Hajónapló

Egyszer elhatároztam, hogy építek egy vitorlás hajót, azon fogok lakni és oda megyek a világban ahova kedvem van. Erről szól ez a napló. Az utolsó napok egyből megjelennek, a korábbiak az oldal legalján a "következő oldal"-feliratra, vagy itt a jobboldali doboz "Archivum"-feliratára kattintva. (javaslom a "Tovább" rovatot ahol hetes bontásokban lehívható) Ez a vitorlás még nem "Ő", de pont ilyen lesz . A neve AMAPOLA. Egy gaffos ketch akinek ez mond valamit, akinek nem, annak csak annyi, hogy egy retro hajó, mintha 100 éve épült volna. Küllemében a vitorlás hajók aranykorát idézi, azt az idõt, amikor a Panama csatorna még nem létezett, ezért a gõzhajók nem versenyezhettek a Horn fokot megkerülve a vitorlásokkal, mert nem tudtak útközben szenet felvenni és annyi nem fért beléjük, hogy megtegyenek egy utat Európa és a távolkelet között. Ezért az óceánok hullámait gyönyörûséges vitorlások szelték, és nem sejtették, hogy nem sok idõ múlva megtörténik velük az a szégyen, hogy árbocaiktól megfosztva, gõzhajók vonszolják õket szénnel és egyéb ömlesztett árúval megrakodva uszályként.... Nos hogy honnan a név? "AMAPOLA", az a múlt század húszas éveiben volt világszám, mely egyik kedvencem, (nem utolsósorban a Volt Egyszer Egy Amerika c. film Moricone- , illetve a Los Iindios Tabajaras délamerikai folk feldolgozás nyomán,de a három tenor is danolta ( http://www.youtube.com/watch?v=209Se4Dbm90 ) valamint egy régenvolt hondurasi egzotikus tengeri kikötõ. Amúgy spanyol szó és mákvirágot illetve pipacsot jelent, ami anyám kedvenc virága volt, csak vadon él, ha leszakítják azonnal elhervad, hiába teszik vízbe. Nem mellékes elõnye, hogy a kikötõi bejelentkezésekkor könnyen betûzhetõ, minden náció ki tudja mondani, nem úgy mint tengerész koromban amikor lebetûztük a "PETÕFI" büszke magyar tengerjáró nevét mondjuk Szingapúrban ( papa, echo, tango,oszkar, foxtrott, india) hát aztán ezt ahogy a kínaiak kimondták...., nem tudom ki ismert volna rá. Szép, szép és nemzeti büszkeségünket tápláló, egy magyar név, de csak itthon használható mondjuk ilyen mint a Csokonai, vagy Ady, vagy, hogy tovább idézzem a ténylegesen valaha létezõ magyar hajónévben megtestesült idoljainkat, Vörösmarty, esetleg Székesfehérvár. A tervezést, majd az építést 2004-ben kezdtem. 2006 január elseje óta csak ezzel foglalkozom. Pillanatnyi pozició: 47 fok 27 perc 35,60 másodperc északi szélesség, 19 fok 04 perc 29,97 másodperc keleti hosszúság. Fentieket sok évvel ezelőtt írtam. Időközben sokminden változott. Rájöttem, hogy a hajózást nagyon szeretem, de sokkal jobban szeretek építeni valamit. Miután a hajónak kell egy kikötő, lett egy saját ház kikötővel Ráckevén, azt építem fejlesztem mostanában, tehát a hajóblog életmódbloggá változott.

Friss topikok

  • A Tengerész: @Műszaki: Na ez az a hülyeség amért nem gondolom követendőnek ennek a srácnak az elképzeléseit. ww... (2024.03.07. 19:50) Hétfő.
  • KAMA3: Én bevallom őszintén, hogy erre az időre (félig szándékosan) felfüggesztettem a blogod olvasását, ... (2024.03.01. 09:56) Csütörtök.
  • A Tengerész: @Ha nem írok ne válaszolj!: Már lezártam. Majd építek egy ferde rampát amin feltolom a talicskát. ... (2024.03.01. 00:31) Szerda.
  • A Tengerész: @Paduc: Rémlik.... (2024.02.25. 02:14) Szombat.
  • A Tengerész: @akiga: Igen tudok róla. (2024.02.23. 08:39) Szerda.

Linkblog

Vasárnap.

2024.03.17. 17:14 :: A Tengerész

Kiirtottam csákánnyal, kapával a bozótot, kinőtt almafa magoncokat és egyéb szirt-szart a No 2-es ágyás helyén. Okultam az előzőből és alaposabb kitűzéssel kezdtem.

419116164_301832369335940_6308593334622306423_n.jpg

Miután van bőven a homokos földből, a raklapok csatlakozási pontjai előre bevízszintezett betonkockákon fognak állni és  a hepehupás talajt is kiegyenlítem az ajándék agyagos homokkal, így reményeim szerint elmarad a vacakolás az ékeléssel, emelgetéssel utólagos aljzatkiegyenlítéssel.

