Hajónapló

 Délelőtt visszavittem a Rezsőnek az esztergakéseit. Jól elbeszélgettük az időt, nagy spíler az öreg, a háborút úgy úszta meg, hogy lelkes melósgyerekként a műhelyfőnöke felmenttette a bevonulás alól, mert egy kőbányai pinceműhelyben a Messerschmitt  109-es vadászgépek (merthogy abban az időben csúcstechnika vadászgépeket gyártottak Magyarországon, most meg egy csavart se) hengerfejébe fúrta a gyertyafuratok meneteit. Délután meg visszajött a tél, semmihez se volt kedvem, csak alszom, meg netezek.

Más. Tegnap jól beszólt az Orbán az EU-nak, (meg a németeknek, ők nagyon érzékenyek a nemzeti szocializmus emlegetésére, ott is vannak sebek bőven... akasztott ember házában a kötelet emlegetni...). Csak a soros elnök meg ne tudja....(Mondjuk a németek valóban bekaphatják, végülis semmi gazdasági kapcsolatunk nincs velük....már vadászgépeket se csinálunk nekik.)

Átmenetileg kitört a tavasz, de most hallgatom a TV-ben a meteorológiát és már mondja a rossz időt holnaptól. Miután szeretném minél előbb levizsgáztatni a hajót, nekiláttam a fényeknek. Utána kell nézzek pontosan mik az éppen érvényes előírások, de egy biztos navigációs lámpák biztos kellenek. Na ez ügyben működtem ma, illetve akartam működni, de aztán kezembe került a már megkezdett cockpit falilámpa, azt folytattam. De nem volt valahogy hangulatom semmihez, így amikor láttam, hogy "J" kipakolja a pontonra a nyugágyat, én is előszedtem a függőágyamat és felkötöttem a "Szent István park" ponton korlátjaira és csak hevertem a napon. Fáradt vagyok és olyan szép tavaszi nap volt...

Néztem este a TV híradóban az "ünnepi" beszédeket. Mindegyik fújja a magáét, aminek az égvilágon semmi köze március 15-éhez. Nem tudunk ünnepelni, nem tudunk élni, mi csak sértődött világfájdalommal eltelve, szomorúan tudjuk egymást gyűlölni.

Apropos gyűlölet. Korábban a kommentekben Pernahajder Campbell feltett egy kérdést a Dr Mészáros Csabának. Miután nem gondoltam, hogy eljut ezen az úton hozzá a kérdés, továbbítottam mailben és a választ megkérdeztem, hogy publikálhatom e itt. Ezt írta vissza: 

 A Mikolics-féle megbízásról konkrét információm nincs (nem láttam, hiszen akkor, már húsz éve nem voltam víziterves), de ezt beszélték megbízható körökben. Ugyanakkor egy holland szakértői csoport is dolgozott a témán, s azt biztosan tudom, hogy nekik sem volt szabad vízlépcsős megoldásban gondolkodni.

Ha közlésre érdemesnek tartod, akkor lehozhatod a blogodban.  

Így hát idézem a mailt:    

Mikolics Sándort személyesen nem ismertem, mert amikor a Vízitervnél dolgoztam, akkor más irodán voltam, s vízhasznosítási tervek készítésével foglalkoztam. Amikor őket megbízták a magyarországi felső-Duna-szakasz hajózhatóságát biztosító megoldások megtervezésével, akkor ugyanúgy kizárták a vízlépcsős alternatívát, mint a Vituki esetében. Ennél fogva csak a hagyományos megoldások jöhettek szóba, mint a különböző szabályozási művek: sarkantyúk, fenéksarkantyúk, vezetőművek, partbiztosítások, depóniák építése és természetesen a folyamatos kotrás. Ezek a megoldások folyamatos és jelentős beavatkozást jelentenek a folyó életébe, de hosszú távon nem jelentenek biztonságos megoldást. Ez a szakma legmagasabb szintű tudományos szakembereinek többségi véleménye volt.Több neves szakember nem vállalta az állandó jellegű ütközést és vitát, mert látták, hogy széllel szemben nem megy...
Mikolicsék azért vállalták el a megbízást, mert valamiből meg kellett élniük, s amit csináltak, az nem volt rossz, csak nem volt a legjobb megoldás, ami egyébként egyértelműen a vízlépcsős változat lenne. Normálisan gondolkodó ökológusokkal, s más tudományterületek szakembereivel együtt megoldható lenne a vízlépcsők alkalmazása úgy, hogy az élővilág is a legjobban járjon. Ehhez együttműködés és kompromisszum-készség kellene. Úgy érzem, hogy pillanatnyilag ettől távol állunk, ugyanis a politika oldaláról most sincs meg a szándék, s anélkül nem megy.A társadalmat megfelelően kellene tájékoztatni minden olyan dologról, ami egy ilyen beruházással együtt jár. Talán egyszer eljutunk odáig, de addig mi lesz a Dunával?  

 Nos szomorúnak tartom, hogy jószándékú emberek nem állnak egymással szóba, miközben az ökodezinformátorok szabadon fertőznek a médiában... Pillanatnyilag erre is fáradt vagyok. Meg ...ha őszintén szembenézek magammal, mi az ördögöt is pattogok én ebben az ügyben? Ki vagyok én? Mi közöm az egészhez? Van ez a demokrácia nevű nagy szar.. majd megoldják az erre kiválasztott hivatalos vezérek. Ciccolina, Fekete Pákó és Illés Zoltán  for president!

 No. Ebédre befejeztem a blokkok görgőinek az esztergálását. Amit kiszámoltam, hogy biztosan kell, azt megtoldottam még vagy 60-100 %-al, mérettől függően. Nem számoltam még pontosan össze, de több mint 100 darabot csináltam, egy vödör tele van velük. Van görgőm 20-as, 15-ös, 12-es, 10-es és 8-as kötelekhez. Ezekből lesznek a shottok, vitorlafallok, beckség, csónak- és gengvéjdaruk, lobogó- és árbocsszalagfallok köteleinek blokkjai. Pillanatnyilag halvány fogalmam sincs, hogy fogom a lemez csíkokat megmunkálni, igazából valami présszerszámot lenne jó csinálni minden fajtához és a vízügyesek nagy golyósprésével megnyomni, de ez túl komplikált. Nekikezdek satuval, kalapáccsal és néhány steklivel, aztán majd kiderül mire jutok.

Délután kitakarítottam a műhelyt, majd felcsapkodtam valamennyi tuskót, meg aprítottam a bozótvágó késsel, ami tökéletesen helyettesíti a kisbaltát egy jó adag gyújtósnak valót és behordtam a hajóra további pár napi tüzelőt. Ez már a harmadik adag, amit törhetetlen optimizmusommal mindig úgy vélek, hogy ez már biztos el se fogy, mert pár nap és nem kell már fűteni, csak vissza kell majd hordani a partra. Nos az előzők is olyan észrevétlenül fogytak el, mint a nyugdíj a hónap végére. Hogy mindenki lássa milyen egy "igazi" fa blokk, mutatom amit "J" a nyakában hord. A Dömel Vili csinálta ezt a tökéletesen működő mütyürt, tőle kunyerálta el a drágám, aztán később szomorú volt, amikor mondtam neki, hogy a Vili csinált fele ekkorát is.

 Kevés az időm már. Na nem mintha halni készülnék, bár az sincs túl távol gondolom, de valahogy mégsem gondolok vele, hanem most, hogy alakul az időjárás, napközben keményen dolgozom, este meg már lehúz a testem, pihennem kell. Szóval jönnek a mailek, a kommentek az általam provokált Duna-duzzasztás-vízlépcső-vízgazdálkodás-hajózás témában. Ennek következtében okosodom. (legalábbis ezzel hízelgek magamnak) Mindezidáig azt hittem, hogy csak egy barrikád van, és két tábor (Ezt a barrikádot mindig kijelöli a helyesírás ellenőrző, hogy csak egy err, de én jusztis kettővel írom, mert nekem meg így tetszik. A helyesírást egyébként is képlékeny dolognak tartom, tehát a mondanivalómhoz igazítom). Van az egyik oldalon a maroknyi Reális Zöld tábor, akadémikusokkal, tudósokkal, mérnökökkel és van a másik oldal, a filozófusokkal, esztétákkal, filmesekkel és az általuk uralt médián keresztül, a nyilvánvaló tévedéseikkel és tudatos hazudozásaikkal megvezetett tudatlan tömeg. És most kiderült, hogy legalább még egy tábor van, akiket nem tudok még hova tenni, akik se itt se ott nem vannak, ennek a képviselője pl. a nemrég megismert Bardóczi Sándor. Továbbra is az a véleményem, hogy itt az idő, hogy a kérdés végre tisztázódjon és ezt csak értelmes tisztességes párbeszédekben gondolom megvalósíthatónak. Nem én akarok vitatkozni, mert nem értek a témához semmit! De arra alkalmasnak gondolom magam, hogy ha azok, akik értenek, érteni vélnek a témához, azok vitáját felfogjam csekély tudásommal és véleményt alkossak. Mindezidáig csak egy szakszerűen magyarázó oldal volt, a másik oldalról csak lózungok és öklök emelkedtek. De remélem eljön az idő, amikor a dolgok a helyükre kerülnek. Szerény lehetőségeim szerint ezt próbálom elősegíteni. Mindenkit óva intek az általa másik oldalnak gondolt fél sértegetésétől. Nem kell tisztelnünk egymás véleményét, de tisztelnünk kell a másik személyét, az önérzetét és ha komolyan célt akarunk elérni, muszáj azt feltételeznünk, hogy a másikat is a tiszta jószándék vezeti (miközben tudom, hogy a pokol tornáca is azzal van kikövezve). Nem gondolom, hogy más út is célhoz vezetne, végtére is nem vagyunk se ostoba ösztönlények, se politikusok! Tehát még a méregzöld ökofundamentalistákat sem tekintem ledorongolandóknak, de persze ha tévednek, ha hazudnak arra rá kell mutatni, azt meg kell cáfolni. De nagyon kérek mindenkit, hogy a másik gondolkodását, a személyét ne illessük pejoratív jelzőkkel, mert eddig senki kommentjeit nem töröltem, és a jövőben sem akarom tenni. Tudom nem könnyű. Én hebrencs kamaszból, tüzes fiatalamberből, szókimondó férfiból szelídültem ilyen óvatos teszefosza vénemberré. Valószínűleg meg kell érni ezekhez a dolgokhoz. Nekem tán tovább tartott, mint másoknak. Szóval érettséget kérek minden kommentezőmtől és vitázótól. Na megyek esztergálni.

21:41 Szétmelóztam magam, de haladtam rendesen. Kezdetben számolgattam, hova hány és mekkora blokk kell (wooden marine block http://www.dryade.fr/page.php?choix=&langue=2). Aztán összezavarodtam és mivel van anyagom bőven, csinálok egy jó csomót mind a négy méretből és mind a négy fajtából (egyfülű, kétfülű, egycsigás kétcsigás. Ez is olyan lesz, mint a kábeleknek a furatok, hogy akármennyit csinálok az úgyis kevés. Megyek aludni.

 Reggel nyolckor már esztergáltam a csigakerekeket. Estig meglett vagy 50 darab. Egész jól haladok, pedig délelőtt ki kellett menni a Tescoba kajáért. "J"-re szigorúan ráparancsoltam, hogy csak akkor jöjjön a műhelybe utánam, ha megvan a pontos lista, hogy mit kell venni, akkor én abbahagyom a melót és suhanunk a boltba. Persze azért volt némi szarakodás, én igyekeztem siettetni a bevásárlást, de "J" a tökegyforma répák egész kazlát képes átválogatni, hogy azt az ötöt amit a legszebbnek talál berakja a zacskóba. Ilyenkor amikor belémáll a tettvágy semmi máshoz nincs türelmem. Ebéd után azért megengedtem magamnak a szokásos alvást, de aztán visszazuhantam a műhelybe az esztergapadhoz. Ezek a kisebb mértek, amik a fallokhoz lesznek.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                  Este megkezdtem a groszshott csigáit is, ezek 70-es átmérőjű anyagból lesznek, 20-as kötélhez. De nagyon lassú ezzel a profilkéssel a hornyot kialakítani, mert ez a 10-es,12-es kötélhez való és sokat kell vele szórakozni a keresztszánnal, amíg kialakul a vályú. Az a legnegyobb gond, hogy a szalagban lefutó danamid "forgács" beborítja a munkadarabot és nem látni tőle semmit, hogy merre jár a kés. Szinte csak érzésre lehet dolgozni.  Holnap csinálok valamiből egy 20-as profilt.

 Amikor kisgyerek voltam és valamit nagyon elmélyülten csináltam, mindig kidugtam a nyelvem. Állandóan szekíroztak miatta a felnőttek, hogy szokjak le róla.

 Hát most nézzétek ezt a képet!

Az vált be, hogy ilyen hosszú kolbászokat csinálok, forgócsúccsal kitámasztva beszúrásokkal, aztán hármasával kilógatom a tokmányból, kifúrom a tengely furatát és leszurkálom ahol a beszúrásokat korábban feljelöltem. Egész termelékeny lettem a végére.

Tegnapi kommentben néztem a https://www.youtube.com/watch?v=6AcQt1JFHa0 fimet. Amikor a múzeumok éjszakáján  leereszkedtünk a Batthyányi téren kikötött ex "Kassa" ex tengerjáróba, majd onnan átmásztunk a Tatabányára, a gépházba lemenve rámtörtek az emlékek. A gépház annyiban különbözött a hazajáró típusú  "Újpest" gépházától, hogy ezen a főkapcsolótábla a géptérszinten volt, az Újpesten meg eggyel feljebb. De ugyanazok a Láng gépek (na akkor még ilyeneket tudtunk csinálni Angyalföldön), ugyanaz a szag, ugyanaz a tapadás a pajorlemezen a talpam alatt. És a baloldali főgép előtt mit látok? Egy Jendrassik segédgépet a hasonlóan antik Ganz generátorral! Hát...majdhogynem elbőgtem magam. És minden működik.

21:04 Ma reggel a Béla bócman volt látogatóban. Béla mindig mindent tud ami hajó, szóbakerültek a "hármak" az Inota, Tatabánya és a Sopron, így tudtam meg, hogy a görögök megvették a Tatabányát és valami átalakítás után, amit az Újpesti Hajójavítóban (már ami maradt belőle) végeztek, szinesbőrű legénységgel indultak a Dunának lefelé. A legénység amikor megérkezett Ferihegyre (ami név bizonyára tűrhetetlen, mert az Orbán kormány legújabb népboldogító projektje a Ferihegy átkeresztelése, bár nem tudom mire, merthogy Orbánhegy már van), csak annyit tudtak kinyögni, hogy Tatabánya, de elképzelni nem tudta senki, hogy a bokszosok  mi a fenét akarnak Tatabányán, tán bányásznak állnának?  Kezdettől fogva nem lehetett tudni, mit akarnak kezdeni a hajóval, merthogy ez a hajó tengerre nem való, kikötői boxernek ugyancsak alkalmatlan, leginkább biztosítási csalásra alkalmas és lám, ahogy alant Sün írja alighanem ez történhetett vele. Szóval fogynak az öreg hajók. Egyébként alighanem tévedtem, amikor a múzeumok éjszakáján a Tatabányára emlékeztem, hogy ott jártunk, alighanem a Sopron volt az, mert mintha nyolchengeres Lángok lettek volna a gépházban, ugyanolyanok, mint első hajómon az Újpesten..

Jó fáradt vagyok az eszterga felett való görnyedéstől, de beindult a csigagyár, minden megy mint a karikacsapás, de eltart azért egy-két napig, amíg az 50-60 csiga görgőjét ledrehálom.

A hűtő nem akar rossz lenni, mondjuk ha nagyon kicsi a szivárgás eltart egy darabig, amíg megint megszökik a gáz. Egyelőre annyira beindult, hogy a sörök megfagytak a dobozban, a vörösbor hígítója meg a PET palackban. Úgy tűnik a sörösdoboznak a gyenge pontja a feneke, mert azt duzzasztotta ki a jég, de miután megolvadt tökéletesen iható. Visszavettem a termosztáton és beraktam egy hőmérőt az elpárologtató mellé, hogy ellenőrizni tudjam a hőmérséklet alakulását. 

Mielőtt lepihenek közkinccsé akarom tenni Dr Mészáros Csaba írását. Ő a BME Vízépítési és Vízgazdálkodási Tanszék docense, aki a Tilos Rádió múltheti adásában a "haladásoldalt" képviselte.  Vettem magamnak a bátorságot, hogy megkeressem és váltottunk pár Emailt a Duna ügyében. Az általam is botrányosnak tartott Illés Zoltán TV interjú (azt hiszem írtam róla a múlt héten) annyira felbosszantotta, hogy írt egy levelet, amit most én is idézni fogok az olvasóim tájékoztatása végett.

Tisztelt Mindenki!

Az elmúlt hetek történései arra ösztönöztek, hogy én is megszólaljak vízlépcső ügyben. Nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni, hiszen a lényeget többen, többször elmondták már, de néhány hozzáfűznivalóm azért van.

Negyvenedik tanévemet kezdtem meg tavaly szeptemberben, mint oktató a BME Építőmérnöki Karán, ahová 1971-ben kerültem Dégen Imre mellé tanársegédnek. Még élnek sokan, akik ismerték Dégen Imrét és elkötelezettségét a vizes szakma iránt, s azt is tudják, hogy hihetetlen munkabírása és aktivitása miatt nem volt könnyű mellette dolgozni. Amikor tavaly, az új környezetügyért felelős államtitkár, Dégen Imre „reinkarnációjaként” jellemezte magát, akkor kicsit meglepődtem, ismerve előéletét és a vizes ügyekben korábban hangoztatott véleményét. Az árvízi események és az ajkai tragédia valószínűleg befolyásolhatták korábbi „lesújtó” véleményét a vizes szakmáról, mert időnként egész pozitívan nyilatkozott a szervezetről, aminek húsz évvel korábbi szétveretésében komoly szerepet vállalt. Ezért is vártam kíváncsian a 2010. november 8.-án elhangzott beszédét a Farkasréti-temetőben Dégen Imre sírjánál. Meg kell mondanom, hogy a beszéd tetszett, s ha nem ismertem volna korábbi, „vízlépcső-ügyben” azóta is változatlan véleményét, akkor azt mondtam volna, hogy a vízügynek újra van egy keménykezű, a szakmát szerető és tisztelő vezetője. Az azóta megtett nyilatkozatai, amelyekben, kezdetben felfedeztem kisebb bizonytalanságokat, változatlanok a vízlépcsőkkel kapcsolatban. Ez lehetne erény is, de az elmúlt húsz év bebizonyította, hogy az akkori vízlépcső-elleneség hiba volt, sőt inkább bűn. Az akkori ellenzők közül ezt többen belátták, s volt bátorságuk be is vallani. Állítólag Churchill mondta, hogy „nem baj, ha az ember változtatja véleményét, az a fontos, hogy mindig igaza legyen”.

Illés Zoltánt viszont nem olyan fából faragták, hogy belássa tévedését, mert olyan neki nincs, hiszen ő tévedhetetlen. Nincs annyi időm, hogy minden nyilatkozatára odafigyeljek, így csak időnként figyelem érdeklődéssel bölcsességeit. 2011. március 3.-án érdeklődéssel vártam szereplését az MTV m1-es csatornáján, a Jelfogó c. műsorban, mert jó előre beharangozták a BNV-vel kapcsolatos riportot. Nem számítottam arra, hogy valami rendkívüli bejelentést tesz, ami a csődtömegből való kilábalás irányába mutat, de azok az érvek, amelyekkel megmagyarázta a fennálló helyzetet és a várható jövőt, engem is meghökkentettek. Olyan magabiztossággal mondott szamárságokat – ezt most dicséretnek szántam -, hogy nem győztem jegyzetelni.

Néhány észrevétel a legkirívóbb csúsztatásokra:

- „..az első síkvidéki vízlépcsőt az osztrákok Hainburg-nál akarták megépíteni, de népszavazással megakadályozták..”

A hainburg-i vízlépcső építését valóban nem kezdték meg 1985-ben, mert fizetett tüntetők tiltakoztak, akiket az egyik újság főszerkesztő-helyettesének írása „vitt ki” a hainburg-i erdőbe, ahol az újságírónak volt egy vadászháza. Az akkori osztrák kormány nem vállalta a további konfliktust, s elhalasztotta a munkálatok megkezdését, de népszavazás nem volt! Ugyanakkor, hat évvel később – 1991 májusában - a bécsiek népszavazással döntöttek a bécsi (freudenau-i) vízlépcső megépítéséről, s egyúttal a Budapest-Bécs világkiállítás elvetéséről. Természetesen a vízlépcsőt támogatók és ellenzők megfelelően tájékoztathatták a közvéleményt az érvekről és ellenérvekről. Így a „nép” tudott dönteni, s úgy érzem, hogy helyesen döntött. A vízlépcsőt 1998-ban adták át, azóta zavartalanul működik, s talán „600 évnél hamarabb meg is térül a befektetett összeg”, hogy klasszikusokat idézzek. (Az interjúban Illés Zoltán állította azt az ostobaságot, hogy a vízlépcső 600 év alatt térülne meg. A Tengerész.)

Itt szeretném Illés Zoltán és a hozzá hasonlóan érvelők tudomására hozni, hogy Kelheim-től lefelé csak „síkvidéki vízlépcsők” épültek a Dunán, hiszen a Duna vízfelszínének esése 40-50 cm/km közötti érték, ami a síkvidéki jellegre utal. Ugyanez az érték a magyarországi szakaszon 7 cm/km. Ebből az adódik, hogy nálunk 6-7-szer nagyobb távolságban kell(ene) megépíteni az ugyanolyan duzzasztási magasságot biztosító vízlépcsőket. A tiszai vízlépcsők jóval kisebb esésű folyóra épültek, s hasznosságukat csak kellő rosszindulattal és tájékozatlansággal lehet megkérdőjelezni.

- „..a mindenkori átlagos vízhozam felét (sic!)” kérné Illés cserébe a Bősnél eddig megtermelt villamos-energia fejében. Illés Zoltán arról nem hallott, hogy a Duna medrének mélyülése miatt, a teljes vízhozam esetén is szükséges lenne a beavatkozás a Szigetközben, a holtágak vízellátása érdekében? Az idáig megtermelt, minket megillető energia fele – Illés szerint - többet ér, mint amennyit a szlovákok a „C-variánsra” fordítottak.

Hogy is van ez? Ha a dunacsúnyi vízlépcső költsége „már” megtérült az eddig megtermelt áram feléből, akkor nálunk egy ilyen létesítmény soha meg nem térül? Egyébként a volt szlovák környezetvédelmi miniszter – aki magyar nemzetiségű -, a nagymarosi munkálatok leállításának húszéves évfordulója alkalmával azt nyilatkozta, hogy az áramtermelésből már megtérült az egész beruházás. Nem kell nagy matematikusnak lenni ahhoz, hogy kiszámoljuk: 18 év alatt (1992-2010 között) az évi cca. 2,5 TWh (2,5 milliárd kilowattóra) villamos-energia összesen mintegy 45 TWh –t tesz ki. Egy kilowattóra ára – a villanyszámlámon – 22-23 Ft, ehhez még különböző díjak hozzájönnek, s így cca. 40 Ft/kilowattóra díj jön ki. A 45 TWh és a 22-23 Ft/kilowattóra szorzata mintegy 1000 milliárd forint, s még csak 18 éve működik a rendszer.

Egyébként, az osztrákokkal kötött megállapodás szerint a nagymarosi vízlépcső felépítése fejében, 1996-2015 között évi 1,2 TWh villamos-energiával fizettünk volna. Ez az érték 24 TWh, s ez az osztrákoknak húsz év alatt megtérítette volna a befektetett összeget. Akkor most megtérülhet egy ilyen beruházás „600 évnél” hamarabb? Illés Zoltán ugyanis ezt a „böszmeséget” mondta az említett interjúban, hogy újabb klasszikust idézzek. Mikor fogja Illés Zoltán megtartani „őszödi beszédét”?

Az első nagyobb vízlépcsőt a Dunán Passau felett Kachlet-nél helyezték üzembe 1928-ban, az első osztrák vízlépcső (közös a németekkel) Jochenstein-nél épült 1952-56 között (http://de.wikipedia.org/wiki/Kraftwerk_Jochenstein), s utána szép sorrendben még kilenc, s ennek ellenére az osztrák Duna-szakasz továbbra is él. Azon lehet vitatkozni, hogy szépek-e ezek a létesítmények, vagy sem. Tájépítészek, ipari formatervezők bevonásával bizonyára lehetett volna szebben is megoldani a tájba illesztést. Az újabb ökológiai igényeket is kielégítették az elmúlt esztendőkben, hiszen a korábbi beton hallépcsők helyett, a hosszirányú átjárhatóságot természet közeli hal-utakkal oldották meg, s ez a munka folytatódik a korábban megépült létesítményeknél.

Az ivóvízkészlet tönkremenetelével való ijesztgetés ugyanolyan csúsztatás, mint a többi. A vízminőséget a tisztítatlanul bevezetett szennyvizek, a vízgyűjtőről bejutó diffúz szennyezések, valamint az olyan események, mint az ajkai katasztrófa, veszélyeztették és veszélyeztetik. Ugyanakkor kisvízi időszakban - az alacsony vízállás miatt - a parti-szűrésű kutak víztermelése csökkenhet, s ezt duzzasztással lehet kompenzálni.

Az emberek jelentős részének – s ezt egyetemi oktatóként bátran kijelentem – semmi ismerte nincs a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszerről. Amit esetleg tudnak, az a médiumokban időnként megjelenő, többnyire negatív információkból, vagy esetleg egy-egy iskolai tanáruk szubjektív véleményéből származik. Ezen a kommunikációs egyenlőtlenségen feltétlenül változtatni kell, mert a társadalom soha nem fogja megismerni az igazságot.

Van ugyanis egy „kemény magja” a vízlépcsőket ellenzőknek, akiket semmi tény nem zavar, ők most is azt mondják, amit több mint húsz éve mondtak. Ők valóban nem törődnek semmivel, sem a hágai – Magyarországra nem kedvező – ítélettel, sem az országot ért hihetetlen anyagi és erkölcsi kárral, csak szajkózzák a hamis vádakat, ijesztgetik az embereket, s ehhez maximális médiatámogatást kapnak. S itt van a legnagyobb probléma, ugyanis nem az a baj, hogy ők elmondhatják véleményüket, hiszen szólásszabadság van, hanem az, hogy a „másik oldal” továbbra is hátrányban van ezen a téren. A hágai ítéletről is azt terjesztik, hogy a bíróság mindkét felet elmarasztalta. Ez igaz, de nem egyenlő arányban! A közösen feltett négy fő kérdésben a bíróság 3-1 arányban döntött a szlovákok javára, s azt is kimondta, hogy az 1977-es államközi szerződés továbbra is érvényben van.

A hamisan érvelő „megélhetési környezetvédők” – mert többen közülük azok – véleményét harsogja a média, míg a szakmai oldalét csak időnként engedi a „tűzhöz”. A 2011. február 27.-i Szempont (MTV m1) adásában is kizárólag a vízlépcsőket ellenző személyeket szólaltattak meg. És itt van a kutya elásva.

Az is nagy baj, hogy a politikai döntéshozók, valamint a tudós társadalom egy része úgy fél ezektől a megélhetési zöldektől, mint ördög a tömjénfüsttől. Itt jellemzően megmutatkozik, hogy miként tudja a farok csóválni a kutyát.

Ha Lányi András, az „utolsó nagy magyar polihisztor” – hisz mindenhez ért – megjelenik, megnyilatkozik, akkor egy akadémikus is csak elkezd magyarázkodni. Az is érdekes, hogy a Lányi által nem kedvelt mini-párt hasonlóan hamis érvekkel kap lehetőséget a mindennapi megszólalásra a médiumokban. Már korábban rájöttem, hogy a vízlépcső-ellenesség és a butaság pártsemleges, így minden pártban megtalálhatók mindkét oldal képviselői.

A sötétzöldek sikerének” titka, hogy a nagyfokú médiatámogatás tudatos ferdítésekkel és nagyfokú erőszakossággal is párosul, hiszen ez biztosítja számukra a megélhetést és fennmaradást. Az, hogy közben az ország ettől (is) tönkremegy, nem érdekel senkit? 

 Ady így ír „A Duna vallomása” című versében:

„Mindig ilyen bal volt itt a világ?

Eredendő bűn, lanyha vétek,

Hideglelős vergődés, könny, aszály?

A Duna-parton sohse éltek

Boldog, erős, kacagó népek?”

Mészáros Csaba

 Pernahajder felhívta a figyelmemet a tegnapi kommentjében egy postra az építészfórumon. http://epiteszforum.hu/node/18156 Elkezdtem olvasni, de hamar megelégeltem. Viszont nagyon akarom a nyilvános vitát, ezért képes voltam beregisztrálni a fórumra és ezt kommentelni. A dolgot a mai élő műsorba betelefonálva a Papóval is megbeszéltem.

