Emlékezetblog hetedik fejezet, hatodik rész.
Ott szakadt meg a mesém a saját pályám részletezésében, hogy felvettek a VEGYTERV-be. Mint kezdő technikusnak "Műszaki ügyintéző II. " volt a besorolásom és a fizetésem havi 1100 Ft. Mondom 1963 július 15.-én a 18. születésnapomon. ( Pohár sör 2,10, korsó 3,50, kiló kenyér 3 Ft )
Az a helyzet, hogy azonnal éreztem, hogy igazából semmit se tudok. Az iskola igazán jó volt, de szinte alig értettem igazából bármihez is. DE, amit az érettségi banketten mondott a Szaniszló Tibor tanár úr, " Azt akartam nektek megtanítani, hogyha az életben valahol elakadtok akkor képesek legyetek megkeresni hozzá a segítséget, hogy tudjatok könnyen valami "puskát" találni" na AZ nagyon működött. Mára ezt úgy fordítom le, hogy aki jól tud GOOGLE-zni az már egy komoly tudás. Akkoriban ez egy kicsit nehezebb volt, de ment. Munkahelyemen először is volt kiktől tanulni és azt hiszem szerencsés voltam a válogatásban. Senki nem féltette a tudását, bárkihez fordultam segített. Fokozatosan szoktam hozzá az egyre nehezebb feladatokhoz. Mondjuk azzal gyakran szembesültem, hogy hiányzik a gyakorlatom, mert hogy az iskolapadból kerültem a tervező asztalhoz, tehát hátrányban voltam azokkal szemben akik kivitelezői, üzemeltetői gyakorlattal rendelkeztek, de ezen nem lehetett változtatni. A munka érdekes, változatos volt, kisfeszültségű hálózatok, erőátvitel, világítás, villámvédelem kivitelezési terveit készítettük a teljes magyar vegyipar számára, mely akkoriban felmenő ágban, kiemelt iparágnak számított. Sokfelé jártam az országban tervezői művezetésre, melyre a családosok szívesen küldték maguk helyett a fiatalokat, és ennek során rengeteget tanultam. Főleg a gyógyszergyári tervezés volt a szakosztály profilja, ma is ismerősen cseng a Chinoin, EGYT, Biogál, vagy a Tiszavasvári Alkaloida, ahova Debrecenbe kellett repülni IL-14-essel hajnalban, onnan vonattal tovább és este ugyanezt visszafelé. Ha jól emlékszem 117 Ft volt a repülőjegy ára és az egész út kevesebb mint két órát tartott beleértve a reptéri buszoztatást is, míg a gyorsvonat másodosztály meg 96 Ft, de négy óra alatt ért le Debrecenbe, szóval a cégnek megérte repültetni oda-vissza egy nap alatt, míg ha vonattal mentem volna az nem fért volna bele a napba, szóval még az Arany Bikában egy éjszakára szállást is kellett fizetni, ezért főleg repültem. Akkoriban sok éven át 31 Ft volt a napidíj, ez kezdetben elég volt valóban egy alapos étkezésre, de 10 évvel később már egy reggelire is kevés volt. Szerettem a munkámat és elvárták a fejlődést, ezért csináltam végig estin a felsőfokú technikumot, majd miután leszereltem a Kandóban a főiskolai különbözetit, de erről már írtam korábban. Teltek az évek és én már rég nem voltam az az éretlen gyerek aki kikerült a technikumból. Ahogy a szakmai tapasztalatom növekedett úgy lettem gyámoltalan mamlaszból tapasztaltabb a lányoknál is, bár sose voltam a nők bálványa. Ők tapasztalatom szerint a "rosszfiúkat" szeretik, mert úgy gondolják, hogy majd ők megváltoztatják őket, na ezt követik aztán a fájdalmas csalódások.
Aztán valahogy megroggyant a "rendszer". 1968 nyarán Csete Bandi barátommal hátizsákos túrán voltunk a bolgár tengerparton amikor bevonult a Varsói Szerződés egyesült hadserege a lázadó Csehszlovákiába. Az egészből nem értettünk semmit, a tenger amit akkor láttam először jobban érdekelt. 1969-ben a jugoszláviai Rovinjban voltunk ugyanígy hátizsákkal, amikor egy német kempingező televízióján láttam ahogy egy ember a Holdra lép. És közben valahogy megszűnt a vegyipar kitüntetett ágazat lenni. A feszített munkatempó enyhült, az állandó hajtás, az örökös sürgős határidők megritkultak. A vállalt a felduzzadt létszámmal munkát keresett és talált az akkori NDK-ban a Lipcse közelében lévő hatalmas Bitterfeld Chemische Kombinat-ban. Nem volt egyszerű a németekkel dolgozni. Gyorsan kellett németül legalább valahogy beszélni megtanulni, ráadásul az ő rendszerük teljesen más volt mint a miénk, mi egyből kivitelezési tervet csináltunk, ők meg ezt több lépcsőben kérték, poroszos nyakatekert módon, nem rajongtam érte, de hát ezt kellett szeretni. Mondjuk utazni jó volt, így jutottam el Weimarba, Drezdába, Berlinbe (persze csak a keleti felébe) a múzeumokba is, mert mindig volt egy kis szabadidő, miközben kijártunk rendszeresen felmérni, tárgyalni, egyeztetni, olyan tervdokumentációkban kutattam a múltat, amikben a céget még IG Farben Industrie- nek hívták és gondosan ki volt vágva belőlük a horogkereszt. De egyre kevésbé szerettem csinálni. Tizenkét és fél év után érlelődni kezdett bennem, hogy valahogy váltani kellene. De AZOK még nem olyan idők voltak amikor csak úgy állást változtatott az ember. HACSAK....
