak menni kellett, szóval nem kekeckedhettünk. Én még jól jártam, mert különösebb havaria nélkül telt el a hajón menetben a következő három munkás hónapom, de az utánunk induló Sajónak meg kellett állnia valahol az angol csatornán, mert csak hosszas hibakeresés után derült ki, hogy fontos berendezések sorozatkapcsai nem voltak rendesen meghúzva és a kábelerek egyszerűen kicsúsztak a sorozatkapcsokból a rezgés következtében.

A hajók a gyárból egy lengyel garanciagépész kíséretében indultak útnak, aki az első hónapok során velünk utazott és elvileg igazolta a garanciális igényem jogosságát, ha valamit annak találtam. Igazság szerint nagy segítségemre nem volt, mert mindig olyasmi ment tönkre, ami pont nem volt tartalékban, ő meg széttárta a karját, hogy most mit csináljon. Volt például egy olajszeparátor a hajón, ami az olajos fenékvízből gravitációs úton választotta le a tengervizet, ebben egy mágnesszelepnek volt fontos funkciója, de megszakadt a mágnestekercs. Márpedig ha ez nem működik, és az olajos fenékvizet kipumpáljuk a tengerbe súlyos büntetést fizetünk környezetszennyezésért, a tengeren meg nincs bolt, hogy kiugrok egy mágnesszelepért, szóval meg kellett csinálni. Huzalom ugyan volt a hajón, de egy kézifúróval 0,2 mm -es, időnként elszakadó zománchuzalból sokezer menetet feltekerni mozgó hajón a csévére (előtte leesztergálni róla az epoxiba beöntött régi tekercset) olyan feladat volt, amitől még most is égnek áll a kevés maradék hajam. Szóval pán Jazsu leginkább csak horgászni volt jó.

Az M/S KŐRÖS kedves hajó volt a szívemnek, márcsak azon okból is, hogy a születésénél bábáskodhattam, meg jó hajó is volt, csupa kedves kollégával, de a munkakörülmények elviselhetetlenek voltak. Említettem a cég bigott hozzáállását, nos biztos, ami biztos, nem bízva a műszerezettségben meg egyéb ilyen modern firlefrancokban, bár az automata távvezérelt üzem, meg a kabinok ehhez igazított csökkentett száma miatt kevesebb volt a legénység, de ragaszkodás volt a gépőrséghez, mert az mégse járja, hogy ne legyen ember a gépházban. Ezért hát egyéb munkám mellett őriznem kellett a gépházat belülről, méghozzá a csökkentett létszám miatt nem napi nyolc, hanem napi tizenkét órában. A hagyományos őrség az úgy van, hogy van a 0-4-es, a 4-8-as és a 8-12-es. Ez azt jelenti, hogy úgy jön ki a napi nyolc óra munkaidő, hogy mondjuk a “nullanégyes” szolgálatba lép éjfélkor és lelép hajnali négykor, majd ismét délben és lelép tizenhat órakor. A többiek hasonlóan osztott munkarendben. De én a nullahatost fogtam ki napi tizenkét órával. Ez azt jelentette, hogy hétkor vacsora, ha le is dőltem utána, már éjfél előtt negyedórával keltettek, hatkor ugyan leléptem, de reggel hétkor reggeli és délben megint szolgálat. És mindeközben, ha valahol meghibásodás volt, keltettek. Egyszerűen nem tudtam kialudni magam, egy hét menet után már támolyogtam az álmosságtól. Ehhez hozzájárult az is, hogy a gépházi zaj a magas fordulatszámú főgép miatt 100 Db felett lehetett, még fülvédővel és hallásvédő vattával betömött füllel is kellemetlen, mert egy idő után a saját szívem dobogása visszhangzott a dobhártyámon. A régi hajókon is zajos volt a gépház, de a 110/min maximális fordulatszámú motorok zaja összehasonlíthatatlan volt a Kőrös főgépének sivításával. Semmi kedvem nem volt ehhez az értelmetlen emberkínzáshoz, így hát kihasználva, hogy a három hónap, amit Gdanskban töltöttem beszámít a hajózási időbe, a hat hónap lejártával kértem a váltásomat.