Kedves Bardóczi Sándor! A téma rendkívüli módon érdekel, így bukkantam a postjára. Nem vagyok szakértő, de a jelenlegi tudásom birtokában több tévedést vélek felfedezni már a szöveg első bekezdéseinek elolvasása után is. Mindazonáltal nem akarok vitatkozni, mert sokakkal ellentétben ebben az országban, úgy gondolom, hogy mindenki abba beszéljen leginkább bele, amihez ért, tehát vagy hobbija(ugye ahhoz ért az ember a legjobban), vagy szakmája. Nos ha Ön ilyen szinten érteni vél a Duna dolgához, akkor nyilván ellentétben a dunakörösökkel( akik a médiában csakis és kizárólag vitapartner nélkül, mikrofonállvány típusú szerkesztőknek hajlandók megnyilatkozni), hajlandó a fent kifejtett véleményét a más véleményen lévőkkel egy kultúrált rádióműsorban ütköztetni. A Tilos rádió indított egy ilyen vitaműsort és bizony az első adásban az önnel egy véleményen lévő vitapartner érvei meglehetősen gyenge lábon állóknak bizonyultak Dr Mészáros Csaba, a vízépítő tanszék docensének precíz érveivel szemben.(és nemcsak szakbarbár vízügyi érvekre tessék gondolni, amivel szeretik a vízügyes mérnököket besározni). Nos ha megvan Önben a kurázsi, hogy ne csak a biztonságos háttérből kinyilatkoztasson, hanem végrevalahára az elsők között legyen aki a véleményéért képes ki is állni, akkor a Tilos Rádió ennek teret ad! Kérem keressen meg a vilmosbartyik kukac hotmail.com -on!
A Tengerész
http://amapola.blog.hu

19:15 A tegnapi javuló idő után ma vártam volna a folytatást, de ehelyett alig-alig sütött a nap, sőt a borús égből kevés eső is szemerkélt néha. Próbáltam kint zsizsegni, de lefagyott a fülem, meg a kezem, így szégyenszemre visszakotródtam a vackomba a kályha mellé. Van már esztergakés bőven, a Feri aki a Pityuval a sólyán és környékén a nagy vasakat nyüstöli, is hozott, meg délután elmentem a Rezsőhöz, ő is elhozta a barátjától ami kell. Szóval sokadszor ismétlem, akinek barátai vannak az a leggazdagabb.  Apropos Feri. Amikor tegnap a korlátlábakat vagdosták a "pontonunkról", néztük a kormoránokat. Ő mesélte, hogy amikor a másik munkahelyükön, az Újpesti Öbölben dolgoztak a befagyott Dunán, jött a jégtörő. Szokás szerint vízimadarak sokasága követi a jégtörőt, mert végre hozzáférhetnek a "kambuzához" (kambuza olasz eredetű szó a magyar tengerésznyelvben, éléskamrát jelent). Nos ebben az esetben is sirályok sokasága és néhány kárókatona kezdett el nyüzsögni a szabaddá vált részen. És akkor a kormoránok elkezdtek alábukni és sorba dobálták ki a tenyérnyi halakat a jégre...a sirályoknak! Egészen elképesztőnek találtuk ezt a nagylelkűséget, de amikor "J"-nek meséltem a dolgot, ő, aki nálam sokkal többet tud az állatokról, mert ez a hobbija, megmagyarázta, hogy a Kormoránok alighanem reálpolitikusok. Tudják, ha halat fognak és kiülnek a jégre lenyelni, a sirályok nekik esnek, hogy elszedjék tőlük, hisz nagyon agresszív népség, egymásra is rátámadnak a zsákmányért. Namármost, ha a fogás elejét nekik adják, azzal elvannak, és végre a "melósok" is ehetnek. 

19:59 És akkor a magyar tengerjárók. Az első, háború utáni nagyhajók, a Budapest és a Hungária voltak. Bulgáriában, ha jól tudom Várnában épültek és bár a Budapesten voltam vagy 10 hónapot, pontosan nem emlékszem a méreteire, talán olyan 8000 tonnásak voltak. Tehát ezek már semmiféleképpen nem tudtak volna hazaúszni, sem a merülésük, sem a vízvonal feletti magasságuk miatt. Igazi tengerjárók voltak, olyanok amilyeneket a bolgár ipar képes volt előállítani. Én akkor voltam az M/S Budapesten, amikor az testvérhajójával az M/S Hungáriával, valamint a szovjetunióbeli Kherszonban épült két, ha jól emlékszem 13500 tonnás hajóval együtt a Spliethoff nevű holland cégnek fuvarozott nyugateurópa és távolkelet közt. A két szovjet építésű hajó az  Ady és Petőfi közűl a Petőfin kétszer is voltam, hát...mit mondjak, még a bulgároknál is silányabb hajók voltak műszakilag. Viszont kényelmes hajók voltak, a tiszti kabinomban saját fürdőszoba, wc-vel zuhannyal, a hátsó-felső fedélzeten úszómedence, kényelmes szalonok, nem volt rossz hajózni vele. Ezek a hajók mindenfelé jártak, a "nagyvizeken", én sajnos kimaradtam a brazil fuvarokból és nem voltam Japánban se, csak hallgattam a meséket akik arrafelé jártak, de eljutottam velük Thaiföldre, Malayziába, Szingapurba, Indonéziába,a Fülöp szigetekre, Djiboutiba, Ethiopiába, Indiába, Burmába...hirtelenjében nem jut más az eszembe. "Lefelé" általában valami ömlesztett, vagy vegyes ládázott árút, gyakran vasat mindenféle kiszerelésben, szálban, tekercsben, kötegben vittünk, visszafelé meg leggyakrabban trópusi fát, ónt tömbökben, pálmaolajat hordókban hoztunk haza Európába. A "hazai" célkikötő jobbára Amszterdam, Rotterdam, Hamburg volt. A vasat főleg Nagybritanniából, leginkább Skóciából, Welszből vittük. Jártam francia és spanyol kikötőkben is ezekkel a hajókkal. Hát ilyenekre emlékszem. Persze ma már nem olyan nagy dolgok ezek. Ha valaki világot akar látni, fejébe csapja a sapkáját, hóna alá az útlevelét és néhány év alatt megnézheti a világból amire kíváncsi, de megmondom őszintén abban az időben, a teljes bezártságban, (1975) amikor kitöltötte a cég a tengerész-útlevél kérő lapot a nevemre és az érvényesség rovatba az volt írva, hogy "öt világrészre érvényes", hát az aláíráskor alig láttam a rubrikát, mert bepárásodott a szemem.

Nem írtam még a Radnótiról és a Csokonairól. Ezek a lengyelországi Gdiniában épültek, nem voltam rajtuk, nem is ismerem őket, talán 16000 tonna körüliek voltak, a három "kis" lengyellel (Bodrog, Kőrös, Sajó) együtt, melyek Gdanskban épültek a lengyel államadósság fejében kaptuk őket, a kicsiket jobban ismertem, mert az M/S Körösön volt szerencsém az építésen is dolgozni Gdanskban, majd elektrikusként hajóztam vele néhány hónapot. Nem voltak rossz hajók, csak kicsit túlautomatizáltak, ami viszont a silány technika miatt gyakran meghibásodott. Itt a csökkentett létszám miatt én is gépőrséget adtam, napi 12 órát dolgoztam a "nullahat"-os őrségben, ez, a rettenetesen magas zajszintű gépházban elég megerőltető volt. A nullahat az azt jelenti, hogy éjfélkor kezdtem, hatkor leléptem, hétkor reggeli, aztán alvás, fél tizenkettőkor ebéd, 12-től 18 -ig őrség, hétkor ebéd, egy kis alvás és háromnegyed 12-kor ébresztő, mert éjfélkor megint le a bányába.  Plusz ugye az elektrikusnak ha valami elromlik, az örségidőn kívül is dolgoznia kell. Márpedig gyakran romlik el valami. Egy hét után az ember állva is elalszik, mert az étkezések kötött ideje miatt sose lehet négy óránál többet aludni egyfolytában, ez előbb utóbb azt eredményezi, hogy az ember inkább kihagy néhány étkezést, nem véletlen, hogy 60 kiló voltam akkoriban.  Szóval nem csoda, ha amint lehetett kértem a váltásomat. Ha jól emlékszem a Radnóti megkerülte a földet, mert valami olyan fuvart találtak neki, de ez talán ebben az egy esetben fordult csak elő, amúgy ugyanazt a Nyugateurópa-Távolkelet utat járták a Spliethoffal való charterparty keretében, mint a korább említett négy "nagyhajó". Hogy később mi lett velük, fogalmam sincs. Az "én időmben" 23 hajón lengett a magyar lobogó a világtengereken, tudomásom szerint ennél több hajónk sose volt, elsőnek eladták a három öreg hazajárót a Jelics nevű vállalkozónak, ezek úgy emlékszem még egy darabig magyar személyzettel jártak, aztán eladták a norvégokat, közben épültek új hajók Kínában és a Szovjetúnióban, de mielőtt átvettük volna őket, eladták, de erről a Toldy Miki többet tudna mesélni, mert ő ott volt Kínában végig az építésen, aztán a végén mégse lett hajója. Aztán jött a rendszerváltás, előbb adóokokból az összes hajót egy offshore cégbe vitték, de ehhez előbb magántulajdonba kellett kerülniük, erről rengeteg történet kering, de én akkor már régesrég szállodás voltam és nem érzem magam ebben a "pupamesében" illetékesnek. A Mahartnak hatalmas ingatlanvagyona is volt, na az is elolvadt, mint a májusi hó. Ilyen ütött-kopott-hirpedt-horpadt pontonok még látszanak az egykori gazdagságból, mint amire pillanatnyilag kötve vagyunk, csakhogy egy könnyed átkötéssel visszakanyarodjak a mához. Jóccakát!

 Reggel arra mentem ki a deckre, hogy a Feriék piszokul sikítózzák a korlátokat a pontonon, tegnap már elkezdték a túloldaliakat levagdosni, most meg a mi oldalunkon közeledtek. Gondolom várták, hogy csak felébredünk a munkazajra, mert azt nem feltételezem róluk, hogy azt is levágták volna amire ki vagyunk kötve. Na "J" még aludt, így egyedül kezdtem a manőverbe, szerencsére olajtenger volt, szinte semmi szél, egy hosszú kötelet kivittem a legszélső pontonra, árpuffereztem a hajó oldalát és eloldva a köteleket áthúztam szép lassan Amapolát a javításra váró, az alacsony víz miatt félig a partnál felült pontonok legkülsőbbikére. Már majdnem ki voltunk kötve, amikor "J" is kitópált a deckre, nagy csodálkozva, hogy jé, hol is vagyunk? A jó kis kikötőnket, amit annak köszönhetünk, hogy a megrendelő nem fizette ki, így elbirtokolta az építő cég, pechünkre eladták úszó kocsmának, amihez új dizájnos korlátok, lámpaoszlopok létesülnek, aztán ha kész és víz is lesz, megy ki valahová a pesti (budai? mondták, de elfelejtettem, amúgy meg tökmindegy, a lényeg, hogy nem lesz hova kikössek) Dunapartra. Ha minden lehetőség kifújt átkötök a Trinexus mögötti lakóhajóra, már megbeszéltem a gazdájával, sőt ő kínálta fel a lehetőséget, csak nem akartam más nyakára menni, de nem lesz más választásom. Mondjuk csak pár hónapról van szó, ha meglesz a hajólevele Amapolának és megindulunk csalinkázni akkor úgyis hol itt, hol ott leszünk. Először is végiglátogatunk és szárazra iszunk  minden ismerős tanyát itt a kisduna mentén (ez persze csak olyan hencegés, egy kolléga a tengeren egyszer úgy becsmérelt, hogy "ahogy te nem iszol az már nem normális"), aztán kerülgetni kezdjük a Csepel szigetet, esetleg messzebbre is megyünk. Ez az idei program. Jövőre megpróbáljuk ugyanezt külföldön. 

Manőver után egy rakás dologba kezdtem egyszerre. Elhoztam a lakatosműhelyből a tegnap megrendelt, leszabott rozsdamentes lemez csíkokat, utánajártam, hogy a hét végén bejussak a műhelybe ahol az eszterga van, megkerestem a rapid esztergakésemet ami kerekre van köszörülve a csigák kötélvályújának kiesztergálásához, felhívtam a Rezső barátomat, aki a csigatengelyt és a tönkcső perselyeit is esztergálta annakidején, kiszalad az ismerőse műhelybe és hoz nekem kétésfeles leszúrókést, meg oldalazókést, mert ezeknek semmijük sincs már. Rezső könnyen szaladgál, még csak 89 éves, mondtam, hogy én elintézem, ne fáradjon, de azt mondta úgyis menne a haverjához, nem ügy elhozni. Ha minden összejön, lenyomom az összes csigakereket a hétvégén. Amúgy ezek a kerekek egyszer már megvoltak, a Rezső már hat éve megdrehálta őket amikor még állásban voltam, de miután elmentem nyugdíjba, valaki magáévá tette, mielőtt elhoztam volna. Felfűrészeltem és elpakoltam az összes fát, amit korábban idetalicskáztam a partra, még szerencse, hogy pár napi tüzelő bent van a hajón, mert a jelenlegi helyünkre elég sok korláton kell keresztülmászni az egymásrakötött pontonokon. Ez még üres kézzel se könnyű, de teli vödrökkel még nehezebb lesz, ha kifogy a tüzelő ami a hajón van. De hátha egy hét múlva már fűteni se kell! Levágtam a kor csödarabokat, amikből árboc topveretek lesznek, majdnem sötétedésig dolgoztam ma decken a nagy satuban, napközben szép napos idő volt, de késő délutánra azért már fáztam odakint. Délután eljött Gyula a hűtőgépszerelő, mert valahogy meglépett a gáz az élelmiszer hűtőből, sajnos nem lehet tudni hol van a szivárgás, valami nagyon apró lyuk, tömítetlenség lehet, mert hónapok alatt csökkent le a kezdetben kifogástalanul működő hűtőben a hideg, egyelőre rátöltött gázt, aztán most megfigyelés alatt tartjuk, attól függően, hogy hogy fog viselkedni lesznek a további lépések. Ha megint elromlik, szakaszosan fogjuk a rendszert 30Bar nitrogénnel megnyomni, hogy kiderüljön a kompresszor-kondenzátor-kapilláris-elpárologtató kör melyik eleme a beteg.

Volt egy kérdés tegnap, hogy merre jártak a magyar hajók a tengeren, amikor még voltak. Nos a történet messziről indul. Amikor Magyarországot körülmetélték megszűnt az a Fiume (illetve Rijeka lett belőle), ahonnan a magyar hajók az akkor még exportképes magyar ipar termékeit és az akkor még kurrens magyar mezőgazdasági termékeket a külföldi, akár tengerentúli országokba vitték. "Szerencsére" az exportálnivaló is lecsökkent, hisz az ország kétharmad részének elcsatolásával mind a mezőgazdasági, mind az ipari termelés lecsökkent, de azért még mindig akadt szállítanivaló, csak már nem volt hol berakni. Ekkor épült ki a csepeli Szabadkikötő és épültek az első Duna-tengerjáró hajók, így lett Budapest tengeri kikötőként regisztrált város. A hajókat itt rakták meg magyar exportárúval, innen hajóztak a Levantéra, illetve a Földközi Tenger távolabbi vidékeire. Visszafelé amennyire én tudom főleg gyapotot déli gyümölcsöt, esetleg egyéb "gyarmatárút" hoztak, meg egyszer Afrikából az állatkertnek zsiráfokat, amik az út alatt a nyitott raktártetőn keresztül bámészkodtak a tengerre. Ezeket az állatokat nyitott vasúti kocsikban hozták aztán Pestre, a gond csak az volt, hogy mi legyen az alagútban, meg a hidak alatt. Végülis mindegyik állat kapott egy pórázt a nyakába és amikor erre szükség volt egy ember lehúzta a fejüket , hogy le ne nyakazzák őket a műtárgyak. Más kapcsolat is volt az állatkerttel, a hazajáró hajók ballaszttankjaiból kiszivattyúzott tengervizet állítólag az állatkerti akváriumokba töltötték. A második világháború után amennyire én tudom a dunatengerhajózás jelentősége még tovább növekedett, a szocializmus építése során állandó volt a valutaínség, tehát a magyar export magyar szállítóeszközök segítségével való célbajuttatása elsőrendű "valutakímélés" volt. Aztán lassan elkopott a magyar exportképes árú, ezzel megszűnt a hazajárás, de megmaradtak a hajók, sőt aki csak tartozott nekünk, az a KGST keretén belül hajóval fizetett. De erről már írtam azt hiszem. Nos az így megnövekedett hajóparknak immáron külföldi ügynökségek szereztek külföldi árút, mikor mit találtak. A Földközin jártak a régi "hazajárók", a "norvégok" (norvég exportból a nyakunkon maradt kisebb hajók) és a végén a "kis" lengyelek (Gdanskban készült, adóssághajók). A kikötők Jugoszláviában Rijeka és  Ploce voltak. Ez utóbbiban a szocialista tábor által gyártott haditechnikát, legfőképpen magyar árút rakodtunk és vittünk a testvéri arab világnak, talán nem köztudott, hogy kézifegyverben, lőszerben komoly exportunk volt és gyanítom van mind a mai napig, amikor ilyet vittünk azt mezőgazdasági gépnek deklarálták a rakományjegyzékben, mert Jugoszlávia, mint el nem kötelezett ország nem támogathatott hadianyagexportot. Az ilyen rakományt mi csak "bőrlyukasztónak" hívtuk. Olaszországban Velence, Trieszt, Szíriában Latakia, Tartus, Egyiptomban Alexandria, a Fekete Tengeren az aldunán Szovjet, Román kikötők, Reni, Izmailia, Galac, Törökországban Isztambul, Izmir, Görögországban Pireus voltak a járatos kikötők, amennyire ennyi év után beugranak az emlkezetembe. De bejártuk az afrikai arab partok valamennyi fontosabb kikötőjét, Marokkó, Tunézia Líbia egyaránt járatos országok voltak, akárcsak Kréta és Ciprus. Én amikor hajóztam, akkor már nagyon rosszban voltunk Izraellel, oda nem jutottam el, de az "öregek" mesélték, hogy korábban Hifa gyakori kikötő volt, ahol minden második ember magyarul beszélt. aztán később ugye a szocialista tábor egyértelműen az arab oldalra helyezkedett, velük kereskedtünk, ami nagy hiba volt, minden magyar tengerész megmondta volna ha megkérdezik, hogy az arabok maximum teveszarral fognak fizetni a magyar exportért, a balatonfüredi hajógyár sorozatban gyártott folyami árúszállító önjáróit magam is láttak Alexandriában valami iszonyatosan lepukkant állapotban, szerintem azóta se fizettek érte egy fityinget se, de hát ezt annakidején leírták testvéru segítségként. Mára zárónak egy apró, történet, mert már fáradt vagyok. Ugye említettem hogy a zsidókkal rosszban voltunk hivatalosan. Na ez alighanem nem vonatkozott a fegyverbizniszre. Plocén egy vasúti szerelvényből rakodott magyar tüzérségi lőszert és fegyvereket két hajó egymás mögé kötve szorosan a partfalnál. A szerelvény elejéről raktak egy magyar hajót, a végéről egy izraeli hajót. A magyar hajó farán (a pupán) ücsörgő matrózt a felette tornyosuló izraeli hajó orráról megszólítja magyarul egy izraeli matróz:

-Hova viszitek a fegyvereket?

-Az araboknak....-ba! (megnem mondom akkor épen melyiknek melyik kikötőbe vitték, de lényegtelen, vittük mindnek) És tí?

-Visszük haza Izraelbe!

Holnap folytatom... vagy máskor. Jóccakát!

 Ma a fenekére vertem egy csomó pénznek. De hát remélem két nap múlva lesz megint nyugdíj (korábban mindig  10-én utalták, sőt, ha az hétvégére esett akkor korábban, de lazulnak ők is, volt, hogy csak 12-ére ért a bankszámlámra) kajánk van, szóval megkockáztathattam, hogy megtankoljak (holnap megint emelik a benzinárakat) és kiautózzak a Metalloglobushoz. Vettem danamid rudakat amikből kiesztergálom a csigakerekeket. Még azt kell megoldanom, hogy hol esztergáljak, mert a volt munkahelyemen már mindent, így a gépműhelyt, ahol esztergát, marógépet is üzemeltettünk annakidején, széthordták. Van itt a telepen két helyen is eszterga, de nem tudom hogy vannak e kések, mert azokat se használja senki, meg nem tudom mennyit kell kuncsorogjak, hogy hozzájuk férjek. De meg fogom oldani, ahogy mindent megoldok mindig. A Metalloglobusban is, akárcsak mindenütt a városban szomorú, talán fáradt hivatalos  arcok fogadtak. Megértem. Aki nincs abban az irigylésreméltó helyzetben mint én, hogy már csak a kedvteléseinek élhet, annak nincs sok oka a vidámságra. Reggel bementem a lakatosokhoz, hogy levágassam a csigák lemezanyagát, sehol ember! Csak a főnök ül az irodában. Kérdezem mi van? "Nincs meló, mindenkit kirúgtunk!" A városban határozottan csökkent az autóforgalom, nincsenek dugók, hetente megy fel a benzin ára. Némely hajszolt autós örülten cikázik, hogy elérje a mindennapi kenyerét. Csúnya világ van, nincs mit szépíteni rajta. Én mindenesetre a magam módján megpróbálok élni a kommunikációs képességemmel és a három kedves hölgy arcára nem is volt olyan nehéz mosolyt varázsolni, amire elbúcsúztam a Metalloglobustól. Sok örömre nekik se lehet okuk. Két ilyen szinesfém-műanyag félkésztermék boltról tudok Budapesten, a Ferro- és a Metalloglobusról. Ha itt "valami lenne", akkor sorbaállnának a vevők és teherautó számra hordanák a raktárcsarnokból a rúd, cső, lemezanyagokat. Ehelyett szemmel láthatóan ilyen magamfajta  gyalogkakukkokból áll a vevőkör,  akik hónaljméretű mennyiségeket visznek. Merthogy ami pénzt én otthagytam, az az én zsebemhez képest persze sok, de nekik porszem. És ebből kell megéljenek. Dögrováson van a gazdaság, mindenütt sebek borítják, ahol csak rátekintek. Délután megjött a Marton Gyuszi, akinek a kéziratát lektoráltam, persze én ilyesmiért nem fogadok el pénzt, de megtudta, hogy "J" velem ellentétben képes meginni a Whiskyt, ezért beállított egy üveggel, meg kaptam tőle egy kódlobogó készletet és egy szép kis nemzeti lobogót. Nem tudtunk sokat beszélgetni, mert jött "a következő beteg", akivel 4 órára volt megbeszélve, de kicsit korábban értek ide. Annyit azért megtudtam, bár a probléma nem volt előttem egyáltalában ismeretlen, hogy nem egyszerű Magyarországon könyvet kiadatni. Nos szóval megjött a Népszabadság riporterkislánya, aki egy egészoldalas cikket fog rólam írni valamelyik hétköznapi számba, ha jól emlékszem az "életmód" rovatba. A fotós fiú annyi képet csinált rólam, hogy nem tudom hogy fogják azt az egyet kiválasztani belőle ami bekerül a lapba. Lassan nem lesz olyan média, ami ne foglalkozott volna velem, egy vidám unikummal a szomorú országban. Jól elmeséltem nekik mindent ami eszembe jutott, aki ismer tudja, belőlem nem nehéz "kihúzni a szót", hogy ebből hogy lesz 6-7 flekk, az már nem az én dolgom.

Juteszembe ha már kint voltam a Jászberényi úton, elgurultam a kőbányai vegyes orosz-ukrán-lengyel-kínai piacra, ahol a szerszámokat szoktam beszerezni. Korábban jó volt még a Verseny utcai bolhapiac is, de azt valami rejtélyes okból, ahelyett hogy megrendszabályozták volna, hogy ne ott adják el a tolvajok a lopott árút, netán összefogdosták volna  a csibészeket, nemes egyszerűséggel bezárták. Igaz, hogy hatalmas volt a tömeg mindig, tehát működött, de ez úgy tűnik nem szempont a hivatásos népboldogítók szemében. Menjen mindenki a multi barkácsárúházakba. Egyszerűen eltűnt a 8-as menetmetsző hajtókarom. Sokáig reméltem, hogy majd előkerül valahonnan, de nincs sehol. Kénytelen voltam egyet venni. Lealkudtam egy ezressel,  meg megakadt a szemem egy akkumulátoros fejlámpán is, már régóta fáj a fogam egy ilyen erősfényű csoportledes jószágra, na ma csak úgy szórtam a pénzt, ezt is megvettem, lealkudva amit lehetett. Egy kéjmámor volt ma este matatni a kajásládában a fénye mellett.

20:41 Lassan befejezem a tengerészmeséket. Charlie bácsit befejeztem, ha csak valaki nem ír egy még nem közölt gyöngyszemet. Még ma meg holnap lesz egy-egy Veperdi féle történet a "nemvicces" fajtából, aztán csak kitavaszodik végre és folytathatom a fényképes "alkotásriportokat". Apropos az egykorvolt Novotel Szocialista Brigád neve "Alkotás" volt, a melósnadrágom mellrészén most is hordom a szocialista brigádjelvényt, nem azért mintha velem együtt bárki egy percig is komolyan vette volna a ránkerőltetett mozgalmat, de amikor a kacatok rendezésekor a kezembe került, azonnal kitűztem, mint hajdanvolt ifjúságom egyik rekvizitumát.

                                              Fényküllők

                                     (m/s Hungária, 1977.)

Megtapogattam a rövidnadrágom zsebeit. Minden a helyén volt, cigaretta, öngyújtó, zsebkendő. Felvettem a szófáról a távcsövemet de nem akasztottam a nyakamba, mert nevetségesnek tartottam úgy felmenni a hídra szolgálatba. A távcsövet én vettem magamnak még otthon, ugyanis a hajók távcsövei közül a legtöbb már eléggé elhasználódott, a legjobbat pedig mindig a Parancsnok sajátította ki magának, amihez azután nem illett hozzányúlni. Régebben előfordult már, hogy a maradék közül mindnek elmozdult a prizmája és csomót kötött az ember szemtengelyére, ha mind a két optikáját használta. Másoknak is volt sajátjuk, melyeket viszont a többieknek nem illett használni. 

Kiléptem a kabinomból és a belső lépcsőn felmentem a parancsnoki hídra. A lépcsőfeljáróból közvetlenül a térképszobába nyílt az ajtó. Benyitottam. A kabin légkondicionált klímája után már itt is jóval nagyobb meleg uralkodott. A sötét helyiségben csak a térképasztal feletti szabályozható fényerejű lámpa égett. Az órára néztem. Még tíz perc volt nyolcig, amikor át kellett vennem a szolgálatot.

- Jó estét! - köszöntem oda a térképasztalra tehénkedő Első tisztnek.

- Neked is - mormolta és egy tompa végű körzővel méregette a távolságokat. - A fene egye meg! - nyögte kissé hangosabban.

- Mi a baj?

- Hát csak az, hogy pont a hajnali őrségem végén érkezünk majd meg Al Faohoz a horgonyzóhelyre. Reggeli helyett mehetek horgonyt dobni. Ti meg kényelmesen megreggeliztek, azután jöhet a hajcihő.

- Nem lehet mindig szerencsés az ember - feleltem és megnéztem a Perzsa-öblöt ábrázoló térképet. A tizenkilenc-harminckor készített helyzetpontot kerestem.

Délután, a Második tiszt őrsége alatt haladtunk át a Hormuzi-szoroson. A jugoszláviai Plocséból tartottunk az iraki Umm Qasr kikötő felé, ugyanis abban az időben még jóban voltunk Szaddam Husszeinnel. A csónakfedélzetről nézegettem a Szoros két oldalán elterülő teljesen kopár vidéket és az járt a fejemben, hogy ide sem jönnék nyaralni. A mozdulatlan levegő szinte sütötte az ember tüdejét és hamar visszavonultam a kabinom hűvösébe.

A térképen megtaláltam az Első tiszt szép kézírásával berajzolt félnyolcas pontot. Már legalább nyolcvan mérfölddel hagytuk magunk mögött a Szorost.

Kiléptem a teljesen sötét hídra, odabotorkáltam az egyik ablakhoz és a szemeim lassan hozzászoktak a sötéthez. A kormány mögött észrevettem a lelépő és az új kormányos-matrózt, amint a girót ( giro=pörgettyűs tájoló ) nézték. Pali bemondta a robotkormány által tartott útirányt, amit Pista, az én watchmanom (watchman= őrszolgálatos matróz)  megismételt, majd mind a ketten kimentek a baloldali külsőhídra.

- Na, megcsinálom a nyolcas pontot - hallottam magam mögül az Első tiszt hangját.

Megfordultam és a radar mellé léptem. Láttam ahogy a képernyőn a változtatható mérőkörrel leméri három könnyen beazonosítható földnyelv illetve szigetcsücsök távolságát, azután visszasietett a térképszobába. A ceruzabeles körzővel hamar be is rajzolta a térképre a húszórás helyzetünket, mely egy hajszálnyira a berajzolt rotta (rotta=útvonal)  mellett jött ki.

- Hát ez remek. Szinte pontosan a rottán vagyunk - jegyeztem meg.

- Van néha ilyen - felelte Péter és odaírta mellé az időpontot. - Tehát itt vagyunk, hajót nem látni még a radaron sem. Minden rendben van. - Ezzel aláírta a hajónapló megfelelő rovatát, elmondta az útirányt és cihelődni kezdett.

Visszamentem a hídra és a távcsövemmel végigpásztáztam a látóhatárt, majd megnéztem a radar képernyőjét is. Valóban semmi.

- Hát akkor mi megyünk is. További jó őrséget! - szólalt meg a térképszoba függönyét félrehúzva Péter.

- Jó pihenést!

Egyedül maradtam a hídon. Pista kint a baloldalon könyökölt a szélterelő lemez mögött és a sötétben csak sejteni lehetett a körvonalait. Szurokfekete éjszaka volt. A Hold még nem kelt fel, felhő egy darab sem. A csillagok halványan pislogtak, ami azt jelentette, hogy némi párásság uralta a légkört. Kimentem a jobboldalra és onnét bámultam a vizet. Tökéletes szélcsendben haladtunk a tükörsima vízen. Ezt neveztük „olajtengernek”. Valóban úgy tűnt, mintha a hajó orrtőkéje valami hatalmas olajtócsát hasított volna ketté. Milyen stílszerű, gondoltam, hogy olajtengerről beszélünk az olajban fürdő sejkségek és országok által közrefogott Perzsa-öböl vízén.

Rágyújtottam és békésen pöfékelve lestem a szinte észrevehetetlen horizontot. A tenger és az égbolt sötétje ugyanis teljesen összeolvadt és csak a távcsővel tudtam kivenni hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik.

Megnéztem az órámat. Mindjárt negyedkilenc. Meg kell csinálnom a következő pontot. A Harmadik tiszttől minden parancsnok elvárta, hogy ha lehetősége van rá, akkor negyedóránként csináljon helyzet-meghatározást. A többi tiszt félóránként csinálta.

Odamentem a radarhoz és az Első tiszthez hasonlóan én is lemértem az adott távolságokat, majd berajzoltam a helyzetünket a térképre. Már éppen az időpontot írtam a kis ceruzás háromszög mellé, amikor Pista beszólt az ajtón.

- Valami köd jön Sior. (sior=olasz eredetű szó, tisztet jelent )

- A fenébe! Itt? Nyáron? - és kirobogtam a külső hídra.

- Ott elől, kissé jobbra húsz fokban - mutatta Pista.

- Tényleg van ott valami halvány derengés - mondtam és a szemeimhez kaptam a távcsövemet. Ezüstös halvány fényt láttam, de még megbecsülni sem lehetett a távolságát. Éppen indulni akartam a telefonhoz, hogy leszóljak a Parancsnoknak, hiszen ha beködöl és lecsökken a láthatóság, akkor itt a helye a hídon, amikor az ezüstös derengés hirtelen felerősödött és kiderült, hogy a víz felszínén van és nem is túl messze.

- A kurva életbe! Mi ez? - szólalt meg Pista mellettem. - Fogjam kézbe a kormányt?

