Emlékezetblog hetedik fejezet, hetedik rész.
Nem jó az egész...szóval nem az egész, de szerkeszteni kellene ezt az irományt, mert fésületlen. Merthogy az elmúlt két napban életet leheltem egy korábbi PC-be és találtam rajta egy rakás korábbi PC-ről mentett képet amit a korábbi diáimról, meg fekete-fehér negatívjaimról szekenneltem be. És ettől beugrott egy csomó emlék. Szóval a teljes hatodik részt át kellene szerkeszteni quasi újraírni és hozzá képeket betördelni. De nincs kedvem hozzá. Úgy hogy most mást csinálok. "Újraemlékezem" az előző részt immáron képekkel. Íme első vízijárművem a Neptun lengyel összerakható gumikajak.
Négy éves koromtól a "legjobb jóbarátom" Csete Bandi ül épp benne későbbi feleségével Irénkével. A kép valamikor 1965 táján készülhetett a soroksári Dunaág Bolgárkertész öbölben. Koratavasz volt 11 fokos víz, azt hittem szétfagyok de megfürödtünk benne, MOST ha nincs 23 °C a lábam se dugom bele.
Balaton.... egy kiselejtezett vasúti kocsiban putriztunk, az egyik lány papája MÁV nyugdíjas volt, annak a horgásztanyáján.. ha jól emlékszem Szántódon... de hát ennek már majd 60 éve.
Balra a Felker Dodó aki a tejtestvérem volt mint korábban említettem kecsketejileg ő is ettől maradt életben a háború után.
Katonaság adóház a Kamaraerdőn. Balra Schödl Tomi akinek az ügető volt a mániája, a "Ménesek Nagydíjára" képes volt "dobbantani", jobbra a már említett "Beles" ( azt hiszem Hargittai volt az igazi neve). Épp az ebédet hozzák, a háti "tütyőben" a folyékony, a málhazsákban a kenyér meg az éjszakai pótlék.
A "Pici" kutya (amit kölyökként loptak a veszprémi lokátorosoktól a kitelepülők) meg én.
Miután katonák közt szocializálódott, gyűlölte a civileket. Ott a hátam mögött kirándulóút vezetett és hétvégéken jöttek a turisták, a kutya meg volt őrülve, hogy széttépi őket. Szóval pont fordítva volt az egyenruhával, mint a postásokat megtámadó kutyák. Nade délutánonként ha tehettem átöltöztem civilbe és leléptem haza Angyalföldre. A ruhám bent lógott az adókocsiban a rádióállomás mögé beakasztva. Pici farokcsóválva követett a bódés kocsi ajtajáig, és ott előtte várt. Bementem, átöltöztem, kilépek, elkezdett ugatni, a hátán felmeredt a sörény, szörnyű fogaival vicsorogva szemei vérben forogtak. Na vissza a kocsiba, levetkőztem, visszaöltöztem katonának, kilépek, Pici csóválja a farkát és várja a simogatást. ( Nagyon jóban voltunk. Ha leültem enni, odatelepedett elém és kinézte a számból a falatot. Addig bűvölt, míg odaadtam neki a felvágottat, én meg ettem a zsíroskenyeret.) Namondom, jösszte befelé! Beinvitáltam a kocsiba és levetkőztem. Eddig semmi gond, a gatyás katonákat megszokta, nyaranta így járkáltunk odafent, lazák voltunk a tisztmentes helyünkön. Nade elkezdtem civilbe öltözni. Ahogy belebújtam az egyes ruhadarabokba úgy komorult el a kutya. Amire végeztem, megint ellenséggé vált. Egyszerűen NEM ÉRTETTE. Szemmel láthatóan egy világ omlott össze benne. Meg nem harapott persze, de ahogy közelítettem, hogy megsimogassam elhátrált és végül farkát behúzva eliszkolt, hogy ne is lásson. Talán még a fejét is csóválta, hogy hát ez mégiscsak...... Amikor leszereltünk a a Juhász Pista (akinek szintén "Pici" volt a beceneve, mert 1,90 magas és 100 kiló volt) hazavitte, gondolom aztán megszokta a civil környezetet.