431223469_723351222976959_2642971519369218776_n.jpg

Korábbi hezitálás után a két ágyás közt 80 cm széles átjárót hagyok, ezért hosszirányú helyhiány miatt a 2-es ágyás egy raklappal rövidebb lesz a másiknál, így nem kell áthelyezni a sufni tövében lévő hóvirágokat ibolyákat és téltemetőket sem. Némi kompenzációként 28 cm-el szélesebb lesz az ágyás az előzőnél, de ez az ágyás így is  0,432 m2-el kisebb alapterületű lesz a másiknál. A magassága is csak annyi lesz mint az alsó képen felállított szabott raklap. A Dörken lemezt most előre fogom lefektetni a talajra ( magamban csak "dönkerk" {SIC} lemeznek hívom), és arra állítom a lapokat, nem utólag a keret alá húzni, szóval sokat tanultam az elsőből. 

Szólj hozzá!

Szombat.

2024.03.16. 17:37 :: A Tengerész

Délelőtt szemerkélni kezdett az eső, pont amikor mentem volna ki dolgozni, na mondom " ez a sors keze". Merthogy olyan fáradt voltam mint a fene, egyből eldőltem és  már aludtam is. Délután kettő után ébredtem, verőfényes időben, beöltöztem és benyomtam 10 talicska földet egy kutyasétáltatás szünettel. 

16:42 J holnap akár ültethet is bele.

431292918_1078871876751267_367475066775530452_n.jpg

Még be kell fejezni a festést és kell a tetejébe beforgatni valami érett trágyát, meg komposztot, de alapjábavéve kész a No 1-es ágyás. Hétfőn kezdem a kettest. Sokat tanultam az elsőből, a második már remélem könnyebben fog menni.

Most visszanéztem a naplóban, szinte napra pontosan egy hónapja kezdtem a tervezéssel és az anyagbeszerzéssel, elégedett vagyok magammal és ez a legfontosabb.

Szólj hozzá!

Péntek

2024.03.15. 22:53 :: A Tengerész

Felelőtlenül kijelentettem Piroskának a szomszédasszonynak, hogy húsz talicska földet be fogok ma talicskázni az ágyásba, így  aztán tartanom kellett hozzá magamat. 

431265839_920770386193871_425222329023690766_n.jpg

Nem volt azért könnyű, minden ötödik után kicsit hevertem a nyugágyban, de megvan  a látszata a munkának. Mondjuk messze van a 120 talicska/nap rekordomtól, de azt akkor csináltam amikor a balatoni házat építettem, ráadásul az vizes ragadós agyagos föld volt, ez meg könnyen guruló száraz, morzsalékos kerti föld (BÁR ezt nem lehetett kiborítani a célnál, hanem bele kellet lapátolni a helyére), de hát eltelt azóta majd 40 év, az életem fele. 50 literrel számolva egy talicska földet az egy köbméter. Összességében meg vagyok elégedve a napi teljesítményemmel. Holnapra esőt mond a meteorológia, lehet a héten mégsem lesz tele az ágyás, SEBAJ.

Szólj hozzá!

Csütörtök.

2024.03.14. 17:36 :: A Tengerész

Kisakkoztam végig az ágyás fenekére kb. 30 cm vastagságban az EPS habdarabokat. Így az ültető talaj felette olyan 45-50 cm vastag lesz. J vékonynak gondolja, de hát nem ő talicskázik.

431265839_363091176703886_769386852148948204_n.jpg

A tetejére kiegyenlítő rétegként a hitványabbik, a Bobcattel a kapu elé hozott ajándékföldből terítettem egy réteget. Gyorsan fogyott ez az anyag, felhívtam a vállalkozót és kértem még egy kanállal, igazán rendes volt tőle, mire kimentem a ház elé az utcára a talicskával a következő terítésért, már ott is volt az anyag.

431329246_425171896573241_6374932422532707247_n.jpg

Erre jön a szerves hulladék, lemetszett gyümölcsfaágak, stb. és arra a kerti föld, majd a tetejére a zsákos humusz. Csak bírni kell talicskázni. De fél nap megy. 8 órás műszakot viszont már nem vállalok.

Elfáradva.

431326531_1410101670384284_958566022508283370_n.jpg

Szólj hozzá!

Kedd.

2024.03.12. 17:23 :: A Tengerész

A tőlünk 100m-re lévő telket eladták, a rajta lévő viskót lebontották és építkezést kezdtek. Földmunkát végeznek, kaptam az alkalmon és megkerestem a vállalkozót. Adott ingyen 1 m3 homokos földet, az megy a követkető No 2-es ágyás alá talajszint kiegyenlítőnek ( neki annyival is kevesebbet kellett elszállítani, oda is hozta a Bobcat a ház elé) és vettem tőle 3 m3 kerti humuszos földet, azt is leborította teherautóval a ház elé a ponyvákra amit kiterítettem. Elkezdtem betalicskázni. Tartottam ettől a munkától, de jobban bírom mint reméltem. Úgy gondoltam kipróbálom hogy megy, aztán ha nagyon nem, akkor keresek valami bérencet. Azt kell mondjam határozottan javult a kondícióm a tavalyi elkeserítő kertásás favágás kísérletek óta. Lehet a Covid utóhatása volt amiről azt hittem, hogy "utolért a korom". SP-től elkértem kölcsön a "profi" talicskáját, ami annyiban különbözik az enyémtől, hogy golyóscsapágyas, és háromszor olyan széles a kereke mint az enyémnek, ezért sokkal könnyebben gurul terepen, kb. 6-8 %-a bent van a földnek a helyén (gondoltam bemelegítésnek elég ennyi) és még csak el se fáradtam. Bizakodó vagyok, ha az időjárás is engedi és más se jön közbe (már nagyon óvatos vagyok ezekkel a jóslatokkal) a héten készen is lehetek a No1-es ágyással.

