Emlékezetblog harmadik fejezet.
Ebben a pillanatban vágott belém a gondolat, hogy valamit rosszul írtam korábban! Ugye nagyapám az első világháborúban rokkant meg, ami 1914-ben kezdődött. Anyám 1909-ben született, az Erzsi meg két évvel korábban, tehát amikor összeházasodtak a nagyszüleim, a nagyapám még nem lehetett háborús rokkant. Szóval az az édesbús történet, hogy a megesett cselédlány és a nyomorék katona egymásra találtak, csak az én fejemben kerekedett ki, a valóság valahol máshol lehet. Hogy hol azt már soha senki nem fogja kideríteni, de bevallottam, így tán nem fogtok hazug történet kitalálójának nevezni. Átírni nem fogom, mert nem tudom valójában hogy történtek a dolgok és sajnos megkérdezi sincs már kitől. Ez egy ilyen kesze-kusza visszaemlékezés.
Nem lehetett könnyű nagyanyámnak kordában, és főleg anyagilag a víz felszínén tartani a családot. Nagyapám keresete meglehetősen bizonytalan volt. Az alkalmi munkák, amiket végzett, aztán később a háború után egy kézzel is lehetett végezni, nem lehettek gyakoriak, ráadásul nem sokat törődött a családjával. Nagy volt az önállósága és bizonyos tekintélyt élvezett cselédkörökben, de még a nagyságáknál is, ő volt "a Závori úr" aki hazacipeli a piacról a kosarakat, akit ezért néha behívnak valamire és a magányos nőknek néha jól eshetett egy férfiember alkalmi társasága. Nagyanyám ezt a maga egyszerű nyelvén úgy fogalmazta meg "kurvázott". Anyám időnkénti elszólásaiból tudom (azt hiszik a felnőttek, hogy a gyerek nem figyel és nem jegyez meg semmit amikor ők beszélgetnek miközben a gyerek úgy tűnik elmélyülten játszik) nagyanyám legalább egyszer rettenetesen megvert egy alkalmi hölgypartnert. Nagyapám a ritka pénz mellett soha nem hozott a gyerekeinek semmit, pedig anyám szerint lett volna alkalma rá, például amikor dolgozott a péknek és az még fel is kínálta neki, hogy vigyen haza a gyerekeinek a levagdosott sütemény szélekből (ami tudvalevőleg a legfinomabb), de méltóságán alulinak érezte elfogadni. Ami viszont pozitív, nem ivott. Pedig gyakori oka volt ez akkoriban a családok széthullásának, de ahogy anyám fogalmazta "józan bolond volt". Ridegszívű, önfejű és amatőr politikus. A mindene volt a pofázás valamely alkalmi társaságban a politikáról. Pláne a két világháború közti zavaros időkben. Pedig amatőr létére egész tehetséges lehetett, mert kicsit előreugorva az időben, anyám mesélte, hogy amikor Sztálingrádnál megverték a németeket, megjósolta, hogy Németország elvesztette a háborút. Nagy bánatára elvették a szavazati jogát. Ez úgy történt, hogy egyszer felvett egy eldobot, de még érvényes villamosjegyet és megpróbált vele utazni. De a kalauz észrevette, rendőrt hívott, eljárás lett a dologból. Mint háborús rokkant talán elnézésre számíthatott, de megfosztották a polgári jogainak gyakorlásától, amit nagy sérelemként élt meg.
A Mancival is egyre több volt a baj. Abban az időben nem sokat lelkiztek a gyerekekkel, az anyja rendszeresen megverte, de ez a szokásos módszer nem használt, még csak többet szökdösött. Aztán rátalált a hivatására. Hogyis mondjam.... amikor egyszer nagyon csúnyán összevesztek az anyjával, a képébe vágta, " Nem érdekeltek, elmegyek, kenyér a kezemben azt csinálok amit akarok!" Nagyanyám csak annyit válaszolt ; "Kezedben? A lábad közt" Hát igen, mit szépítsem, Manci néni a testével kereste a kenyerét, rendes bárcás, azaz nyilvántartott kéjhölgy lett és eléggé felvitte az Isten a dolgát, mert katonatisztnél nem is nagyon adta alább. Ahogy mostani eszemmel látom, akkortól történhetett a teljes elszakadása a családjától. Erzsi nagynénémmel ( a későbbi Nenével) egy házban laktak a Petneházy utcában, de még csak beszélő viszonyban se voltak. Itt is nyitva hagyok egy szálat amivel majd folytatom.
