Emlékezetblog első fejezet. Nagyszüleim.
Anyakönyvi kivonat van a kezemben. Kiállító Szalóky Béla református lelkipásztor, kelt 1942 június 22. Bakonyszentkirály. A bal felső sarokban felirat: "Az 1939 évi IV. tc. végrehajtása céljára illetékmentes.". Utána kellett googlezzak, bár sejtettem, ez volt a második zsidótörvény. Mindenkinek igazolnia kellett a származását. Ennek köszönhetően tudom most, hogy anyai dédszüleim Závori József és Gombás Katalin református földművesek voltak, akik 1874 október 5.-én született nagyapámat (precízen betűvel is kiírva a dátum) október 8-án kereszteltették Lajosnak. Színről színre sose láttam, meghalt 1945 március 16.-án négy hónappal az én születésem előtt és csak pár nappal azután, hogy a szovjet csapatok teljesen elfoglalták Budapestet. Sokat szenvedett előtte, a prosztatája vitte el amire azokban az időkben, amikor az utcán hevertek a hullák, semmiféle orvosi segítségre nem számíthatott. Szóval alig több mint 70 éves volt.
Apám aki akkor már itthon volt mint katonaszökevény( erre majd még részletesen visszatérek), lőszeresládákból csinált neki koporsót, amit egy kézikocsin kitoltak anyámmal és nagynénémmel a temetőbe elásni. Közben rettegtek, hogy nem futnak e bele egy szovjet járőrbe, akik épp "málenkij robot"-ra gyűjtenek embereket és már viszik is apámat. Így mentek akkoriban a dolgok. J nézi a képet, azt mondja hasonlítok rá. Hát a nagy orrom bizonyosan, de szerinte az állam és a füleim is. De boldogult apám szerint a természetem különösen, mintha őt hallották volna kicsengeni egy-egy megszólalásomból. Olyan nagyon nem örülök ennek, bár minden tulajdonságnak megvannak a pozitív és negatív megfelelői, a céltudatosság és erőszakosság, a határozottság és a konok fafejűség édestestvérek, mindenesetre édesanyám egyszer azt mondta "rossz ember volt, önző, erőszakos, kurvázós és egyfolytában politizált. Ez utóbbiból magamra ismerek, a többire remélem, mások nem feltétlen ismernek rá bennem. Mindenesetre az iratokból semmiféle bizonyítékát nem látom annak a családi legendáriumnak, hogy a Závoriak valaha ipszilonnal írták a nevüket kurtanemesi származás okán, szóval paraszti ivadék vagyok, ez a modoromon látszik is.
Závori Lajos nyomorékként tért vissza az első világháborúból. Rohamra vezényelték a szerb fronton, ahol szuronnyal átdöfte egy "ellenség" (milyen ellenség az akiről nem tudsz semmit???) mellkasát. A szerb (horvát?) miközben kiszállt belőle a lélek, kezeit vérző mellkasára szorítva azt suttogta "bože moj", ami annyit tesz, hogy "jaj Istenem". Lehet, hogy nagyapám nem volt jó ember, de ettől megrendült, amin cseppet se csodálkozom. Az ember nem emberölésre teremttetett. Elhatározta, hogy soha többé nem öl embert. Ezt csak úgy tudta megtenni, hogy átlőtte a saját karját. Ez persze öncsonkítás és súlyos büntetést von maga után, HA kiderül. De nem derült ki. Ez a kép a kórházban készült, alighanem gyógyultan befogták szanitécnek, hordágyat cipelni úgy is tudott, hogy nem hajlott a karja, a felső sor bal szélén kereszttel megjelölve vöröskeresztes karszalaggal az ő.
Závori Lajos egyik karja (sajnos nem emlékszem melyik) béna maradt, hazaküldték a frontról. Ettől kezdve abból tartotta el a családját, hogy a piacon segített hazacipelni a kosarat a cselédlányoknak, akik a nagyságáikkal jártak bevásárolni. Az ezért kapott aprópénz nem tett lehetővé dúskálást, erre is vissza fogok még térni, itt is függőben hagyok egy bekezdést.
A másik, hasonló célból kiállított anyakönyvi kivonat az anyai nagyanyámé. Ő Vágán Mátyás és Nagy Verona római katolikus zsellérek gyermekeként jött a világra a Heves megyei Pélyen, 1877 október 21.-én. 23.-án Marcella néven megkereszteltetett (látszik, hogy abban az időben nem sokat vártak a kereszteléssel, miután jelentős volt a gyermekhalandóság, fontos volt, hogy ha "nem él meg" az újszülött legyen megkeresztelve, különben pogányként hal meg), nála is fontos volt megjelölni a keresztlevél megfelelő rubrikájában, hogy "törvényes" és nem törvénytelen a státusza. A keresztszülőknél még azt is beírta Pöstyéni István a plebános (így ékezet nélkül), hogy Vavrik Rozál és Vágán Istvánné "földes", ami nyilván különb volt a zsellérnél. Vágán Marcella nagyanyám se élt hosszú életet, úgy hogy őt se láttam színről színre, 1941 március 29.-én halt meg tüdőgyulladásban, még 64 évet se élt.
Így lettem én nagyszülők nélküli gyerek, mindig irigyeltem azokat az osztálytársaimat, akik nanypapával nagymamával büszkélkedhettek, akiknél nyaralva szünidőben vidéken fantasztikus dolgok történtek velük, amikről hosszasan meséltek, miközben velem nyáron a szünidőben se történt más mint nemszünidőben. Egyszer megpróbáltam én is mesélni, kitaláltam magamnak nagyszülőket és hozzá nyári történetet, ami bár szerintem nem volt rosszabb mint az övék, de olyan ügyetlenül hazudtam, hogy kinevettek érte, azóta nem hazudok (csak ha muszáj, nagyanyám mondását idézte néha édesanyám, "tisztességes hazugság nem szégyen"). Talán ezért (is), szóval az olvasással eltöltött nyarak miatt lettem könyvmoly, ami a mai napig tart. De magamról majd később, ez itt most az ősök ideje.
Folyt. köv.
Hogy ne csak én legyek https://vizenjaro.blog.hu/.../06/vadaszkalandom_vad_tajakon