- Még ne! Várjuk meg mi lesz ebből.

Az ezüstös fény jobbra előttünk hideg zöldes-fehéres színre váltott, azután már mellettünk is kigyúlt.

- Nézd csak! Most már csíkos lett!

Valóban. A fény az útirányukra merőleges széles sávokká vált és lüktetni kezdett. Nem telt bele egy perc és a párhuzamos sávokból öt-hat óriási több száz méteres átmérőjű koncentrikus kör alakult ki és tovább pulzált. Szájtátva bámultuk a furcsa jelenséget. A körök nemsokára újabb alakzatot vettek fel és pont olyanok voltak akár egy hatalmas kocsikerék. A középpontjaikból küllőszerű sugarak nyúltak ki a kerületükhöz és az óramutató járásával ellentétes irányban forogni kezdtek.

- Hát ez fantasztikus! 

A forgás egyre gyorsult és a „küllők” végei elhajlottak, mintha ott valami sűrűbb közegben mozogtak volna. Beszaladtam a hídra a telefonhoz és felcsörgettem a Parancsnokot.

- Mi a helyzet? - kérdezte.

- Nagyon érdekes természeti jelenséget látunk Captain. Fénykerekeket a vízen.

- Megyek - hangzott a rövid válasz.

A Captain pár másodperc múlva már ott állt a külső hídon.

- Ott van! - mutattam ki jobbra a vízre, ahol még forogtak az elhajló küllőjű fénykerekek. Örültem, hogy még idejében felért és látta, mert a jelenség néhány másodperc múlva elenyészett. 

- Mi lehetett ez? - töprengett.

- Fogalmam sincs Captain - válaszoltam, majd elmeséltem az egészet, hogyan kezdődött és ahogyan az alakját változtatta.

Hirtelen újból ezüstös derengést láttunk felsejleni jobbra előttünk.

- Nézze Captain! Minden kezdődik elölről.

A jelenség pontosan ugyanabban sorrendben játszódott le mint az előbb.

- Ilyenről még nem is hallottam - jegyezte meg a Parancsnok. - Mindenesetre nagyon érdekes.

- Beírjam a hajónaplóba? - kérdeztem.

- Á, nem kell.

A jelenség elenyészett, de később még egyszer megismétlődött. A Parancsnok várt még egy kicsit, majd elköszönt és lement.

Mondanom sem kell egészen az őrség végéig ezen a dolgon rágódtunk Pistával, de nem jutottunk semmire.

Tíz perccel éjfél előtt kinyílt a térképszoba hátsó ajtaja. Dzsozi a Második tiszt lépett be és görnyedten szidta a bulgárokat.

- Na mi az? Már megint beverted a fejed? - érdeklődtem a majdnem két méter magasságú embertől.

- A fene egye meg, hogy ilyen alacsonyra csinálták a hidat azok a marhák. Úgy látszik az építés közben itt jöttek rá, hogy az alsóbb szinteken már majdnem elhasználták a felépítmény teljes magasságát és ez a szint már jóval alacsonyabb lett. Már megint lefejeltem az egyik lámpaburát. Na amúgy mi újság?

- El sem hiszed. Olyat láttunk, amit nem sokan láttak még a világon.

- Na ne hülyéskedj!

- De tényleg. Fénykerekeket a vízen - feleltem és elmeséltem neki a dolgot.

Dzsozi hümmögve hallgatta, de éreztem, nem nagyon érdekli. Gyorsan átadtam a helyzetpontot, meg amit kell, majd elköszöntem és lementem a kabinomba. A gyors zuhanyozás után még sokáig nem tudtam elaludni, mert állandóan a fényküllők jártak az eszemben.

Majd egy év telt el, amikor a Nautical Magazine című angol folyóiratban olvastam, hogy már korábban is megfigyeltek ilyen fénykerekeket a Malakka-szorosban és az Arab-tenger északi részén. A mi pozíciónkhoz ez utóbbi esett közelebb. Magyarázattal azonban nem tudtak szolgálni. Két-három év múltán itthon az Élet és Tudományban találtam egy cikket, ha jól emlékszem egy Héderváry nevű tudós írta. A föld elektromos jelenségeiről szólt és többek között említést tett a fénykerekekről is, de ennek a természeti jelenségnek a kiváltó okait ő sem tudta teljesen megmagyarázni. Azóta eltelt már vagy huszonöt-harminc év. Nincs kizárva, hogy a tudomány ezen a téren is nagyot fejlődött és többet tudnak az ilyen dolgokról. Mindenesetre örülök, hogy az UFO hívők nem értesültek az eseményről.

21:14 Harpi4 tegnapi blogbejegyzéséről (a "legyes" kocsma Rejtő Jenői hangulata kapcsán)jut eszembe, tegnap néztem, a TV2 milliomosjátékában az volt a kérdés, hogy "Hol hagyta a kését Piszkos Fred?" És a lehetséges négy válasz  közt az volt a "helyes", hogy egy matrózban. Nos a műveletlen TV-s seggfejek közül egynek se ugrott be, hogy a kés nem Freddi bátyánké volt, hanem a Fülig Jimmyé. Gyalázat. Sekélyenművelt irodalmi szegénylegények. A Dunakörösökön szocializálódtak :-)

Reggel hétkor már tüsténkedtem. A csarnoképület mellett valamikor régesrég fa állványokon nagy dunai alumínium ladikok tárolódtak, olyanok, amiket úttörő koromban őrsi csónaknak hívtunk, aztán először a ladikok fogytak el a Vízügy leépítése során, most meg  tereprendezés van, a fiúk láncfűrésszel felkaszabolták a jórészt korhadás támadta vörösfenyő állványzatot. Na ilyenkor jövök én és megkímélem őket az anyag további kezelésétől, merthogy "MP"-től kaptam egy csomó tölgytuskót, de begyújtani, a tüzet beindítani csak a puhafa az igazi. Így reggel megbeszéltem a dolgot a "KJ"-val a térmesterrel, mert azért amit nem adnak nekem ahhoz én nem nyúlok, és szépen eltalicskáztam egy jó adagot, ezzel erre a maradék télre egész biztosan megoldódik a begyújtás .  Csak ezután reggeliztem, majd elautóztam a Furtenbacher Tónihoz. Ő a Furtinox nevű cég, mely régesrégen gyártja a hajóvereteket, Tónival ismerjük egymást néhány évtizede. Valamikor nagyon régen, amikor a gyerekeink még aprócskák voltak, minden évben volt "családi túra", amikor összevissza vitorláztunk a Balatonon 6-10 hajóval és a gyerekeink együtt bandáztak a kikötőkben. Bár vagy hat éve nem találkoztunk,  amikor tegnap felhívtam azért bíztam benne, hogy nem felejtett el. Kaptam tőle 6-os és 8-as saválló anyagot a csigák tengelyéhez, meg kicsit elbeszélgettünk.  Na miközben ott időzök, beállít a Sopi (Soponyai Géza, na ő aztán igazi hajóépítő, nem olyan amatőr gyalogkakukk mint én), hát megmondom őszintén arra nem igazán számítottam, hogy felismer, nem is tudom tizenvalahány éve ha találkoztunk és akkor is inkább csak valami versenyen futólag, de vigyorogva üdvözölt (mondjuk ez egyedül kevés, ő az egyik legbarátságosabb ember akivel valaha találkoztam, elképzelni nem tudom másképpen, csak füligérő szájjal, viszont a nevemen szólított, tehát valóban nem felejtett el), megmondom őszintén jólesett, hogy dacára annak, hogy immáron több mint 10 éve kikoptam a balatoni vitorlázásból, még emlékeznek rám, legalábbis akik számítanak! Visszafelé bevásároltam a Tescoban amiket "J" felírt a papírra és mindent behurcoltam a hajóra. Ezzel el is telt a délelőtt. Délután felfűrészeltem a fa egy részét és behordtam a hajóra. 

A vidám történeteket egyelőre  a Charlie bácsi kihajózik cíművel zárom. Ugye kihajózás azt jelentette, hogy a tengerész amikor már sok időt, gyakran egy évnél is többet töltött egy hajón, leváltották és hazautazott a cég költségén, hogy letöltse a közben felhalmozódott szabadságát és a folyamatos munkával töltött szombat-vasárnapokat. Ez volt a kihajózás. Aztán ha leteltek a napok, ő váltott valakit, amikor az kihajózott. Persze a legritkább volt, hogy pontosan akkor volt az behajózás amikor éppen letelt az idő, így rendszerint mínusz, vagy plusz napokkal szálltunk be egy hajóra, ahogy éppen hely volt, de se a plusz, se a mínusz nem veszett el, a számolás folytatódott.  De én is folytatom.  Ezt a történetet is a "T M" írta meg. 

Némi magyarázattal kezdem, nem minden olvasó van-volt otthon a "néhai" magyar tengerhajózás berkeiben. A hazaérkezőknek le kellett adniuk az ilyen-olyan papírjaikat, a vezetőket beinvitálták némi kérdezgetésre, nem egyszer letolásra. A fogadó főnök a beosztástól volt függő, a parancsnokokat az igazgató interjúvolta meg, amennyiben nem a kerületi pártbizottságon volt éppen sürgős dolga cégügyileg.

Charlie bácsi is kihajózott és a formaságokat elintézve megjelent az "igazgatói szentélyben". Miután a hivatali részen túlestek, kötetlenebb beszélgetés során az akkori igazgatónk - nem tudom mi van vele, rég hallottam róla - rákérdezett az öregúr permanens vesszőparipájára, a hiányos navigációs segédeszközök dolgára. (Emlékezünk ugye, a radar ügyre! Volt más is!) Érvek és ellenérvek hangzottak el, a végén Suszi, a diri, hogy elüsse tréfával a kilátástalan ügyet - akkor sem nagyon akadt pénz az ilyen beruházásokra, főleg nem deviza - megjegyezte Charlie bácsinak:

-Ha ennyire műszerfüggő vagy, akkor innen, Csepelről hogyan fogsz hazatalálni?

-Mi sem egyszerűbb - szólt a felelet - megvannak a "fix" pontjaim.

És elkezdte sorolni a hazaút meglátogatandó kocsmahivatalainak a - számát!!! (Fiatalabbak kedvéért: a gengszterváltás előtt ezek a helyek az "ilyen-olyan számú italbolt" cégtáblával rendelkeztek!) Az igazgató hitte is meg nem is, de a fölsorolás végén, csak úgy évődésből rákérdezett:

-Mégegyszer nem tudnád fölsorolni!?

- Dehogynem!" - és jött az ismétlés. A diri, mintha firkálgatna, sorba följegyezte a számokat, az útvonalat, majd elköszönt Charlie bácsitól. Hősünk aligha ért ki a "Legyesbe" - ez volt az indulópont, a Szabadkikötő II. kapujával szembeni hajós-tengerész-dokkmunkás törzshely - amikor parancs harsant: "Ottó, a kocsit!" És Suszi bevágta magát a cégautóba, végigjárta Charlie bácsi "rottáját". Stimmelt!!! Útvonal is, számok is! Pedig az utóbbik nem voltak éppen egyszerűek - 1042-es, 1328-as, és hasonlóak.

21:59 Ha néhány dolog, amihez nem értek, ezek egyike a mezőgazdaság. Ezért olvastam figyelmesen ezt a cikket http://nol.hu/velemeny/20110307-a_gyalazat_kapujaban  . Nagyon figyelemreméltónak találom és a kommentekből is sokat tanultam. Nagyon szomorú írás. nagyon úgy tűnik nekem, hogy a Torgyánvezette kisgazdák ugyanazt művelték a mezőgazdasággal, mint a filozófusok a Dunával. Eltelt 20 év és tényleg; hol vannak a virágzó farmergazdaságok?

Úgy tűnik a tegnapi időjárás javulás csak átmeneti volt. Kissé emelkedett a barométer, de csak egy kicsit, szóval áll itt az idő, kisüt, beborul, de a hideg marad, viszont beerősödött a szél, szóval ma nem igazán kívánkozom kifelé. Pedig muszáj lesz behordani még tűzifát, mert hiába voltam optimista, hogy elég lesz ez, amit korábban beraktam, bizony lefogyott az anyag, tán két napra se elég ami a cockpitban van és úgy tűnik ennél még hosszabb lesz az idei tél. Aztán egyszerre csak kitör majd a nyár, gyakori, hogy nincs tavasz igazán, annakidején volt az úgy, hogy mindenki nyafogott, hogy fűtsünk már jobban, mert befagy a seggük az irodistáknak, aztán rá egy hétre meg mindenki azzal rágta a fülem, hogy induljunk már a klímával, mert kibírhatatlan a hőség. Tegnapelőtt még elpakolva, felrakásolva pihentek a kerti bútorok, ma meg az összes kocsmáros, meg az igazgató (az is egy kocsmáros, csak emeltszintű, ő már hivatalból nagyon okos) azon papmpogott, hogy micsoda dolog, hogy a műszak még nem pakolta ki a teraszt, az emberek kint ülnének már és fogyasztanának mint állat a napsütésben. A drága jó igazgatóim amúgyis eszembe jutottak éppenhogy a csütörtöki rádióvita kapcsán. Merthogy ugye a "szelídvizes" oldalról az hangzott el szószerint, hogy az ugyan igaz, hogy ha egy folyón elkezdődött a vízlépcsőzés a felső szakaszon, azt nem lehet abbahagyni a tengerig, mert máskülönben a hordalékegyensúly felborulása medermélyülést, a mellékágak kiszáradását és egyéb bajokat okoz, de mi közgazdászok, filmesek, festőművészek és filozófusok mégis úgy véljük, hogy nem szabad duzzasztani. Mert azt nem szeretjük (meg teszem hozzá én, ha kiderül, hogy nem is akkora baj az a duzzasztás, akkor kiderül, hogy milyen ostobák voltunk amikor megvezettük az egész nemzetet e tárgyban és ezermilliárdokat szórtunk a szélbe), tehát a szakemberek , a "magyar géniusz" (ez szószerint elhangzott a műsorban) oldja meg, hogy duzzasztás nélkül oldódjon meg a probléma! Na ezt annyiszor megkaptam életemben.... Amikor még ilyen kisfőnökök voltak a kollégák és estin végezték a vendéglátóit, mindíg kellett nekik házi feladatokat írjak, meg magyarázzak, a liftekről, központi fűtésről, klímáról, mert ugye a fősulin tanították. Na lett diplomájuk, netán ki is neveztettek  magasabb pozicióba, hopp, a tegnapi műszaki analfabétákból egyszerre milyen okosak lettek! Ugye én abból a pozicióból (műszaki vezető, műszaki igazgató) feljebb, föléjük, sose léphettem, viszont egy ügyes szállodai londíner egy évtized alatt akár a legmagasabb csúcsra is felküzdhette magát. Nem egy igazgatómtól kaptam fantasztikus ötleteket, amikor egy jól teljesített bázisév után a következő évben "nem jöttek a számok" és ezért az ő torkát szorongatta az ő főnökük. Hogy mondjuk csak a lakott szobákat fűtsük (baromi jó, egy központilag szabályzott rendszernél), hogy spóroljunk még jobban a villannyal (naná, tavaly is ezt tettük, mi a fenét tegyünk még, ha lenne lehetőség tavaly is megtettük volna), hogy ezt meg azt ne,  mást meg igen. És amikor azt mondtam, hogy ezt nem lehet megcsinálni, mert nincs rá megoldás, az volt a válasz, hogy;  "Nekem az a dolgom, hogy megmondjam mit, neked meg az a dolgod, hogy kitaláld, hogyan!". Nos ennek a folyamatos bokszmeccsnek lett vége amikor végre elmehettem magánzónak és azért van bennem ennyi energia, mert "megjártam a hadak útját" és előbb-utóbb valamennyi igazgatómat "betörtem". Kit így, kit úgy, kit rövidebb, kit hosszabb idő alatt, de egyszercsak mindegyik abbahagyta az ellenkezést. Az okosabbakkal azért könnyebben ment a dolog...Nem tudom mekkora erőt kéne kölcsönadjak vízügyeseknek, hogy képesek legyenek meggyőzni az ökofundamentalista  lobbit arról, hogy a víz tudja a fizikát, akármekkora magyar géniusz se fogja meggyőzni "őt" hogy ezen a magyar szakaszon legyen szíves folyjon egy kicsit fölfelé is.

12:34 Behordtam még egy adag fát, kihúzunk vele tán egy hetet, ennyi határidőt adok a tavasznak! Optimizmusom töretlen. Mármint a tavasz ügyében. Kicsit leültem a géphez és körbegooglizva ezt-azt, ezt a fotógrafikát találtam.

 Ez lett volna az a borzalmas látvány amitől megkímélték a tiltakozók a kirándulókat. Belekerült vagy ötszáz milliárdba. Akkor. Mi csak nyafogni, ellenkezni, keresztbe tenni, tudunk.

16:15 Rajzolom a csigák végleges műhelyrajzait, mert holnap megyek anyagért a Furtenbacher Tónihoz. Még egy-két napig tart a tél egy-két napig még mesélek, aztán vége a lazaságnak, munkásabb napok jönnek, a végzett munka szikár leírásával. Álljon itt a Charlie bácsiról szóló történetek terveim szerint utolsó előttije, a címe Charlie és a radar. A történetet az öreg nagy tisztelője, Toldy Miki küldte be a "szerkesztőségbe", tehát az ő szájából halljátok.

Ezt a történetet frappáns csattanóval befejezni nem lehet, a mese inkább egy szomorújáték vége.

Radarról lesz szó és a szereplők változatlanul Charlie captain és a "Tokaj" m/s. Talán említettem volt, a "Tokaj" a második hajója volt az új sorozatú hazajáróknak, 1958-ban épült az első, a"Hazám". A II. Világháború előtt készültektől nem csak a megnövelt hordképességben különböztek, hanem  az elrendezésben és felszereltségben is. Erre most nem térnék ki, a legfontosabbra azonban igen. A háború előtt-alatt nem volt téma a valutakímélés, az akkori fizetőeszköz, a pengő egy értékálló és nemzetközileg jegyzett deviza volt, tehát szabadon lehetett beszerezni bármi szükségeset, és nem csak a hajókhoz. Ez a szovjet blokkba tartozásssal megszűnt, a magyar gazdaság állandó devizaéhségbe szenvedett. Megpróbáltak mindent itthon, illetve a "szocialista táboron belül" beszerezni, sajnos ez sem ment, ők is ugyanabban a cipőben jártak.

A "Tokaj" radarja is hazai fejlesztésű volt és hatalmas újdonságnak számított a magyar tengerészetben. Szerencsésebb külföldi kollegáik nem sokkal a világégés után megkaphatták az első szerkezeteket a kereskedelmi hajókra, míg mi, csak a nyálunkat csurgattuk. Agilisebb parancsnokaink, - látván az új eszköz nem mindennapi segítségét a navigációban - próbálták a céget jobb belátásra bírni, ami nagyon nehezen ment. Egyikük E.I. elmesélte nekem az agyament kívánalmat, amikor a radar beszerzéshez a "kapitányi jelentés"-ből gyűjtették  ki velük a köd miatt álló napok számát. Ez lett volna az indok, nem a biztonságosabb hajózás!

Kár volna leszólni a hazai mérnökök igyekezetét, hiszen a radar fejlesztésében igen előkelő helyen álltunk, de ... és itt van az, amit nagyon sokan mind a mai napig nem tudnak fölfogni: egy dolog a szárazföldön működtetni valamit és homlokegyenest ellenkező a tengeri körülmények közötti használhatóság. Nem sorolom, hosszú és unalmas lenne a mese. A lényeg: a "Tokaj"-ba beépített radar minden egyes budapesti érkezés után javítva lett, a csepeli kikötőben, partfal mellett csodálatos volt, elindulás után pár órával a képernyőn a jel összeugrott egy tűhegynyi pontba és kész! Továbbiakban csak a helyet foglalta a kormányállásban - akinek úgy tetszik - a "parancsnoki hídon". Ez nem is lett volna komolyabb gond, azonban a kikötői révkalauzok - tengerészesen a pilotok - meglátva a készüléket, használni is szerették volna. Ezt a kimagyarázkodást únta meg Charlie bácsi ottlétem idején.  Kénytelen vagyok egy kis kitérőt tenni egészen más tájakra, mert a dolgok összefüggenek. Volt egy hülye rendelkezés a parancsnok-gépüzemvezető "reprezentációs keretére". Nem bonyolódom bele, ebből kellett állni a különböző üzletfeleknek nyújtott vendéglátást. A "hülye" kitétel pedig annak szól, hogy a "Nagytestvérnél" töltött időben ez a pénz a helyiben ketyegett, másban nem lehetett fölvenni. Azzal a "kemény valutával" sokat kezdeni nem lehetett és Charlie bácsi itt is "lépett". Ebből az egyébként használhatatalan pénzből vett egy jókora, olyan nagyobb dohányzóasztal méretű ládát, tele kéziszerszámmal. Birodalmi módon, zsírpapírban és a K-256-os konzerváló zsírral vastagan megóvva! (Ez a zsír került a villanyborotvától az ürrakétáig mindenre!)

Egyik nap hívatja az eleket, Rudi barátomat: "Kééérem, kéééérem, ebben a kormányállásban nincs egy "teázóasztal", ez a akármicsoda (a radar kijelző egység) csak a helyet foglalja, csapjuk le innen!"

"Igen, parancsnok úr, mindjárt befejezem a darujavítást és neki állok kikötni" - szólt a válasz.

"Neeeem, neem, hagyja a darut, csak két nap múlva érkezünk, ráér, és nem kell kikötni! Mindjárt hozom a szerszámokat!"

Rudi elhülve vár, közben én is fölmentem valamiért a hídra. Míg az öreg a kabinjában matatott elmesélte gyorsan az addig történteket. Vártunk.

Charlie bácsi megjelent a ládával, kibányászott belőle egy kalapácsot és egy hidegvágót és nekiállt az árnyékolt csőtápkábel elvágásának. Nem részletezem, a felfogócsavarok, az összes kábel hasonló sorsra jutott, szépen, a fém tartóváz szintjével elvágólag minden megszüntetve, és a durván levágott egység tárolóhelyéül a soha nem használt középső lakótéri fürdőkád lett kijelölve. A radar helyére a hajóács egy nagyon csinos kis asztalkát komponált, közel hat évvel később, már mint "Elena" m/s-en is változatlanul létezett. A radaregységre a cég főmérnöke a kádban talált rá, amikor az eset után pár hónappal a hajó beállt Martisnicára (Rijeka egyik külvárosa) fenéklemez cserére. Az ekkor elhangzottakról nincs pontos ismeretem, de a cégnél hosszú évekig emlegették az esetet.

Mi a vadonatúj "Székesfehérvárra" már Kelvin radart kaptunk 1964-ben. És mai napig nem tudom, mi is volt az a trükk benne, hogy "magassági levágást" lehetett végezni vele - soha más radarnál nem láttam ilyent - egyszerűen a beállítás után csak a - mondjuk - ezer méternél magasabb hegycsúcsokat mutattat parti iránylatvevésnél. Ha valaki tud bővebbet erről, szívesen meghallgatnám.

Kedd március 7. Annyira jók a kommentek, hogy lassan überolják az én történeteimet. Aki általában csak a blogot olvassa, most semmi szín alatt ne hagyja ki az alantiakat!

Végre egy nézhető film. Mérges vagyok a TVkre, mert pl a TV2-n is a használható filmek éjjel fél kettőkor kezdődnek. Most sokadszor megnéztem a Casablancát a Duna Autonómián. Mondjuk ez is egy giccs, de azért mégis más.

Ma végre használhatóbb volt az idő, egész nap a fuxban pakoltam. Kicsit összevisszaságot okozott a tél, hogy a hideg miatt mindig csak a leggyorsabban akartam ott végezni, jókora a rendetlenség. Ahhoz, hogy megint odanyúljak bármiért, újra kell rendszereznek mindent. Összeraktam a szalagcsiszolót is a mentett kapcsolóval. Sajnos újabb hidegeket jósol a meteorológia, de remélem ez már az utolsó visszatérése lesz a télnek. Amikor már rámsötétedett idebent folytattam a rajzolást. Két napja próbálom összeállítani, milyen méretű ás hány darab csigát kell készítsek a mozgókötélzethez.  meglepő számok jönnek ki. Háromféle kötélvastagsághoz vagy ötféle csiga kell és összesen több mint negyven(!!) darab. Körbenéztem a neten, azok a fajta antik kinézetű csigák http://www.tradboats.com/others.html  mibe kerülnének, ha netán venni akarnám őket. Nos nem fogok venni. Megoldom, hogy meglegyen a töredék pénzből. Most rajzolom őket.

Azt hiszem kifogytam a tréfás történetekből. Egyet még ideplagizálok a végére, ICSG javasolta, hogy tegyem ide. A Bisset trilógia második kötetéből a "Csavargók és Úri hölgyek"-ből.

A Titokzatos Kelet elegendő módon jelen volt a nappali órákban, amikor a kulik hordája mellett csónakosok hada lepett el bennünket. Voltak közöttük szabók, cipészek, borbélyok és mindenféle különös és ócska limlomot áruló kereskedők, illetve bűvészek, kígyóbűvölők és jövendőmondók.

Egyik látogatónk, egy sötét köntöst és fehér turbánt viselő, jó felépítésű sűrű fekete szakállú titokzatos ember, rendszerint ebédidőben jött a hajóra, és nagy méltósággal mozgott a

fedél-zeten. Időnként megállt és a végtelenbe meredt, mintha az iste-nekkel társalgott volna. Jövendőmondó volt, de másodállásban varázserejű mütyürkék árusításával foglalkozott.

Először nem nagyon ment a boltja, de egyik nap észrevettem, hogy beszédével felkeltette a Második Tiszt, a gépészek és a le-génység néhány tagjának figyelmét.

Mindnyájan figyelmesen hallgatták, amint jó és szabatos angolsággal magyarázta rejtélyes hatalmát, amit hajlandó lenne fejeként egy rúpiáért gyakorolni.

A Második Tiszt szkeptikusan megszólalt.

– Adja tanúbi-zonyságát a varázserejének!

– Rendben van szahib – felelte a mágus.

Mindenki más el-őtt, önnek fogom bemutatni. Hozzon nekem egy újságot, én pe-dig azt leterítem a fedélzetre. Mind a ketten ráállunk az újság-papírra. Ön fog egy bambuszbotot a jobb kezébe, és nem lesz képes megütni engem a bottal. A karjai teljesen szabadok lesz-nek, és én sem ugrom le a papírról, de önnek nem lesz ereje ah-hoz, hogy a bottal megüssön.

– Hipnózis? – érdeklődött a Második Tiszt.

– Én nem magyarázkodom, szahib. Csak azt állítom, hogy nem lesz képes megütni engem.

A Főgépésznek történetesen volt a zsebében egy újság. — Próbájja meg fijam — noszogatta a Második Tisztet. A mágus átvette az újságot és jól megvizsgálta. Kinyitva, a nor-mál újságméret volt, 32 x 22 hüvelyk, (81,28 x 55,88 cm).

Ha ve-lem együtt egy fél percre rááll erre az újságra – jelentette ki a Má-sodik Tiszt – nekem meg bot lesz a kezemben, úgy elverem, hogy sohasem felejti el.

– Hajlandó lenne fogadni velem, szahib? — kérdezte a mágus.

– Rendben van. Tíz rúpia!

A fogadást megkötötték. A Fő-gépész vette át a téteket, és egyben ő lett a döntőbíró.

– Most pedig – jelentette ki a mágus – leterítem a fedélzetre az újságot.

Ezzel a fedélzetnek a tatfedélzet előtti töréséhez ment, egy acél válaszfalhoz, melyen egy szegecselt ajtó nyílt. Az ajtó alsó széle és a fedélzet között kb. egy három milliméteres

rés húzódott. A mágus félig betolta az újságot az ajtó alá, majd megszólalt.

– Most pedig szahib, én bemegyek az ajtón, maga meg erre az oldalra álla bambuszbottal. Mind a ketten ráállunk a papírra.

Mielőtt még bármi mást is mondhatott volna az összegyűlt legénység harsány röhögésben tört ki. A Második Tiszt megdöb-bent.

– Maga átkozott vén svindler! Maga nyert! – kiáltotta.

A Főgépész éppen úgy élvezte a tréfát, mint bárki más.

– Ma-gát szííípen átverték, Mister – közölte a kárvallottal. Ki gondút vóna ilyen dologra fijarm? Átadta a letéteket a méltóságteljes tar-tását egy pillanatra sem elveszítő mágusnak. A Főgépész megfogta a Második Tiszt karját.

– Gyűjjön és kortyincson egy cseppecskét, fijú! – mondta vigasztalóan. Az a fakir becsapta, de a fogadás be-csületes vót, így hát magának is sportszerűnek köll lenni.

Így tudtunk meg egyre többet a Titokzatos Kelet kifürkész-hetetlen rejtelmeiről.

 11:59 A műsor után ezt a mailt írtam a Papónak:

Na nehezen indult, és most nemcsak a mikrofonproblémára gondolok az elején. Értem én, hogy nem akartál ajtóstul rohanni a házba, de bizonyára te is érted, hogy már nem bírtam tovább és beszóltam. Szóval nekem az a bajom ezekkel a szelídvizesekkel, hogy konkrét kérdésekre nem adnak válaszokat. Néha az az érzésem, a bölcsészeknek tanítják ezt a problémamegkerülési technikát. Na jó az Ungvári Gábor kiderült, közgazdász. De itt kérlek szépen, hogy ahányszor én beszóltam a rádióba vízlépcső ügyben, a Forgács Zsuzsa mindig nagyon fontosnak tartotta elmondani, mennyi mélyinterjút csinált, többek közt vízügyes szakemberekkel, akik cáfolták a projektet. Most akkor kerítse már elő őket és rakja oda a Tilos mikrofonja elé, vagy üljön be és idézze az interjú passzusait, mert enélkül hiteltelen  amit mond! És már megbocsáss, de az a leghatározotabb véleményem, hogy a méregzöldek sumák módon bujdokolnak. A nyílt vitától félnek mint az ördög a tömjénfüsttől. Hangadóik, Lányi András, Karátson Gábor és Illés Zoltán csak puha, mikrofonállvány szerkesztők előtt hajlandóak a minél nagyobb nyilvánosság előtt megszólalni és népbutítani. Ez meg amit az Ungvári Gábor előadott teljesen vérszegény, semmi konkrét. Feltettem egy kérdést. Azt, hogy ha fent elkezdték a vízlépcsőzést, akkor azt nem lehet abbahagyni a tengerig. Mi vagy építünk, vagy felrobbantjuk a fent lévőket. Erre az volt a válasz, hogy oldja meg a magyar géniusz. EZ NEM VÁLASZ! A víz, a szelídvizesekkel ellentétben tudja a fizikát. Csak akkor emelkedik a szintje ha duzzasztják. Ez olyan, mint a gyerek amikor azt mondja az anyjának, aki magyarázza neki, hogy nem tud biciklit venni mert nincs pénz rá, hogy "de én akarom!".