Talán már említettem, hogy nekem a hajó volt a mániám apró gyerek korom óta. Amíg a többiek falovacskákkal később lendkerekes autókkal játszottak, én minden talált deszkadarabból hajót faragtam és amikor esett az eső rohantam a tócsákhoz megúsztatni. Többek közt Jules Verne-en, Athure Ransome-on, Dékány Andráson nőttem fel és első fizetéseimből összespórolt pénzemen egy Neptun gumikajakot vettem, amivel megkezdtem a vízi életemet az RSD-n amit akkor még "Ráckevei Dunaág"-nak hívtak. Majd munkahelyi kollégám és barátom, a korábban már említett Szilágyi Andris segítségével jutottam be a Vízügy vitorlás egyesületbe, ahol versenyezni kezdtem. Szóval vízibolond lettem... vagy maradtam gyerekkoromtól mind a mai napig. Nos ebben a minőségemben volt az íróasztalom mögötti fal teleragasztva mindenféle hajók képével. Egy húsvét környéki napon egy kollégám a kislányának valami nyuszis rajzot színezett ki, amit otthon kezdett el rajzolni és egy előző napi Népszabadság első-utolsó oldalába volt csomagolva. Ennek a lapnak az álláshirdetéseit kezdte olvasgatni egy másik kollégám és ismerve hajómániámat felolvasott egy álláshirdetést. A mai napig szó szerint emlékszem rá. " A MAHART Tengerhajózási Üzemigazgatósága keres tengeri hajókra forgalmi szolgálatba erősáramú végzettségű, katonaviselt, 30 évnél nem idősebb férfiakat. Jelentkezés...stb" Nem akarsz jelentkezni Vili?? Felnéztem, letettem a ceruzát, az egész döntés nem tartott annyi ideig amíg ennek a korábbi mondatnak az elolvasása tartott. Mert minden stimmelt, pár hónapom volt a harmincadik születésnapomig és életemben először volt értelme, hogy voltam katona...."DE IGEN. Ha keresnek, mondjátok, hogy elmentem jelentkezni!" És felálltam a helyemről, lementem a parkolóba, beültem az R4-be és kiautóztam Csepelre a Szabadkikötőbe jelentkezni. Anyámnak el se mondtam. Gondoltam úgyis kiszórnak az orvosin a szemem miatt. De nem szórtak ki, pedig a barokamra kivételével végigcsinálták a jelentkezőkön az összes vizsgálatot amit a harci repülőgépek pilótáinál szokásos a felvételkor, még a pörgetős székből is támolygás nélkül szálltam ki. A szemem meg azért nem volt probléma, mert sasszem csak a fedélzetieknél kellett, gépüzemben jó voltam egyik szememmel enyhén tompalátóként is. Amitől még tartottam kicsit, az a szakmai felvételi volt, a cég vezető elektrikusa a központban, későbbi kedves kolléga Szűcs Jancsi "vizsgáztatott", előtte készültem a villamos gépek jegyzeteimből, mert az kicsit feledésbe merült a hálózatok tervezése közben, elkérte az oklevelemet, azt mondta "rendben van". Kérdeztem "semmi szakmai kérdés?" Azt válaszolta, "Ezzel a papírral, mit kérdezzek? " Öt év múlva, amikor én ültem az ő székében, én egy kicsit azért alaposabb voltam a jelentkezők válogatásánál, de aki nagyon akarta és nem volt teljesen alkalmatlan, nem álltam az útjába, AZ, hogy ki mire alkalmas, úgyis a tengeren fog kiderülni. Na többek közt erről fognak szólni a következő részek.
Gyors döntés volt mint minden döntés az életemben. Voltak köztük jók és voltak rosszak is. Szerintem ez egy jó döntés volt. Már több éve hajóztam amikor egyre jobban látszott a vegyipar romlása, a régi kollégák mindenféle káeftékben próbáltak érvényesülni, szóval szerencsém volt. És főleg kitárult előttem a világ. Akkoriban az ember nem utazgathatott "csak úgy", amikor a tengerész útlevelemet a kezembe vettem és az volt beleírva, hogy "Érvényes öt világrészre", kishíján könny szökött a szemembe.
Folytatása következik.
