Hallgattam a heti hajós adást a Kossuth Rádió, "A Hely" című műsorában. Az arácsi Bruckner műhelyről szólt a műsor, ahol a fantasztikus fa hajókar építik újjá. Csodálatos a munka amit végeznek, minden elismerést megérdemelnek, mint egy kihalt szakma utolsó képviselői, korábban én is hírt adtam a Tramontána újjáépítéséről, de mint riportalanyok szerintem mi okoztunk kevesebb gondot a  Farkas Erikának. Hja a Brucknerék szakemberek. Nem olyan dumálósak mint én.

Odakint +1 fok van, bár hétágról süt a nap, de nem igazán kívánkozom kifelé. Benyomok egy történetet, hogy megfeleljek a megnövekedett várakozásnak, merthogy az olvasottság ismét emelkedett egy keveset. 

Az történt, hogy kifogytam a „hozott anyagból”, azaz nincs több olyan mesém, ami másokkal történt. A Toldy Miki lement Ráckevére a Vizára Bélát váltani, ígért történeteket, de ahhoz elébb vissza kell térnie, meg kell fogalmaznia, na az még néhány nap, de hogy ne szakadjon meg túl hosszú időre a mesefolyam, kivételesen saját történetemet fogom elmesélni a „Nagyemberrel”. Ugye többször is elhangzott, hogy Mártha Józsefnek hívták, gépüzemvezető (tengerésznyelven „Kápó”) volt, súlyra közelebb (jóval?) a 200 kilóhoz mint a százhoz, amúgy jóhumorú, dörgőhangú ember, de nagyon a beosztottai agyára tudott menni néha, főleg azoknak, akiket kipécézett magának és én ezek közé tartoztam. Csak sokára, gyakorlatilag elválásunk után jöttem rá, hogy ez alapvetően „kitüntetés” volt. Akit nem sokra becsült, azzal egyáltalán nem foglalkozott, mit mondjak, nem bántam volna, ha kevesebbre becsül, mert a pár együtt töltött hónap alatt alaposan az idegeimre ment. Rengeteg „kezet” kaptam tőle. Meg kell ezt magyaráznom. Az a szólás, hogy „adunk neki egy kezet”, sokmindent jelentett az azóta kipusztult tengerésznyelvben. Alapesetben a „kezelésbe venni”-t jelentette, de ha a bócman azt mondta a matrózoknak, hogy kell a decknek „még egy kéz”, az azt jelentette, hogy még egy réteg festék. De ha az első géptiszt azt mondta az „aszijának” (gépápoló, géptisztjelölt, gépasszisztens, greaser), hogy adjatok egy kezet a tűzoltószivattyúnak, az azt jelentette, hogy a szivattyút alaposan meg kellett vizsgálni és szükség szerint karbantartani. Ha meg valakit a főnöke éppen szekált, ugráltatott, megfenyített, az „kapott egy-egy kezet”. Na én naponta kaptam a kápótól. Valami nyavalyája mindig volt velem! Gyakran kezdte így 

-Na idefigyeljen Belmondo, maga filozopter…(Akkoriban volt némi arcbéli hasonlóság köztem és a sztár közt, szóval én se vagyok „szépfiú”.) Aztán jöttek a ragyogóbbnál ragyogóbb kib@szós ötletek. Többször mondta, „Egy filozoptert használat előtt mindig fel kell rázni!”. Egyet sose felejtek el, akkoriban gyakori kampányokban nyilvánult meg a létező szocializmus, tehát volt munkavédelmi hónap, energiatakarékossági hónap, vagy ezesetben. újítási hónap. Ilyenkor mindenféle eszement ötletekkel kellett bombázni a céget, a legkevésbé eszementeket díjazták. Na délelőtti kávénál hírnök jő, s pihegve szól:

-Elek hívat a kápó!

