Emlékezetblog hetedik fejezet, harmadik rész.
Most kicsit szaladgálni fogok időben, mert nem akarom teljesen kifejtetlenül hagyni a személyes múltamnak a "létező szocializmus" építésével kapcsolatos "közreműködői" részét. IGEN, vádolható vagyok azzal, hogy nem voltam ellenálló, nem szegültem szembe a rendszerrel, jobban érdekeltek a lányok és a munkám. A lányokról nem sokat fogok beszélni, a munkámról meg kicsit később.
Tudtuk, hogy vannak köztünk "téglák". Akik jelentéseket írnak, akik együttműködnek nemcsak hallgatólagosan ahogy mindnyájan akik élni szeretünk, hanem tevőlegesen is, és még voltak tippjeink is, de persze bizonyosságunk nem volt senkivel kapcsolatban. És akkor most elmondom a személyes véleményemet. NEM ÉRDEKEL MÁR. Sokan a gengszterváltást követően elrohantak a megfelelő helyre ahol betekintést nyerhettek azokba az iratokba amikből kiderült, hogy mit jelentettek róluk annakidején. Magam is láttam ilyen iratokat, ezekből a személyiségi jogok védelmében gondosan kitörölték a jelentő személyek neveit (talán még a fedőneveket is), de hát amikor visszaemlékezett az illető barátom, pontosan ki tudta következtetni, hogy AKKOR ki is jelenthette róla azt a valamit, pláne ha mindössze ketten voltak ott. AZTÁN. Akinek csak egy csepp esze van, tudja, hogy senki... vagy majdnem senki nem lesz saját akaratából spicli. Akiket beszerveztek, akiket e szempontból fontosnak gondoltak megkörnyékezni azok akiknek ez volt a "szakmájuk", azoknak meglehetősen tág határok közt álltak rendelkezésre ehhez az eszközök. És nem válogattak. Szóval ha fontos volt nekik bárkinek a megfigyelése, akkor a környezetéből BÁRKIT képesek lehettek, ha IGAZÁBÓL akarták, ehhez megzsarolni. Nincs az az ember aki ne rendülne meg lelki szilárdságában, ha egy megingathatatlan hatalom fenyegeti meg teljes arzenálja felvillantásával, amivel a teljes életét, karrierjét, a gyermekei jövőjét tudja ellehetetleníteni, földönfutó páriává tenni, ha megtagadja az együttműködést. Ki az aki nem írná alá a papírt?? Persze itt és most, UTÓLAG biztos lesz olyan aki kijelenti, hogy ő aztán nem kollaborált volna, VELE ezt nem tudták volna megtenni. Az ilyen gyémántkemény lelkek nevezik előszeretettel "házmesterország"-nak Magyarországot, na kíváncsi vagyok melyikük merte volna becsapni a lakónyilvántartási könyvet az éjszaka becsöngető ÁVÓ-s orra előtt. ÉN emlékszem a félelemre és emlékszem, hogy TUDTUK mire képes a hatalom és amikor már nagyjából szabadon pofáztunk, akkor azt is, hogy könnyen lehet ami most épp elhangzik azt valaki jelenti. Csak már nem igazán érdekelt, mert a hatalom már slendrián és slampos volt, és tudtuk, hogy ők is tudják, hogy tudjuk, hogy RÍTUS az egész "ÖK" csinálják, mert ez a parancs, mi meg elfogadjuk, mert nincs más lehetőségünk.
Nekem tulajdonképpen egész életemben szerencsém volt és ebben is az volt. Nem voltam olyan fontos, hogy megkörnyékezzenek írjak jelentéseket, ezért nem tettek próbára erkölcsi szilárdságomban. Énnekem pedig eszembe se jutott soha felkeresni a "hivatalt", hogy kikérjem ki jelentett rólam, mert kell az nekem, hogy kiderüljön egy kedves barátról, barátnőről, kollégáról, hogy mire kényszerítették rá, hogy jelentsen rólam? Hogy ennyi idő után kezdjem átértékelni AKKORI kapcsolatunkat? NEM ÉRDEKEL. Az emlékekből megőrzöm a szépeket, a csúnyákat meg besöpröm a jótékony tudattalanba ha hagyják magukat, amik meg nem, azokat igyekszem feldolgozni.
1969 őszén behívtak katonának. Tulajdonképpen rendesek voltak, mert megvárták amíg lediplomázok, de ennek az lett a következménye, hogy már betöltöttem a huszonnegyedik életévemet, erősen túlkoros voltam ehhez a marhasághoz. A kiképzőszázadnál a Vasvári laktanyában a hadnagyi rendfokozatban szenvedő rajparancsnokomnál két évvel voltam öregebb. Az egész "Magyar Néphadsereg" a maga teljes alkalmatlan nevetségességében tárult fel előttem. Nem voltam még "bölcs" (biztos még ma se vagyok), de már többet tudtam, mint ami ahhoz kellett, hogy "örömkatona" legyek. Megkérdezték ki a KISZ tag. Én meg megkérdeztem ki a KISZ titkár. Megmondták. Az az öregkatona (mindenki az aki már a második évét tölti) aki előtte a "kopaszokkal" aki én is voltam kézzel szedette ki a szart az eldugult WC-ből. Én meg mondtam, már öreg vagyok hozzá, nem vagyok KISZ tag. Ebben maradtunk. A sereg csak azért nem volt kiábrándító hatással volt rám, mert nem voltak vele kapcsolatban ábrándjaim. Amit ÉN láttam immáron érett, felnőtt fejjel, az csüggesztő volt. Főleg a zsenge, kialakulatlan fiatalokra volt romboló hatással. Ahogy a lét lerombolja a tudatot. Ahhoz több eszem volt, hogy szembeszegüljek, fenyítés nélkül úsztam meg a két évet de amúgy pocsék katona voltam. Egyszer amikor már öreg szakaszvezetőként őszintén beszélgettem egy századossal aki a századparancsnokom technikai helyettese volt és a kevés, arrafelé ritka, nagyjából kultúremberek egyike, megkérdezte mi velem a baj, mert látszik, hogy leszarom az egészet (mindig adtam a "részletekre"... apróságok... ha névsorolvasás volt ugye mindenki azt válaszolta "jelen" ... én meg, hogy "hogyne -hogyne"), kisértésbe estem, hogy elmondjam neki, hogy ez nem katonaság, ez egy szar. Itt csak lopni, piálni, bagózni és hazudozni tanítják meg a bekerült zsenge ifjú embereket. De aztán valami kitérő választ adtam, hogy hát én civil maradtam idebent is. Nekem nem megy ez a katonás kupleráj ami itt van. Amikor őrmesterként leszereltem, munkahelyemen megpróbáltak beszervezni munkásőrnek, olyan becsali dumával, hogy "akárkit" nem is javasolnának. Megköszöntem, de mondtam, hogy NEM. Egy darabig próbálkoztak, gondolom őket is nyomták, de nem volt velem szerencséjük. Ahogy a pártba való belépéssel sem. Akkoriban (1972 ) már a szakmai előmenetelnek se volt feltétlen feltétele a párttagság, szóval könnyedén kerültem el. És aztán szépen a KISZ-t is elengedtem amikor beléptem a MAHART-hoz már közel 30 évesen, mondtam, hogy hát én már ugye nem. Hát ennyit a "létező szocialista" rendszerrel való kollaborációról.
Folytatása következik.