17:21 Jöttek a telefonok, SMS-ek, meg itt vannak a kommentjeitek is (amiket aki érdeklődik a tárgy iránt, elolvasni ajánlok), köszönöm az együttérzést. De senkit nem akarok áltatni. Ez a harc eredménytelenségre van ítélve. Valamennyi ász az asztal túloldalán van, azoknál, akik ráadásul cinkelt lapokkal játszanak. Én ilyen "donkihóte" (  a "donkey"-ből van az eleje) vagyok, de másnak nem ajánlom ezt a reménytelen küzdelmet. Ugyanakkor hosszú távon meglesz a duzzasztás. Európa nem fogja hagyni, hogy a magyar hülyeség diadalmaskodjon. És akkor megint lehet majd öklöket rázni, hogy "ránkerőltették", hogy ismét mi vagyunk a történelem vesztesei, mekkora igazságtalanság! (Biztos lesz politikus is aki az elégedetlenség élére áll majd.) És tényleg. Valóban azok vagyunk, méghozzá a saját nemzeti karakterünk okán, hogy képtelenek vagyunk ésszel élni. Zsigeri gyerekes ösztönnemzet, pukkancs, sértődős, dacos, idegengyűlölő, más igazságát el nem ismerő, kamasztulajdonságokkal felruházott fenhéjjázó rongyrázó népség. Most egy egészen másfajta mesét rakok ide, hadd vidámodjunk, ma kaptam Emailben. 

18:24 Mégse rakom ide. nem tudom hogy a fenébe lehet PDF filet idetenni. Ha valaki tudja, kérem írja meg!

Ma elment a délelőtt a rádiózással, aztán fát vágtam, mert megint elfogyott a tüzelő. Szörnyű, hogy sose lesz vége a télnek. A globális felmelegedés valahogy nem akar látszani. Amíg kiderül, hogy lehet a PDF vicces történetet ide másolni, mesélek egy tengerésztörténetet, a vicces fajtákból az utolsót amire hirtelenjében emlékszem.

A mese "hősének" nevét borítsa jótékony homály, csak nevének kezdőbetűivel fogom jelölni, volt szerencsém a keze alatt szolgálni a flottát, ő volt az aki a Mártha kápót váltotta, szóval kezdetben örültem a jöttének. Ez az eset sokkal korábban esett meg és a Toldy Miki küldte el nekünk mailben.

 Figyelem! Akit érdekel. Holnap reggel 9 órától a Tilos Rádióban stúdióvita a Duna duzzasztás, a Bős-Nagymaros néven elhíresült téma ügyben az ellenkező véleményt képviselő felek közt. Tehát  FM 90,3 MHz Tilos Rádió. Ezt a műsort én kezdeményeztem, mert nagyon régen szeretnék egy ilyen tárgyilagos, szakszerű, indulatoktól, demagógiától mentes tisztességes vitát. Ígéretet kaptam, hogy ez ilyen lesz és a műsorvezető, Papó személye erre reményt ad.

13:10 Pernahajder kérdezte, hogy lehet e tudni, kik lesznek a résztvevők. Papó elmondta a mai műsorban, de számomra nem ismerősek a nevek. Én ezeket az előzetes kérdéseket küldtem el a műsornak:

A vízlépcsőt megvalósítását elsöprő tömegtiltakozás az alábbi érveken alapult:

Akit érdekelnek még részletek a tegnapi computeralkatrész importból az a tegnapi commentekben utána olvashat. Nekem ugyan a tegnap még ma van, mert idáig írtam a blogot "tegnap" és ma meg folytatom, merthogy közben elmúlt éjfél. Berakok egy meseoldalt, aztán mostmár tényleg lefekszem.

Tegnapelőtt volt egy hozzászólás a „tintanyalók”-ról Van benne sok igazság. Boldogult ifjúságom idején volt egy híres könyv, a „Parkinson Törvényei”. Szerzője Cyril Northcote Parkinson, akiről mindezidáig meg voltam győződve, hogy legalábbis közgazdász zseni, de most, hogy helyesen írjam le a nevét kicsit meggoogliztam és meglepődve látom, hogy történész professzor (méghozzá hajótörténész!), volt a háború alatt vezérkari őrnagy, de leginkább író volt. Nos annakidején tátott szájjal olvastam és megdöbbenve nyugtáztam, hogy a kapitalizmus legalább akkora lapát sz@r mint a szocializmus, csak éppen másképpen az. Többek közt, és ez az ami beugrott, ecsetelte, hogy a brit gyarmatügyi hivatalnak akkor amikor Nagybritannia területének az ötvenszeresét tették ki a gyarmatai, 42 tisztviselője volt. Amikor a gyarmatok területe az anyaország területének a felére zsugorodott, akkor a hivatalban 475 tisztviselő tevékenykedett. A számokat most bevallom „légbőlkaptam”, mert 40 év távlatából nem emlékszem pontosan, de ilyesmi arányon akadt fenn a szemem. Szóval a hivatal hajlamos szaporodni, íróasztal íróasztalt fial, egyetlen bürokrata sem képes elképzelni, hogy nélküle is működne a világ. Ráadásul minden bürokráciát a bürokratáknak kéne leépíteni, ami nonszensz. Én azok közé tartoztam, akik remélték, hogy a számítógépek majd csökkentik az irodai papírmennyiséget. Nos nincs nagyobb papírpocsékoló, mint a PC egy nyomtatóval összekötve. Ráadásul csak a legfinomabb papír jó neki. Aztán ha egy fénymásoló is van a közelben!!!

Nos ide csatlakozik a Toldy Miki jegyezte mai három történet. Íme az első:

Te megemlítetted az "újítási versenyt" (mármint hogy én egy korábbi mesémben), én most a másik, ha lehet, még nagyobb őrültségről írnék, a "szocialista brigádverseny"-ről. Amit a tengerésznyelv mindközönségesen és teljes joggal a "hazugságverseny" kitüntető címmel illetett. Ugyanis az volt á-tól zet-ig!

Mást ne is említsek, a "Budapest" m/s, hót lusta kápóm esete, aki a géptérben történtekről csak a piszkozati naplóból értesült, ugyanis az volt a mániája, hogy a "rendes" gépnapló "Megjegyzés" rovatába csak ő írhatott bele, hogy "szép legyen", kimásolva, nem is kicsit kikozmetikázva a külön füzetbe vezetett napi tevékenységek bejegyzéseit.

Nos, „HF” kiadta az ordert, "chief, állítsa össze a szocialista munkaversenyről az elvégzettek listáját, az óraszámoknál nyomja meg a tollát, de rendesen!"

A parancs szerint föl lett sorolva minden, amit egyébként is, mint normális hajóviteli munka el lett végezve, nem volt abban semmi "fölajánlás", csak rendes "jó tengerész gondosságával" elvégzettek. A munkaórák beírásánál csupán arra figyeltem, nehogy több legyen, mint a létszám szorozva napi munkaidő+ némi túlóra.

Fölvittem a kápó kabinba, az öreg ránéz a végösszegre. "kevés"! - és elveszi a kezemből a papírt. Majd "kiigazította" a munkaórákat és így lett elküldve. Már a "Hungária" m/s-en üzemvezetősködtem, amikor az egyik fizetési lapon igen szép extra összeget látok, melléírva: "szocialista brigádverseny I. hely" A kutya nem vette észre, hogy az órák száma szerint mi más világban voltunk, ahol a nap legalább negyven órából állt!

A második történet hőse azóta ugyancsak a felhők között hajózik már, Kacsenyák Karcsi bácsi, az eset idején gépüzemvezető, ahogy ugye minden blogolvasó már kívülről fújja; „kápó”. Mint minden tisztességes becsületes műszaki ember, gyűlölt mindenféle papírmunkát, adminisztrációt. Mit mondjak? A gyűlölet szó kevés ide…megvetette a helyes kifejezés. Na de folytassa a Miki:

Karcsi bátyánk egy aranykezű mesterember volt, a motorok nagy szakértője, lévén a Ganzból került a tengerhez. És valóban arany volt a keze, olyan dolgokat megcsinált, amire nagy javítók sem igen mertek volna vállalkozni. Mint ilyen, ha lehet, még jobban utált mindenféle papírral végzendőt, legszívesebben átpasszolta a beosztottaknak, hagyják őt ezekkel a marhaságokkal békén. Ő végzi a dolgát, nem irodista!

De ami muszáj az muszáj, nagy kínkeservesen összehoztak egy "hazugságlistát" ők is, ezzel letudva a "kötelezőt". Telnek az évek, az egyik "szocialista brigádverseny" kiértékelés után kegyetlenül lecseszik az öreget: "Ez volt tavaly is beküldve, hogy gondolja!!!"

Az öregúr értetlenül fölhúzza a vállát: "Mi bajuk ezeknek?! Három évig jó volt, most mit akarnak?!!!"

A harmadik mese nemcsak a papírmunka gyűlöletéről szól, hanem annak az annakidején gyakori tengerészmondásnak az eredetére is fényt derít, hogy: „Na az kap egy üveg Whiskeyt!”. Ez olyankor hangzott el, ha valami elképzelhetetlen dologról esett szó. „Ha azt valaki megmondja…” „Ha azt valaki megcsinálja…”

És akkor ismét átadom a szót a mesélőnek, szereplők :Gaál Pista kápó és Forgács Emil a Tengerhajózás akkori főmérnöke (igen, a Charlie bácsi és a telefon meséből már ismerjük).

G.P. (nem egyedüliként) borzalmasan utálta a havi gépüzemi jelentést írni - nem csodálom, ocsmány egy elfoglaltság volt - és meggyőződése volt hogy a kutya sem olvassa el a "fúrótoronyban", csak belökik a hajó dossziéjába. Egyik ilyen alkalommal kb. a szöveg felénél beszőtte a "kap tőlem egy üveg gin-t, (ekkor ez volt a favorit tengerész ital, a "Gordon's dry gin") aki eddig elolvasta!"

Postázás valahol külföldön, pár nap eltelik, távirat a güv-nek: "kérem, ne felejtkezzen el a gin-ről hazajövetelekor! Forgács+" 

 15:56 Ahányszor csak kimegyek a deckre azonnal visszajönni van kedvem. Hideg van és viharos a szél, egész elszoktunk a széllökésektől, hogy himbálja a hajót. Tegnap dél-délkeletivel kezdett, ami mára felerősödve keletire fordult. Jó lenne már kint tevékenykedni. Olvasok, alszom, olvasunk alszunk. Rádiókat hallgatok. Már csak szelíd derűvel hallgatom a legújabb híreket. Széll Kálmán nemmegszorító terv, Széchenyi fejlesztési terv. Mindenki tudta, hogy meg kell húzni a nadrágszíjat (először Rákosi Mátyástól hallottam az első három, vagy tán ötéves tervben, azóta is megy a húzd meg-ereszd meg) de a Fidesz nyert azzal hogy erre semmi szükség. Na most előóvakodtak vele mégis. Persze az "igazi" hogyantovább még nem látszik. Addig is egy kis gumicsont a népnek, lesz Elvis Presley tér! Hurrá ! Mondjuk akiknek emiatt jópénzért lakcímkártyát kell cserélni, nem lesznek boldogok. Hallgatom a rádióban valamelyik államtitkár (nem az Illés Zoli, azt a seggfejet ismerem) nyilatkozik, hogy a Duna, meg a hajózás, hogy nem szabad a környezetvédelmet a hajózás igényeinek alávetni, abba kell hagyni a kotrást... Abból amiket mond, hallom, hogy fingja sincs a dologról, de megetették a méregzöldek. Már csak legyintek. "RP"-vel elmélkedünk ilyesmiken Emailekben. Valaha dirigált az uralkodó. Ha szerencséje volt az országának volt esze és megválogatta a vezető gárdáját, működött az ország. Persze ehhez kellett a főurak akarata is, II József hiába előzte meg korát, elgyengülve halálakor mindent visszavont. Nekünk egyszer volt piszok szerencsénk. A kiegyezés után egy ország épült fel a semmiből pár évtized alatt. Tudósok mérnökök megmondták a hülyéknek, hogy mit hogyan. Ehhez kellett Deák, Széchenyi, meg a többiek, akikről a belváros utcái elneveztettek. A világ a nagy demokratizálódás során... helyesbítek, a fehérember világa folyamatosan elvesztette az erejét. A fenenagy demokrácia lehatolt az iskolákba, már nem kötelező tanulni, a "poroszos" tudáscentrikus oktatást felváltotta a szabadon szárnyaló intellektuális hülyeség szabad kibontakoztatása. Le a tanárokkal, le a tudással! "RP" ezt írja Ausztráliából: "Valahol olvastam hogy igazából az elmúlt 15-20 évben demokratizálódott minden; iskola, kultúra, rádió, TV stb. Előtte “elitista” volt, mondták elitélőleg. Hát ez az. A média azok “oldalán van” akik megbuktak fizikabol. Az a menő. Jó, mondjuk nem köpjük le aki nem bukott meg, csak lenézően mosolygunk. Angolul sok jó szó is van rajuk: geek, nerd stb. Szóval hülyének lenni az menő". Nincs mit hozzátegyek. Ezek a gyerekek ezzel a szorgalommal, ezzel a megszerzett tudással a reformkorban éhen pusztultak volna. Déri, Bláthy, Zipernovszky (a transzformátor feltalálói), Jedlik Ányos, Mechwart András, Pattantyús Ábrahám seprűvel kergették volna ki őket a laboratóriumukból, gyárukból, ha bemerészkedtek volna okoskodni. Nem így ma! Ők vannak többen, kezükben a média, kezükben a politika, kezükben a nemzet. Általános iskolában felsőtagozatos osztályfőnököm Gyuri bácsi ezt a Széchenyi idézetet íratta valamelyik füzetünk első oldalára, hogy "Kiművelt emberfők sokasága teszi a nemzet erejét.". Széchenyi forog a sírjában. Mondom...legyintek...Látszik? Kelemen Anna for president!

21:40 Szakad a hó. Már vagy 4-5 centi van a decken. Ennyit a tavaszról.

  Lehet, hogy csak azért, mert már nagyon várom, de ma mintha kicsit javult volna az idő. Be kellett menjek a városba, ami nálam mindig egy nehéz döntés, de már hosszú ideje halogatom, na most rászántam magam. Az a helyzet, hogy minden évben be kell menni azért a matricáért az önkormányzathoz, amivel egész évben ingyen parkolhatok a VII. kerületben, mint a súlyadót oda fizető lakos. Namármost ma már március van, szóval nem kapkodtam el a dolgot. Nem járok autóval a városban, csak ha nagyon muszáj, jó nekem a kerékpár is, meg a BKV. Ja és ha lenne lelkierőm a robogót megszerelni, de ebben a hidegben nem akaródzik. A 2-es villamosra ott szállok fel az OBI előtt, ahol tegnap a szörnyű baleset volt. Nos láttam a homokkal felszórt helyszínt....nem csodálom, hogy nem maradtak életben az áldozatok, annyi vér folyt ott ki, hogy a vastag homokréteget nagy foltokban átitatta. Nem is tudom, nem kötelessége ezt valakinek feltakarítani? Vagy majd felszárad és elfújja a szél? Nekem nem esett az utamba, meg ha arra kellett volna mennem is, kikerülöm, de az emberek akik a buszmegálló és a zebra közt közlekedtek átgázoltak rajta. Talán ez a megoldás. Apránként elhordják a cipőtalpak a véres sarat. Elgondolkodtam, hogy áll az ember a biztonságos(nak vélt) megállóban és pár másodperc múlva nem él. Aztán azon, hogy egy szerencsétlen gyerek elalszik a volán mellett, mert siet, mert nem aludta ki magát, mert, végre van állása és hajtani kell és egyszercsak gyilkos lesz. Jómagam sokszor aludtam el már vezetés közben. Bizony. Csak szerencsém volt. Emlékszem amikor a Grósz Károly felszabadította a valutakeretet, én hetente háromszor ingáztam a Trabanttal Bécs-Budapest közt számítógép alkatrészeket "importálva". Pár hónap alatt elköltöttem a saját, a feleségem, a három gyerekem, az apám és az anyám valutakeretét. Rettenetes volt. Kelés hajnalban, ki Bécsbe, megvenni a cuccot, irány haza.  Egyedül a szakadó esőben éjjel. Brummog a motor, álmosítóan kattog az ablaktörlő, egyenletesen susognak az esőcseppek, hopp már alszom is. Akármit csinálok mindig elalszom újra meg újra. Letekerem az ablakot, bevág az eső, verset szavalok, hangosan énekelek...hiába.  Még álmodok is a tizedmásodpercek alatt. Ha megállok aludni, elalszom esetleg órákra... nem lehet. Haza kell érni, reggel nyitásra be kell vinni a vevő cégnek az alkatrészt, rakják össze belőle a PC-t  délután viszi a vevő. Késni nem lehet, mert a megbízhatóság az üzlet alapja. És csak azért tudtam ezt csinálni, mert olyan munkahelyem volt ahol egy hetet dolgoztam napi 12 órát, a következő hetem szabad volt. Ez pontosan azt jelentette, hogy egy hónap alatt két hónapot dolgoztam. Hogy legyen lakás, cipő, ruha a gyerekeknek. Szóval nem a luxusra kellett a pénz. Én is ülhetnék a börtönben, ahova most ezt szerencsétlen a srácot vitték.

 Na ma rövid leszek. Idő annyival rosszabb mint tegnap, hogy a nap nem süt. A tegnapi hosszú történetnek lesz majd folytatása, de most a változatosság kedvéért olyan pici, de emlékezetes mondásokat idézek, melyek imitt amott soksok év múlva is felbukkannak, ahogy én is rájuk bukkantam éppenhogy ma két Emailben. 

Előzetesen. A Mahart tengerhajózás gazdaságtalannak bizonyult üzemeltetésének véleményem szerint egyik oka volt a rettenetesen heterogén hajópark. Ugye voltak a régi itthon gyártott "hazajárók", aztán norvég exportra gyártottunk hajókat, ami abból a nyakunkon maradt, mert nem vették át valamiért, megkapta a cég. Tartoztak a ruszkik, hajóval fizettek, tartoztak a lengyelek, hajóval fizettek, tartoztak a bulgárok, hajóval fizettek. Ez a műszaki fenntartás szempontjából iszonyatosan komplikált alkatrész, berendezés, felszerelés szortimentet jelentett. Ha egy cég gazdaságosan akar hajókat üzemben tartani, legjobb, ha csupa egyforma hajója van, melyen minden berendezés azonos típus. De ha méretkülönbségek vannak az se baj, csak a kishajón legyen hathengeres, a nagyon meg 12 hengeres ugyanolyan gép. A kicsin hat, a nagyon 12 ugyanolyan daru, stb. Ilyenkor mindenből csak kevés alkatrészt kell drága pénzért készleten tartani, az egész logisztikai költség optimalizálható. De az, hogy szinte minden hajón minden más, hogy a lengyel hajó UNITRA VHF rádiójának javításához Amszterdamban csak Marconi szakembert lehet találni, aki persze egyből azt mondja cserélni kell az ő készülékére, hisz fogalma sincs hova nyúljon a lengyel cuccban, az hogy a szovjet építésű hajó harckocsimotor hajtotta havariaaggregátorának megrepedt hengerfejét Amszterdamba csak csillagászati összegért lehet a SZU-ból beimportálni, az mind, mind drágít. Egyenként persze apróságok, de együttvéve hatalmas költségek. Ahhoz tudom hasonlítani, hogy egy homokszem egy csapágyba az olaj mellé ugye semmi. De ha az egész olajat homokra cseréljük! Ráadásul az "ajándék" hajónak nem lehetett a fogát nézni. Nem lehetett, tán eszébe se jutott "odafent" senkinek az államvezetés szintjén, hogy kérem: csak Krup Atlas radart, csak Deuz diesel fő és segédgépeket, csak Marconi rádiót,  csak ilyen, meg amolyan, előre jól kiválasztott, egységes felszereléseket fogadunk el. Minden "adós" azzal szerelte fel a hajókat, amije épp volt elfekvőben. Még az elvileg egyforma, Ady-Petőfi, Bodrog- Kőrös-Sajó, Budapest-Hungária hajók közt is akadtak különbségek. Így persze borzasztó nehéz a műszaki fenntartás. Na ezután jön a mai  első mondat a nemrég a nosztalgiavacsorán elhangzottak kapcsán már idézett "L GY" szájából:.

 Mi legyen az új hajók neve?? Legyen női neve! M/S "Mari" M/S, "Kati"  és így tovább! Akkor legalább joggal mondhatjuk: "na, ezt is baszhatjuk!"

Aztán jött a következő probléma. De mielőtt ecsetelném, tudni kell, hogy a hajózó állomány körében (vajh miért is?) a vállalat Vigadó téri irodaépületét "fúrótoronynak" becézték. Tehát neve már találtatott a hajónak, de ki legyen a "hajókeresztanya"? Kényes kérdés volt ez. Ugye Angliában egyszerű, ha nagyon nagy a hajó, jöjjön a királyné, ha kisebb, a hajózási társaság tulajdonosi köréből valami nőrokon, minél öregebb és csúnyább annál jobb. Na ezt mi is megpróbáltuk "másolni" a Csokonai keresztanyjának a "tulajdonosi" körből Kurucznét az ötödik kerületi párttitkárt kérték fel. Amikor  már eldöntött volt a dolog, a kiválasztott barba, Lüdü, aki igen jó viszonyban volt az igazgatónkkal,  megengedte magának az alábbi mondatot: "Mi a fenének mentek külsősé', nincs a "fúrótoronyban" elég "kuruc"??!!"

És még egy mondat a "frissiből". Tegnap írtam a  nagy szakértelemmel elkövetett akcióról és  lesz még egy történet, ahol ugyanilyen körmönfont módon igyekszik a hajózó személyzet a vállalat érdekeit a biztosító rovására érvényesíteni, hogy kicsit körülirjam a röviden csak biztosítási csalásnak nevezhető eseményt.  "TM" írta:

A kilencvenes évek elején beszélgettem a kárrendezési csoport egyik munkatársával és azt találtam mondani neki: "örökös állást szereztél magadnak"!

"Nem is sejted, mennyire igazat mondtál" - szólt a válasz, - épp a napokban került a kezembe egy 1958 óta húzódó ügy"!!!!

19:09 Rejtélyes dolgok történnek velem. Aki nem olvassa a kommenteket annak mesélem, hogy tegnap jelentkezett "Emberfia", aki egy kézirat olvasására és véleményezésére kért fel. Amúgy ő már a harmadik irodalmi témájú megkereső, korábban pl.egy hölgyet próbáltam távoktatni, aki mindenáron hajós történetet akar beilleszteni a regényébe, de nem látott még hajót csak filmen. Tartok tőle, hogy megsértődött, pedig igazán nem volt szándékomban megbántani, csak pár dolgot ki kellett mondjak. Na de vissza "E" történetéhez. Akit a válaszom érdekel nézzen utána a tegnapi kommentek közt. Végülis kötélnek álltam, bár valami aggasztó titiokzatosság veszi körül a dolgot, "Emberfia" ne hajlandó magáról semmit se elárulni, ilyenkor az ember attól tart, hogy magára bátorít valami tökkelütöttet, olyasvalakit, mint a megnemértett feltalálót, aki a perpetum mobilével tarktálja, vagy egy alanyi költőt aki zseniális verseivel tömi a levélládáját. Annyit bevallott, hogy hajózik, de se a nevét se egyebet nem hajlandó magáról közölni, szóval mondom, rejtély az ember ahogy bujdokolva, csak a kéziratát dugja ki a bokorból. A kézirat elsőre csalódás, sehol semmi hajózási vonatkozás, az első pár oldal után az a meggyőződésem támadt, hogy hagyom a fenébe. Családfakutatás során "E" apja leásta magát néhányizigleni őseihez, akik minden bizonnyal nehéz hányatott sorsú emberek voltak de bevallom belefáradtam a ki kinek a nagybátyja, unokahúga,  és hogy halt meg pokoli balszerencse, vagy kínok közt, esetleg éppen életben maradt csodás  szerencsével megmenekülve a veszedelmekből. Akiben megvan az a motiváció, hogy "ez az én dédapám bátyja volt, akivel ez történt", annak persze fontos ez a dolog, de kívülállónak érdektelen, tehát nem regénytéma. Legalábbis így, mint egy jegyzőkönyvi feljegyzés biztos nem. Ahogy Moldova írja, "Egy regényt mindenki meg tud írni, a saját életét". Szerencsére nem vette el a kedvem véglegesen az olvasástól a nehézkes indítás és amikor a szerző rátért a saját életére, akkor kibontakozott egy olyan ember sorsa, aki a saját bőrén tapasztalta meg és képes volt le is írni hitelesen azt, ami annyi hasonló ember kínkeserves küzdelme volt a XX. század történelmének mindennapjaival. Az iromány olyan "tömény", hogy több regényre elég lenne a témája, frontregényre, TSZ drámára, háborús szenvedések kibontására, rendszerváltás aljas alakulására, szóval minden olyanra, amikből írói tehetséggel megáldott emberek képesek nagy példányszámban kiadott könyveket, díjnyertes filmeket írni, ha a rejtélyes(kedő) "E"-nek van hozzá energiája érdemes lenne vele foglalkoznia és nem egy ilyen autszájdernél házalni vele, mint én vagyok. Tehát a kézirat olyan véleményem szerint, mint egy doboz levessürítmény, több adag leves is készíthető belőle, de így ebben az állapotban fogyaszthatatlan, olyan mint egy jegyzőkönyv, nem irodalom és nem filmforgatókönyv, tehát kiadhatatlan. A szerkezeten az is látszik, hogy sokszori nekifogással készült, tehát van benne ismétlés, felesleges visszautalás.Ha viszont mégis úgy döntene valaki, hogy egybe megírja, vagy megfilmesíti, olyan lenne, mint a Forsyth Saga, vagy tán a Sogun. Szóval alapanyagnak jó, sőt nagyon jó az emlékirat, pontos kordokumentum, tanítani kéne iskolában a legújabbkori történelem órákon, de jelenlegi formájában csak egy letehetetlen megszakíthatatlan gyomrot görcsbe, kezet ökölbe szorító szófolyam. Ennél sokkal többet is ki lehetne belőle bontani megfelelő írói, dramaturgi tehetséggel. Mondjuk ez egy nagyon rögös út, eszembe jutott, hogy Kertész Imre Nobel díjas "Sorstalanság"-át korábban a hazai kiadó visszaadta, pontosan azt a lírai megközelítést róva fel hibájául, melyért  a díjra alkalmasnak találta a bizottság.

Reggel amikor felkeltem és kimentem a deckre minden vastagon zúzmarás volt. Mínuszok odakint bőséggel, a vízhőmérséklet a hajófenéken plusz fél fok fok. Amikor felfedeztem, hogy a Raymarine Bidata mélység/sebességmérőn van vízhőfok kijelzés is, már bántam, hogy a Novotel régi hűtőkamráinak bontásakor, a szemeteskonténer elől kimentett, hosszú kapilláriscsöves, minden modern elektronikát nélkülöző, antik körtárcsás hőmérők közül egyet beépítettem a szalonba, melynek az érzékelőjét a fenéklemezre belül a hőszigetelés alá ragasztottam. Most már nem bánom. A cockpitban az LCD kijelzős műszernek esze ágában sincs ilyen hidegben bármit is mutogatni, a régi jó mechanikus műszer meg dolgozik, ahogy kell. Majd meglátom mire leszek képes nap közben, de könnyen lehet, hogy korán örültem a melegnek, minden meteorológus szembemegy velem. Monnyanak le! Egyelőre visszaülök a kályha mellé egy könyvvel, mert itt a térképasztalnál még nincs valami meleg. Ha megjön az ihletem, este lesz mese.

20:59 Hát nem melegedett fel az idő túlságosan, akárhogy is sütött a nap. Én ahogy mondtam leültem a helyemre a Vitorlázás legfrissebb számával, aztán amikor "J" befejezte a reggelit, leengedtem az asztalt, azaz visszaalakítottam az "étkezőgarnitúrát" franciaággyá és ledőltem, aminek az lett a vége, hogy újsággal a kezemben elaludtam és csak ebédidő után ébredtem fel. Így a szokásos ebéd utáni alvásból ebéd előtti lett. Délután idebent a telepen sétálgattunk, szóval ma se történt semmi hasznos, hacsak az nem, hogy a tereprendezés során kivágtak egy csomó fát és a feldarabolt tuskók közül egy baromi nagyot legörgettünk favágó tőkének, mert a "MP"-től kapott fákat nem igazán tudtam idáig min felhasogatni. Ami alant jön, azt a Veperdi Bandi küldte, három történet és nem szeretné, ha hozzájuk nyúlnék, tehát a stílus nem az enyém én csak szétdaraboltam több napi adagra. 

                                               Biztosítási trükkök I.

                                                 (1971 és 1980.)

Az embereknek határozott, és általában nem pozitív véleményük van a biztosító társasá-gokról. Persze van ennek alapja, nem is kicsi, de azt látni kell, hogy a biztosítás is üzlet, (de még milyen jó üzlet) és mint ilyen, nem jótékonysági intézmény. Ebből adódóan a két fél tel-jesen ellenérdekeltnek tűnik. A biztosító társaság minél több díjat akar beszedni, és minél ke-vesebbet szeretne kifizetni. A biztosítást kötő fél pedig pont fordítva gondolkozik. Így azután adottak a konfliktushelyzetek. Sokak előtt ismert az az alapvicc, amikor egy biztosított egyén háza beázik a havas esőtől, az elektromos vezetékekben zárlat keletkezik, és a ház leég. Ami-kor kéri a kár megtérítését, a biztosító társaság a következőképpen reagál: - Uram! Önnek biztosítása van az eső és a hó okozta károkra, de a havas esőről egyetlen szó sincs a kötvé-nyében, így tehát önnek nem jár semmi.

Az érem másik oldala pedig az, amikor a károsult apait-anyait bedob és jóval nagyobb kárt jelent be a valóságosnál, de akad olyan is, hogy szándékosan idézik elő a károkozó ese-ményt. Ezzel csak azt akartam jelezni, hogy egyik oldal sem a földre szállt angyalok gyüleke-zete, de általában a biztosítók a győztesek. Nem csoda hát, hogy a biztosítottak mindent meg-ragadnak azért, hogy valamicskét visszakapjanak a befizetett pénzükből. Különösen igaz ez a hajóstársaságok tekintetében. A hajók biztosítása nem olcsó dolog, így érthető, hogy a fedél-zeti tisztek képzésében helyet kapott a biztosító felé beadott kárigények helyes és a hajótulaj-donos szempontjából előnyös alkalmazása. A következőkben két ilyen esetet szeretnék el-mondani, melyeknél egy-egy apró szabálytalanság árán tekintélyes összegeket sikerült vissza-szerezni a károk kijavítására. Az esetek már régen elévültek, sőt már maga a hajóstársaság sincs meg, így hát nyugodtan lehet beszélni a dologról.

