Az emlékezetblog első rész folytatás.
Most, hogy átfutottam a korábban írt részt, eszembe jutott, hogy feltűnhetett az olvasónak, hogy miután az anyai nagyszüleimet megírtam, és azt, hogy még születésem előtt meghaltak, ki is jelentettem, hogy ezért én nagyszülők nélkül nőttem fel. Joggal jut eszébe valakinek, hogy "De hát hol vannak az apai nagyszülők?". A kérdés logikus, de ők még annyira se voltak létezők, hogy egyáltalán eszembe jussanak a fogalmazás közben. Apám, aki 1901. június 19.-én született kilenc éves korától fogva teljesen árva volt. Amilyen árva csak lehet egy gyerek, akinek se apja, se anyja. Heten voltak testvérek, ő volt a legkisebb és az egyetlen fiú. Hat nővére volt, ők nevelték, már amennyire erre képesek voltak. Ötnek még a nevét se tudom, egy lehetett aki törődött vele egyáltalán, a Mariska. Valahonnan a mai szlovákiai, Zólyom környékéről származtak, a név is, amit örököltem olyan jó tót név lehet, onnan tudom, hogy mindig bajom van vele ha be kell mutatkoznom, általában betüznöm kell, ha valaki le akarja írni, de Besztercebányán a kórházban, ahol 28 éves koromban operáltak amikor sízés közben eltörtem a lábam, a nővér egy bemondásra tökéletesen le tudta írni. Apámról, még keresztlevél se maradt, csak egy visszahonosítási okirat, miszerint 1932 február 20.-án az "1921:XXXIIi. törvénycikkel becikelyezett trianoni békeszerződés 61. cikke alapján elvesztett magyar állampolgárságába Bartyik Vilmos műszerész segéd, budapesti lakos, az 1922:XVII: t.c.24.§-a alapján, kérelmére a magyar állam kötelékébe visszavétetik, illetőleg visszahonosíttatik." Alighanem szüleim esküvője miatt lehetett szükség erre az iratra, mert amúgy Budapesten született a hetedik kerületi Rózsa utcában. Erre egészen véletlenül emlékeztem, mert egyszer említette. Ennek akkor lett jelentősége amikor 1990 június 6.-án, néhány nappal a 89. születésnapja előtt meghalt, és a temetéséhez szükség volt a halotti anyakönyvi kivonatra, melyet valamilyen okból csakis a születési hely anyakönyvvezetője adhatott ki. Ha nem tudom, hogy az a hetedik kerületben volt, tán még most sincs eltemetve. Elmentem tehát a kórház halotti igazolásával a hivatalba ahol egy hatalmas polcrendszerből előszedték az 1901-es anyakönyvet, fellapozták és kiállították a halotti bizonyítványt. És ebbe (vagy az már másik volt?) a könyvbe volt beleírva az is amikor házasságot kötöttek anyámmal és én, bár ez ellen tiltakoztak, de kierőszakoltam, hogy had nézzem meg a házasságkötési aláírásukat, és tényleg ott voltak és még meg is simogattam a papírt.
Állítólag létezett még egy nagybácsi, aki törődött a gyerekekkel, de még a nevét se hallottam soha említeni. Apám rettenetes körülmények közt nevelkedett, csak lányruhában járt, mert a nővérei azt nőtték ki a számára, mindig bizonygatnia kellett mindenkinek, hogy ő nem lány, hanem fiú. Elvárták tőle, hogy hozzájáruljon az eltartásának költségeihez, nyáron például teniszlabdát szedett a Margit szigeten, ezen fiúk szerencsésebbjeiből lettek később a magyar teniszbajnokok, de belőle nem lehetett, mert általában még cipője sem volt. Soha nem felejtem el amikor mesélte, hogy gyakran nem tudott elaludni az éhségtől. Amikor olyanokat mesélt, hogy a legnagyobb dolog a világon ha valakinek családja van, még nem voltam képes felfogni miért is mondja, igazából most érzem át teljesen emögött a mélységet. Valamennyi elemi iskolát elvégzett, bizonyítvány nem maradt fenn semmi, amint lehet berakták inasnak, ahol tovább folytatódtak hányattatásai. Miután nem fizettek érte, amolyan ingyen cseléd volt a mesterénél, a fő dolga volt a mester gyerekeinek pesztrálása, a műhelyben végzett legnehezebb és legkoszosabb munkák mellett és verést többet kapott mint enni, simogatást meg soha. Egészen csodálatos, hogy innen indulva hogy lett belőle olyan csodálatos, halkszavú, kedves mosolygós, igazi jó ember. Pedig lett volna alkalma elromlani. Inas sorból szabadulva a gyökértelenek hányattatott sorsa, munkanélküliség és otthontalanság várt rá, nővérei férjhez mentek, egyetlen kitartó gyámolítójától, szeretett Mariska nővérétől, aki alighanem a legidősebb volt a testvérei közül, is elszakadt,
aki Amerikába ment férjhez egy, a detroiti Fordnál dolgozó magyar mérnökhöz (bár lehet ezt is csak szépítette a családi emlékezet, végülis az "engineer" egyaránt jelenthet technikust, gépészt, de még szerelőt is).
Fiatalkori kép csak egy maradt róla, egy igazolványól kitépett fotó, a hátulján név és felirat "Órabéres munkás 1927 IX. 21. RÁKOSRENDEZŐ PU. szolgálati igazolványhoz". Ez akkor készülhetett, amikor vagont rakott ki a Rákosrendezőn, már amikor volt épp lehetőség rá, mert ezért is meg kellett küzdeni. Arra, hogy a szakmájában dolgozzon esély se volt akkoriban.
Mesélte, hogy ha valaki összefutott egy régen látott ismerőssel, nem azt kérdezte "és hogy vagy?", hanem azt, hogy "és van munkád?"
Itt most megszakítom a mesét, mert időben előre szaladtam és visszatérek az anyai vonalhoz.
Folyt. köv.