429841968_242875975481965_5080321776959087870_n.jpg

A földnyomás ellen 3-as horganyzott acél szálak tartják össze a szemközti falakat.

431097080_2174400709562400_3416047449051728130_n.jpg

Szólj hozzá!

Vasárnap.

2024.03.10. 17:21 :: A Tengerész

Reggel szemerkélt az eső. Na mondom, ez a nap is a kutyáké, de aztán kiderült az ég. Gyorsan kitakartam a munkadarabot és nekiálltam a lazúrozásnak. Közbe még a nap is kisütött és a kabát is lemelegedett rólam.  Két óra felé elmentem ebédelni meg sziesztázni, mire a délutáni kutyasétáltatásra került sor már megint esett. DE, a lényeg, a friss fát a tetején lekentem kétszer és a déli oldalt is egyszer.

430866901_7287905154619584_6092709682605640201_n.jpg

Mindjárt nem olyan tarkabarka. Az eső meg, ami nem folyik le róla, cseppekben megáll a koszorúdeszkákon, nem rohasztja a fát.

Szólj hozzá!

Szerda.

2024.03.06. 17:28 :: A Tengerész

Ma Soroksárra autóztunk utánfutóval SP-vel. Amikor magatehetetlenül feküdt pár éve a kórházban, majd ismét járni tanult, lett egy barátja a sorstársak közül, akinek van egy szigeteléssel foglalkozó cége ottani telephellyel. És hegyekben áll nála az EPS hab (magyarul Hungarocell) hulladék óriás zsákokban. Na tőle kaptam anyagot a magaságyás aljába.

430471926_1785742328559721_3586544783848886896_n.jpg

429966450_948505489966548_8792154489611443415_n.jpg

Tervem, hogy ezzel a 80 cm mélységet  lecsökkentem úgy 20-25 cm-el, mégis könnyebb berakni az ágyásba mint a kerti földet. A zöldségek gyökereinek meg fél méter untig elég lesz. Így megoldódik a "ne kelljen mélyre hajolni kertészkedés közben, de ne is kelljen túl sok földet venni az ágyásba" probléma.

Közbe munkán kívül folyamatosan takarom a famunkát, mert szeretném mielőbb festeni, de minden nap van valamennyi eső, nem akarom, hogy megázzon.

Szólj hozzá!

Hétfő.

2024.03.04. 19:56 :: A Tengerész

Egy esős péntek, meg egy zajongásmentes hétvége kicsit hátráltatott, de legalább pihentem kicsit, meg feldolgoztam valamit az adminisztrációs restanciámból. Ma délutánra kész lettem az első ágyás ácsmunkájával.

429641619_744170714473537_5568776941582741089_n.jpg

 

429823141_1480449972907677_5046692317038844743_n.jpg

Még festeni kell és telerakni zöldhulladékkal, komposzttal, kerti földdel

7 komment

Szombat.

2024.03.02. 23:33 :: A Tengerész

Nem lesz ennek jó vége. Legalábbis nagyon tartok tőle. Ezt ma lőtte J kutyasétáltatás közben az utcán.

429746018_1090053278871644_981210917454533594_n.jpg

429802003_409439224999498_1764436242114297057_n.jpg

IGEN, virágzik a barackfa. Emlékeim szerint nem szokott ilyen korán virágzani. Végülis épp csak beléptünk a márciusba. Ha jön egy fagy, ami a meleg február után elég valószínű (valamikor ki kell jönni az éves átlaghőmérsékletnek), oda a termés. Bár már egy hete ingujjban dolgozom odakint, de a beporzókat még nem nagyon látom zümmögni, szóval nem tudom jó e ez a korai virágzás.

Ma amúgy kényszerpihenő volt, mert gyakorlatilag egész nap esett az eső, nem nagyon bánom. Egyrészt nagyon fáradt vagyok a megfeszített munkától, másrészt sok hete sorakoznak a megválaszolatlan Emailek és egyéb internetes ügyintéznivalók zásztócskával megjelölve a mailboxom tetején, azoknak is letudtam a felét. De nagyon remélem, holnap már dolgozhatok. Mint említém, engem a munka tart egyben, például megfájdult a bal hüvelykujjam a semmittevésben, minden fogás fáj, nem tudok vele erőt kifejteni. Barátkozom a nagyothalló kütyüvel, de nem igazán érzem a hasznát.

Szólj hozzá!

Szerda.

2024.02.28. 17:17 :: A Tengerész

A projekt túlnőtte súlyban, hogy a vízbeállítást kézzel emelgetéssel tudjam csinálni, be kellett vetnem a "nehéztüzérséget".

429296948_282419594883630_276105683461040037_n.jpg

429041992_1101331884336972_236125991612632766_n.jpg

A nap végére az első ágyás oldalfala, tehát a négy raklap, teljes hosszban a helyén áll. Ahol el kellett emelnem a talajtól, ott téglát raktam a lábak alá, ahol keskenyebb volt a rés ott sódert vertem alá, ahogy a vasúti talpfák alá a sínkövet krampácsolják.

429844646_2120348558299684_2558877498720869007_n.jpg

Holnap felrakom a végzáró lapot és kibélelem az oldalát. A héten ha minden jól megy kész vagyok vele. A jövő héten jön a kettes számú ágyás, az nem lesz ilyen nagyon magas, végülis ezt a kompromisszumot sikerült elérnem a kérlelhetetlen J-vel.