Aki többet szeretne megtudni erről a hajótípusról és van Fb hozzáférése, ezen a linken megtalálja róla volt kollégám videóját. https://www.facebook.com/illyes.karoly.7/videos/247174394762122

Szegény Kőrőst még a többi magyar tengerjárónál is szomorúbb sors érte, miután a rendszerváltást követő vadprivatizáció során az egész tengerhajózást szétlopták, 2010-ben egy Fekete tengeri ütközés során vasrakománnyal elsüllyedt Burgasz előtt, az arab legénység felét magával víve a hullámsírba. (Forrás https://www.hajoregiszter.hu/hajoadatlap/karam_i_excaptain_spyros_exkoros/443 )

A lengyelországi néhány élményeimről még mesélek, ha megjön hozzá az ihletem, de mostanra kicsit kiírtam magam, pihenek egyet.

Folytatása következik.

Emlékezetblog Intermezzo.

Nehéz dolog az emlékezés így fél évszázad távlatából. Persze ha az ember szűk körben mesél azt "hazudik" amit csak akar,...na ide beszúrok egy történetet. A tengerész hazaérkezik szabadságra a falujába és a kocsmában meséli  a csodálatosnál csodálatosabb történeteket, az ismerősök meg szájtátva hallgatják. Persze a fele se igaz, de hát ki tudja ellenőrizni? Aztán egyszercsak megemlíti a repülőhalakat (https://www.youtube.com/watch?v=bk7McNUjWgw ). Mire felcsattan  a hallgatóság " Elmész te a πcsába! Amit idáig meséltél, még csak elhittük, de hogy A HAL REPÜL, az azért már mégiscsak túlzás!" Na szóval én viszont olyan mesélésbe kezdtem amit sokan olvasnak, köztük olyanok akik ott voltak és kritikus szemmel és esetleg az enyémnél jobb memóriával rendelkeznek. Na egyikük rámírt és néhány tévedésemet helyesbítette. Nem érzem a mesefolyam szempontjából jelentősnek az eltérést az igazságtól, ezért utólag nem írom át a korábbi bejegyzéseimet, de ahogy Rejtő egyik regényhőse mondja "a vasútnál első a pontosság" itt teszek néhány kiegészítést. 

1.Tévesen állítottam, hogy "...Magyar építésűek voltak az említett hazajárók és az úgynevezett "norvégok", ezek úgy kerültek a céghez, hogy a hajógyár norvég exportra gyártott hajókat, de hat darab a nyakán maradt valami okból, ezért azokat a MAHART kapta meg használatra. Ezek voltak a TATA, HEREND, HÉVÍZ, DEBRECEN, HAJDÚSZOBOSZLÓ, és a SOMOGY.", ezzel szemben csak négy darab volt "igazi" norvég exportból maradt, a HAJDUSZOBOSZLÓ szovjet, a SOMOGY meg finn exportból maradt a magyar állam nyakán és kapta meg a MAHART. Továbbá ugyanezen fejezetben abban is tévedtem, hogy a DUNA TISZA és a RÁBA, azaz az öreg német hajóknak nem volt kettős feneke, és vízmentes válaszfalai, csak a válaszfalak nem mentek fel e felső fedélzetig (pont mint a Titanicnak") és a kettős fenék nem volt információim szerint mindenütt vízmentesen szekcionálva.

2 Bár úgy írtam, az M/S BUDAPEST nevű hajómról,  hogy  "...ha jól emlékszem - 8500 tonna hasznos hordképességével..." , de ezek szerint rosszul emlékeztem, mert bár a Hajóregiszter 7000 tonnásnak közli, az K P kollégám szerint (aki nálam sokkal többet hajózott és neki mint gépésznek a szakterülete, tehát igaznak kell elfogadjam), csak 6260 tonnás volt. Továbbá azt is tévesen állítottam, hogy a hajón volt a tengervízből desztillálás útján édesvíz előállító és a főgépe menetben  nehézolajjal üzemelt, alighanem a PETŐFI-n (amiről később fogok írni) szerzett élményeimet kevertem ide, mert ott volt "sóevő" és nehézolajüzem. Ezért az ott említett kazánrobbanás is nem a BUDAPEST-en, hanem a PETŐFI-n történhetett.

Továbbra is fenntartom a tévedés jogát, de ha valaki pontosítani akar, akkor majd javítok. 

