Emlékezetblog második fejezet.
Furcsát teszek most. (Először is indítsd el a YouTube felvételt, zenés lesz a blog!) Nagyon szeretem Leoncavallo "Bajazzók" operáját és benne legjobban nem a "nagyáriát", hanem a prológot. Amiben bejön egy bohóc és elmondja a drámai cselekmény előzetesét. Ahhoz, amit most fogok írni ezt a csodálatos zenét kell hallgatni. Nyolc és háromnegyed perc kell hozzá. Nem akarom az angyalföldi proletárcsalád sorsát az opera drámai cselekmény szereplőiéhez hasonlítani, nincsenek analógiák, csak NEKEM kell ez a zene, már ahhoz is, hogy írni tudjak. Következik tehát a "Prológ" Radnai György csodás tenorjában magyarul, mert a szöveg is fontos. Kezdjük hát!
Említettem Vágán Marcella nyagyanyámat. Gyerekkoráról nem tudok semmit, de amint elérte a munkaképes kort , felrakták a vonatra. Anyám elbeszélése szerint amikor elindult vele a gőzvasút, úgy búcsúztak tőle mint akit örökre elvitt az a furcsa, gyanús, füstölgő, pöfögő vonat valahova elérhetetlen messzeségbe. Pedig csak Budapestre szegődött háztartási cselédnek. Talán még úgy gondolta akkor, hogy lehet akár visszafelé is útja, de nem lett. Erről sose beszéltünk, igazából csak kikövetkeztettem, mert bár anyám és köztem őszinte volt a légkör, de valahogy nem mertem rákérdezni, de tán ő se annakidején a saját anyjától, sőt biztos vagyok benne, hogy nem. Mert Marcellát elérte a gyakori cselédsors, teherbe esett. Hogy a fiatalúrtól, a háziúrtól, a szobaúrtól, vagy egy kimenős bakától a ligetben, ahová a cselédlányok táncolni jártak, sose fog kiderülni és nincs is jelentősége. Ezek után nem lehetett maradása a munkahelyén, haza meg végképp nem mehetett. Valahogy egymás mellé sodródtak, a két szerencsétlen, a megesett lány a "törvénytelen zabigyerekével" akin már akkor rajta volt a társadalom bélyege amikor még meg se született, és a háborús nyomorék. Valószínűleg egyikük se számíthatott "jobb partira". Az egyik elfogadta a hibás embert, a másik a hibás lányt. Legalábbis valahogy így lehetett, ezt a kérdést nagy hallgatás övezte a családban. Megszületett egy lány, akit Margit névre kereszteltek, amit azokban az időkben mindenki "Manci"-nak mondott, én is csak igy hallottam róla amikor már abban a korban voltam, hogy "a Manci néni", merthogy ő volt anyám legidősebb féltestvér nővére. Személyesen talán csak egyszer találkoztam vele kisgyerekként, merthogy minden családban van egy fekete bárány, nos a mienkben a Manci volt az.
Immáron törvényesen született a következő lány Erzsébet nagynéném. Nekem csak "Nene", mert amikor még beszélni nem nagyon tudtam, így neveztem el és rajta maradt a név. Második anyám lett ő. Sokat köszönhetek neki, nem ment férjhez és minden anyai szeretetvágyát rajtam élte ki, ami később már kamaszkoromban kifejezetten terhes is volt nekem, kicsit máig szégyellem magam érte. De amíg kicsi voltam, sokan irigyeltek az osztálytársaim közül, hogy "neked két mamád van". Nene megkapta azt amit egy prolicsaládban nevelésileg kapni lehet, járatták az akkor számukra elérhető legmagasabb iskolába, négy "polgári"-t végzett. Harmadiknak született 1909 február 26.-án anyám Katalin. Amikor Lajos nagyapám megtudta, hogy lány, csak annyit mondott "dobjátok be az ágy alá, ott is megél"! Nagy csalódás lehetett neki, hogy megint egy lány, minden apa fiút szeretne, AZT, hogy nem fiúnak született, sose tudta anyámnak megbocsájtani. Gyakorlatilag utálta harmadik gyermekét, pedig nem azért mert az ÉN anyám, de ő volt mindannyiuk közül a legéletrevalóbb, már tizenévesen ő volt a családfenntartó.
Ez itt az első, egy óvodai csoportkép amin megtaláltam őket, minden sorban eggyel felfelé az egy évvel idősebbek. Kicsit nehéz volt lefényképezni, mert csillogott a bekeretezett falikép üvege, de kiszedni a keretből nem akartam. Balra a harmadik sorban a Nene, jobbra az alsó szélén a kis kopasz az anyám. Látszik sokat nem foglalkoztak vele, nem kell masni a hajba, jó lesz az kopaszon is.
Később azért úgy tűnik lett masni. Nagymama a három lánnyal. Fényképészhez kiadjusztálva.