 

2 komment

Kedd.

2024.02.28. 00:03 :: A Tengerész

Ma újabb két raklapnyit haladtam az ágyással, úgy tűnik ez a maximum amit egy munkanap alatt bírok erővel.

A tegnapi napot kihagytam, mert elcsábultam egy egészen más irányba. Az AMPLIFON nevű cég állandóan bombázott reklámajánlataival, gondolom a korosztályom a célközönség, úgyhogy egy netes megtalálásra válaszoltam és fel is hívtak invitálva ingyenes hallásvizsgálatra és hallókészülék próbahordásra. Igazából a Környei Ági, volt kolléganőm javasolta a hallókészüléket, mert engem túl sokat nem izgat a féloldali süketségem, az a véleményem, hogy a "való világ" hallás útján terjedő információinak 90 %-a teljesen feleslegesen jut el a dobhártyán keresztül az agyba, szóval tiszta haszon ha nem hallom meg, aki valamit nagyon akar, úgyis elmondja mégegyszer, de mondom: "egye fene, HÁTHA"

A megbeszélt időpontban megjelentem az Amplifonnál. S M, egy rendkívül kedves hölgy fogadott, aki nagy gyakorlattal végezte a dolgát, a szokásos süketszobás hallásvizsgálat elvégzése után megállapította, hogy a hallásom a 2017-es műtétem óta igazából nem romlott ( akik netán emlékeznek rá akkor volt egy sikertelen hallásjavítást célzó műtétem, ennek a vizsgálatnak a dokumentációját vittem magammal), és a bal fülemre nincs szükségem hallókészülékre, mert bár a hallásom nem tökéletes, de a koromhoz képest jónak mondható. A probléma csak a jobb fülemmel van. Ennek az okával nem szoktam dicsekedni, de úgy történt, hogy 1976 végén Indiában jártunk az M/S Budapesttel és tudva, hogy a Karácsony-Szilvesztert Amszterdamban az éves javítással fogjuk ünnepelni, alaposan bevásároltunk mindenféle pirotechnikai eszközökből, amik ott korlátozás nélkül voltak kaphatók.

Nos Szilveszter éjjelén felhőtlen örömmel és alapos alkoholos befolyásoltság alatt dobáltuk  a pukkancsokat a deckről a hajó oldalfala és az úszódokk fala közé, ami így is elég komoly hanghatást okozott, de egy eltévedt petárda  a jobb fülem mellett robbant fel. Ugye acél decken álltam, a fejem felett az acél canisela, a hátam mögött az acél felépítmény, szóval bent álltam az üregrezonátorban, eredmény azonnali féloldali süketség napokig, majd lassan visszatért a hallásom, de maradt egy féloldali fülzúgás, ÉS az évek folyamán folyamatosan romló hallás a jobb oldalon. Megtanultam vele élni. A gond ugye, nem a fül hall (ahogy a látni se a szem lát) a fül, a szem, valamint az összes érzékszerv csak szenzor, MINDENT az agy végez a bejövő információk alapján, és képes például olyan elképesztő dolgokra, hogy egy zajos teremben "kihallja" a hangzavarból azt az egy beszélőt akire kíváncsi. De sajnos ehhez két fül kell. Nekem meg csak egy van, ezért például nem vagyok képes megmondani honnan hallok egy hangot, mert az agyam nem tud "háromszögelni". Egy orgonakoncertet  például élvezni képes vagyok gond nélkül, de kihámozni a felkonfot a teremzajból, pláne egy rossz akkusztikájú "csörgő" templomban, ahol a reflexiók kioltják egymást, már képtelen vagyok, MIKÖZBEN hallom, hogy beszél az illető, de nem értem amit mond. Ezért nem megyek el már néhány eredménytelen kísérlet után többé soha kultúrtermekben, tornatermekben tartott színielőadásokra sem, mert egy kukkot se értek belőlük.  J persze vágja a választ, " Irányított süket vagy, csak azt hallod meg amit akarsz!", de hát a nőknek minden egyszerű, csak a férfiak bonyolítják agyon a dolgokat. Na második napja hordom a jobb fülemben a fülbevalót, egyelőre nem észlelek szignifikáns változást. Ami tény. Tudok telefonálni a jobb fülemmel, amit idáig nem tudtam, BÁR sokkal gyengébben hallok, mint  a bal fülemmel, pedig a hangerőt felhúztam a maximumra. Még nem igazán tudom szükségem van e nekem erre a készülékre. Mert amúgy meg csak bonyolítja az életet, nem eshetek vízbe vele, fel kell rakni tölteni, majd bekoszolódik és pucolhatom, szóval oda kell rá figyelnem, egy plusz dolog ami macerásabbá teszi az életet, amit pedig egyre jobban egyszerűsíteni szeretnék.

Szólj hozzá!

Szombat.

2024.02.24. 17:42 :: A Tengerész

Mondjuk úgy, hogy 20 %-on áll a magaságyás projekt. ...HA nem számítom a termőföldet bele. Mert az egy nagy falat lesz. És holnap elvetem a paradicsom magokat a télikertben, szóval nem lehet lacafacázni, mire megnőnek a palánták kész kell legyek.