-B…sszameg, már megint mit akarhat…

Szánakozó tekintetekkel követve távoztam a pupáról a legénység megszokott kávézóhelyéről, a többiek már tudtak a rendszeres vesszőfutásaimról, és magányos küzdelmemet a „Nagyemberrel” a többség részvéttel figyelte. Szóval fel a kápó rezidenciájába, mely a baloldalon, a parancsnoki lakosztály tükörképe volt az M/S Újpesten, tehát társalgó, fürdő és hálókabin. Az öreg szokás szerint ott tornyosul a megerősített karosszékében, én meg a szőnyeg szélén illendő testtartásban. A parancs rövid és velős:

-Délutáni kávéra jelentkezik egy kidolgozott újítással! Leléphet.

Én visszatértem a kávézóasztalhoz a többiekhez és látva a kérdő tekinteteket elmeséltem az esetet, amit nagy szörnyülködéssel vegyes röhögés fogadott. Én lazára vettem a dolgot és úgy ahogy volt leszabotáltam az egészet, annyira röhejesnek találtam, de kiderült, a dolog véresen komoly. Délutáni kávénál ismét hivat az öreg.

-Na adja elő!

-Mit kápó??

-Hát az újítást!

Megmondom őszintén, annyira nem vettem komolyan a dolgot, hogy még hazugsággal se készültem fel, valahogy úgy képzeltem, hogy ez csak egy futó ötlet volt a részéről, de ez még ismeretségünk elején volt később alaposabban megismerve már nem lettem volna ilyen felületes.

-Hm..izé..hát az nincs..

Mííííí? Maga leszarja az én parancsomat??!!!

-Hát az a helyzet, hogy…

-SEMMI AZAHELYZET! Vegye tudomásul, ha maga parancsot kap tőlem, azt ha törik, ha szakad…. azt VÉGRE KELL HAJTANI!!

A kirohanás alatt kicsit összeszedtem a gondolataimat és nekiálltam visszapofázni.

-Nem úgy van az!

-Höööö. (Ezt nem lehet leírni, nagyon mély hörgő basszus hang jött ki abból az irdatlan nagybőgő testéből, miközben szemei félcentire kiduzzadtak húsos orra két oldalán az abrakostarisznya méretű fejéből.)

-Merthogy az újítás az ötlet. Ahhoz ihlet kell! Nem úgy van az, hogy sitty-sutty oszt megvan délutáni kávéra. Gondolkodom rajta azóta is (hazudtam szemérmetlenül), de hát speciel semmi igazán jó nem jut az eszembe.

-Miazistenneka f@szátmagyarázittnekem?! Hogy a maga szakmájában nem tud egy újítást kitalálni? Hát a kezem a seggembe dugom (nem tudom az ötletezéshez ennek mi a köze) és kitalálok hármat! Ide egy lámpa, oda egy kapcsoló, amoda egy nyomógomb, aztán megvan az újítás! Mit kell ezen gondolkodni?

 Innen kezdve éreztem, hogy a dolog „meg van úszva”

-Jaaaa..hát nem mondta, hogy ilyesmikre gondol! Ilyet mondok százat! De hát én valami igazi dolgon törtem a fejem reggel óta (hazudtam szemérmetlenül). Valami olyanra, ami…ami valami…IGAZI újítás!

-Lóf@szt! Újítási hónap van, be kell adni valamit ez a lényeg. Na… holnapra legyen három újítás!

 És én másnapra valóban lerajzoltam három újítást, egy csengőt a gépházba, egy lámpát valahova, meg még valami hajánál fogva előrángatott szart, amit annak rendje-módja szerint beküldtünk a központba, amit a többivel együtt elrakták egy dossziéba, amivel aztán az égvilágon semmi nem történt. Azt tudni kell, hogy beadhattam volna a világ legátütőbb ötletét akár, ha az bármi kevés pénzbe került volna, soha meg nem valósul, nem is arra való volt, csak valahol le kellett adminisztrálni, szocialista brigád, pártfeladat, vállalti munkaverseny vonalon. Letudni, kipipálni, esetleg valami aprópénzzel jutalmazni, a díszoklevelet kifüggeszteni. Mint manapság a nemzeti együttműködést. Az idők változnak, a módszerek maradnak. Juteszembe évekkel később valóban volt egy egészen zseniális újításom, amivel semmipénzből egy jelentős problémát oldottam meg, na arra kaptam 2000 forintot, ami akkor se volt már valami nagy pénz.