1971 tavaszán Alexandriába érkeztünk a Dunaújváros nevű hazajáróval, mely a neve ellenére a többi sorstársával együtt, akkor már sok éve nem járt haza a budapesti anyakikötő-jébe. A kikötő szokás szerint zsúfolt volt, így a külső kikötőben kellett lehorgonyoznunk. Jó néhány napot töltöttünk ott szabad rakpartra várva, és ez az idő kiválónak mutatkozott arra, hogy eltüntessük a hajó külső oldalán keletkezett rozsdafoltokat. Akkor már én töltöttem be az „öregmatróz” szerepét, így nyugodtan kérhettem Gyula bácsit, a Bócmant, hogy én legyek az egyik, aki a dunai ladikból kívülről kaparja és festi a hajó oldalát. Abban az időben a kikötőkben még megengedték az ilyen munkálatokat.

A második napon reggeli után vízre is tettük a dunai ladikunkat, melyet a helyiek min-dig megcsodáltak a különös formája miatt. Laci a tisztjelölt lett a társam, akivel amúgy is egy kormányőrségben voltunk, és aki pár évvel később tragikus körülmények között veszett oda egy bérelt ciprusi hajóval, melyen mint a cégünk által kiküldött rakományellenőr szolgált.

Az alexandriai kikötőben három és fél évvel a 67-es izraeli-arab háború után még min-dig divat volt az izraeli békaemberek elleni védekezés. Ez abból állt, hogy éjjel-nappal három-négy haditengerészeti csónak cirkált a kikötőben és kb. negyedórás időközökben bedobtak a vízbe egy meggyújtott gyújtózsinórú 20 dekás trotil töltetet. A felrobbanó töltet által keltett víznyomásnak kellett volna elpusztítani vagy elkábítani a beúszott békaembereket, amit minden bizonnyal meg is tesz, ha azok egyáltalán beúsztak volna. Az arab haditengerészek persze nagyon élvezték ezt a nagy hanggal járó tevékenységet, és viccből, vagy némi rosszindulatból, a kikötőben álló hajók közelében igyekeztek robbantgatni. Ettől viszont éjjel az ember úgy érezte magát az ágyában, mintha rá akarna szakadni a kabinfal.

Miközben bepakoltuk a ladikba a szerszámainkat meg a festéket, hol közelebbről, hol távolabbról hallottuk a nagy durranásokat. Lemásztunk és a mellvédhez kikötött kötelek mentén odahúztuk magunkat a pupához  a baloldalon, hogy ott kezdjük el a munkát.

- Hé! Valaki! - kiabált Laci.

- Mi van? - nézett ki a mellvéd felett Péter a hajóács.

- Zárjátok be a legénységi WC-t egy félórára! - A ladikunk ugyanis éppen a kifolyó alatt állt és nem akartuk, hogy munka közben valaki ránk öblítse a végtermékét.

- Jó! - intett Péter és eltűnt a szemünk elől.

Komótosan, de tempósan vakargatni kezdtük a rozsdafoltokat, majd a drótkefékkel igyekeztünk lecsiszolni a rozsda maradékát, végül Laci bekente míniummal a letisztított foltot. Miután egy csónakhosszal végeztünk, előrébb húztuk magunkat a legénységi szalon abla-kai alá. Közben észre sem vettük a közelünkbe ért viharvert motoros bárkát, melyről vagy nyolc, valamikor piros színű, de a piszoktól szinte megfeketedett mentőmellénybe öltözött arab haditengerész integetett felénk.

- Szigarett, viszki? - kiabálták. Cigit meg piát akartak.

- Mafis! (Nincs!) - ordított vissza Laci -, különben is menjetek a picsába!

Az arabusok, akik biztosan nem értették a magyar szavakat, felfogták a lényeget. Dühösen ordibálni kezdtek, amit viszont mi nem értettünk, de sejtettük miket mondanak. A koszlott bárka elkanyarodott és a hajótól nem többre, mint 15 méterre bedobtak egy robbanótöltetet.

A hangos robbanás után határozott javaslatokat tettünk nekik, hogy kikkel létesítsenek vérfertőző kapcsolatokat, majd folytattuk a munkát. A délelőtti kávé után már a négyes raktár magasságában jártunk, amikor nagy jövés-menés támadt a fedélzeten. Először a Kápó tűnt el a gépházajtóban, majd kisvártatva előbújt és a középfelépítmény felé sietett. Alig egy perc múl-va már a Barba és a Chief társaságában jött visszafelé és mindnyájan lementek a gépházba.

- Nézd már! Az Öreg lemegy a gépházba! - mormolta Laci.

- Már hét hónapja vagyok lent, de ilyet még nem láttam. Mi lehet az oka? - értetlenkedtem.

- Hé Lajos! - kiabált fel Laci az éppen arra siető gépaszinak. - Mi ez a nagy nyüzsgés?

- Víz van a gépházban. Már a pajorokat (pajorlemez= bordás acéllemez amiből a gépházi járófelületek készülnek {A Teng.})  emelgeti. Most kezdtünk el szivattyúzni - felelte az aszi és ő is besietett az ajtón.

- A fenét! Csak nem süllyedünk? - vigyorgott Laci.

- Nos, akkor mi vagyunk a legjobb helyen - jegyeztem meg.

Ekkor Péter a hajóács bukkant fel a kanizsella alól és a IV-es raktár duplafenekét és fenékárkait kezdte szondázni.

- Száraz mind - mondta az odaérkező Bócmannak. 

- Akkor hát csak a gépház alatt van a lyuk - hadarta Gyula bácsi és már szaladt is a gépházajtóban felbukkanó Chiefhez.

- Felmenjünk, Péter? - kérdeztem a szondacső dugóját csavarozó ácsot.

- Maradjatok csak. Nem nagy ügy. A fenékszivattyú már majdnem kikapta az egészet.

- Mégis mi történt?

- Hát a Kapa volt lent éppen szolgálatban, amikor észrevette, hogy a talpát nyalogatja a víz. Felszólt a Kápónak és azonnal bekapcsolták a szivattyút, majd riasztották a többieket.

- Péter! - kiáltott ki a gépházajtóból a Chief. - Szedjenek elő a havaria ládából cementet, meg hozzanak homokot is! - Ekkor meglátott minket, ahogy hullámrésen kukucskáltunk befelé. Odajött. 

- Maguk maradjanak a csónakban. A jobb főgép alatt kilyukadt az egyik lemez. A gépészek egy darabka vaspálcát fognak kilógatni a lyukon, de előbb a Bócmanék dobókat húznak át a hajó alatt, és maguk fogják a dobó öblével kihalászni a kilógatott vasat! Menjenek hátra a ladikkal!

Hátravontattuk magunkat. A pupán Gyula bácsi a deckboyjal dobóköteleket csomózott. Az egyiknek a közepére rákötött egy másikat és nehezéknek egy seklit, majd a dupla szálra is egy nehezéket úgy 15 méterre. Ezután a dupla véget leadták nekünk a baloldalra, míg ők a másik végét a hajó fara mögött átvéve a jobboldalon eresztették be a vízbe. A nehezékek ellenére elég keservesen sikerült a hajó alá húzni és előrevinni a Kápó által megadott helyig. Itt azután szétnyitottuk a dupla véget, és amikor szóltak, lassan húzni kezdtük. A gépházból ekkorra már egy acéldróton kilógatták a vasdarabkát. Mintegy félórás kínlódás után a kezünkben volt. Feladtuk a fedélzetre, ahol a drótról leszedték a vasat és egy, a gépműhelyben kifúrt szárú, nagy kapupánt csavart kötöttek rá. Ezután visszaengedtük a vízbe, majd a gépházból óvatosan visszahúzták lyukba, ahol tömítéseket tettek rá, végül több anyával jól leszorították. Ezt követően Péterék a már bekevert betont beöntötték a fenékborda közébe. Másnapra a cementbox megkötött és egy csepp víz sem szivárgott a hajóba.

A rakodás befejeztével Trieszt felé indultunk. Menetközben a nulla-hatos kormányőrségben voltam Lacival, és ez mindig jó információ forrást jelentett. A parancsnok és a tisztek a hídon beszélték meg a különböző ügyes-bajos dolgokat, így a kormányos matróz sok mindent megtudott. Ily módon értesültünk arról, hogy a hajó ugyan biztosítva van lékesedés ellen, de Alexandria abban az időben háborús övezetnek számított, így az ott keletkezett károkra a biztosító csak akkor fizet, ha külön háborús biztosítással rendelkezünk. Ilyet persze a cégünk, a legtöbb hajóstársasággal egyetemben, nem kötött.

Amennyiben a tavasz végén esedékes nagyjavításon végrehajtandó fenéklemez csere költségeinek jelentős részét a biztosítóra akarjuk terhelni, a lyuknak nem Alexandriában, hanem valahol békésebb vizeken kellett keletkeznie. Szerencsénkre Kréta alatt egy nagyobb vihart fogtunk ki, és a hajónaplóban itt jegyezték be a lékesedést és a tett intézkedéseket. Amilyen pechem volt, ebben az időpontban éppen én kormányoztam. Később hajónapló kivonatot készítettek, amit lefordítottak angol nyelvre, hogy a trieszti hatóságokkal elfogadtatva, benyújthassák a biztosítónak.

Triesztbe érkezve a hajó bejelentette az eseményt a hatóságoknak, akik átvették a dokumentációt, majd az angol nyelvű szöveget lefordíttatták olaszra. Ezután a helyi törvények szerint a Parancsnoknak, a Gépüzemvezetőnek, szolgálatban lévő tisztnek és kormányos matróznak ki kellett menni a Bíróságra, hogy esküvel tanúsítsák azt, hogy az eset a leírtak szerint történt. Fel kellett fogadni egy hites tolmácsot is, aki az eredeti magyar nyelvű szöveget összeveti az olasszal, továbbá aki a Bíróságon ellátja a tolmács szerepét.

Ki sem volt alkalmasabb erre a feladatra, mint a trieszti sipi (shipschandler=a hajók ellátására szakosodott kereskedő {A Teng.}) , az osztrák származású, de magyarul is törve beszélő K. úr.

Az adott napon tehát nekem is mennem kellett a többiekkel a Bíróságra. Séta közben megkérdeztem a Barbát.

- Parancsnok úr! Ez hamis eskü lesz. Mi van, ha én nem szeretnék hamisan esküdni?

- Na gyerekem, azzal nagy bajt okozna. Azután pedig szétrúgom a seggét! Világos?

- Igen Captain.

A szép, monarchia kori bírósági palota kapujában már ott várt bennünket K. úr. Felvezette a csapatot az első emeletre, majd a Barbához fordult.

- Kérem ideád nekem á mágyár meg italiano pápírok!

Megkapta és belemélyedt először az olasz, majd a magyar szövegbe. Többször is átfutotta, majd értetlenkedve mondta:

- Nem értem. Mi á problémá? Mi ván kár?

- Hogy, hogy? - hördült fel a Parancsnok. - Hát az, hogy kilukadt a fenéklemez!

- Ez nincs benne italiano pápírban - bizonygatta K. úr.

Izgatott magyarázkodás következett, melynek során mind a három, különböző nyelvű dokumentumot összehasonlították és kiderült, hogy az angolról olaszra történt fordítás során elveszett a lényeg. A hibát hamar kijavították, K. úr pedig elrohant, hogy valamelyik irodában legépeltesse a módosított olasz változatot.

Nem sokkal azután, hogy visszaért, mindnyájunkat beszólították egy terembe, ahol a formaságok K. úr tolmácsolásával zökkenőmentesen lezajlottak.

Júniusban a nagyjavításon kicserélték a lyukas fenéklemezt, amiről megállapították, hogy egy helyen valami hengerlési hiba folytán sokkal erősebben korrodált, és előbb-utóbb mindenképpen kilyukadt volna. Az alexandriai robbantásoktól kapott ütések csak siettették ezt a folyamatot. Arról viszont, hogy cég és a biztosító mire ment egymással, még a Parancsnok sem kapott semmiféle információt.

 Na Jégtörő Mátyás úgy tűnik nem okoz csalódást. Már tegnap este elolvadt az amúgyse vastag hártyajég a hajó körül, reggel meg sziporkázó napsütés, szélcsend és felmelegedés köszöntött ránk. Ki is használtam az alkalmat és felhasogattam pár tuskót, pótlandó a cockpitban felhalmozott és az utóbbi dermesztő napok miatt megcsappant készenléti tüzelőmennyiséget. Minduntalan azt remélem, hogy a beköszöntő tavasz miatt ez már el se fogy, majd vissza kell hordani a partra, de egyelőre úgy tűnik túlzott az optimizmusom. Legalábbis idáig! Na de majd most! Hosszú ideje se egér, se patkány nem járt a hajón, a csapdák és a decken elhelyezett referenciacsalik érintetlenek, alighanem kiirtottam szegényeket, legalábbis a vállalkozó szelleműeket, melyek kimerészkedtek a hajóra. Az, hogy a parton mit csinálnak, engem nem izgat, éljenek boldogan, sőt korábban is érdeklődve figyeltük a jövés-menésüket, de ha a területemre jönnek nincs kegyelem.

Tegnap este volt a szokásos évi vacsorával keretezett összejövetel az Il Ternyóban a volt tengerészek közül azokkal, akik valaha a műszaki osztályon dolgoztunk,mint hajócsoportfelügyelők, vagy rangosabbak, összejöttünk vagy húszan. Vidám este volt, bár néha elbúsongtunk a hajózás pusztulásán, "L Gy" mesélt dolgokat, hogy tűnt el az a hajómennyiség, persze az árával együtt, mellyel a szovjet államadósság fejében gyakorlatilag meg lehetett volna tartani a Mahartot, és az akkori igazgatót, "Sz B"-t hogy rúgták ki páros lábbal, amikor ez ellen tenni próbált. Az a kevés, amit megértettem belőle elég szörnyű volt, azért mondom, hogy "az a kevés", mert egyszercsak teljesen váratlanul odaült a mikrofonhoz a zongora mellé egy nő és hangos jazzt kezdett el kiabálni és a zongorista is az ő hangszerére csapkodott, ettől kezdve csak ordítozva lehetett beszélgetni az amúgyis borzalmas akusztikájú helyiségben. Sajnos nem lehetett tudni, hogy zenés hely lett ebből a kajáldából, na soha többé nem jövünk ide. Visszatérve, ha néha-néha valami nyíláson keresztül megpillantom a valahavolt privatizálás egy-egy apró részletét, elborzadok. Nem hogy a jéghegy csúcsa amit látok, csak egy pár jégkristály, nem tudom hány millióval kell tehát beszorozni, hogy kijöjjön az egész, de tapintható az a folyamat, ahogy kinőttek a semmiből azok a milliárdos magánvagyonok, amiket manapság már úgy szoktak leírni, hogy az illető ügyes üzletember volt és élt a lehetőségekkel. Nem is lenne ez baj talán. Szinte minden hirtelen gazdagodás  a világon valahogy igazságtalan. De közben az ország, a hazánk,  nemhogy elvesztette a vagyonát, a "népvagyont" amire 45 éven keresztül hivatkoztak, hanem egyre jobban eladósodott, most meg kenik egymás képére a szart, pedig mind benne voltak.

 Hát szégyenszemre körbefagytunk. Megmondom őszintén nem erre számítottam. Szóval törheti Mátyás a jeget, van belőle!

Felteszek egy kérdést a computerszakosaknak, miért van az, hogy a hotmail-com levelezőm nem hajlandó levelet továbbítani t-mail.hu-ra, se fogadni onnan? Kiír egy hosszú litániát, ami persze computerangolul van fogalmazva, de a lényeg, hogy nem műkxik.

Tegnap egyetlen komment se érkezett a mesére, csak a Bakács dolgához szóltatok, ha ez azt jelenti, hogy olyan jó volt a történet, hogy csak tátottátok a szátokat, akkor rendben van a dolog, de ha azt, hogy már unjátok, akkor nem erőltetem tovább a dolgot. Ma még eladom nektek a "Mártha kápó és az ökrös" történetet, ahogy a Toldy Miklós megírta, csak még kicsit "blogosítom", aztán ha nincs, vagy csak nagyon kevés a visszajelzés, nem erőltetem a dolgot, végülis ez egy hajóépítő blog.

Amikor ez történt, a „Nagyember” még kicsit karcsúbb volt, testsúlya még lehetővé tette, hogy ki-kijárjon a hajóról, bár mindig társaságban, "hűséges fegyverhordozójával", ahogy ő mondotta annakidején. Erre a megtisztelő kinevezésre legtöbbször valamelyik gépaszi számíthatott, legtöbb esetben az őrségében lévő (amíg őrségezett, azaz géptiszt volt, mert a kápó az már nem ad őrséget). Hiszen bizalmi ember volt ő, neki kellett hajnali négy előtt és este nyolc után a fridzsidert kisöpörnie, a teljes személyzeti watchmankaját főnökének biztosítani, nehogy éhen maradjon!

Itt megállok egy pillanatra. Valóban nem lett volna szép dolog, ha valóban „éheztették” volna az öreget. Egyszer nevetve mutatta a vacsorára kapott májkrémkonzervet:

-Na most ettől lakjak jól!?

És a dobozt az akós méretű hordóhasa mellé tette.

Amúgy igazi koplalás a magyar hajókon szinte sose esett meg. Volt, hogy pocsék volt a kaja, mert a tolvaj kambuzer és a barba ellopták amit csak tudtak. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy felették, vagy eladták, hanem a Shipschandler adott számlát a cégnek százról, és behozott ötvenet, a különbözetet eltette a barba és lökött belőle a kambuzernek, esetleg az első pincérnek, akik beleláttak a dologba. Persze a cégnél tudtak erről, ezért általában nem engedélyeztek semmi vásárlást, inkább itthonról küldték a kaját kamionnal, aminek egyrészt devizakímélő, másrészt lopásgátló funkciója volt. Persze megesett, hogy hosszabbra sikeredett egy út és közben kifogytunk, de ha egy nagyobb étkű ember még éhes volt, az rendszerint kapott repetát, na persze az nem működött, hogy a lucskoskáposztából kisadag, másnap meg a rántott húsból két dupla adag. De a pincér mindig megkérdezte mindenkitől:” Mit kérsz?” És a válasz lehetett háromféle, kis-, normál-, vagy nagy adag és ha erre lehetőség volt, még válogatni is lehetett, ilyenkor leszólt a pincér a konyhába a szakácsnak aki kiporciózta az adagot: „ Eleknek egy felsőcombos normált!”. Nade vissza a kályhához!

Jelen történetkor az én beosztottam volt a választott, együtt mentek ki délután valamilyen célból. Legtöbbször ruhakeresés volt tervezve, Jóskánknak állandó problémája volt a leghétköznapibb dolgok beszerzése, lévén abban az időben, itt a mi mozgáskörzetünkben, tehát Levante vizein, nem volt ennyi "seggbenvállas" ember, az ő termetére ritkán lehetett valamit is kapni, készruhában.

A Porto Vecchio főbejáratától az "Ökrös"-t egy széles utca választotta el, nem kellett sokat lépni az első hűsítő kortyokért. Hogy ők, ketten mit ittak, nehéz lenne megmondani, lévén Nagyember ekkor sem ivott semmi szeszeset és emlékeim szerint Sanyi gyerek sem volt iszákos. A helység azonban zsúfolt volt, műszak vége a kikötőben és a rakodómunkások ugyanúgy törzshelyüknek tekintették, mint a tengerészek. Nem csak mi, magyarok! Az ajtótól balra állt az ominózus erőmérő gép, két karja bikafejből meredt ki és szarvat formázott. Gondolom, Nagyemberben fölbuzgott a magyaros virtus, "megmutatom ezeknek a makarónizabálóknak, mit tud egy magyar úr" és a szükséges pénzérme bedobása után hatalmas mancsaiba kapta a két szarvat és böhöm nagy teste minden erejét beleadva összeszorította. Össze! És a szarvak úgy is maradtak, két végük egymás fölött összeakadva, a gép pedig hatalmas reccsenéssel megszűnt működni. Az olaszok röhögtek, a tulaj káromkodott, Sanyi barátunk a sarokban sunnyogott, neki semmi köze az egészhez, ő nem is itt van! Ekkor esett meg az a szégyen, hogy Nagyemberünk - ha nem is lángpallossal - de ki lett hajtva a Paradicsomból! Azt nem tudom megmondani, hogy önszántából-e, vagy tudtára adták, hogy nem kívánatos, de többet nem láttam őt ebben a műintézetben. Igaz, mikor legközelebb a "Cegléd" m/s-en ismét együtt voltunk és rendszeresen jártuk a Trieste-Venezia- Levante vonalat, nem nagyon ment már a városba ki. Pedig mindössze 5 év telt el a két együtthajózás között.

Ezzel az "Ökrös"-beli eseménnyel nem zárult le a nap, vették az irányt a via Carducci-ra, a főutcába. A városban sok helyen volt nyilvános mérleg fölállítva, ha jól emlékezem egy kávé áráért - 50 líra volt abban az időben - lemázsálhatta magát az ember. Sőt nyomtatott cédulán el is tehette az eredményt. Egyik ilyen gépnél Jóskánkat elfogta a kísértés és nekiállt kibogozni, hogyan is kell használni. A digók persze kibökték a hatalmas ember készülődését és egy ilyen mókát egy olasz, hogy elszalasszon, na azt már nem! Szépen össze is verődtek, mire Nagyemberünk rálépett a mérlegre. A mutató elindult és...megállt a nullán! Körbe futva! A cédula is megjelent a nyílásban: 0.00 kg!!! Ezt már Sanyi barátunk sem állhatta meg röhögés nélkül - a nézelődők régen fetrengtek jókedvükben - és kapott akkora hátbavágást, hogy napokig maródit jelentett. Egyébként a történetet innen tudom, kifaggattam, miért kapta a fenyítést.

A "Tokaj" egyébként igen különleges hajó volt, a személyzetvezénylők minden igyekezetükkel  sem tudtak volna kacifántosabb társaságot összehozni. Az emberben az első néhány hajón történtek nagyon megmaradnak - még így negyvenvalahány év távlatában is - utána kezd összemosódni minden. Ezért is nem nagyon szeretek mesélni, tartok a keveredéstől, a "szinesítés" kísértésétől, inkább hallgatok.

A mostani egy különleges alkalom, ha már fölemlegetted ezt az időt és személyeket, ráadásul ott is voltam, átéltem.

Charlie captain kapcsán szóba került az ánizspálinka, ami közkedvelt ital Macedoniától délre, de itthon sem ismeretlen, hiszen néhai keresztapám is rendszeresen készített szőlőtörkölyből.

Mi, ebben az időben nem a görög uozo néven tartottuk számon, hanem vagy raki vagy arak volt a neve. És szír kikötőben, legtöbbször Latakián vettük bagóért, gallonos üvegben, olyanban, amilyenben manapság az olasz borokat árúsítják a super-hiper akármikben. Kitűnő ital volt, lévén teljesen tiszta szőlőtörköly alapanyagból készítették. Egyet nem volt vele szabad tenni - berúgni tőle! Többeket ez terelt absztinenciára, a rakis másnaposság.

Ezt megint én teszem már hozzá, ez a fajta „üdítőital” úgy működött, hogy a magát másnapra kijózanodottnak érző ember mit sem sejtve vizet ivott. Ettől az egész részeg állapot újra kezdődött.

 Brrr! Monnyon le a Medve!! Minusz három fok volt reggel odakint a ponyva alatt, amiböl olyan 2-3-at le kell vonni. Idebent is 9 fok volt reggelre, vagy egy óráig tartott amire a kályha feltornázta 22-re. (Ez az a hőmérséklet mely alatt "J" nem hajlandó kibújni az ágyból.) Mit jelent ez a mi szempontunkból kedves olvasóim? Hogy ma is csak mese lesz. Először is itt válaszolok legújabb kommentelőmnek, (akit amúgy, sőt elsősorban welcome on board) zootyónak, merthogy olyan kérdést tett fel, amit mindenki megkérdezett már, hogy merre a merre? Merthogy szép, szép a hajóépítés, a hajónlakás, a hajósélet, de hát mire ez az egész, hová lesz a menés a hajóval? Nos amikor elkezdtem az egészet és még csak rajzolni kezdtem, hogy mit is akarok építeni és hogy akarok élni, valóban az motivált főként, hogy "majd megyek". Persze pontosan tudtam, hogy hatalmas élvezet lesz a hajóépítés, máskülönben bele se kezdtem volna, vagy ha mégis, már az első évben elszerencsétlenedett volna az egész projekt, ahogy annyi más, a saját erejét, energiáját, lehetőségeit, tehetségét, vágyait szerencsétlenül felmért emberé, hisz se szeri, se száma a negyedbe, félbemaradt házaknak, hajóknak. Namármost ha a hajó kész lesz.... Nem jó! Egy hajó SOHA nincs kész. De ha idén olyan állapotba kerül, hogy lesz érvényes hajólevele, akkor elöször is itt fogunk vele pöffeszkedni a Csepel sziget körül. Aztán ha minden elfogadhatóan alakul (pl a nyugdíj-üzemnyagár hányados)elindulunk felfelé a Dunán és valahol Párizs környékén eldöntjük, hogy lefelé a Mediterránnak, vagy nyugatra Le Havre és az angol csatorna, Anglia Írország... De ebből semmi sincs kőbevésve, mert egyelőre úgy néz ki, hogy ami állandó az a változás. Egy biztos. Nekünk már így is boldogság minden napunk. Indulunk ha úgy tartjuk jónak, megállunk ha kedvünk van és továbbmegyünk ha elég volt ott lenni. Eljutottam arra a szerencsés szakaszára az életemnek, amikor nem kell semmitől függővé tenni a "dejólesznekünk" bekövetkeztét. Életeket élnek le emberek úgy, hogy mindig "majd" lesz a jó. Ha vége az iskolának, ha lesz munkám, ha főnök leszek, ha felépül a házunk, ha lesz gyerekünk, ha lesz sok pánzünk, ha...Haha! Aztán eltelik az élet (lásd még "A pokolba tartó vonat") kiderül, hogy egész idő alatt mindíg csak utólag derült ki, milyen boldogok is"voltunk" amikor erről fogalmunk se volt amúgy, sőt tele voltunk hiányérzettel. No ezek után lássuk a mai mesét!

Ha már így belejöttem, elmesélem a búcsúmat a Nagyembertől, akivel, mint korábban jeleztem folyamatos harcban álltam. Közbeszúrom, csak sokkal később tudtam meg, hogy kifogástalan véleményezést adott rólam a vállalat felé, pedig nem tartottam magam vissza az alapvetően reménytelen háborúnkban, bár akkor még nem alakult ki bennem a később gyakran hajtogatott véleményem, miszerint az ember ne vitatkozzon a főnökével, mert annak csak két reredménye lehet. 1. Bebizonyítja be, hogy én hülye vagyok és akkor minek vitatkoztam, 2. Én bizonyítom be, hogy ő a hülye és akkor ettől nem nagyon fog engem szeretni. Azóta sok főnököm volt, volt akinél megfogadtam saját tanácsomat, volt akinél nem. Ha okos főnököm volt, ami nagyon kevésszer fordult elő sajnos, akkor nem kellett visszatartsam magam, de volt akinél pont a fordítottját kellett alkalmaznom, mert büszke rátarti ember lévén ki kellett találjam mit akarok, aztán az ellenkező vélemény mellett állást foglalni, majd úgy alakítani a „vitát” hogy hagyom magam meggyőzni az „ő” igazságáról. A végén meg kijelenteni, hogy „azért milyen jó, hogy az embernek okos főnöke van, nekem ez eszembe se jutott volna!” Mindenki jól járt. Az történt amit én akartam, ő meg boldog volt, hogy megvilágosította a tudatlan beosztottját.

Na de a történet idejében még tapasztalatlan, nyakas ’30-as voltam, aki „törikdenemhajlik” és így kerültem be a Mártha féle húsdarálóba. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy amikor egyszer így szóltam az öreghez…

-Mondja meg nekem Kápó, miért örökké az én véremben fürdik, miért engem b@szogat folyamatosan? Itt van egy rakás gépaszi, itt vannak a géptisztjei…miért mindig engem???

-Hát majd fogok tökfőzeléket enni, amikor itt van a rántott csirke az orrom előtt?

Akkor már, pár hónap hajózás után, mertem magamnak megengedni ezt a kérdést, és hallva a választ némi kétes büszkeséget éreztem.

Egyszer hívat az Öreg.

_Na Belmondó, imái meghallgatásra találtak.

-???

-Itt van nézze!

 Azzal elém tesz egy táviratot, melyben a központ közli, hogy kinevezték a svédektől most vásárolt AB hajók egyikére kápónak, ahogy érkezünk Rijekára ő kiszáll és helyette beszáll az Újpestre  „K M” akiről akkor még nem tudtam., hogy „háromszor fogom én még visszasírni a Mártha Jóskát!”.

-Mindenesetre nem hagytam ki az alkalmat, hogy boldogan vigyorogjak, hadd „adjak egy kezet” ezzel az öregnek, de hogy tompítsak, mindjárt sok sikert kívántam neki a nagyobb és nyilván modernebb hajóhoz, ami bár használt, „uraságtól levetett” holmi volt, de nagyon valószínű, hogy jobb, mint a mi öregecske hazajárónk.

Ahogy megérkeztünk Rijekára kiszálltak a hazamenők, jelen esetben az öreg, meg két aszi, a Nitzmann Gyula, meg a Kapus Jocó. Mi cipeltük ki a főnök cuccát, mert neki éppen elég volt az irdatlan testét kivonszolni a kikötőből az állomásra. Nem volt túlságosan hosszú az út, de közben volt egy pontosan olyan vasúti gyaloghíd, mint ami a Vidámpark-Állatkert felől vezet Angyalföldre a sínek felett, na az volt neki a nagy megpróbáltatás a lépcsőivel. Amúgy nem véletlen az egyformaság, mindkét híd, a hozzátartozó állomással azonos tervek alapján épült, amikor Rijeka még Fiume volt és Magyarországnak ott volt az egyik vége. 