Erzsi "jó lány" volt, szorgalmasan járt a polgáriba de ugye az a négy elemi után volt még négy év, szóval tizennégy éves korára végzett. Továbbtanulásra remény nem volt, mert nem volt miből. Ügyes keze volt, a paszományárugyárban kezdett el dolgozni. Azokban az időkben mindenféle sújtások díszfonatok ékesítették még a civil ruházatot is de az egyenruhákat meg különösen, ez mind gépesíthetetlen kézimunka volt, ebben jeleskedett. Már felnőttként tőle tanultam meg bojtot készíteni (ez a tiszti kardbojtokhoz volt fontos, otthon meg minden bútorkulcson lógott egy), de még hálót "neccelni" is. Sajnos mielőtt még valami pozitív is történhetett volna vele az igazi felnőtt életben, megkapta a "morbus hungaricus"-t, azaz a tüdőbajt. Gyakori volt ez a rosszul táplált, nedves, penészes, fűtetlen lakásokban tengődő szegények közt és még nem létezett a Penicillin. Szanatóriumba került, azaz nagyon hosszú időre kiesett a családi jövedelemtermelésből, sőt még pénzbe is került. Ráadásul a szanatóriumi kezelés ellenére, ami alkalmas gyógyszer híján csak a svábhegyi jó levegőn való pihentetésből állt, az állapota tovább romlott. Egészen szörnyű dolgokkal próbálkozott akkoriban az orvostudomány, a beteg tüdőt "feltöltötték" valamivel, végül egyszerűen (?) kivágtak belőle egy tüdőlebenyt. Ettől kezdve fél tüdővel élt. Ráadásul a betegség rendkívül fertőző, bár már teljesen gyógyult volt, de élete végéig külön pohárból ivott. Egyszer kisgyerekként egy gyönyörű, csiszolt, csattanós fedelű üvegcsével kezdtem el játszani, amit, bár sokszorosan tisztára volt mosva gyorsan kikaptak a kezemből, mert ez volt annakidején a Nene köpetgyűjtő üvege. Volt egy reményteljes fiúja,
azokban az időkben az volt a világ rendje, hogy a lányoknak elkezdtek udvarolni a fiúk, aztán összeházasodtak és gyerekeket szültek. Lehetőség szerint minél többet, mert a gyerekek fele meghalt torokgyíkban és egyéb betegségekben még öt éves kora előtt. Ha egy asszonyt az én gyerekkoromban megkérdeztek hány gyereke van, rendszerint ilyen válaszok hangzottak el, "hatot szültem hármat neveltem", szóval három meghalt gyerekkorában. Az ember mindenhez hozzászokik, a tragédia annyira természetes volt, hogy nem csináltak belőle olyan nagy ügyet mint manapság, anyám úgy mondta, legyintettek, "por seggibe más helyibe". Nene bár több év után kikerült a kezelésből, de ki vesz feleségül egy lányt fél tüdővel? Egyedül maradt és megkeseredett. Itt is nyitva hagyok egy szálat.
Anyám élte az utcagyerekek rendszabályozottabb, de vadóc életét. Járt az iskolába rendesen ahogy kell, mert egész életében iszonyatosan fegyelmezett volt, de amúgy, talán azért is, mert a sok gond mellett nagyanyám túl sok figyelmet nem fordított rá, meglehetős szabadságot élvezett, ha amúgy a kötelességeknek eleget tett. Rendkívüli önállóságra tett szert már kisgyerek korában is. Amiből csak lehetett pénzt csinált. Túrta a szemeteseket és ami használhatót talált eladta, a pénzt "befektette" abban a korában, amikor az átlag gyerekek még a számolással küzdenek. Rejtett kötényzsebeiben kezelte a forgótőkét, miközben kapálta a kukoricát, etette, gondozta az állatokat és folyamatosan tanulta az "élet"-et. Az iskolákat időnként meglátogatták a kegyelmes, méltóságos asszonyok, arisztokrata, mágnásfeleségek, akik a maiakkal ellentétben igyekeztek a szegények segélyezésében élen járni. Ő valahogy mindig kiszimatolta, hogy mikor jönnek, általában az ünnepek előtt, és olyankor a legócskább cipőben, ruhában ment iskolába, így biztos felkerült a cipővel, ruhával magajándékozandók listájára. Amikor megkérdezték, már mondta is, hogy hányas a lába és hogy az apja hadirokkant és hárman vannak testvérek és hogy éhes. És ez mind igaz is volt, szóval mégcsak nem is hazudott. Csak ismerte "a dörgést" ahogy akkoriban mondták. Amit a pénzről tudok azt tőle tudom. Ha ma élne, tanszéket nyithatna a Corvinuson. Világ életében szegénységben éltek, de mindig megvolt mindenük ami kellett. És ezt tizenöt éves kora után ő biztosította a családnak. Ha anyám lett volna a pénzügyminiszter 1989-től (akkor még csak 80 éves volt és az esze mint a borotva), ma Európának VALÓBAN a középhatalma lennénk, nemcsak mint a mostani vicces minielnök vágyálmaiban.
1918-ban kitőrt a spanyolnátha. Ahogy anyám mesélte, nem volt olyan ház ahol ne lett volna halott. Az emberek hullottak mint a legyek. Ők megúszták. Aztán '19-ben jött a kommün. A történelmi hátteret nem részletezem, az ő életükben nem sok változást hozott a "dicsőséges" 133 nap. Miután mai szóhasználattal "mélyszegénységben" éltek, felkerültek a megsegítendő családok listájára. A kommunisták egy proli-mennyországot álmodtak. A "Lenin fiúk" rettegésben tartották az arisztokráciát, egy korábbi ismerős széntróger egyszercsak megjelent bőrkabátban, suvikszos bilgeri csizmában, revolverrel az oldalán, ő lett a környék ura. Nagyanyámat a gyerekekkel elvitték az Andrássy útra egy palotába és mondták, hogy mostantól itt fognak lakni. Akik benne laknak, majd beérik kevesebb szobával. A halottsápadt méltóságos asszonyt nagyanyám, akitől anyám a praktikus gondolkodást örökölte, nyugtatta meg; "Ne féljen méltóságos asszony, nem jövünk mi ide! Hova raknánk a kecskét a disznót, meg az aprójószágot?". Alighanem tisztában volt vele, hogy ez a forradalom nem lesz hosszúéletű. Nem is lett. Minden maradt a régiben, a komisszár meg megint szenet trógerolt, anyám mindig a frászt hozta rá, mert ahányszor csak meglátta utána kiabált: "Hová lett a revolver a valagáról?"
Folyt. köv.