Ma megemeltem a három raklapból álló kezdő egységet és J-vel alácsúsztattunk egy 2 méteres (ez a tekercs szélessége, ennél nagyobb darabbal nem mertem kezdeni)  fenéklemezt. Körbe kilóg az oldalak alól bő 5 centit.

429325301_893274089211550_95828533444111098_n.jpg

Beszabtam az oldalak belső borítását is.

429120617_1458375251724101_2045050296413349502_n.jpg

Kicsit nehezen indult  a projekt, de remélem ahogy haladok és kialakulnak a megoldások, gyorsulok. Az elején az ember mindig kicsit többet agyal. Viszont egyelőre nem hibáztam, nem kellett visszabontanom semmit. Kicsit aggódtam, hogy fogom tudni egyedül megemelni, hogy alácsússzon a Dörken lemez, de kis trükközéssel gond nélkül sikerült. Minden nap pokolian elfáradok, VISZONT nap mint nap egyre gyorsabban kipihenem magam. Határozottan javulni érzem a fizikai kondíciómat. Bár.... ma a reggeli a 6:30.as szokásos kutyasétátatás után olyan fáradtnak éreztem magam, hogy erővel kellett ellenállnom az érzésnek, hogy visszafekszem aludni. De aztán belelendültem és kilenc órától nyomtam délután fél háromig. És mint a színes ábrák mutatják, meg is lett a látszata.

 

2 komment

Péntek.

2024.02.23. 23:07 :: A Tengerész

Esővel indult a nap. Úgy tűnt nem lehet odakint ácsmunkát végezni. De aztán részben csak szemerkélt, meg tudtam fedél alatt raklapot bontani. Mert van amiből csak a deszkákat használom fel hevedernek, kötőfának. De nagyon macerás a bontása a berohadt szögekkel.  Utálatos meló.

Úgy tűnik vénségemre érzelmes lettem. Szeretem a repülős filmeket. A múltkor ment egy amúgy bugyuta film a TV-ben https://videa.hu/videok/film-animacio/halhatatlan-szerelem-1992-teljes-film-elijah-wood-forever-young-LPZecMHgcfC2RVQ6 beleragadtam, mert egyszer már láttam a végét és repülők vannak benne a Mel Gibsonnal. És amikor a végén néhány óra alatt megöregedve (ami ugye ostobaság, ahogy az egész történet is az) repül a korábban halottnak hitt kedveséhez nekem elkezdett folyni a könny a szememből. Mint ahogy (mekkora hülyeség) pontosan tudom, mert vagy kéttucatszor olvastam valamennyi Rejtő könyvet, bepárásodik a szemem, amikor Senki Alfonz és a Csülök átadják a Duron tábornok levelét de Surrenne márkinak és ettől jön a hepiend, vagy olvasom Wendriner Aladár cirkuszi oroszlán monológját Gorcsev Ivánnak az artistáról akinek plakátból van az országa. Igen... könnyezem. Mekkora marhaság.

Viszont nem nézek sorozatokat, u.n. "szappanoperákat" VISZONT ebben is van kivétel. Néztem annakidején a "Vészhelyzet"-et. Igazából nem tudom mi fogott meg rajta, hisz az is csak egy valóságtól elrugaszkodott fikció, így nem működik körház, pláne sürgősségi osztály ( Zacher Gábor szerint sokat ártott a film, mert mindenki azt hiszi azóta, hogy így működik egy "normál" sürgősségi) viszont az egymásra halmozódó mini drámák a mesteri cselekményszövés megragadott. És most legutóbb az m5 belekezdett a Dawntown Abbey.-be és épp elkaptam az első részt és beszippantott, nem tudtam nem végignézni mind a hat évadot. Miközben sajnos képtelen vagyok a neveket megjegyezni, tehát a rengeteg szereplős film minden részét felvételről többször visszajátszva, a részleteket értelmeznem kellett, mert olykor csak finom utalások, egy-egy villanás jelez valami fontosat. Már ha az ember olyan hülye mint én, hogy beleragad ilyesmibe. De alighanem nem én vagyok az egyetlen, mert olvasom, hogy az eredetileg 3 részesre tervezett sorozatot közkívánatra meghosszabbították a duplájára, SŐT állítólag  a legnagyobb titokban jelenleg is forgatják a folytatást. De ami aztán végképp példanélküli, mert fordítva szokott lenni, a TV sorozat nyomán mozi nagyjátékfilmet is forgattak belőle. Természetesen elsősorban azok számára akik a sorozatból már ismerik a szereplőket, de azért olyanok is élvezhessék akik nem látták a sorozatot. https://videa.hu/videok/film-animacio/downton-abbey-film-2019-122-perc-angol-drama-5zkhA6IinwAYuyev  Mindenesetre elképesztőek a karakterek, lenyűgöző a színészi játék, és a díszlet, a kosztümök (én ezekre különösen kényes vagyok) hibátlan. Borzasztóan sajnálom, hogy vége van.

Ennyit az ácsmunkáról.

Szólj hozzá!

Szerda.

2024.02.21. 17:34 :: A Tengerész

Két raklapnyit haladtam ma. Sokat spekuláltam hogy fogassam össze a hossztoldásokat, meg a  sarkokat.  429089013_1251215625835025_3647585897712212284_n.jpg

Végülis ilyen maxi tűzőgépkapcsokat (vagy mini ácskapcsokat) csináltam 4-es köracélból 

429089388_411169758101936_4521514545817945447_n.jpg

és azokkal tűztem össze a raklap lábakat. 