Na szóval kiérünk, megjön a vonat, leszállnak a népek, hely van bőven, utazó alig, éjfél elmúlt és a visszaindulásig még van majd egy óra. Kinézünk egy kupét, felpakoljuk az összes cuccot. Ugye azért ez nem kevés, a tengerész egy évre csomagol, a kis petyerkáján túl, amit itthoni eladásra, családnak ajándéknak, magának emlékcsetresznek szánt, még munkaruhák-cipők, bakancsok, téli-nyári holmik (hogy néztek rám a boltban, amikor egy nyári behajózás előtt az aszfaltolvasztó hőségben jó meleg kötött sapkát kerestem), szóval eltartott egy darabig a pakolás. Istentelen mennyiségű vizet tudott meginni az öreg, mert állandóan izzadt a nagy teste, így feltöltöttük a vizesüvegeit az állomáson a csapból, még jópofíztunk egy darabig a fiúkkal, indulásig még vagy öt-tíz perc, teendők elfogytak, így csak álltunk a peronon, mi lent a placcon, az öreg az ablakban, eltakarva az ablak nagyját, a hóna alatt a két gépaszi kukucskál kifelé. Nem volt már mit csinálni az érzékeny búcsún kívül, az is elkövetkezett lassan.

-Na Belmondó, nem kell megvárni amíg integethet, menjenek vissza szépen a hajóra aludni, nemsokára reggel van, kelhetnek fel hamarosan.

És akkor nekem beugrott, hogy MOST. Most adok „egy kezet” az öregnek. Nehogymá…!

-Tudja Kápó… azért én biztos ami biztos… megvárnám amíg elmegy magával a vonat!

-Hőőőő….azistenb@sszameg! Még mostis szemtelenkedik!!….

A két aszi öklét a szájába szorítva kaparta az üveget, a velem együtt lent állók össze-vissza dülöngéltek a röhögéstől. Az öreg még hápog egy darabig aztán legyint. Végülis emlékeim szerint mégse vártuk meg az indulást, elindultunk vissza a hajóra.

Teltek az évek. Siófokon vitorláztam akkoriban és a nyári hőségben egyszál fürdőgatyában battyogok kifelé a mólón (hja, akkor még nem volt lyukas az ózonpajzs) amikor  hangos kiáltás üti meg a fülemet:

-Eleeek! Eleeek!

Visszanézek, hát ki ormótlankodik a Mahart üdülő egyik földszinti szobájának az erkélyén?? A Mártha kápó! Akkora örömmel fogadott, mintha mindig jóbarátok lettünk volna, ami akár lehetett is, csak annakidején valahogy nem látszott. Mindenesetre ha valaha volt is bennem harag, az régesrég elpárolgott, különösen, hogy azóta annyi hitvány gépüzemvezető basáskodott felettem, hogy mindent megbocsátottam már neki. Hatamas jóízű beszélgetés során idéztük fel, mi történt valójában akkor velünk, meg az azóta eltelt évek alatt. Nem tudok rá csak jószívvel emlékezni, szegény nemsokáig élt már, többet nem találkoztunk. 

12:43 Azt mondja az én kedvesem, hogy ma jégtörő Mátyás napja van. Na ma egészen biztos talál jeget! De ha aztán nem kezdi el törni nekem, akkor a medve után őt is felszólítom hogy monnyonle!.

12:57 Kaptam képeket a kis sünökről, köszönjük szépen, egyet ide is rakok a jövendőbeli dragonlegénységből.

 17:18 ICSG kommentje eszembe juttatta, hogy teli a szemetes, ki kell vinnem a kukába, ilyenkor szoktam egy kis beszélgetésre betérni a gumicsónakszervizbe. Szóval ma egyetlen hasznos dolgot cselekedtem, kivittem a szemetet. Szép dolog! De hát ebben a hidegben semmi kedvem kint dolgozni a decken.

Megnéztem a neten a Bakácsról a videót, hogy pakolja kifelé a zsebéből a többi cuccot, amikről azt hitte, hogy megússza. Temtomnak igaza volt, ez az ember egy barom. Én elsőre nem akartam elhinni, itt is írtam, hogy ez biztos egy médiahekk. De csalódtam sajnos. Nehéz ezt elhinni, hogy egy ember, aki egyik oldalon értékeket mutat fel, a másik oldalon meg egy hitvány alak. Persze kiki másképp nyeri el a büntetését. Krúdy Gyula hitványságát jótékony felejtés borítja, pedig egy erejével hencegő kekec provokátor volt, aki verte még a feleségét is. Valahol olvastam, hogy egyik, az asztaltársaságához tartozó nyiszlett költő tette fel neki a kérdést, hogy:

-Mondd Gyula, amikor így késő este sötétben, a kihalt utcákon hazafelé mész, nem félsz, hogy megversz valakit?

De vissza Bakácshoz. Mérhetetlen a bukása. Bármennyi lesz a büntetés, az semmi ahhoz képest, hogy soha többé nem lesz hiteles. Hogy ezt nem tudja levezekelni, hogy munkát nem kap olyat amihez ért, hogy a gyerekei nem fogják megbocsátani neki, hogy ujjal mutogatnak rájuk az osztálytársak, akiknek az apja-anyja amúgy alkalmasint néhányezer szalámi árát síbolta, síbolja el havonta adócsalásban, számlahamisításban, vevő megkárosításban és még büszke is erre. Senki nem fog vele mutatkozni, szerkesztőségekbe lopva, esetleg elmaszkírozva  fog tudni besunnyogni, mert ha meglátja egy szennylap fotósa, abból másnap szalagcím lesz és a kiadó, mely "négerként" dolgoztatja ráfizet mert csökkentheti a példányszámot. Csak onnan jutott az eszembe, hogy hallgatom a Klub rádiót  délután, amely ugye mostanság, hogy a narancsos kormány elvitte a hirdetői piacot is jobbra, továbbá a frekvenciaszerződésük visszavonásával, az ideiglenes adás engedélyével lebegteti a nyilvánvalóan nem az ő seggüket nyaló rádió teljes létét, így persze nem fog velük senki hosszútávra hirdetési szerződést kötni, ezért tarhálni kénytelenek a hallgatóktól. Nos a drága Bolgár úr egyik betelefonálója kikérte magának, hogy annak a rádiónak adakozzon, mely ilyen embert foglalkoztat. Ideírom, úgy vélem, nem lesz többet Bakács a Klub rádióban. És megértem és jogos. Bakács egyet tehet, ha meg akar maradni újságírónak. Elmegy dolgozni a hajléktalan újsághoz. Amit a rendőrlámpáknál osztogatnak. Mindig bosszantott, amikor még sokat kellett autóznom, hogy olyan hitvány lapra futja nekik. Hogy akármekkora a pofája a médiában villogó humánértelmiségnek, annyira azért nem futja, hogy pár cikket ingyen is írjanak a hajléktalanok újságjába. Hogy ha ott színvonalas írások jelennének meg bekövetkezhetne az, hogy az autósok, persze jobbára nem a nagy fekete városi terepjárók írástudatlanjai, kapkodnák a lapot, több menne a csövesek zsebébe és akkor Bakácsot is odaengednék a kondérhoz, hol főzni, hol jóllakni. Nem mondom, hogy nem sajnálom a Bakácsot és csatlakozom a YouTube videót kommentáló rasszista csürhéhez. De én se mutatkoznék vele egy projektben. Szomorú, ha valaki pestises lesz, de ugye nem lehet rajta csodálkozni, ha óvakodunk vele ezentúl egy tányérból levest kanalazni. Bakács nemcsak magának, meg a gyerekeinek ártott, hanem azoknak, akik megengedték, sőt megtiszteltetésnek vették, hogy bármely ügyükben melléjük álljon, mert azt hitték, hogy egy tiszta ember csatlakozott hozzájuk. Minden fronton jól jön egy "híres" ember. Ugye bármely naggyülésen szívesen pásztázza a kamera a széksorokat, és ha feltűnik egy ismert, máshol már elismerést szerzett személy, az emeli az esemény rangját. Pláne, ha megszólal a pulpituson! Nos a Bakács most olyan minden korábbi esemény fotóján, amit mindenki akinek az fontos volt szívesen leradírozna. Olyan mint egy profi kurva az amúgy bigott katolikus családban, egy pedofil a pedagóguskarban. Kő a nyakukban amikor úszni készülnek. Aztán ha majd sokat vezekelt, ha nagyonnagyon jókat írt, ha nagyonnagyon mélyre merült a megaláztatásokba és képes lesz elviselni, hogy úgy írja alá a cikkeit a korábbi settenkedő helyett, hogy, Tescotolvaj, ha képes lesz felépíteni egy olyan képet magáról, mely tiszteletreméltó, akkor lassan elkezdhet mutatkozni. De akkor is sok "kezet fog még kapni" az élettől, mert amíg él ez kísérni fogja. Mint a gyógyult alkoholistát, akinek mindig magyarázkodni kell, miért nem mer egy kortyot se inni. Előle dugni fogják az értékeket, ha valami eltűnik mindjárt görbe szemmel néznek rá, politikába nem árthatja magát, mert szétszedik, még a jótékonysági megnyilvánulásokban is gyanús lesz. Egy erős embernek is sok lehet ez, nem egy ezek szerint gyenge jellemű, buta  hazudozónak. 

 Hallgattam a heti hajós adást a Kossuth Rádió, "A Hely" című műsorában. Az arácsi Bruckner műhelyről szólt a műsor, ahol a fantasztikus fa hajókar építik újjá. Csodálatos a munka amit végeznek, minden elismerést megérdemelnek, mint egy kihalt szakma utolsó képviselői, korábban én is hírt adtam a Tramontána újjáépítéséről, de mint riportalanyok szerintem mi okoztunk kevesebb gondot a  Farkas Erikának. Hja a Brucknerék szakemberek. Nem olyan dumálósak mint én.

Odakint +1 fok van, bár hétágról süt a nap, de nem igazán kívánkozom kifelé. Benyomok egy történetet, hogy megfeleljek a megnövekedett várakozásnak, merthogy az olvasottság ismét emelkedett egy keveset. 

Az történt, hogy kifogytam a „hozott anyagból”, azaz nincs több olyan mesém, ami másokkal történt. A Toldy Miki lement Ráckevére a Vizára Bélát váltani, ígért történeteket, de ahhoz elébb vissza kell térnie, meg kell fogalmaznia, na az még néhány nap, de hogy ne szakadjon meg túl hosszú időre a mesefolyam, kivételesen saját történetemet fogom elmesélni a „Nagyemberrel”. Ugye többször is elhangzott, hogy Mártha Józsefnek hívták, gépüzemvezető (tengerésznyelven „Kápó”) volt, súlyra közelebb (jóval?) a 200 kilóhoz mint a százhoz, amúgy jóhumorú, dörgőhangú ember, de nagyon a beosztottai agyára tudott menni néha, főleg azoknak, akiket kipécézett magának és én ezek közé tartoztam. Csak sokára, gyakorlatilag elválásunk után jöttem rá, hogy ez alapvetően „kitüntetés” volt. Akit nem sokra becsült, azzal egyáltalán nem foglalkozott, mit mondjak, nem bántam volna, ha kevesebbre becsül, mert a pár együtt töltött hónap alatt alaposan az idegeimre ment. Rengeteg „kezet” kaptam tőle. Meg kell ezt magyaráznom. Az a szólás, hogy „adunk neki egy kezet”, sokmindent jelentett az azóta kipusztult tengerésznyelvben. Alapesetben a „kezelésbe venni”-t jelentette, de ha a bócman azt mondta a matrózoknak, hogy kell a decknek „még egy kéz”, az azt jelentette, hogy még egy réteg festék. De ha az első géptiszt azt mondta az „aszijának” (gépápoló, géptisztjelölt, gépasszisztens, greaser), hogy adjatok egy kezet a tűzoltószivattyúnak, az azt jelentette, hogy a szivattyút alaposan meg kellett vizsgálni és szükség szerint karbantartani. Ha meg valakit a főnöke éppen szekált, ugráltatott, megfenyített, az „kapott egy-egy kezet”. Na én naponta kaptam a kápótól. Valami nyavalyája mindig volt velem! Gyakran kezdte így 

-Na idefigyeljen Belmondo, maga filozopter…(Akkoriban volt némi arcbéli hasonlóság köztem és a sztár közt, szóval én se vagyok „szépfiú”.) Aztán jöttek a ragyogóbbnál ragyogóbb kib@szós ötletek. Többször mondta, „Egy filozoptert használat előtt mindig fel kell rázni!”. Egyet sose felejtek el, akkoriban gyakori kampányokban nyilvánult meg a létező szocializmus, tehát volt munkavédelmi hónap, energiatakarékossági hónap, vagy ezesetben. újítási hónap. Ilyenkor mindenféle eszement ötletekkel kellett bombázni a céget, a legkevésbé eszementeket díjazták. Na délelőtti kávénál hírnök jő, s pihegve szól:

-Elek hívat a kápó!

-B…sszameg, már megint mit akarhat…

Szánakozó tekintetekkel követve távoztam a pupáról a legénység megszokott kávézóhelyéről, a többiek már tudtak a rendszeres vesszőfutásaimról, és magányos küzdelmemet a „Nagyemberrel” a többség részvéttel figyelte. Szóval fel a kápó rezidenciájába, mely a baloldalon, a parancsnoki lakosztály tükörképe volt az M/S Újpesten, tehát társalgó, fürdő és hálókabin. Az öreg szokás szerint ott tornyosul a megerősített karosszékében, én meg a szőnyeg szélén illendő testtartásban. A parancs rövid és velős:

-Délutáni kávéra jelentkezik egy kidolgozott újítással! Leléphet.

Én visszatértem a kávézóasztalhoz a többiekhez és látva a kérdő tekinteteket elmeséltem az esetet, amit nagy szörnyülködéssel vegyes röhögés fogadott. Én lazára vettem a dolgot és úgy ahogy volt leszabotáltam az egészet, annyira röhejesnek találtam, de kiderült, a dolog véresen komoly. Délutáni kávénál ismét hivat az öreg.

-Na adja elő!

-Mit kápó??

-Hát az újítást!

Megmondom őszintén, annyira nem vettem komolyan a dolgot, hogy még hazugsággal se készültem fel, valahogy úgy képzeltem, hogy ez csak egy futó ötlet volt a részéről, de ez még ismeretségünk elején volt később alaposabban megismerve már nem lettem volna ilyen felületes.

-Hm..izé..hát az nincs..

Mííííí? Maga leszarja az én parancsomat??!!!

-Hát az a helyzet, hogy…

-SEMMI AZAHELYZET! Vegye tudomásul, ha maga parancsot kap tőlem, azt ha törik, ha szakad…. azt VÉGRE KELL HAJTANI!!

A kirohanás alatt kicsit összeszedtem a gondolataimat és nekiálltam visszapofázni.

-Nem úgy van az!

-Höööö. (Ezt nem lehet leírni, nagyon mély hörgő basszus hang jött ki abból az irdatlan nagybőgő testéből, miközben szemei félcentire kiduzzadtak húsos orra két oldalán az abrakostarisznya méretű fejéből.)

-Merthogy az újítás az ötlet. Ahhoz ihlet kell! Nem úgy van az, hogy sitty-sutty oszt megvan délutáni kávéra. Gondolkodom rajta azóta is (hazudtam szemérmetlenül), de hát speciel semmi igazán jó nem jut az eszembe.

-Miazistenneka f@szátmagyarázittnekem?! Hogy a maga szakmájában nem tud egy újítást kitalálni? Hát a kezem a seggembe dugom (nem tudom az ötletezéshez ennek mi a köze) és kitalálok hármat! Ide egy lámpa, oda egy kapcsoló, amoda egy nyomógomb, aztán megvan az újítás! Mit kell ezen gondolkodni?

 Innen kezdve éreztem, hogy a dolog „meg van úszva”

-Jaaaa..hát nem mondta, hogy ilyesmikre gondol! Ilyet mondok százat! De hát én valami igazi dolgon törtem a fejem reggel óta (hazudtam szemérmetlenül). Valami olyanra, ami…ami valami…IGAZI újítás!

-Lóf@szt! Újítási hónap van, be kell adni valamit ez a lényeg. Na… holnapra legyen három újítás!

 És én másnapra valóban lerajzoltam három újítást, egy csengőt a gépházba, egy lámpát valahova, meg még valami hajánál fogva előrángatott szart, amit annak rendje-módja szerint beküldtünk a központba, amit a többivel együtt elrakták egy dossziéba, amivel aztán az égvilágon semmi nem történt. Azt tudni kell, hogy beadhattam volna a világ legátütőbb ötletét akár, ha az bármi kevés pénzbe került volna, soha meg nem valósul, nem is arra való volt, csak valahol le kellett adminisztrálni, szocialista brigád, pártfeladat, vállalti munkaverseny vonalon. Letudni, kipipálni, esetleg valami aprópénzzel jutalmazni, a díszoklevelet kifüggeszteni. Mint manapság a nemzeti együttműködést. Az idők változnak, a módszerek maradnak. Juteszembe évekkel később valóban volt egy egészen zseniális újításom, amivel semmipénzből egy jelentős problémát oldottam meg, na arra kaptam 2000 forintot, ami akkor se volt már valami nagy pénz.

Elképesztő a statisztikám. Megvallom őszintén, hogy amikor tekintettel a téli sanyarú körülményekre minimumra csökkent a hajón a munkavégzés, azt gondoltam, hogy leállok a bloggal, igazából csak kínomban kezdtem el a történeteket. És most mi van? Ezek a mai adatok: Oldalletöltés 822, Látogatás 363, Látogató 268, Feed 3921 . Mégegyszer mondom el vagyok képedve. Különösen, hogy Joe HD  kifényesítette az elmémet, hogy az igazi olvasottságot a Feed szám  jelenti, ainek a mibenlétéről korábban fogalmam se volt. 

Sajnos munkáról ma se fogok beszámolni, hideg van odakint, nem megyek a deckere, meg sehová se. 

A következő történet a harmadik a Veperdi féle, „dobókötélre fűzött” történeteknek közül. Korábban már kommentben is szerepelt, de azt kevesen olvassák, így ide is beraktam. Miután a szereplőket csak nevük kezdőbetűjével jelölte, nem tudom kikkel történt, de egyet tudok,  gépüzemvezető, akinek a rovására az a bizonyos dobás megesett, az a már többször emlegetett Mártha József, a „Nagyember” volt.

- Hát ez már állatkínzás! - kiáltott fel Gy. és odavágta a rozsdaverő kalapácsát. - Még csak délelőtt 11 van, de az agyvizem már felforrt a tűző napon.

Valóban. Én is úgy éreztem, hogy már legalább egy hete verjük egyfolytában a „Cegléd” rozsdás orrfedélzetét a júliusi szíriai napsütésben. Pedig csak reggel 8 óra óta csináltuk. A hajó Lattakia kikötőjében állt, de nem a rakpart mellett, hanem bóják közé kötve vártuk, hogy a part mellett felszabaduljon annyi hely, ahová kiköthetnénk.

1973-at írtunk, és a tiszti főiskola másod és harmad éve közötti nyári hajózási gyakorlatunkat töltöttük a „Cegléden”. A háromhavi munka jól jött nekünk, hiszen fizetésért dolgoztunk, a cégnek pedig azért volt jó, mert így a matrózok egy részét nyugodtan szabadságra engedhették a nyár idejére. 

- Még a Stopa (a hajó korcs kutyája) is hátul liheg az árnyékban a fadekken, mi pedig csak verjük és verjük ezt a forró vasfedélzetet - jegyezte meg P. a harmadik „akadémista” társunk.

- Addig üst a vasat, amíg meleg! - bölcselkedtem, de legszívesebben hátramentem volna leheveredni a kutyánk mellé. - Gyújtsunk rá!

Ezzel felálltunk és elkocogtunk a középfelépítmény kanizsellája alá dohányozni.

- Jó lenne ha már part mellé állnánk és kirakodnánk. Aztán mennénk tovább - szólalt meg P. a rakpart melletti hatalmas szovjet hajót bámulva. - Az is csak ott áll. És egyáltalán nem rakodik. Csupán éjszaka van mozgás körülötte.

- Hát persze. Biztosan láttad, hogy miket rakodnak ki. Harckocsikat - mondta Gy.

- Honnét tudod, hiszen éjszaka a teljes kikötőt elsötétítik, és még a hajókon sem éghetnek a fedélzeti lámpák - erősködött P.

- Onnét, hogy ott, a régi kikötő kis öblének az oldalánál, a személyhajó kikötőpartnál állt az a menetrend szerint közlekedő, nagy olasz személyhajó. Ti is láttátok, hiszen két napig volt itt.

- Na és?

- Hát az fényárban úszott. A kikötőből pedig csak arra vezet az egyetlen út a kapuhoz. Amellett mentek el a trélerek, amikkel a szovjet hajóból kirakott tankokat szállították el valami katonai bázisra.

- Hát ez marha jó! - kezdtem kissé felvidulva. - Itt ez a teljes elsötétítési ökörség. Az izraeli Moszadnak pedig csak annyit kell tennie, hogy az egyik embere, hamis útlevéllel felszáll, mondjuk Riminiben, erre a személyhajóra. Ki sem kell mennie itt a partra, csak egész éjjel ül a légkondis bárban a jeges limonádéját szopogatva, és amikor elhalad a hajó fényei által megvilágított keskeny úton egy tréler, húz egy strigulát a söralátétre, hogy egy T72-es tank, meg még egy, egy T55-ös, és így tovább.

Ekkor harsány arabnyelvű ordítozást hallottunk a hajó túlsó, a tenger felőli oldaláról. Gyorsan átmentünk megnézni, hogy mi a riadalom oka. Hát az édesvizet szállító mauna (uszály) ott lebegett vagy tíz méterre tőlünk egymagában, mert a vontatója, egy aprócska rozsda és koszfészek elengedte, az uszálynak pedig nem volt elég lendülete, hogy odaérjen hozzánk. A rajta lévő három arab valószínűleg azért kiabált, hogy dobjunk nekik kötelet és húzzuk őket a hajó mellé.

- Na, megyek a dobóért - szólalt meg Gy.

- Már nem kell. Itt a P. a hajóács. Nála már van.

Tényleg a hátsó felépítmény baloldali ajtajából felbukkanó P-nek már a kezében volt egy összetekert dobókötél.

A hajó baloldalán a hátsó forgódarunál találkoztunk.

- Ha ideadod, akkor átdobom nekik - ajánlottam fel a segítségemet.

P. rám nézett, és annak ellenére, hogy alig hajózott egy-két évet, lekicsinylően így szólt: - Mi? Egy akadémistának? Az úgy sem ért semmihez, nem hogy a dobóhoz!

- Nocsak, nocsak. Köhög a bolha? Háromszor annyit hajóztam, mint te - vágtam vissza.

- Jó, jó, de hát az én dolgom a vízvételezés, majd én átdobom nekik - váltott hangnemet a hajóács. 

- Felőlem - vonogattam a vállam -, azt csinálsz, amit akarsz. Én csak segíteni próbáltam.

P nem volt rossz srác, jóban is voltunk, de hát bizonyára sértésnek vette, hogy bele akartam avatkozni a munkájába. Így hát felmásztunk a III. raktárnyílás ponyvájára, ahol már jó néhányan ácsorogtak azok, akiket szintén a nagy rikácsolás csalt oda

P. kihúzta a hozzám hasonlóan nem éppen szálfaméretű termetét, meglóbálta a dobót és kihajította a hajóból balra, a mauna felé.

Ilyen dobást sem azelőtt, sem azután nem láttam. A hajó oldalától merőlegesen elinduló dobókörte, a kötelét maga után vonszolva, kis ívben balra kanyarodott. Pár pillanatig a hajóval párhuzamosan repült hátrafelé, majd megint balra indult. A hátsó felépítménynél már visszatért a hajóra, és egyenesen berepült a kápó (gépüzemvezető) szalonjának nyitott ajtaján. Valami csörömpölésfélét hallottunk, majd egy valódi oroszlánüvöltést.

- A Kutya úristenit! Mi volt ez! - bömbölte a közel 200 kg-os kápó, majd megjelent a kis teraszának a mellvédjénél. - Ki volt az? Megölöm!

Mit ne mondjak, Mindnyájan, akik a raktártetőn állva néztük végig a jelentet, szinte fuldokoltunk a röhögéstől. A kápó, aki nem volt egy rossz fej, (igaz olyan gépész is akadt, akinek nem ez volt a véleménye), az általános jókedvtől csak még jobban dühbe jött. Azt látta, hogy akik jól mulatnak a dolgon, azoknak semmi közük az egészhez, de hát mégiscsak kiröhögik. Ez pedig tűrhetetlen. Ekkor meglátta a kezében a dobó végével a dekken, szinte sóbálvánnyá váltan ácsorgó P-t. 

- Ahá! Szóval maga volt az! Maga tört az életemre! Maga törte össze a velencei üvegpoharamat! (A pohár valóban velencei volt, hiszen az egyik velencei kocsmából „származott”.)

- De hát véletlen volt, kápó - hebegte a hajóács.

- Na, én meg véletlenül szétrúgom a seggét! Ne merjen a közelembe kerülni! - harsogta végső fenyegetésként, és ezzel visszavonult a lakosztálya üvegcserepes magányába.

Nagy tudományos elme volt az öreg, és a Chief később elmesélte, hogy sokat töprengett azon, milyen tényezők összessége okozhatta a dobókörte sajátosan egyedi röppályájának alakulását. Még számításokat is végzett.

17:32 Na írtam két mesét is, az elsőt holnapra, a másodikat holnaputánra, hátha javul az idő és tudok odakint dolgozni, akkor se maradjon mese nélkül a blog. Persze akár most is felrakhatnám, de akkor megfeküdné a nyájas olvasó gyomrát a mennyiség, tán el se olvasnátok. Annakidején így volt ez a napi-, hetilapokban közölt folytatásos regényekkel, amikor még az olvasás kedves foglalatossága volt a kultúrált embereknek, ez segített "eladni" a lapot. Persze ott is előbb-utóbb bejött a kommersz. A csúcs a detektívregény volt, minél több gyilkossággal. Odáig ment a dolog, hogy egy szerzőt a kiadó a hullák után fizetett, mire az vérszemet kapott, és mivel a regényt folyamatosan írta, kezdtek  a szereplők hullani mint a legyek. A hetente megjelenő újság soron következő száma úgy fejeződött be, hogy valamennyi szereplő, meg még párszáz felszáll egy hajóra és elindul a tengeren túlra. A kiadó gyanút fogott és hivatta a szerzőt:

-Figyelmeztetem. Ha ez a hajó elsüllyed és mindenki odavész, nem kap egy vasat se!

Ezzel lehet, hogy megmentette a szereplők életét, mert a hajó biztonságban megérkezett a következő héten és valamennyi szereplő életben maradt...legalábbis egy darabig.

 18:09 Szomorú hírrel jelentkezett a Sinkó Máté, tudjátok, akinek a Glatisant nevű hajójáról jegyzett blogját a múlt évben ajánlottam és amely blog hirtelen félbeszakadt. A jó hír, hogy Máté rendben van, semmi baj, csak úgy változott hirtelen az élete, hogy meg kellett szakítania a hajózást, de semmi olyan baja nincs amitől tartottam. Szóval eddig a jó hír. Amit viszont küldött http://index.hu/kulfold/2011/02/22/megoltek_amerikai_tuszaikat_a_szomaliai_kalozok/ 

az nagyon szomorú. Az emberben gyilkos indulatok támadnak és megérti, miért volt annakidején minden hadihajó kapitányának joga az elfogott kalózokat a helyszínen felakasztani.

 Cseh Tamás után...Micsoda idő...Micsoda ócska idő! Kinézek reggel az ablakon, esik a hó. Már a medvének se lehet hinni. (Ugye másodikán meglátta az árnyékát és kint maradt.) Megreggeliztem, "J" még alszik, neki van igaza, azt hiszem visszaengedem az asztalt (A reggeli táncrend a következő: felkelek, bekapcsolom a rádiót, begyújtok, az ágyból étkezőt csinálok az asztal felemelésével, megreggelizek, aztán ha már jó meleg van "J" is ébredezni kezd az asztallal nem érintett backboardon, amikor én már a gép előtt ülök és a maileket olvasgatom.) és én is leheveredek egy könyvvel. Ma ha így marad az idő nem fogom a termelő munkát erőltetni, este majd folytatom a következő történettel. Juteszembe, Sün, mostanában nagyon eltűntél a kommentekből, ha olvasod a naplót "J" már hiányolja az újabb képeket a három kissünről, mert ő számon tartja, hogy mennyit nőhettek azóta, hogy itt jártatok, meg ahogy a legutóbbi képen kinéztek. Tombol benne a dajkaszellem, ha a TV-ben csecsemőt mutatnak, nem lehet elkapcsolni.

12:01 Csak csendben említem. Előrebocsátom, nem gondolom, hogy a Westbalkán baleset nyomán nincs levonni való tanulság, intézkednivaló. DE. Muszáj a legtermészetesebb módon napirendre térni napmintnap az ilyeneken? http://www.boon.hu/290-baleset-ket-halott-es-csaknem-szaz-serult-az-utakon/haon-news-charlotteInform-20110221-0748133146 Vannnak értékesebb és kevésbé értékes életek? Nem igaz, hogy nem lehet ellene tenni! Ha a repülőgépbalesetek tizedrész áldozatot követelnének, a média tele lenne a repülés betiltásának követelésével.

18:38 És akkor jöjjön a mai történet, úgyszintén Veperdi kapitány emléktarisznyájából!

A „Dunaújváros”, lassan közeledett az esti szürkületben, a szíriai Tartusz kikötőjének elhagyatott rakpartjához. A kikötő kongott az ürességtől. Egyetlen hajó ácsorgott a rakpart távoli sarkánál, de azon sem rakodtak. A félhomályban két ember téblábolt azon a helyen, ahol kikötni szándékoztunk.

- Na, legalább a mooringmen-ek itt vannak - jegyezte meg a hajóorrban álló Chief a bajuszát simogatva.

- Nézze csak! Jön ott még valaki biciklivel - szólt oda a bócman az I. tisztnek. - Ott, az utolsó daru alatt.

Valóban, egy kerékpározó alak közeledett. Amikor odaért, kiderült, hogy egy fiatal, díszes egyenruhájú srác. Szíriában már sok ilyennel találkoztunk. Valamelyik, Szíriában hősködő palesztin fegyveres szervezet ifjúsági tagozatához, a „Szajkához” tartoztak. Rendszeresen belátogattak a hajókra, és igen szemtelen, követelőző módon viselkedtek, az ördög tudja ki által pénzelt vadonatúj, színes egyenruháikban. Egyszer Lattakia kikötőjében feljött közülük egy a hajóra, és közölte a rakodást irányító II. tisztünkkel, hogy délben öten visszajönnek, és egy komplett ebédet, de muzulmán módra elkészítettet, fognak elfogyasztani. Mire a II. tisztünk megkérdezte, hogy netán azt hoznak magukkal? A fickó erre fröcsögve azt üvöltözte, hogy az ebédet a hajónak kell biztosítani. Nem akarom szó szerint idézni a tisztünk válaszát, de az arab srác szinte habzó szájjal távozott.