Leszerelés után lettem vitorlás versenyző, azelőtt csak időnként ültem be kalózba, bár fejben már sok mindent tudtam, mert elolvastam és megtanultam mindent ami az akkor egyetlen szakkönyvben Tóth Kálmán "Szélcsendben és viharban"-jában volt. Mindjárt a nehezével kezdtem, a parton álló Orion vas 50-es rozsdátlanításával és festésével.
Itt már vízen a hajó.
1972-től kezdve gyakorlatilag minden nyári hétvégét, plusz a szabadságomat és minden munkaszüneti napot a szezonban, kora Húsvéttól késő őszig lent töltöttem Siófokon. Kezdetben a Vízügy vitorlás klubban (VSC)
majd később amikor tengerész lettem átigazoltam a MAHART SC-be, ami szemben volt vele a "szigeten". Ez itt ugyancsak a sziget, de a Nemzeti Színház üdülője, ahol a büfében a Pempő mérte a pálinkát, de erről már írtam. Előtérben az Aquárius a VSC motorosa mellette az Orion.
Ami érdekelt akkoriban a meló, a Balaton meg a lányok. Az még a házibulis világ volt. Persze szigorúan öltöny, nyakkendő. Némi alkohol és szolid társasjátékok, itt éppen a "húzdmeg-erszdmeg" ... aki eltévesztette zálogot adott amit a végén ki kellett váltani.
Mondjuk mai fejjel ez elég nagy marhaság volt, kitartani az ablakon a lányt a negyedikről. Talán ezért se maradt a karjaimban, egyszercsak csörgött a telefon, őt hívták és kisvártatva elköszönt magamra hagyva reményeimmel. Többet nem láttam, csak hallottam, hogy elvette őt feleségül későbbi klubtársam a Garas Dezső.
Ha már említém az akkori idők rendszeres ifjúsági foglalkozását a házibulikat. Egészen borzalmas alkoholféleségeket fogyasztottunk akkoriban. Fekete címkés (gyümölcsöt sose látott, krumpliszeszből és valami ízfokozóból készített) cseresznyepálinkát, "Mecseki" nevű akármit, "Hubertuszt" és ÉVA vermutot. A Napóleon konyakról azt hittük, hogy az italok Csimborasszója, amikor tengerész lettem és innivalót rendeltem a vámmentesen szállító schips chandlertől, meglepődve láttam, hogy a legolcsóbb ital ami csak létezik az égetett szeszek listáján, a legolcsóbb whisky is majd a duplájába kerül. Naszóval tartottam a divatot és bár olyan nagyon nem csábított az ezúton megszerezhető mámor, de "Rómában mint a rómaiak" meg ugye mamlaszból felnőtté válni volt a cél, hát ittam. Úgy tűnik bírtam is, legalábbis tíz feles után még mérlegállást csináltam Balatonszemesen a KISZ vezetőképző tábor alkalmából a patak hídjának korlátján, szóval nem volt gond. De buliról bulira talán mindig egy picivel többet. Amúgy rám kedvező hatást tesz a szesz, vidám és beszédes leszek tőle, egyszercsak azt veszem észre, hogy mindenki engem hallgat, valószínűleg az agresszivitás is hiányzik belőlem ami a piásokat gyakran teszi ellenszenvessé. Egyedül a gyomrom nem igazán bírja. Naszóval volt a társaságban egy srác a Józsi akiről az volt a véleményem, hogy ő aztán igazán nagy piás, alighanem csúnyán fogja végezni, mert megindult a lejtőn. És valaki csak úgy "approximatíve" feldobta a Józsinak, hogy "Veled aztán nem mernék versenyt inni Józsikám!" És ő meg azt válaszolta, hogy "Hát nem is ajánlanám senkinek.... egyedül a Vilitől tartanék egy kicsit." És ez nekem beakadt. Hogy ez a quasi alkoholista TŐLEM tartana... Jézusom, csak nem??? És attól kezdve nem ittam. Nem semmit persze mert az ellenkezett az elfogadott szokásokkal, de épp csak az illendőség határain belül. És nem hiányzozott azóta se. Hasonló módon észbe kapva nem lettem egyéb szenvedélyek rabja se. Munkahelyemen szinte minden férfi dohányzott és a nők jórésze is. Engem szüleim nagyon óvtak a bagótól és nem is dohányoztam felnőtt koromig. De miután köröttem mindenki, hát én is rágyújtottam, bár nem ízlett, mint alighanem senkinek se eleinte. 