MÁS.  Miután egy hetet hevertem mint egy darab fa ( és erre még rátett, hogy közben kétszer is Pestre kellett vonatozzak), még a PC elé kiülni is fájt, kínomban TV-t néztem, mert még az olvasáshoz feltámaszkodni is fájt. Na én olyan vagyok, hogy nézem a "Magyar filmek mozija" csatornát is. Valamikor a maga idején láttam a "Nyár  a hegyen" című filmet és emlékeztem rá, hogy benne volt  a "Kishamis", ezért most is megnéztem. Hát mára a film, BÁR az "újszülötteknek" érdekes lehet, de azon túl, hogy mai érzékszerveknek vontatott, mondhatnám unalmas, de  egy teljesen felfoghatatlan ellentétet boncolgat. A bolsevizmusnak a "létező szocializmusba" való átmenetének akkori folyamatát elemezni olyan értelmetlen ma már, mint a hulla boncolása során elemezni, hogy melyik szerve okozta a halált (tudom, tudom, a tanulás szempontjából fontos az orvostudománynak, de miután az ember legalapvetőbb tulajdonsága, hogy SEMMIBŐL se tanul, ez a politikára nem vonatkozik). KÜLÖNÖSEN annak a fényében, hogy a való élet eme pillanataiban is a többség demokratikus jóvoltából a régiekhez hasonló kártékony kontárok dirigálják az országot, azaz azon kívül hogy a proletárdiktatúrát felváltotta a bugrisdiktatúra, az égvilágon semmi nem változott, ugyanúgy rohan az ország a semmibe mint 1951-ben, azzal  a különbséggel, hogy immáron nem külső nyomásra, hanem a saját NEMZETI többségi akaratunk szerint. Csináltam is ehhez egy mémet.

 Ami nem jó, szegény J-nek fájnak a térdei ahol ráesett, szóval dupla okból fexik, én ugrálok amikor nagyon kell, szerencsére (lekopogom) úgy tűnik a derekam rendbe jött. ISMÉT bebizonyosodott, hogy az számít a legtöbbet, hogy az embernek vannak e barátai, második napja azt esszük amit Icuka főzött ránk, és még holnap is azt fogjuk.

Nehéz napokon vagyunk túl, de nem akarom elkiabálni, javulunk. A legfontosabb, abbahagytam a ráktól való rettegést. J-t hétfőn a CT vizsgálat után hazahoztam a kórházból, majd tegnap visszavittem gyomor és nyombéltükrözésre. Korábban azt hittem, hogy kolonoszkópia (vastagbéltükrözés) lesz, de tévedtem. Azt elsőre 27-ére írták ki, de eltolták május 28.-ra. Utánaolvastam a Neten, ahonnan minden tudományomat szerezni szoktam, de J-nek el is magyarázta az osztályos orvos dr Tomolák Lili az elbűvölő rezidens kislány ( ezt a gyereket tényleg az isten is orvosnak teremtette, J el volt ragadtatva a kedvességétől, éles eszétől és az alaposságától), hogy miután a szervezete szépen reagál a terápiára (ahogy mondtam, medicus curat, natura sanat), és az összes eddigi vizsgálat egyértelműen a diverticulitis ( https://www.symprove.hu/.../divertikulitisz-mit-is-jelent... ) jeleit mutatja, meg kell várni amíg a gyulladásba került bélfal regenerálódik, mert a korai szondázás esetleg átlukaszthatja, ami azonnali havaria. Nos nem öröm ez a betegség sem, de nem számít ritkaságnak, miután az idézett cikkből megtudtam a 60 év felettieknek 50 %-a, szenved ebben a betegségben, a 80 éveseknek meg közel a 100%-a az a csoda, hogy nekem még nincs, el ne kiabáljam, van mindenféle bajom, félig süketnéma és vak vagyok, az erőnlétem is pocsék, de a vasszöget is jóétvággyal megszem, megemésztem, szóval nekem nincs olyan, hogy ezt se eszem, meg azt se eszem mert megárt. Szegény J-nek viszont mostantól kezdve az "ezt se eheti meg azt se eheti" lesz a sorsa. 

De béke van és nagyon remélem, folyamatos gyógyulás végre itthon.