- Hát ez megint egy olyan egyenruhás „hanzir” lesz, mint a múltkor, Lattakon - szólalt meg Péter, a kabintársam.

A kerékpáros ide-oda körözgetett a parton, és hirtelen ordibálni kezdett. Nem tudtuk mi baja van, de állandóan felénk kiabált, és a hangsúlyából ítélve, nem a megérkezésünk felett érzett túláradó örömének adott hangot. Azután elkaptunk egy-két szót, amit a rakodóktól korábban megtanultunk, és amelyek nem a művelt arab emberek szótárába tartoztak.

- Az anyja istenit! Ez minket szid! - horkant fel a bócman. - De hát miért? 

A hajó közben már eléggé jól megközelítette a partot, és kezemben a dobókötéllel a fedélzet széléhez mentem.

- Sűrű! - szólt oda a Chief (ugyanis ebben az időben ez volt a gúnynevem, később voltam még Vanek is). - Ba….a oda a dobót ennek a mocsoknak a nyakába!

- Komolyan mondja? - kérdeztem, mivel hirtelenjében eszembe jutott, hogy jó két éve, majdnem fejbe dobtam a „Dunaújváros” akkori fedélzetmesterét.

- Hát persze! Majd azt mondjuk, hogy véletlen volt. Különben is. Úgysem találja el.

- No, no - mondtam. - Volt már rá példa, hogy a dobókörtével telibe találtam a célt.

A Chief szeme felvillant, mert nagyon szeretett fogadni. Az őrség alatt menetben, sokszor fogadtunk abban pl., hogy milyen nemzetiségű lesz a szembejövő hajó, hány fokot mutat a hőmérő a felső hídon, stb. - Fogadjunk, hogy nem találja el!

- Oké! Mennyi?

- Öt üveg sör.

- Rendben van - egyeztem bele, és gondolatban már le is mondtam az öt üveg sörömről, hiszen az lehetetlen, hogy megismételjem a két évvel korábbi, abszolút szerencsés mutatványomat.

- Akkor már mehet is!

Nekiveselkedtem, és a dobót a körözgető fickó felé vágtam. Már láttam, hogy kissé balra ível, és elmegy mellette, amikor a srác észrevette a repülő fakörtét, és menekülni kezdett. Természetesen ő is balra kanyarodott, és hátranézve taposta sebesen a pedált. Nem vette észre a daru sínpályáját. Az első kerékkel nekiment, mire az kifordult, és hősünk, pestiesen szólva akkorát esett, mint egy nagykabát. A dobó körtéje persze elrepült felette, vagy mellette, ezt már nem tudtuk kivenni. A parton, a köteleinket váró két arab akkora röhögésben tört ki, hogy tán még a távolabb álló kihalt hajón is meghallották. Mondanom se kell, nálunk is harsány kacaj hallatszott a fedélzetről.

- Gyerünk! Adják ki a köteleket! - vezényelt a Chief, majd hozzátette: - Szép volt Sűrű! Igaz, hogy nem találta el, de a mutatvány olyan jól sikerült, hogy maga nyerte a fogadást.

- Mi az, hogy nem találtam el? - adtam az értetlent. - Ha nem esik le a nyeregből, pont a tarkóját érte volna a körte. Látta, hogy még azt az ívet is fegyelembe vettem, amennyivel a srác elfordult balra? Már előre tudtam, és azért dobtam én is kissé balra kanyarítva!

- Na, ne fárasszon! Legközelebb majd már azt mondja, hogy a levegőben repkedő sirályokat is el tudja találni! Mindegy. Manőver után jöjjön az irodámba, odaadom a söröket.

Erre Gy. bácsi, a bócman is felélénkült. - Remélem Sűrű, nem egymagában akarja meginni mind az öt üveget - hadarta, a maga nehezen érhető gyors beszédével.

Kis kitekintés. A korábbi politikai töltetű blogbejegyzésemre, vigaszul  Ausztráliából kaptam  ezt.

  Ne hidd hogy barmelyik mas orszag jobb. Itt Ausztraliaban is a politikusok ugyanugy tehetsegtelen pocsok es mindenki lenezi oket (bar nem mernek lopni, peldaul a transport minister most vesztette el a jogsijat mert tobbszor is elcsipteek enyhe gyorshajtasert. Gondolom otthon ma meeg ez nem tortenne meg…)

-          Ne hidd hogy a te technokrata kormanyod – akarmilyen tokeletesen kormanyozna – ne bukna meg az elso valasztason. Gondolod valaki szavazna Talleyrand-ra? A szomoru igzasag az hogy a szavazast a hulye csocseleek donti el es hogy a fenebe tudnaak azok hogy ki csinal bolcs dolgokat? Szoval sajna a demokracia eleve egy rossz kormanyt kell hogy eredmenyezzen. De ha az embereket megkerdezed akkor inkabb legyen az o hulyejuk kormanyon mint akarmilyen bolcs akit nem ok valasztottak. Pelda erre Tunisz. Nagyon jo volt a kormany, dacara hogy nincs olajuk az emberek jobban eltek mint a kornyezo orszagokban. Na most elhajtottak oket, johet a demagog f@szok uralma. Mint Churchill mondta: “democracy is the worst form of government except all the others that have been tried.”

Ezt már én teszem hozzá. Tegnapelőtt azt mondtam Bajnaira és Oszkóra, hogy félszeműek voltak a vakok közt. Nos a demokrácia a félszemű a vak diktatúrák közt. Egy "jó" diktatúrát ismerek, ez a mennyország, de ott a diktátor az Isten.

20:44 Hehe. Olvasgatom a Tömörkény novellákat, melyeket Pernahajder Campbell linkelt a kommentek közé. Nincs új a nap alatt!  Íme: 

A sajtótörvény megfoltozásáról lévén mostanában szó, ezzel foglalatoskodók bizonyára megróhatják s a foltozás nyilvánvaló okául fölhozhatják e pár sor írásomat, melyben büntetendő cselekményeket nemcsak tárgyalok, de azokat szegénységemtől telhetőleg tetszetősen előadni is igyekeztem.

Lámlám, a hatalom nem nyugszik...csak foltozza azt a médiatörvényt, csak foltozza, aki  benne él, alkot, az meg csak panaszolja....

Nehéz az élet a hajón...Tegnap "J" körülnézett mi van itthon sütnivalónk és ilyesmikkel kell beérjük. 

És elnézést mindazoktól, akik a tegnapi politikai eszme (ámok?)futtatásom nyomán sértve érzik a hőseiket, nem bánnám, ha valaki kinyitná a szemem, hogy rózsásabban (szegfűsenbben, narancsosabban??) lássam a világot, de pillanatnyilag ennyire futja, nagyjából elveszettnek gondolom a fejszét nyelestül.  Temtom is rámírt...Nem fogok mostanában politizálni, de nagyon kikívánkozott belőlem és valóban, utána meg is nyugodtam. Ma Igazából nem is tudom miket csináltam....Egyfolytában matattam valamit, pakoltam, meghegesztettem egyik padlódeszka tartó vasát, ami kinyeklett alattam, na nem kell félni, nem zuhantam le a bilgébe, mert a padlódeszka alatt 3cm-el már a víztartály teteje van, behordtam pár vödör tűzifát, aprítottam gyújtóst, meg felrúgtam egy bontott doboz tejet, szóval ha vajban nem is, de tejben fürösztöm a hajómat. Délután feltöltöttük a víztartályokat, egészen pontosan 1391 liter víz folyt be, mire mindhárom tank kipúposodott. Ez ellen majd ha jobb idő lesz és lehet fákat vasakat megmunkálni a decken kell tegyek valamit, szóval leszorító valamiket kell csináljak, mert olyan snassz, hogy huppog a tartályok teteje ahogy telnek, ürülnek. Kaptam a "VB"-tól vele történt tengerésztörténeteket. Elkezdem faragcsálni az elsőt, ha kész leszek ma, berakom, ha nem akkor csak holnap.

23:59 Na még éppen ma van. Szóval a folytatás....

Néhány dobóköteles mese fog ezek után következni. Azt hiszem korábban  volt már szó róla, sőt le is fényképeztem egy dobókörtét Amapola leltárából. Nos ennek a kötélre kötött jószágnak a hajigálása valaha kenyérkereső foglalatossága volt a hajósoknak, Jókaitól olvastam valahol, leírta a jeles történetet, amikor Sándor Móric gróf, az ördöglovas (akinek a budai palotájában lovak helyett ma köztársasági elnököket tartunk…. ha ló nincs jó a szamár is) fogadott, hogy a Bécs-Pest távon lovagolva megveri a gőzhajót. A fogadás nagyon merész volt, völgymenetben a hajó gyorsan haladhatott, míg a lovasnak úttalan utakon kellett vágtatni, számtalan akadályt legyőzve, de hát Sándor gróf nem azért volt az „ördöglovas” hogy ilyesmiktől megijedjen. Mindazonáltal nagyon úgy nézett ki, hogy ezúttal veszíteni fog. A hajó jelentős előnnyel érkezett a pesti kikötőpontonhoz és a gróf ellen fogadók már a zsebükben érezték a pénzt, amikor olyasmi történt, amit a hajózáshoz nem értő publikum nem vett számításba. Elnézést ha nem szószerint idézem Jókait, egyrészt ezt a történetet vagy 50 éve olvastam, meg ő azért még nálam is nagyobb mesemondó volt, de valahogy így írta le: A gróf már látta, hogy a gőzhajó hamarébb ér a kikötőhelyre, de hát a hajónak nem olyan egyszerű valahová odaállani, mint egy megrakott szekérnek. Annak elébb el kell fordulnia amarra a ráczfürdő felé, mintha esze ágába se lenne kikötni, sőt, a másik partba lenne szerelmes, aztán ha már az orra majdhogynem nekiütődött a túlpartnak, gyorsan szembemenni az árnak és oldalvást közeledni a pesti oldalhoz. De még ekkor sincs megérkezve!  Amikor már a part közelében van, a matrózok elkezdik kötélre kötött cönkökkel agyba-főbe hajigálni a parton ácsorgókat, hogy valaki elkapja azt, és csak ha már erős kötelek vannak kihúzva, akkor lehet a partnak nehezkedni. Na miközben a gőzhajó ezt a manővrirungot végigcsinálta a gróf átvágtatott a piactéren, ott valamennyi kofa összes kosarát összeborogatva, gőzölgő paripájával a partot a tutajtól elválasztó keskeny csatornán átugratva a pallókon ácsorgók közt óriási riadalmat keltve, azok egy részét a vízbe ugratva elébb toppant a deszkára, mint ahogy a legelső utas kilépett volna, így hát a fogadás részéről nyerve volt.

Megpróbáltam „Jókaisra” venni a történetet, nekem így sikerült. Amikor 1975-ben, mint frissen belépő tengerész elektrikust egyhónapos tűz- és munkavédelmi tanfolyamra behajóztak  a Buda nevű iskolahajóra, többek közt meg kellett tanulnom a dobókörtét minél messzebbre és minél pontosabban elhajítani.  A Buda a behajózott tengerész és folyamász újoncokkal eközben uszályokat hozott, vitt Budapest és Mohács közt, szóval végezte a folyami vontatóhajók szokásos munkáját. Akkoriban még komoly teherhajózás folyt a Dunán és alkalmam volt látni, ahogy a tapasztalt matrózok „kinyújtották” a dobót, azaz 30-40 méteres, vagy még annál is nagyobb távolságból olyan pontosan hajították át az uszályról a vontatóra, vagy fordítva, hogy csak néztem. A dobó ha már odaát volt, ezzel húzták át a „sleppszárat” azaz azt a vastag drótkötelet, mellyel az uszályt vontára vettük. Ezek után nem csodálkoztam, amikor vérszegény próbálkozásainkat hangos röhögés kísérte az oktatás során, de jól-rosszul azért csak megtanultunk dobni. Amikor megtudták, hogy tengerész tanonc vagyok, csak legyintettek, azt mondták hogy a hazajáró típusokat amikor látták néha, jókat nevettek a tengerészek gyakorlatlanságán (ami persze érthető volt, ők naponta dobáltak annyit, a gyakori  uszálymanővereik során, mint egy tengerész matróz egy év alatt) és lehetett a dologban valami, mert nekünk azt a módszert oktatták, hogy pörgetni és elengedni, miközben a tengeren azt láttam, hogy a dobókörtével egy pár karika kötelet is eldobnak, ami talán biztonságosabb találatot eredményez, de eleve nem megy olyan messzire. Márpedig az összeütközések elkerülésének a legbiztosabb módja ha nem megy közel a hajó géppel semmihez, hanem a kötéllel odahúzza magát. Nem lebecsülendő előny továbbá, ha az első dobás netán nem sikerül, ha messziről kezdtük, még van idő a kötelet beszedve újra dobni, de ha már eleve közel mentünk, erre nincs esélyünk, el kell szenvedni a hajóvezető ezzel kapcsolatos vaskos kifejezéseit, hogy miattunk újra kezdheti a manővert. No ezen hosszadalmas bevezető után nézzük az első „dobós” történetet, melyet Veperdi kapitánytól kaptam Emailben.

 A szürkés felhőtakaró mögött csak sejteni lehetett a gyenge november végi Napot. Nem túlzottan jó hangulatban közeledtünk a „Badacsony” hazajáróval a rijekai horgonyzóhelyhez, ugyanis rádión azt az értesítést kaptuk, hogy csak a következő héten kezdik meg a rakodást. Péntek kora délután volt, és mindenkinek az járt az eszében, milyen jó lenne a lehorgonyzás helyett a kikötőben part mellé állni, ahonnét hétvégén az ember kimehet a városba, egy kicsit kikapcsolódni.

Miután a bócmannal együtt előkészítettem a ledobáshoz a horgonyokat, a horgonyzóhelyen álló néhány nagyobb hajót kezdtem nézegetni, amikor az egyik mögül előbukkant a fekete testű, fehér felépítményű, kecses vonalú, révkalauz hajócska jól ismert alakja.

- Nézze Feri bácsi - szóltam oda a horgonygép egyik fékezőkarjára támaszkodva, búsan merengő fedélzetmesternek -, nem a pilotcsónak az?

- Hol, merre? - riadt fel, valószínűleg a világ értelmetlen dolgain töprengő bócman.

- Jobbra elől, ott az üres tanker orránál - feleltem, de már jött is a kiáltás a felsőhídról.

- Pilotlépcsőt kirakni a jobboldalra! - harsogta a Chief a Barba mellől. - Stand by! (Készenlét!).

- Menjen segíteni! - szólt a bócman.

Elindultam hátra a jobboldalon, és láttam, hogy ketten már rakják is ki a hármas raktárnyílás vonalában, a széles deszka lépcsőfokokkal ellátott kötélhágcsót. Miközben a rögzítésével és a mellvédlépcső beakasztásával foglalatoskodtunk, a II. tiszt sietett el mögöttünk hátra, a pupán (hajótat) lévő manőverhelyére. Ezután visszamentem előre, és előszedtem a dobóköteleket. A kötél öblét beakasztottam az egyik kötélbakba, majd addig hátráltam, míg a két vége került a kezembe. Jól meghúztam, megrángattam, majd a dobókörtét a bal hónom alá véve, eldobtam a másik végét, és elkezdtem karikába szedni a balkezembe. Amikor elkészültem, óvatosan, nehogy összekuszálódjon, letettem az egészet az I. raktárnyílás ponyvájára.

A pilotcsónak ekkorra már odaállt a kötélhágcsó mellé, és a Pilot ügyesen felkapaszkodott, majd a mellvéden átlépve lemászott a fedélzetre. J. úr, a III. tiszt már várta, és felkísérte a parancsnoki hídra. Az árboc keresztrúdjáról kisvártatva leereszkedett a pilotkérő sárga-kék csíkos „G” jelzőlobogó, majd a helyére felkúszott a piros-fehér „H” betű, ami azt adta tudtul mindenkinek, hogy révkalauz tartózkodik a hajón. 

A hajó, mely a Pilot átszállása alatt leállította a főgépeit, újból nekilódult, és az orra a kikötőbejárat felé fordult.

- Jobboldallal kötünk ki - mondta az időközben az orrfedélzetre érkező Chief. - Ráállunk a Lungo Mólóhoz (a rijekai kikötő korábban Mária Terézia Mólóként ismeretes hullámtörő védgátja) kikötött „Dunaújvárosra” és ott is maradunk a jövő hétig. Rakják ki a ballonokat!

Már indultunk is, amikor még odaszólt nekem. - Maga lesz a springes.

A spring, az orrfedélzet hátuljáról a partra, hátrafelé kiadott kötél, melynek feladata a hajó előrecsúszásának megakadályozása. Az ilyen kisebb, ráadásul két főgépes hajók, nem igen kértek kikötői vontató (boxer) segítséget a manőverekhez, és ebben az esetekben az első spring fontos szerepet játszott a kikötéseknél és az indulásoknál. Erre a célra egy vastag acéldrót kötelet használtunk, melynek végére egy igen vastag, kb. 6 m hosszú, nylonkötél ún. gomena volt erősítve, a hajó mozgásainak rugalmas elnyelésére.

A mégiscsak megvalósuló vágyainktól felvillanyozódva, vidáman gurítgattuk elő a hatalmas teherautó-kerék külső gumikat, hogy a mellvéden átemelve, a víz fölé kilógatva rögzítsük. Mégiscsak rendesek ezek a jugók (mely elnevezéstől a mostani horvát barátaimat elfogná a harctéri idegesség) gondoltam magamban, hogy nem hagynak megrohadni idekint a horgonyzóhelyen. Különben, velünk magyarokkal, ha lehetett, ezt mindig megtették.

Miután minden előkészületet befejeztünk, az orrfedélzeten állva bámultuk a kikötő lassan kibontakozó látványát. Valóban a zsúfolásig tele volt. A Lungo Móló mellett is kettesével, hármasával álltak az egymás mellé kikötött hajók. Hamarosan megpillantottuk testvérhajónkat, a „Dunaújvárost”. Valószínűleg értesültek már a jövetelünkről, mert elég sokan ácsorogtak kint a fedélzetén, minket figyelve.

- Készüljenek! - adta ki a vezényszót a Chief.

Felvettem a szépen összekarikázott dobómat, és vártam a parancsot. A hajónk lassan közeledett, és amint a főgépeket hátrában kezdték járatni, a „Dunaújvárossal” szinte párhuzamosan megállt. A kettőnk közötti távolság nem lehetett több 15 méternél. Odaát már várták a köteleinket, néhány matróz pedig kézi-ballonokkal a kezében figyelte, hogy hol fogunk először „összecsókolózni”. A „Dunaújváros” bócmanja, akit akkor még csak látásból ismertem, a fedélzeten ácsorgott az I. sz. raktárnál. Az alexandriai Baba nem túlzottan gazdag választékú árukészletének legbecsesebb tételének számító, valamikor fehér színű, mostanra már inkább a szürkegalamb és a pettyes hiúz keresztezésének termékére hasonlító, kirojtosodott marinájó sapkáját, szokása szerint a feje búbjára hátratolva, rozsdafoltokat kutató szemeivel méregette a hajónkat.

- Szevasz K. - kiáltotta át a mi bócmanunk.

- Szevasztok - ordította K., majd így folytatta -, miféle rozsdatemető ez? Tán nincs már festéketek? Szóljatok csak! Adok kölcsön, vagy cserébe.

Ekkor megszólat a Chief: - Mehet a dobó!

Dunász módra jobb kézzel forgatni kezdtem a rövid kötélre fogott dobókörtét, amikor a szinte velem szemben álló K., látva, hogy valami fiatal ifjonccal van dolga (melyben azért tévedett) széles, holdvilágszerű homlokára bökve így kiáltott: - Hé, mester! Ide! Dobja ide, ha tudja!

Jól tudtam dobni, de azért azt sohasem gondoltam, hogy eltalálnék valamilyen pontszerű célt. A cukkolástól kissé feldühödve, csípőből balra fordultam, majd vissza, és teljes erőmből a szomszéd bócman felé hajítottam a fakörtét. Az gyorsan átrepülte a kis távolságot, és csak azt láttam, hogy K. lebukik, és a keményfa dobókörte óriásit koppan az I. raktárnyílás felett, a bölcsőjébe leeresztett sárga daruszáron. Pontosan a feje vonalában. Fogalmam sincs róla, hogy hogyan sikerült ilyen pontosat dobnom.

Mindenestre nem volt időm töprengeni. Gyorsan rákötöttem a dobó másik végét a kötélterelő lyukon kidugott spring csatjára, és a túloldalon már húzni is kezdték. Miközben a kötelet eresztettem kifelé, K. ordítozását hallottam, de nem értem rá válaszolni. - Az istenit magának! Hát nem agyon akart b….ni a dobóval? Mit képzel? Mi maga? Egy Buffalo Bill?

Ekkor már akadt időm a válaszra. - Maga mondta! Azt hiszi, hogy nem tudom kupán vágni 15 méterről egy dobóval?

- Majd átmegyek a manőver után, és én vágom kupán! De úgy, hogy ….

- Mi van K.? - szállt be a Bócmanunk is a csevejbe. - Beszartál? Deckboy korod óta nem láttalak ilyen fürgének. Csak gyere, de rád küldöm a Danit! (A 115 kg-os hajóácsot)

- Hagyják abba! - csattant fel a Chief, akit láthatón idegesített az ügy. - Ez nem a szerdai Lehel-piac!

Mintegy tíz perc múlva, a manővert befejezve, már a köteleket rendezgettük, és belegondoltam, milyen tragédia lehetett volna, ha akaratom ellenére, tényleg eltalálom a homlokát. Hétszentség, hogy betöröm a fejét. És még jó, ha csak egy koponyacsont törést okoztam volna.

A hajó elcsendesedett. 17-kor a nappalosok leléptek, én pedig Lajossal, a kormányos társammal még egy órán át dolgozgattam, mire letelt a szolgálatunk, és feljött a váltónk. Ilyenkor már csak féltengeri őrséget adtunk, ami azt jelentette, hogy csak egy ember volt szolgálatban a fedélzeten.

Lementünk a kabinunkba, és egy gyors kézmosás után beléptünk a legénységi szalonba, hogy mi is megvacsorázzunk. K., a „Dunaújváros” bócmanja, már ott ücsörgött. Feri bácsival és a hajóácsunkkal sörözgetett. Amikor meglátott, megvillantak az alkoholtól már kissé elhomályosult szemei.

- Na, itt a céllövő!

- Hagyd már abba K! - szólt rá Feri bácsi -, különben egyetlen kortyot sem kapsz.

- Jól van, jól van - motyogta K., legendás marinájó sapkáját gyűrögetve a balkezében. - Csak vicceltem.

- Én is. El se hittem, hogy ilyen pontosan tudok célozni. Véletlen volt - feleltem. - Tényleg nem akartam agyon b….ni. 

- Jól van, jól van. Akkor erre iszunk! Feri! Van még söröd?

- Hááát, van - nyögte ki nagy nehezen a bócmanunk.

Én is kaptam, és egy óra múlva már tegeződtem, a tőlem jó pár évvel idősebb K-val.

 Az idő meglehetősen vigasztalan. A kislányom ráadásul lázas betegen fekszik, aligha jön holnap ebédre, bár ma mindenféleképpen  elmegy a koncertjére (merthogy ő a szólógitáros), ugyanúgy túlteng benne a kötelességtudás mint bennem működött úgy 60 évig, csak mostanság kezdem a dolgokat magasról lesz@rni, de hát pár éve nekem már nincs semmilyen kötelességem. Reggel amikor szokásom szerint kitópáltam a deckre, hogy...hát..hogyismondjam, hogy szokásom szerint szépen ívelő sugárban kiürítsem az éjszaka összegyűlt folyadékmennyiséget, hát mit mondjak, majd lefagyott az erre a célra szolgáló eszközöm. Úgyhogy ma nem lesz meló odakint. Remélem kitart az édesvíz holnapig, akkor a feltöltéshez mindenféleképpen ki kell menjünk a partra. Belémszorult ez-az amit le fogok írni, ez a mai nap másra nem alkalmas, ha megleszek vele, gondolom olyan délutánra, estére, majd jelentkezem.

17:06 Először is lezárom a "Charlie bácsi" meséket egy részlettel a Toldy Miklós szélestudású gépüzemvezető mailjéből, mely a  meséket egy igaz történettel fejeli meg.

Az "igaz tengerésztörténet", a sárgatrikós, pupapresszós fajta, az egy dolog, mindenki úgy és ott mondja el, ahol jólesik. A tények a következők. Charlie captain, tisztességes nevén Szabó Károly, a valaha körünkben forgott legjobb tengerész volt! Minden rosszat el lehet róla mondani, részeges, fura modorú, sokszor a viselkedése alapján hülyének is vélhető - sokan meg is tették és utána csodálkoztak - , sőt szellemiekben számtalan társa túl is tett rajta, de tengerésznek egy sem volt jobb! Gyakorlatból mondom! Csak egy-két eset a sok közül. Én is a kompániába tartoztam 1966.-ban mint frissen kinevezett III. gti és a II. őrséget adtam, lévén csak ketten voltunk tisztek, az I. gti Mártha Józsi volt! Tehát a szereplők együtt, Charlie bácsi a híd és a hajó ura. A hajó, az akkor hetedik életévét taposó "Tokaj" m/s, a második az új hazajáró sorozatból, az új tipus minden betegségével és a kor összes rákfenéjével, elsősorban a devizahiányból jövővel. Úgy jártuk a megszokott útvonalat - Al-Duna, Égei, Levante maximum Alexandriáig, hogy a bussolán kívül nem volt használható, beépített navigációs berendezés a hajón. Renibe mentünk, vagy valamelyik román kikötőbe, nem emlékezem, a félúton beálló ködre annál inkább. Sűrű, tejfehér massza, a hajó orra látszott, semmi több. Mi kolompoltunk, meg dudáltunk keményen, de hogy hol vagyunk, azt csak a Jóisten és....Charlie bácsi tudta! És ő igen! Kb. a normális horgonyzóhelyi érkezés idején, a maga különleges modorában megjelent a hídon, körbeszaglászott: "Eh, eh, kérem, kérem! Iszapszag van, szóljanak a chiefnek, horgonyt dobunk! Megérkeztünk!" És lehúzta a szamárfüleket lassúra. Másnap, vagy harmadnap fölszállt a köd, mi a szulinai horgonyzóhelyen himbálózunk, ha nem is a közepén, de jó helyen! Ne kérdezd, hogyan csinálta. Nem tudom! De ugyanígy megúsztuk shelterben azt a vihart is, amikor néhány tucat mérfölddel odébb a görögök jóval nagyobb komphajója, az Iraklion elsüllyedt. Szóval nagy tengerész volt az öreg! És nyugodtan írhatom: öreg, hiszen kereken 30 évvel volt idősebb tőlem, és egy tojáshéj a fenekén kezdő géptisztnek akkor ez még többek is tűnt.

A tőle 12 évvel fiatalabb másik szereplő Mártha József  egyébként - legobb tudomásom szerint - soha nem volt vele együtt, mint gépüzemvezető. Nagyemberünk rövidesen átnyergelt a Székesfehérvár típusra és onnan ki sem lehetett robbantani, lévén jóval kényelmesebb volt a kápó részére, mint az előző sorozat hajói. Charlie bácsi pedig maradt ezeken a hajókon.

Annyit még adalékként: Mártha Józsinak kiváló memóriája volt, de...és ezt nem én állapítottam meg, hanem a nagyon sokra becsült Jeney Imre barba. Együtt voltunk a Cegléden, és az egyik beszélgetés után, amikor Imrével kettesben maradtunk, mondja: "ez a Józsi tanulja a könyvet!" Értetlenül fölkapott fejem láttán mondta el: megfigyelte, hogy amikor valami, számára érdekes olvasnivalót talált, Nagyemberünk sokszor visszalapoz és látható szájmozgással követi a szöveget? Bizonyára így volt, hiszen állandó vizsgáztatás folyt és mindíg az olvasottakból! De ezt Te is megtapasztaltad!

Az elmondottakhoz hozzáteszem: Charlie bácsit minden furasága ellenére kedveltem, mert egyenes és jellemes ember volt! Nem lopta el a kambuzát, gyűlölte a hülye, rosszindulatú embereket és a rossz tengerészeket! És a főnökség előtt sem gazsulált, ha nem ment a dolog egyenes úton, akkor rádöbbentette a vezérkart egy idiótának tűnő húzással, hogy neki van igaza. Röviden: szerettem az öreget! És - ha emlékeim nem csalnak - ez kölcsönös volt!

Na, ennyit akartam hozzáfűzni.

És most a mai fogalmazványom.

Napok óta jár az agyam egy dolog körül, most kiírom magamból. Politizálni fogok, akit csak a hajóépítés érdekel „ugorgyon” ahogy Pósalaki úr  mondja a Nyilas Misinek.  

1. Mit tett az Mszp, meg korábban az Mszp-Szdsz koalíció? Ahogy én gondolom, mert hangsúlyozom én senkivel egy gyékényen nem árulok, az én számból a „mi” a legritkábban hangzik el ilyen összefüggésekben, szóval ahhoz képest amit tehettek volna a korábbi kétharmadukkal, majd a kevesebb mint kétharmadukkal, borzasztóan keveset. Azt nem tartom igaznak, hogy mindent szétloptak, legfeljebb csak rengeteget, de erkölcstelenül, bután, tehetségtelenül irányították az országot és MINDEN büntetésre megalázásra rászolgáltak amit most a Fidesz-Kdnp-től kapnak. Azt, hogy az Orbán, a Szíjjártó, a Vona naponta végighúzza a szájuk mentén a sz…@ros seggét, csak maguknak köszönhetik és megérdemlik, hogy ezt kapják, a bűnt végre büntetés követi és egyáltalán nem biztos, hogy ennyivel megússzák, csodálnám, ha Orbán szabadlábon hagyná ősi ellenségét, Gyurcsán Ferencet. Érdekes lesz, ha egy cellában fognak ülni Budaházyval.

2. Mit tesz a Fidesz-Kdnp most, hogy megszerezte az ország irányításának jogát? Leszámol az ellenfeleivel. Jó ez, vagy rossz az ország szempontjából? Szerintem szinte indifferens. Nem arról beszélek, hogy nem kell a bűnösöket megbüntetni. Vagy hogy mindegy, hogy kapnak e büntetést, avagy nem. Hanem hogy én mást szinte nem is látok. Nézzük a nagy szent teheneket! Egészségügy, oktatás-kultúrpolitika, igazságszolgáltatás, energiastratégia, iparstratégia, közlekedési stratégia. Vajh azon kívül, hogy ezeken a területeken a vezetőket lecserélik pártkatonákra, mi változott érdemben? 