429050572_400522242525954_6338858017158520283_n_1.jpg

Jó vétel volt ez a raklap, mert a lábak nem pozdorjából (MDF.ből?) vannak, mint az újtípusú EUR raklapoknál, hanem fenyőfából, ahogy a deszka anyag is fenyő és nem a sokkal gyengébb nyárfa. 

429105298_2259858591012824_163388065632230746_n.jpg

Szinte vadonatúj a fele a mennyiségnek, legfeljebb egyszer ha használták. A négy darab kékre festett raklap lába sajnos préselt faforgács, ezeket szétszedem  és a deszkáikat a talpak  mélyedéseiben hevederekként fogom rászögelni a két csatlakozó raklapra a toldás erősítéseként. A végpanelt meg még 100-as szögekkel is hozzászögeltem a hosszanti lapok bütüjéhez. Erős lesz...ez a projekt túlél engem. https://oswaldg.web.elte.hu/Irodalom/Orkenyegyperces.html

2 komment

Kedd.

2024.02.20. 15:53 :: A Tengerész

Az csak egy álom, hogy a gizgazos talaj kiegyenesíthető úgy, hogy a raklapokból szépen lehet rajta építkezni.  Csákánnyal, kapával nagyjából elplaníroztam a talajt és a raklapokat ékekre helyezve állítottam vízszintbe. Szorítókkal van összeállítva, ha összeszögeltem, megemelem szakaszosan és aláhúzom a talajtól elválasztó Dörken lemezt, majd leengedem és ahol nem érintkezik a talajjal alátömök valamit.... például murvát, a hézagba.

426829783_368446806041031_6554963027908443626_n.jpg

426157927_335872908808184_5363928081336261245_n.jpg

426384889_872796571308843_5732083089791061140_n.jpg 

Szólj hozzá!

Hétfő.

2024.02.19. 17:46 :: A Tengerész

Alakul a magaságyás helyszíne.

426724460_1132010764687299_1970967685970387325_n.jpg

Egy biztos. Itt soha a büdös életben nem fogunk annyi zöldséget termelni, hogy a bekerülés megtérüljön. Még így se, hogy az "olcsó" raklapból készül. De hát nem is erről szól a projekt. J kiadta az ukázt, "legyen magaságyás" és LESZ magaságyás. (lásd még Virág elvtárs és a magyar narancs) Ma elautóztam Szigetbecsére Dörken lemezért.

426828368_219073194561714_1156677552122948380_n.jpg

Ezzel az anyaggal lesz kibélelve belülről az ágyás alul vakond, oldalt korhadás ellen.

A talajmenti korhadás ellen kívülről az alsó részt lekenem bitumennel. Ez is saját "találmány", a házzal vettem még a kerti szemétdombba ágyazott, nejlonzsákos, kőkemény, szilánkosan, kagylósan törő 25 kilós bitumen tömböt, ezt összetörve, fazékban gázon melegítve és elhasznált sütőolajjal hígítva remek faimpregnáló szert nyertem. Amúgy mindkettő veszélyes hulladék LENNE, HA kidobnám. Mint már sokszor említém, nálam minden hasznosul.

Ma odafalé Becsére vettem még egy kiló szöget a raklapok összeerősítésére. Az is egy ezres volt. Szóval eddig bene van a projekt vagy 50000-be és még sehol sincs a késztől. De hát nem a rút anyagi haszon miatt készül.

426833075_917150956406482_9101367115450831094_n.jpg

Sajnos a raklap-matyálást (tengerész műszó, a festést jelenti) abba kellett hagyjam, mert esni kezdett az eső, meg hideg is volt, a felforralt bitumen-étolaj keverék ráfagyott az ecsetemre. Majd ha kisüt  a Nap hőlégfúvóval átsimogatom a munkadarabokat. Ettől azt várom, hogy vagy 20 évig megóvja a faanyagot a szerves rothadástól. Hogy AZTÁN mi lesz, bevallom ENGEM már nem izgat.

 

1 komment

Szombat.

2024.02.17. 17:18 :: A Tengerész

Tegnap kicsit túlhajtottam magam. A délelőtt a belgyógyászaton való várakozással telt, ennek elégnek kellet volna lenni aznapra, de akartam valami haladást is, na ez hiba volt. Idegesített a kapu mellett a nagy halom raklap, de hátrahordani az építés helyszínére kemény dió. Egy raklap katalógusadat szerint 27 kg és az odavezető ösvény kacskaringós, hosszú és keskeny, talicskázni fektetve nem fér el, cipelni nem volt semmi kedvem, nem is bírtam volna a 21 darabot, ahhoz már kifogytam az erőből. Kitaláltam hát a kereket. Volt korábban két erős "kuka konténer" kerekem, az egyiket korábban az íves kapucsukó görgőnek használtam fel, most a másik került sorra. Sikítóztam a vasakat, fúrtam, csavaroztam, hegesztettem, ilyen lett

423903893_995496815377504_8392307983156432375_n.jpg

a kerék bepasszintható a raklap "élébe"

423904001_1342811929769895_8748736832293505573_n.jpg

és az élére állított raklap gurítható, csak mellette kell sétálni és tartani a balanszot.