Nekem sajnos rosszkor jött a derékfájás. Az a baj, hogy mint már említettem, tartok tőle, hogy az autóvezetői képességeim netán hanyatlanak, ami pont éles helyzetben bizonyulhat végzetesnek, preventív önfegyelemmel letiltottam magam a távolsági vezetésről, különösen kiszámíthatatlan körülmények közt és pláne sötétben. Márpedig kedden délután kellett a kórházból hazahoznom, szóval sötétben értünk haza. De hát sötétben szarul látok, nem mertem megkockáztatni, maradt a HÉV. ( tizenegyedik éve lakunk itt, azóta folyamatosan javítják azt a 40valahány km sínszakaszt ami Budapesttől Ráckevéig tart, de továbbra is bakot ugrál rajta a szerelvény) Hát az épp csak javulófélben lévő derekamnak nem tett jót. Hiába voltam bekötve Icuka tépőzáras kölcsön-derékmerevítőjébe, visszavetett az oda-vissza utazás a gyógyulásban, szerdán vissza kellett feküdnöm az ágyba, mert még azt se bírtam, hogy kiüljek a PC elé valamit írkálni. És tegnap reggel megint menni kellett. Rákészültem. Nehezen szánom rá magam gyógyszerekre, de J betapétázta a derekam a már többször csodaszernek bizonyuló Flector tapasszal és bírtam is az utazást, elmaradt a HÉV ugrálásakor korábban jelentkező éles fájdalom, sőt mára gyakorlatilag tünetmentes vagyok, DE, a két vödör tüzelőt a tornácról a súlyemelő övet felvéve, és a kőpadlón inkább csúsztatva mint cipelve hoztam be, szóval mostantól rohadtul odafigyelek a derekamra.

Persze túlzás lett volna azt várni, hogy már nem sújt bennünket az a jó qrva élet. Délelőtt tíz órára pontosan kellett tegnap érkeznünk, a Péterffybe, ez ha minden jármű időben érkezik tartható is volt. A HÉV az (hacsak nincs vágánycsere, mert akkor pótlóbusz van) mindig percre pontos, de a 24-es villamos kiszámíthatatlanabb. Na ott áll az OBI előtt a Vágóhíd  végállomáson, szóval szaporázzuk a lépteinket, már amennyire az én derekam, meg J gyengesége engedi, pár lépés van már csak hátra, elengedem J  kezét, ő azért kicsit gyorsabb, hogy "fogja meg" a villamost, ő "ki is lő"... de elakad a lába a flaszterkőbe és térdre, majd két tenyerén csúszva hasra esik. Ketten egy járókelővel állítjuk talpra, kedvenc nadrágja a térdén kilukadva és nagy szerencse, hogy kesztyű volt rajta, mert az fogyott el nem a bőre a tenyerén. Mellékfoglalkozásban a gyomortükröző asszisztens ragasztotta be a bőrét mindkét térdén. Viszont a szájon át tükrözés csak igazolta a korábbi diagnózist, mert azon a bejárt szakaszon semmi kórosat nem mutatott ki. Hogy vidámság is legyen a végére, említettem hogy nagyon koncentráltam, hogy a tegnapi nap a fizikai állapotom ellenére jól sikerüljön. Már visszafelé jövet várakoztunk a HÉV-re a végállomáson a Soroksári úti vasúti hid alatt, amikor J felkacag. "Te látod mi van a lábadon?" lenézek.... TÉNYLEG. Szóval reggel az öltözködéskor már a nap előttem álló kihívásai jártak a fejemben,

 a jobblábasnál még figyeltem melyik a kimenőbakancsom, a bal lábasnál már a rutin működött a melóssal.

Ha ilyen szépen javul a derekam és képes leszek órákat ülni a PC előtt, holnaptól folytatom az emlékezetblogot, el akarok jutni a tengerészpályám végéig-szállodáspályám kezdetéig. Aztán megint leállok egy évre a folytatással, mert kezdeni kell a kinti munkákat.

Megvolt ma a CT vizsgálat. Holnap hazahozom Juditot a kórházból. Pokoli a hely, mégha az orvosi ellátásra nem is lehet panasz ( minden másra igen, de hát ez NERisztán vannak adottságok). Ma kiszenvedett a második 90 valahány éves néni is a kórteremben. Mázlija volt neki és a hozzátartozóinak is, látogatási időben ment el úgy, hogy fogták a kezét. Megyek vissza az ágyba, holnapra össze kell szednem magam. Azért ma már volt erőm kiautózni a Lidlbe kenyérét. Elmúlt az éles fájdalom, már csak tompa sajgás van a hátamban és tudok, olyan lassított felvétel üzemmódban szenvedés nélkül zoknit, gatyát húzni.

Nem volt jó, hogy tegnap kiültem egy órára a PC elé lógni a neten, határozottan visszavetett a derékfájásban. Pedig van egy csomó írnivalóm, de 1-ső az egészség, megyek vissza az ágyba, mert ha J-t kirakják a kórházból haza kell hoznom, szóval addigra össze kell magam szedjem. Ráadásul muszáj volt a boltba mennem, mert egy falat kenyerem se volt itthon.