3. Óriási a kormányon a felelősség, hatalmas a tét. Ha megcsinálnák, ahogy a minden tételes programot nélkülöző választási ígéretükben  …mit is mondjak? Kilátásba helyezték? Kecsegtették vele a választókat? Utaltak rá? Nem lenne semmi baj. Akkor az ország, mégha nem is szökkenne, de lassacskán kimászna a gödörből, lassacskán lenne több munkahely, már nem öt évig tartana megnyerni egy pert, amiről azonnal látszik, hogy kinek van igaza, már nem egy évet kéne várni a kórházakban a műtétre, már nem derülne ki napmintnap a politikusokról, hogy tolvaj, hülyék, reményük lehetne, hogy újraválasztva két-három ciklus alatt végigcsinálják azt, amire felesküdtek. ÉN ezt nem látom. Mit látok?

4. Hogy ők se bíznak ebben. Hogy nem a zemberek, a választók sorsának javításában látják az uralmuk meghosszabbításának zálogát, és főleg nem a demokrácia erősítésében, hanem egészen másban. (Merthogy ez a fülkeforradalom csak porhintés. Jól tudják, hogy a kétharmad fele nem a hívük, csak kínjában szavazott rájuk, ha lesz valaki aki több mézet ken a madzagra, egyből elpártol a forradalmárjaik fele. Ha Kádár János feltámadna nem kétharmaddal, hanem ötnegyeddel nyerne, ez egy ilyen gyorsanfelejtő ország.). Az önálló képviselői indítványokkal ravaszul megkerülve az egyeztető fórumokat, csináltak egy rakás törvényt, mely mögött nekem más nem sejlik, mint az, hogy nem bíznák egy bizonytalan kimenetelű választás eredményére a következő ciklust. Megnyirbálták az amúgyis saját anyaggal feltöltött Alkotmánybíróság hatáskörét, ehhez még csinálnak egy új alkotmányt, egy akadály kiiktatva, ettől kezdve minden alkotmányos amit a vezér mond, különösen, hogy a köztársasági elnök is bent van a szatyorban.  A média pofáját befogják egy törvénnyel, ettől hangos a civilizált Európa, itthon meg elhitetik, hogy a Thimesnak az Mszp diktál. A határon túli magyarokat az állampolgárság odaajándékozásával megvesztegetik, azoknak szavazati jogot adva naná, hogy hálából rájuk fognak szavazni, pláne hogy az ezzel kapcsolatos kockázatuk nulla. Nem  élnek itt, mit érdekli egy külföldön élő, ott adózó, ott nyugdíjt élvező magyart, hogy itt igazából mit ad az ország a hazai, előbb-utóbb másodosztályúvá züllő állampolgárnak? Most alakítják, hogy  a gyereknek is legyen szavazata, melyet a szülő „használ fel”. Mi is történt? A többgyerekeseknek, legalábbis a jobban keresőknek, jelentősen csökkent az adója. Megjegyzem de jó lett volna nekem is, amikor három gyereket neveltem és a fizetésemnek több mint a fele ment el adóba, miközben a keresményem öt felé oszlott. Szóval most aki kapott, annak  aztán  jusson majd eszébe kitől kapta! De mi a helyzet a „nemjobbankereső” sokgyerekesekkel? Azt hiszem nem járok messze az igazságtól, hogyha azt mondom, a  jobbik által csak megélhetési gyerekszülőknek nevezett népes cigánycsaládok szavazatai nem a Jobbikot fogják támogatni. Ez utóbbi réteg egyszerű hoci-nesze gondolkodásával számolva, el kell különíteni pár milliárdot a nyugdíjkasszából kiemelt pénzből és közvetlen a választások előtt  szét kell szórni köztük. Hopp párszázezer nyomorult cigány, plusz egy rakás gyerek, az akár millió szavazat is lehet, ide. (Kidolgozandó és önálló képviselői indítványban javaslandó, ha egy kiskorú cigánylány gyereket szül, akkor az ő szavazata az anyjáé, de az unoka szavazata az kié?) Ma mondják a rádióban, hogy lekerült a napirendről a  nyugdíjasok ingyenutazásának megszüntetése. Nem mondom, hogy nem esik jól. De mi is van emögött?  Félmillió szavazat. Amit én látok, az az, hogy Orbán nem az általa vezetett nemzet kilábalására alapozza pártja (pártja…? a pártja az ő maga) jövőjét, hanem egész másfajta technikákat vet be. Olyan futballistásakat. Ha vezetést szereztél, de nem bízol abban, hogy mégegyszer gólt tudsz lőni, húzd az időt, sok technikai faulttal lassítsd az ellenfelet, reklamálj sokat a bírónál, fetrengj a földön sérülést színlelve, tartogasd a labdát!

5. De. Ahogy a futballban, veszélyes dolog ez. Mert mégiscsak elfut az ellenfél egy labdával és kiegyenlít, attól kezdve meg megint mérkőzni kell. Lefordítom. Egy darabig el lehet szórakoztatni az ellenfél bűnöseinek láncon vezetett bírósági felvételeivel a zembereket. Lehet az arénában összegyűlt hívek arcára az ejakuláció kéjét varázsolni a „mi visszavertük”, „velünk nem törlik fel a padlót”, „azokkal bezzeg” féle sületlenségekkel. Mit is csinált Orbán? Visszadumált. Feleselt. Ez egy kemény visszaverés szerinte. Szerintem meg az egész cirkusz a médiatörvénnyel felesleges volt. Ha nem lett volna támadás, azt nem kellett volna „visszaverni”, ami sokak szemében olyan mint amikor az elefántnak keményen visszaszól az egér. De itthonra persze jó volt. Csak érdemes e belpolitikából nemzetközi balhét verni? Orbánnak minden ötödik szava erő, harc, küzdelem. Nem vagyok egy pszichiáter, de egy az átlagnál alacsonyabb emberben gyakran tör elő olyan agresszió, mely a 190-es testmagasságúakra ritkábban jellemző. Egy kis ember..akarom mondani egy kis ország legyen szemfüles, okos, gyorsan alkalmazkodó. A dinoszauruszok kipusztultak attól a változástól ami a  szitakötőknek meg se kottyant. Nem az  a nagy pingpongozó, aki baromi nagyokat csap le, hanem aki olyan csavart labdákat ad, hogy az ellenfél képtelen visszaütni. Nem kell látványosan politizálni. CSAK (?) eredményesen. De ez a hergelősdi négy évre…Ha nem csinálnak valamit, ha a cirkusz mellé nem adnak kenyeret, nem biztos, hogy elég lesz az újabb kétharmadhoz. És ha netán elbuknak, egyetlen dologért imádkoznak  majd, hogy ne az Mszp nyerjen. Mert akkor jön a Gyurcsánmumus. (Mesteházi egy színtelen szagtalan humortalan átlátszó légnemű test, olyan módon választódott ki, mint Bajnai; „Na elvtársak van valaki aki vállalja? Senki? Akkor sorsoljunk!”. Nota bene eddig a legjobb a Bajnai volt Oszkóval a hóna alatt, vakok közt a félszeműek, bár nekem a hajóadó miatt a bögyömben vannak.) Sajnos nem valószínű, hogy a jelenlegi bebetonozott hatalmi rendszerben más párt kinőjön az eddigieken kívül a semmiből. Mindenki azzal a sz@rral főz amije van. Ennek az országnak ez jutott, mondhatni ezt érdemeltük. Szívesen vennék egy technokrata pártot, mely górcsővel nézi a nemzetközi gazdaságot, melytől távol áll a demagógia, mely szakembereket tesz a helyekre nem vazallusokat, mely nem tűri a becstelenséget, mely rendelkezik stratégiai tervekkel a szent tehenek etetésére, netán meggyógyítására. De nem reménykedem ilyen létrejöttében. Nagy szimpátiával figyeltem egy elszánt fiatalasszony, Seres Mária beszállását a ringbe. Agyonverődött. Mink marad? Az LMP ugyanaz mint az Szdsz volt, a valóságtól elszakadt teszefosza senkik, a Jobbikot, bár az egyetlen következetes párt és néha nagyon jókat mondanak, barna beütésük miatt még egy ilyen elbutult országban se gondolom nyerőnek. Szóval vagy a Fidesz győz, vagy az Mszp. És ha netán az Mszp nyer nem lesz kímélet. Persze az ország dolga ettől nem lesz különb, tőlük se várható más, mint amit idáig tettek. Szerintem a Fidesz alighanem felrúgott egy hallgatólagos megállapodást. Nyilvánvaló, hogy mindketten lopták a pénzeket, hisz a kampánypénzek magasan meghaladták amit hazudtak. Ezeket a pénzeket össze kellett rabolni. De a Fidesz most felgombolyítja a szegfűmintás pulóvert. Nem csodálkoznék, ha a moszkvai kereskedelmi házikó hétmilliárdja ilyen elsíbolt kampánypénz lenne. Nos ha most megy az Mszp vezérkar a sittre, mert kiderülnek a dolgok, és mégegyszer lesz Mszp kormány, jobb ha minden fideszvezér csomagolja a fogkeféjét, mert a Fidesz megmutatta, hogyan lehet törvénykezni, nem lesz kímélet. NEKÜNK a ZEMBEREKNEK és a Fidesznek is jobb lenne, ha mutatnának valami igazi országvezetést a bohóckodás helyett, mert nagy sz@rban lesznek, ha csak ilyen lufieregetésre (pálinkát lehet főzni, mert az egészséges, de az egészségtelen hamburgerre adót vetünk ki)  fordítják az időt, pénzt, energiát és ettől buknak.

19:32 Hogy teljes legyen a mai napom, Lányi Andrásnak a Hír TV-ben leadott interjújával stresszeltem magam. http://greenr.blog.hu/2011/02/16/hirtv_lanyi_andras 

Írtam rá egy, hozzám képest, nagyon visszafogott kommentet, de csak akkor kerül fel, ha majd moderálják. Ez egy zöld honlapon jelent meg, amit véleményem szerint nagyon fiatal, nagyon tapasztalatlan, nagyon lelkes, nagyon könnyen félrevezethető emberek üzemeltetnek. Nagyon nagy szarban van az ország. Nem azért ami most van. Hanem azért ami majd lesz! Kiszel Tünde for president!

Reggel megint fogtunk egy halat a WC öblítő szivattyúval, így annak haltalanításával kezdtem a napot.  "J" mindig megpróbálja életre kelteni őket, de még sose sikerült neki, ilyenkor beéri azzal, hogy elviszi a macskának, az is jócselekedet.

Ma kicsit melegedett az idő, még a nap is előbújt kis időkre. Kihasználtam az enyhülést és hoztam nyolc palack szűrt ivóvizet, ahogy tán korábban is írtam ezt keverem a szénsavas ásványvízzel 2:1 arányban, így áll össze egy egészen enyhe szénsavas víz amit iszunk. Aztán befeküdtem a cockpitban a baloldali padládába és befejeztem a dugaljak bekötését, amit a hideg miatt abbahagytam jópár napja. Nem mondom, hogy melegem volt odakint, de azért legalább nem fagytam oda, mint legutóbb, amikor a didergés miatt hajítottam el a csavarhúzót és ültem be a kályha mellé. Azért délután már nem mentem ki, hanem idebent bekötöttem a főkapcsolótáblába a kábelek végét. Aztán szenvedtem egy jót a képszerkesztőkkel, de se a Photoshoppal, se az InvraViewval nem vagyok képes a képből egy szükséges darabot méretre vágni. Biztos lehetséges, csak én nem jövök rá, hogy kell. Végülis szégyenszemre visszatöltöttem a korábban kihajított Picasát, abban tudok képet szabni. Most az eljárás a következő: 1. InraViewban lerontom a képet, 2. Picasában kiszabom a képet, 3. Windows szerkesztőben feliratozom a képet, 4. Blogba berakom a képet. Jó komplikált, a fene egye meg, biztos lehetne egyszerűbben csinálni, de nekem nem megy. :((      Ma nem lesz mese. Részben nagyjából kifogytam, egy igaz történetem van már csak, részben meg a kép és a szöveg valahogy nem működik úgy mint korábban, pl. ennek a képnek nem hajlandó mellé, majd alá írni, hogy feljebb miért volt hajlandó nem tudom. Viszont hülyén nézne ki, ha a mese végére taszigálná le a képet, ami idefentre való.                                                                  

18:56 Ma, eredeti szándékunktól eltérően mégiscsak partra léptünk. Ugyanis elfogyott a kenyerünk. Na elbuszoztunk a csepeli piacra és ha már ott voltunk...aki olvassa ezt a blogot egy ideje, tudja a folytatást. Apropos aki olvassa. A tegnapi rádióriport egyenes következményeként az oldalletöltések száma felszökött 1693-ra, a 472 látogató 687-szer olvasgatta a blogot és a "Feed", amiről fogalmam sincs hogy mit jelent 2491, bár az már tegnapelőtt is 2652 volt, azelőtt meg 2735. Amúgy a napi látogatók száma 200-250 közt mozog már gyakorlatilag évek óta és nyilván most is vissza fog esni pár nap múlva, ahogy elfogy az érdeklődés, megszűnik az újdonság varázsa. Legutóbb az Index cikke után volt ekkora felfutás, abból is legfeljebb néhány megrögzött olvasó  maradt. Nos, nem mondom, hogy bánnám, ha ezres napi olvasottságom lenne, végülis nem akarok álszerény lenni, de ez a kétszázas napi állandó olvasótábor is éppen eléggé megtisztelő. Korábban többször kaptam tippeket, hogy legyen a blogban reklám, meghogy ebből lehetne pénzt csinálni, nos az én naplómban soha nem lesz reklám, ez csak rólunk szól és csak azoknak, akiket nem érdekel az intelligens mosópor, se a fogysztószerek, se a hajnövesztők, se a potenciálnövelők, se a kebeldúsítók. Amúgy ezekkel a reklámokkal gyerekkoromban találkoztam először, a "Tolnai Világlapjában", de meggyőződésem, hogy egyidősek a médiával. Ha  a történelem során beváltak volna, mostanra csak nádszálkarcsú, lobogósörényű nagycsöcsű feminák és szálkás izomzatú, kecskepotenciálú torzonborz Tarzanok lennének a világon...hm.... ettől mintha egyre távolodnánk. Érdekes módon eszesítő szereket nem reklámoznak, még a végén működne valamelyik, és akkor lőttek a reklámnak. Na ott tartottam, hogy piac. Vettünk hát a kenyér mellé zsemlét, krumplit,gombát, petrezselymet, csirkecombot, csirkemájat (eddig töltött csirkecomb vasárnapra, amikor a kislányom is velünk ebédel a hajón), hurkát, ilyen, meg olyan kolbászt, tepertőt és ami még most nem jut eszembe. Ennyit a kenyérvásárlásról. Szakadó hóesésben értünk vissza, sebaj, néha azért kell egy kicsit levegőzni is. (Hehe. Amit elfelejtettem, a szemetet elvinni...Majd holnap..tegnap is ezt mondtam.)

 Harmadik mese:

 Na tessék! Így jár az ember, ha olyan "népmesét" ad tovább, amihez az olvasói többet értenek, mint ő. Szóval az egyik informátor, "TM" mailjéből azt vélem kihallani (jó kis képzavar mi?), hogy a néhai Süme a nemszeretett emberek közé tartozott, harpi4 meg épp az ellenkezőjét írja. Ezért jó a történészeknek. ha valaki ír egy nagydoktorit, hogy mit mondott Julius Caesar amikor átlépte a Rubicont (Alea iacta est, igyunk egy kanna szeszt!), nem valószínű, hogy valaki rákommentel, hogy nem is így volt, mert ő másképpen emlékszik. Bár most kicsit utánanéztem a Wikipediában, nehogy már rosszul írjam a mondást, hát nem ez van a szövegben?! "...Egyes beszámolók szerint Caesar nem az "est" igét használta ("van"), hanem az imperativusát ("este" = "legyen"). Van olyan vélemény, hogy a kifejezést kedvenc görög komédiaírójától,Menandrosztól kölcsönözte..."  Szóval a történész "kollegák" élete se könnyebb mint az enyém. Sose tudhatjuk mit hoz a múlt! A  magam részéről lezárom a dolgot egy olyan kompromisszummal, hogy Charlie bácsi nagyon szerette a Páska Sümét, de idővel nézeteltérések támadtak köztük, akit a kígyó megmart, az utána a gyíktól is fél, tehát ettől kezdve ezt a fóbiát vetítette rá minden későbbi, számára kedvezőtlennek tetsző ismeretségre. Részemről abbahagyom ezt a fajta szarrágást, mert itt a mese a fontos, nem a tárgyszerűség.

Ma reggel kitópálok a cockpitba, szokás szerint elkezdem feltekerni a déli oldalon a ponyvát, alig kezdek hozzá, dől befelé a hó! Na okos tengerész naná, hogy nem néztem meg a szelet, annyira hozzászoktam az északiakhoz, most meg úgy négyes-ötös dél-délkeleti fúj, naná, hogy behordja a havat. Ma ki se dugom az orrom a szalonból, de jó, hogy tegnap-tegnapelőtt elintéztem a tűzifa behordást! Mondjuk a szemetet nem ártott volna elvinni a kukába, mert már eléggé tele van a benti szemetes, de majd bekötöm a zacskóba és kirakom a cockpitba, ott ellesz amíg kint megjavul kicsit az idő. Mondjuk pár napja már a négyes tankból fogyasztjuk az édesvizet, tehát a hét végén mindenféleképpen ki kell teríteni a slaugot és feltölteni a tartályokat, de addigra tán javul valamicskét az idő. Az a helyzet, hogy gyakran panaszkodok itt a laptopra, meg az internetre, de  most, hogy így be vagyok zárva, ez az egyetlen kapcsolatom a külvilággal és nagyon rendben van minden szempontból ez a helyzet. Minden info és minden kommunikációs igényem kielégíti. Ma 11 órakor meghallgatom a Kossuth rádióban, mit vágott össze a Visy Laci abból a riportból, amit a Farkas Erika csinált velünk kéthete, aztán majd valamikor délután berakom majd ide a következő tengerészmesét Charlie bácsiról, amit addig összehegesztek. Addigis  tűrhető napot mindenkinek, aki olvas és nincs olyan pokoli szerencséje mint nekem, hogy a Dunán ringatódzva téli álmot aludjon!

12:36 Kössz a sok Emailt, meg telefont, mely mind azt jelzi, hogy jól sikerült a riport. Mégiscsak a Kossuth rádió...Az már nem kispálya. (Persze nem jelent amúgy többet mint egy riport a Való Világ egyik celebjével, szóval nem bízom el magam.) Azt azért sajnálom, hogy a Visy Laci kivágta belőle amikor azt mondtam, hogy a hajó az nem ugyanaz a fajta pénisznagyobbító mint egy kabrio. Ez az életforma, legalábbis az enyém nem a villogásról szól. (ja és nincs bajom a mérettel se, meg "J"-nek se)

13:27 A drága jó Visy Laci elküldte a linket.  Ha valakit érdekel. http://www.mr1-kossuth.hu/hirek/radio-100723/hajoepites.html  Na de mostmár kotrok aludni, mert így ebéd után már leragad a szemem mint a mintaóvodásnak.

18:01

Harmadik mese:

Ugyancsak igazgató elvtárs érkezik a hajóra…. (Egyébként azt mondják nálam öregebbek, hogy még a legvadabb Meszhartos {Magyar-Szovjet hajózási RT} időkben sem dívott az “elvtársazás”, sem később a Detertnél {Duna-tengerhajózási RT, a MAHART tengerhajózási igazgatóság elődje}, mindig “parancsnok úr “ volt a captain, még ha engedve az esetleges elvárásnak, párttag is lett volna. Charlie bácsiról az eddigi mesékből is megérezhettünk annyit, hogy nem volt a felesleges tiszteletkörök és a túlzott adminisztráció lelkes híve, ahol tudta, a hülyeséget a maga nyers valóságában szemmel láthatóvá és kiröhöghetővé tette. A bürokráciának van egy olyan tulajdonsága, hogy állandóan beszámoltat, anyagok, statisztikák összeállítására, azoknak a “központba” való beküldésére kényszeríti azokat, akiknek amúgy éppen elég dolguk van a hétköznapi “termelő” munka elvégzésével. (mondják, hogy a mai modern ISO-s időkben ez még csak szaporodott, szerencsére én már kibújtam ebből a hurokból. Vagy csak hiszem, valahol vár rám még egy-két csapda?) Mindnyájan akiknek volt szerencsénk a “lövészárokban” működni, ismerjük ezt, amikor a hétvégét, az estét, a pihenőidőnket kell jelentések, fogalmazásával, űrlapok kitöltésével eltölteni, azért, hogy olyan adatokat közöljünk a hatósággal, a vállalati felsőbbséggel, amiket azok ha benyúlnának a szekrényükbe elővehetnének, de egyszerűbb nekik minket basztatni. Jómagam annakidején számtalanszor jelentettem le különféle szerveknek, hogy az általam üzemeltetett szállodában hány négyzetméter a  vendégszobák, vendégterek, közlekedő folyosók, műszaki helyiségek, meg mittudoménmifenék  területe és persze ki kellett jönni összeadva az összterületnek. Nos ezek az adatok ahányszor kiszámolja az ember annyiszor jön ki más. Hiszen egyszer a szállodai hallba beleszámoltam a drinkbárt mint közlekedőt, máskor meg nem, vagy másmennyit saccoltam, mint korábban. Ezért hát egyszer kell valamit hazudni, aztán jól elrakni és mindig ugyanazt jelenteni, mert hátha egyszer mégis egymás mellé kerül az öt évvel ezelőtti a mostanival. Szóval ott tartunk, hogy értelmes ember ezeket komolyan venni képtelen. Charlie bácsi se lehetett ezekkel másképpen. De amíg mi hátköznapi beszariak nem merünk ellenállni, bár mondjuk azt ő se mert, de a maga módján rámutatott a hülyeségre, ahogy az alant következőkből kiderül.

Szóval igazgató a hajón.

-Chariekám itt van ez a kérdőív, és engem kértek meg, hogy adjam át neked. Kérlek, töltsd is ki mindjárt, mert tízkor vissza kell küldenem a kézbesítővel a ...(?)….hivatalnak.  

Itt jegyzem meg, hogy a különféle hivatalok, a központ, mindenki mindent mindig tudott, pláne  „azokban az időkben”, amikor még egy hangosabbat fingani nem lehetett a hajón anélkül, hogy valahol be ne húztak volna egy strigulát.

Charlie bácsi átül az íróasztalához, felteszi a szemüvegét, gondosan kiválaszt egy megfelelő golyóstollat a szép glédában sorakozó írószerszámok közül. Hosszan, körülményesen forgatja a kérdőívet, majd végül gondosan kiteríti maga előtt. Futó motyogással, érthetetlenül olvassa a szöveget, aztán hangosan felkiált:

- Aha..... a hajó neve!.

Leteszi a tollat, kinyitja az íróasztal jobb oldali ajtaját, és annak a belsejére ragasztott kalligrafált tartalomjegyzéket böngészi mormogva: 

-Második fiók legfelső okmány…..lajstromozási…. bizonyítvány.

Az igazgató értetlenül figyel. Charlie bácsi most már a lajstromozási 

okmányt böngészi körülményesen. 

 -Aszongya, a hajó neve: TIHANY motorhajó. Felveszi a golyóstollat, és írni kezd a kérdőívre.

-Na de, Charliekám! Hát ahhoz, hogy leírd a hajó nevét neked elő kell venned a hajó lajstromozási bizonyítványát?

Charlie bácsi megáll az írásban, higgadt mozdulattal leveszi a szemüvegét és az igazgató felé fordul:

-Nem, majd olyan barom vagyok, hogy lemegyek a partra, előre gyalogolok 50 métert, és a hajó orráról olvasom le a hajó nevét!

 Tulajdonképpen amit itt csinálunk, azt hajósnyelven úgy hívják, hogy "telelés". Tegnap annyi hasznosat (szükségeset) tettem, hogy felvágtam a nagy fejszével pár tuskót, hogy beférjen a kályhába, ma meg aprítottam hozzá némi gyújtóst, most van a cockpitban annyi fám felhalmozva, hogy a héten akár ki se kell lépjek a partra. Szóval nem nagyon van mivel elkápráztassam az olvasókat. Jönnek a mailek, mennek ma mailek, olvasgatom a fontosabb blogokat, ennyi. Ahogy szokták mondani az "unalmas téli esték". Bár ezek nem esték, hanem napok és én még életemben soha nem unatkoztam. Nekem az nem megy.

A történetek... Ugye belevágtam a "Charlie kapitány mesékbe", mert ....mert miért ne? Ez a blogolás egy szabad műfaj és úgy vagyok vele, mint amikor egy ismeretlen vidékre tévedek és  felfedezni vágyom. Kaptam visszajelzést. a "T M", akinek volt szerencséje a Charlie bácsi alatt hajózni, azt írta, hogy a tegnapi sztori biceg. Hogy ha megtörtént, ami persze ismerve a hősi legendák természetét egészen bizonyos, de ahogy ott leírta az ismeretlen szerző és én ide "egyazegybe" bemásoltam, az  úgy nem történhetett meg, mert a hős stílusához nem passzolt. Azaz rossz a mese. Nem az a baj, hogy nem tükrözi a tényeket, csak rosszul van leírva. Mintha mondjuk én hallom a "Fekete Város" meséjét, leírom, aztán mellé tesszük a Mikszáth Kálmán könyvét, hát nyilván nem én leszek a nyerő változat. Nos elgondolkodva a dolgon, úgy döntöttem, hogy miután ez az én mesekönyvem, az amúgyis anonim szerző irományát alapanyagnak tekintem és mivel ez egy népmesei műfaj, a saját stílusomban mesélem el.  Meghagyom a sztorit, nem teszek hozzá, el se veszek, csak ahogy írta a kritikusom, kicsit "elemelem" a földtől. Ha kész leszek a második mesével folytatom.

22:50 Mielőtt belekezdek még valami.  Nem egészen értettem, mire vonatkozhatott ez a korábbi “Páska Süme” mondás. Páska Sümének a tisztességes neve: Dr. Páska Simon Farkas volt, és alighanem olyan ember lehetett, akit az “Öreg” a nemszeretemek közt tarthatott számon, mert annak jelentősége volt, hogy kinek tette fel ezt a kérdést! Mint megtudtam a “TM”-től az öreg nagyon gyorsan felmérte, milyen kvalitású emberrel van dolga és ha a tegnap idézett  mondat elhangzott a szájából, az illetőt berakta a “sümefileba” , ami olyasmit jelenthetett, hogy „nekem te nem vagy partner” és ettől kezdve így  is  kezelte.

 Második mese: 

A hajó bal oldalával a K2-es rakparthoz kikötve állt a Vámmentes Kikötőben. Charlie bácsi a kabinjában ült, és reggeli feketéjét szürcsölgette, kezében a Kulüp török cigaretta illatos füsttel töltötte meg a kabint. Charlie bácsit, mintha divatlapból vágták volna ki. Deresedő halántékával, makulátlan sötét öltönyével és finom fehér igével, ízléses nyakkendőjével bankvezérnek, vagy akár középkorú filmsztárnak nézett ki, mint tengerészkapitánynak.

Kopogtatás a kabin ajtaján.

  - Szabad – mondja Charlie bácsi. A wachman beszól a kabinba:   „Parancsnok úr kérem, az igazgató elvtárs érkezett a hajóra.”

 -Köszönöm, megyek máris. Maga meg szóljon az első pincérnek, hogy álljon készenlétben! 

Charlie bácsi kimegy a fedélzetre és üdvözli az éppen hajóra lépő igazgatót.

-Szervusz kedves direktorom! Igazán örömet okozol ezzel a nem várt korai látogatásoddal. Kérlek, fáradj be hozzám, éppen kávézom. Megkínálhatlak Téged is?

 Felmennek a parancsnoki kabinba, az I. pincér hozza a kávét, meg konyakot tölt kis pohárkákba.

-Charliekám nem lesz kissé korai ez a konyak?

-Ugyan kedves direktorom! Hiszen már fél kilenc is elmúlt, és így legalább félórás késésünk van ezen a téren. No, egészségünkre!

-Különben is meg kell ünnepelnünk a szovjet-magyar együttműködés terén kifejtett tevékenységünket, mert a legénység nagyon kitett magáért a rénii kikötőben a rakodás alatt.

- Charliekám ennek igazán örülök. Mesélj, részt vettetek valamilyen közös felajánlásban, vagy tevékenységben a szovjet partnerekkel? Feltétlenül írjatok jelentést róla, mert az ilyesmi mindig jól mutatat a szocialista brigádmozgalom dokumentációjában, és persze, a munkaversenyben is értékelni fogjuk. Szóval, mi is volt ez a közös tevékenység?

-Hát, meg kell mondanom, hogy nem volt egyszerű dolog megszervezni, de a hajó vezetésének gondos szervező munkája révén lehetővé tettük, hogy a rakodási munkálatok töretlen kiszolgálása mellett csaknem az egész személyzet felváltva részt vehessen a dologban.

-Végül is miről volt szó? Mit csináltatok?

-Nem akarok elébe vágni a dolgoknak, de annyit előre bocsáthatok, hogy a szovjet partnerek a legfelsőbb megelégedésnek adtak hangot és sugárzó arccal köszönték meg a közreműködésünket.

-De hát miben állt ez a közreműködés, mondd már!

-Kérlek kedves direktorom, nem fogod elhinni, legalább húsz fiatal szovjet dolgozónőt elégítettek ki a fiúk, és közben a rászorulókat még nylon harisnyákkal és egyéb kedves emléktárgyakkal is ellátták. Hidd el nekem kedves direktorom, mindkét fél számára rendkívül eseménydús volt a tartózkodásunk  Réniben.

 Na most ugye ennél a történetnél leginkább ketten, vagy tán még valaki az igazgató elvtárs kíséretében, vagy tán az első pincér  lehetett jelen, tehát a történet elég sok szájon át alakulhatott. De ahogy este a pupán ( a farfedélzet, ahova a legénység ki szokott ülni jó időben egy kis beszélgetésre azokban az időkben, amikor még se video se számítógép nem volt, hogy elidegenítse egymástól a hajó személyzetét) szóltak a mesére való felhívások; "Mesélj valami jót, az se baj, ha nem igaz!". Hát ez is egy ilyen mese volt.