4,40 volt egy csomag füstszűrős Fecske, rágyújtottam párszor. Aztán eszembe jutott apám intelme "Pénzért veszel magadnak betegséget". Húsz éves voltam. HÁT HÜLYE VAGYOK ÉN?? Amikor a srácok tizenévesen felnőttnek akarnak LÁTSZANI akkor kezdenek dohányozni. De én már felnőtt vagyok, MOST szokom rá??? Addigra egy fél csomaggal ha elszívtam. Fogtam a maradékot és kidobtam a kukába. Azóta sem gyújtottam rá, kivéve egyszer Barcelonában az orfeumban egy szivarra, de ott az akkor hozzá tartozott a hely hangulatához. Ja és nem is kávézom. Mert az is egy átkos szenvedély. Nyári verőfényes nap volt olyan 1965 táján, és áramszünet délelőtt a VEGYTERV-ben. Akkoriban papíron ceruzával dolgoztunk, logarléccel számoltunk, a rajzolók tussal pauszpapíron rajzoltak, a gépírónők mechanikus írógépeken kopácsoltak, szóval SEMMIHEZ nem kellett villany. DE elnémult az kb 100 db egylapos villanyrezsó amin a kotyogós kávéfőzők rotyogtatták egész nap a fekete életbentartó nedűt az arra rászorulóknak. És persze a büfében se működött a kévéfző. A délelőtt közepére támolygó kigúvadt szemű zombik hörögték mindenfelé " Egy KÁVÉT!!! Képtelen vagyok felébredni!!!" Aznap a cég teljesítmény nem ért szart se. Addig megittam néha egy-egy kávét a szokás miatt, de attól kezdve nem. Ha vendégségben vagyok és TÉNYLEG nem kérek semmit, mert nem piálok, nem zabálok de megesik a szívem a háziasszonyon aki ott tördeli a kezét, hogy hát mégis mivel kínáljon, akkor, csakhogy megnyugodjon, elfogadok mint quasi édességet egy kappuccinot sok cukorral, de ennyi. Amit komolyan vettem mindig az a munkám. Sok mindent el lehetett rám mondani, túl nyers vagyok, csúnyán beszélek néha még a nőkkel is, nem rejtem véka alá a véleményem, nem adok a kötelező eleganciára (igazgatóként se jártam öltönyben én csak úgy hívtam "libéria"), hanem ugyanabban a farmerban és kockás ingben amiben melósként, de arra kényes voltam, hogy a munkámra soha ne legyen panasz. Hogy abban mindig én legyek a legjobb.
A KISZ-ben az volt a legjobb, hogy voltak céges bálok, mindenféle autóbuszos kirándulások, bejártuk Magyarország legszebb helyeit és hát ez olyan vállalat volt ahol a dolgozók fele nő volt, ez amikor az ember 20 éves akkor nagyon fontos dolog. Valahol Sopron közelében volt egy vár amit egy ember egyedül épített ez a kép annak a kapujában készült rólam.
Ébredés a turistaszállóban.
Szintén KISZ program, szüretelés Apostagon a TSZ -ben utána birkapörkölt. És persze fiúk-lányok bandában. EZ volt a lényeg.
Az ülő sorban hölgykoszorú közepén sapkában akkor épp szakállasan szerénységem.
1973-ban megvettem az első autómat.
Szerettem ezt a kocsit. Azóta volt jó pár, de ez az egy aminek a rendszámát még ma is tudom. Na ezt még elmesélem. Nagyon jó volt a fűtése. Kora tavasz volt és olyan hideg nyirkos idő, az emberek kalapjukat a szemükbe húzva gallérjukat felhajtva, piros szélcsípte orral mogorván bandukoltak az utcán. Mi meg a barátnőmmel autóztunk a városban (forgalom a maihoz képest gyakorlatilag még nem volt) maximumra állított fűtéssel derékig meztelenül... de nem felülről.... hanem ALULRÓL. És minden piros lámpánál matattunk. És ebben nem az volt a legjobb, hogy NEKÜNK milyen jó, hanem AZOKNAK odakint meg milyen rossz.
Folytatása következik.