426886989_773445411507394_2569705744718074527_n.jpg

Az eljárás; az élére állított raklapot az egyik sarkára lehelyeztem, a másikat egy hegyére állított téglára feltámasztottam, a raklap alá bal kézzel elhelyeztem a kereket, jobb kézzel tartottam az egyensúlyt ( mindezt sámlin ülve, mert guggolásban, hajolgatásban már nem vagyok erős), majd jobb lábbal kirúgtam a téglát, felállva a raklap a kerékre nehezedve könnyedén gurítható volt a kacskaringós, mintegy 35 méteres úton. Tegnap a helyén volt  a fele mennyiség, de  nem ettem, nem ittam közben és már délután volt. Elpakoltam a szerszámokat, összetakarítottam,  megsétáltattam a kutyákat, ettem valamit és ledőltem, de épp csak elaludtam, hívott J, akinek szintén nehéz napja volt, Pesten járta az orvosokat, érte kellett autóznom a HÉV-hez. Még be is mentünk a LIDL-be vásárolni, tömeg volt és én alig álltam a lábamon, meglett a büntetés, sötétben beállva a kocsi jobb oldalával meghúztam a kapuoszlopot. Beálltam már több tucatszor gond nélkül, de most kihagyott az agyam. Nincs még horpadás sem, csak egy kis festék, különösebben nem izgat, na EZÉRT járok félmilliós autóval. Ja, kigyulladt a tankolás lámpa, jól megvártam a háromlépcsős áremelést a tankolással.

Ma befejeztem a szállítást, felhasználási helyükön vannak a raklapok.

423944078_711954417591840_5156604248719404511_n.jpg

 

 

4 komment

Csütörtök.

2024.02.15. 17:41 :: A Tengerész

Említém, hogy a zöldség-ágyás át lesz helyezve a napos oldalra. Na J kitalálta, hogy neki "magaságyás" kell, mert ő nem akar hajolgatni. SEMMIT. Egy kicsit se. ( azt mondja itt mellettem, hogy nem nem akarok hanem nem tudok b@szki)  Na ezen tegnap egy jót veszekedtünk, mert ragaszkodik a 80 centis magassághoz. Én beértem volna 60-al is, de nagyon kiabált velem, szóval beadtam a derekam ( aszongya itt a jobb {süket} fülem mellet, hogy azért, hogy az övé ne törjön el).

Na de miből legyen a magaságyás? Az eszményi anyag itt van https://www.leier.hu/.../magasagyas.../magasagyas-alapelem őssze lehet belőle Legózni a tervezett 10 méter hosszú, 1,20 széles ágyást, egy baj van csak vele, hogy 8319 Ft-ba kerül és kellene belőle 72 db (!!) Szóval 600000Ft. Na ENNYIT nem vagyok hajlandó kiadni egy ilyen szarságra (és akkor kell még bele 8 m3 föld, meg vastagfólia, meg vasak). Mert amúgy egy hasonló méretű beton kerítéselem, amiben még kevesebb "anyag" van (ennek egy része fahulladék, mert "fabeton") ennek a negyedébe kerül. Na kitaláltam, hogy használt raklapból lesz, erre számtalan példa van a neten. Valaki mondta, hogy használt raklap 1000 Ft, ebből kell 18 db, mindjárt kedvezőbb a bekerülés. Tegnap körbebicikliztem a helyi forrásokat, legijesztőbb volt a baráti Tüzép telep, ahol 8300-ért adták(volna) a nyakukon maradt használt raklapokat ( a gyártó nem veszi vissza, viszont nekik ennyiért számlázza az újat a következő szállítmánnyal), kaptam volna hibásat 3000-ért, de ahogy elnéztem az csak tüzelni jó. Kezdtem kiábrándulni a projektből, de azért nem adom fel ilyen könnyen, némi guglizás és telefonálás után találtam innen 22,5 km-re egy kereskedést, ahonnan még vissza is hívtak telefonon és volt jó állapotú, igaz színesre festett raklap 1800-ért.

Ma reggel 6-kor már a Szmájli kutya sétáltatott a szántóföldön, 7-re a helyi laborba bicikliztem vérvételre a háromhavonta esedékes TSH vizsgálathoz, 9-kor meg már robogtunk a Sári Pistával utánfutóval a raklapokért. 21 db fért fel, ebből lesz a magaságyás.

423903887_768094874741974_444354996239693718_n.jpg

423735770_1449389022591203_484945942284857467_n.jpg

Emlékeztek még a vízirendőrök kékdeckes motorcsónakjaira? Amikkel Balatonon és a Dunán, teljesen oda nem illő szárazföldi egyenruhában, tányársapkában szekírozták a tilosban fürdőzőket, kalózban négyen ülőket és egyéb súlyos szabálysértőket? ( mert viharban menteni nem voltak se a csónakok, se az emberállomány alkalmas, levitte volna a sapkájukat a szél) Na így múlik el a világ dicsősége. SP kapott barterba  2 db ilyen roncshajót, egy quasi szeméttelepen néztük meg őket miután lepakoltuk nálam a raklapokat, az egyikből még egy fa is kinőtt. Ő még alatta van a 70-nek, teli van energiával, elhatározta, hogy rendberakja őket kidobva belőlük a négyhengeres (talán Moszkvics), benzinmotort, és használni fogja kölcsönözni. ÉN tuti nem vágnék már bele ekkora melóba, de hát ő még olyan fiatal.