Azt mondtam már, hogy "Tegyük újra szarrá Orbán Viktort!"?

Jó hír. J-t holnap dugják a CT-be, és csütörtökön csinálják a kolonoszkópiát. Ez utóbbi kellemetlen, sőt fájdalmas lesz de csak ettől lehet pontos diagnózist várni. Bár J nagyon tartott tőle (korábban csináltak ilyet már neki és nagyon fájt) nagyon nem akarta, de mostanra örülünk, hogy eljutottunk idáig. Én csak abban hiszek, hogy ha valami nem működik abba bele kell nézni, esetleg szét kell szedni (embernél ez nehéz), a többi csak elméletgyártás. De hát persze nem nekem fog fájni. További jó hír, hogy javul a derekam, ma reggel, ráadásul két kutyával, végigmentem a teljes szokásos útvonalon. Közben szokás szerint jár az agyam. Az élet nagy kérdései közé tartozik, hogy "meddig kell dacolni?". Hogy mivel? BÁRMIVEL. Szülővel, gyerekkel, főnökkel, baráttal ellenséggel az élet nyűgével 's nyilaival ("lenni vagy nem lenni") ÉS a betegséggel. Szóval ha jön a kórság az ember hajlamos azt mondani "rajtam nem vesz erőt, nem fekszem le, nem adom meg magam". Nem írok nevet, pedig szeretném, de valaki rámírt, hogy a blogból hagyjam ki a neveket, merthogy az a  mások életébe való beleavatkozás. Pedig csak ott írtam neveket ahol az illetőkről kifejezetten pozitívan nyilatkoztam és név nélkül olyan mismásolás az egész mint amikor a bűnügyi hírekben azt írják,, hogy az elkövető "úriember" KL alkoholista műbútorasztalos...na mindegy, szóval volt egy vitorlázó jóbarát, robusztus, vidám jóember, kemény legény, "nagyapónak" neveztük sokan ( ennyi tán belefér a névtelenségbe) aki úgy gondolta, hogy őt ugyan csip-csup tünetek nem érdeklik, szóval dacolt. Aztán elvitte a nem csip-csup rák, amit ha korábban nem dacosan fogad, tán megmentették volna. Mindenki előtt ismerős az influenza, amivel az ember ha azonnal ágyba fekszik, egy hét alatt elmúlik, ha dacol hetekig eltarthat, a szövődmények kockázatát nem is említve.

Szóval most kiültem a gép elé ezt megírni, de miután az ücsörgés nem tesz jót az 5-ös, 6-os csigolyaközi anomáliának, nem dacolok tovább, hanem kotródok vissza az ágyba.

Más. Az éjszaka meghalt a néni aki J melletti ágyban olyan hangosa jajgatott a nap 24 órájában folyamatosan, hogy a telefont nem értettem tőle. Tegnapra már csak nyöszörgött, szóval várható volt. De nincs teljes csend, mert újabb öreg kezdett el haldoklani. Érzékletes a magyar kifejezés "kiszenvedett". Nem akarok kórházban meghalni. Valahogy ki kell találjam hogy oldjam meg majd, mondjuk a hajómon. Bár onnan meg macerás lesz engem kicipelni, szóval nagyon kiszúrok valakivel. Valahogy meg kellene oldjam az azonnali hamvasztásomat is. Ezen még dolgoznom kell.

Egyelőre a helyzet változatlan. Mindketten fexünk. J a Péterffyben én itthon.

1. J javul. Nem kap már infúziót, van étvágya és kap enni is módjával diétásat, bár van benne glutén és laktóz is, tehát nem az a kimondott béldiéta, de bízom benne, hogy tudják mi a jó neki. Úgy tűnik arra várnak, hogy legyen egy szabad luk a CT-ben hogy bedugják bele. 2. A baj nem jár egyedül. Hülye voltam, a SAJÁT tanításomról feledkeztem meg nagy magabiztosságomban, hogy terhet csak úgy emelek, ha előtte felvettem és alaposan meghúztam a súlyemelő övemet. Nem vettem fel a fadöntögetéshez, csak emelgettem a törzsdarabokat. Már tegnap este fájt a derekam, ma reggelre az ágyból alig tudtam felkelni. Ilyenkor 2-3 nap fekvés használ csak, úgyhogy nem lesz semmiféle további blog, fexem mint egy darab fa, mert még  a gép előtt ülni is fáj. De amúgy elvagyok, segítségre nem szorulok, köszi.