Mancival volt mindig a legtöbb gond. Nagyanyám nem dolgozott, legalábbis nem munkahelyen, abban az időben legtöbb nő otthon volt. Angyalföldön, halvány emlékezetem szerint a Gömb u 16.-ban laktak a "Fróner" kertben (Gondolom Frohner báró földjén). itt https://maps.arcanum.com/hu/map/budapest-1918-46/... a leggondosabb kutatás alapján se tudok épületet felfedezni, alighanem valami jelentéktelen építményben laktak. Ez vidéknek számított, állatokat tartottak, disznót, kecskét, baromfiakat, nagymama a lányokkal azokat gondozta és úgynevezett "részes földet" műveltek a mai Dagály strand, úszó arénával szemben, ahol kukoricából megtermelték az állatoknak valót. Nagy volt a szegénység, de ahogy anyám mesélte, kerítés sehol senkinek, de mégse lopott senki soha terményt senkitől. Manci első perctől kezdve lázadó volt, anyám elmondása szerint nagyanyám gyakran sóhajtott fel, "Édes Istenem, inkább egy borjút szültem volna, annak legalább valami haszna lenne! " Elszökött otthonról ha csak tehette, egyszer anyámat akit nagyanyám rásózott, hogy vigyázzon rá, amíg ő elmegy valamiért otthonról, beásta nyakig a földbe, szegény kishíján elpatkolt, mert tüdőgyulladást kapott ami akkoriban halálos betegség volt. Nene volt az iskolábajáró, ő volt a család reménysége, hogy ő lesz majd az aki kiemelkedik a nyomorból. De mégse ő volt a legjobb tanuló. Amikor verset kellett tanulni, ő még javába magolt, amikor anyám már kívülről fújta a verset, pedig még olvasni se tudott, de hallotta ahogy a nővére memorizálja a verssorokat. Fennmaradt az utolsó általa elvégzett iskolai osztály bizonyítvány.
"Felsőbb osztályba felléphet" volt a zárómondat, de hát ilyesmiről szó se lehetett. Pedig ezt a bizonyítványt úgy szerezte, hogy igazából a tanulással foglalkozni sose volt ideje. A szó szerint nyomorban éltek. Nagyapám ami pénzt kapott a piaci cipekedésért, alkalmi munkáért, nagyrészét el is költötte. Követelőzni azt viszont tudott. Anyám gyakran emlegette szavajárását; "annak kell aki az igát húzza!", mondta amikor először mert a tálból, kivette a legnagyobb húst, kikanyarította a görögdinnye közepét. De nem ő húzta igazából az igát. Anyám már korán reggel iskola előtt elindult végignézni a szemeteseket "zsákmány" után. Felnőtt szemmel maga is elcsodálkozott azon, hogy soha semmi fertőzést nem kapott, pedig rendszeresen látogatta a Róbert Károly körúti "Magyar Királyi Helyőrségi Kórház", a későbbi Honvéd Kórház szemetes edényeit ahol mint az éhes állatok falta fel az ehetőt amit a betegek meghagytak. Korán felismerte, hogy a "PÉNZ" mit jelent. Az életet. Nem a luxusra, a fennmaradásra kellett. Már nagylány volt és az egyetlen a családban, akinek állása volt és heti fizetése, amikor egyszer elment moziba a saját keresményéből. Akkora pofont kapott érte az anyjától, hogy még én is emlékszem rá. Amit talált abból igyekezett pénzt csinálni. Mesélte, hogy kis zsebes kötényt varrt magának, abba rejtette a pénzét a ruhája alá. Ha konzervdobozt talált, azt eladta a bádogosnak, aki gyerekjátéknak locsolókannát csinált belőle. Voltak barátnői, de egyúttal versenytársai, mert a szemetes edények fosztogatása során nincs barátság, amit találsz az a tied! Egyszer talált egy ezüstkanalat. Gyorsan eldugta és mondta hogy ő már megy is haza. A barátnője nem értette, hogy mitől lett ennyire sürgős neki a hazamenés, amikor még rengeteg szemetes edény van hátra, de neki már nagyon égette a zsákmány a kötőjét vitte haza az anyjának. Mici kecskével, melynek gondozása az ő feladata volt, állandó háborúban állt. A kecske minduntalan elszökött. Bárhogy leverte a karót amihez kikötötte legelni, elébb-utóbb csak kihúzta a földből és ő is begyűjtő körútra indult, akárcsak anyám. Mindent felzabált ami ehető volt (ebben is hasonlítottak) csak kecskeszemmel egy kicsit több az ehető. Például végigjárta a frissen felragasztott plakátokat és hegyes kiálló alsó metszőfogaival lehámozta a "kleiszteres" plakátokat a palánkról és felfalta őket. De megette az asztalra kirakott tejpénzt is, a nagyanyám a seprűnyelet törte el a sovány jószág vékony gerincén, de ettől a pénz persze nem varázsolódott vissza. Hát ilyen körülmények közt volt jeles tanuló az én anyám.
Folyt. köv.