41359cc2-b06b-487c-bdbb-30b078d483a8.jpg

0ed530c0-9624-4873-966f-37b2eae96562.jpg

3990ecac-7e23-4d19-ace1-459c100fe7cd.jpg

A telepen lakott egy szuka kutya, staffordshire jellegű keverék, én minden kutyával jóban vagyok, megsimogattam, ettől annyira belémszeretett, hogy felágaskodva a két mellső lábával átkarolta a combomat és muszáj volt attól kezdve úgy közlekednem, hogy rajtam lógott és simogatom a fejét, meg a nyakát masszírozom, ő meg finoman harapdálja a kezemet. Amikor már nagyon elég volt és rászóltam, akkor hanyatt feküdt a hasát mutatva ( ami kutyánál a teljes megadás jele) és elvárta, hogy a hasát vakarásszam. Mondta az ott dolgozó, hogy egyszercsak megjelent és attól kezdve náluk lakik. Jól bánhatnak vele, mert jól táplált volt és ápolt külsejű. Megható volt az állatban tomboló szeretetvágy és szeretetet adni vágyás.

Ha már utánfutósnap, elhoztunk még egy alumínium csónaktestet is belső reparálásra, szóval eredményes délelőtt volt. Hazafelé miután az alu csónakot leraktuk SP-nél egyszercsak befutott a Németh Sanyi, egykori gépmester tengerész kollégám aki az Angyali szigeten lakik, úgy, hogy hazáig se kellett gyalogolnom 400 métert, mert a csónakjával suhantunk a stégig.

Szólj hozzá!

Kedd.

2024.02.13. 17:46 :: A Tengerész

Eltakarítottam a kivágott almafa nagyját. Ma délutánra így nézett ki a helyszín.

pict0072_2.JPG

A láncfűrész és a tangabugyi közti összefüggést ismeritek. Nos nagyon vigyáztam.

A fa ágasbogas koronájából a maradék a fűrészbakon.

pict0073_3.JPG

Az ágdarálék púpozva megtöltötte J "úszómedencéjét". Mulcs, komposzt a kertészkedéshez.

pict0071_2.JPG

Ez meg amivel a daráló nem bír el, kiszáradva megy a nyári sütögetéshez a hús alá almafaparázsnak.

pict0074_3.JPG

Alaposan elfáradtam, de megvan a munka látszata.

pict0070_2.JPG

A törzs darabját meghagyom egy ideig. Ha van annyi élet  a gyökérben, hogy alvórügyet kihajt a tönkből, akkor élhet tovább ( a módszer az öreg cseresznyefánál bevált) és megpróbálok belőle új fát nevelni, ha viszont nem hajt ki, akkor talajszinten elvágom, aztán befogadja a zöldségágyás..

Szólj hozzá!

Csütörtök.

2024.02.08. 21:53 :: A Tengerész

Kitavaszodott, megkezdtem odakint a munkát. Hosszas hezitálás után úgy döntöttem, hogy megszüntetem a két maradék almafa egyikét. Nagyon öreg és beteg volt már ez a fa, tavaly nem is termett használható termést, bár ez az én bűnöm is, hagytam elseprűsödni a lombozatát és már semmit se tudtam kezdeni vele. A sűrű lomb erős gombásodást okozott, mert a napfény nem tudott behatolni  a belsejébe, különbenis antikertész vagyok, a paradicsomon kívül nekem nem terem semmi. A másik ok, hogy a paradicsomágyást áthelyezem naposabb helyre ( a szomszéd újjáépített a sufniját amitől az háromszor akkora lett és leárnyékolja a nap nagyrészében az ágyásomat), szóval költözik a paradicsom, de ott a fa útban volt.

Első megközelítésben veszekedtünk J-vel tegnap egy nagyot ( kihasználja, hogy nincs hangom és lekiabálja a fejem), mert amikor látta hogy nekiállok a láncfűrésszel metélni a fa törzsét, elkezdett rettegni hogy rámdől az egész. Ő úgy képzelte, hogy majd felülről apránként lebontom a fát. De én sokkal jobban tartottam attól, hogy egy létrán imbolyogva kardozzak a láncfűrésszel odafent, ezért bevágtam a tervezett dőlésirányba az ék alakot (a víz egyből elkezdett erősen folyni a fából, de nem a rostok által szállított, hanem az üreges belsejében összegyűlt) törzsbe, a másik oldala egy egyenes vágást, de leálltam mielőtt megmozdult volna bármi (egyrészt mert J kiabált "neked hiába beszél az ember, makacs vagy mint egy öszvér, ott fogsz megdögleni stb"), másrészt mert a beteg törzs dőlése kiszámíthatatlan és tényleg van benne valami, abbahagytam,  "a holnap mindig bölcsebb". És mára kiagyaltam, hogy amikor a fa dől akkor én 15 méterre leszek tőle. Egy csigasorral és mindenféle segédkötelekkel kifeszítettem a fát a távolabbi cseresznyefa törzséhez

pict0065_2.JPG

és egyéb fákhoz ( ez se volt egyszerű, "nem figyelsz, kitaposd a hóvirágokat, ráléptél a téltemetőre, figyelj már jobban az a kötél letördeli a tulipánfa bimbóit, stb") és addig húztam a négyes csigasort amíg csak erőm bírta, J meg rászedte  és megtartotta amit betéptem, majd lekötöttem. Az így megfeszített kötélen hintázni kezdtem, a fa meg recsegni kezdett, a második utánfeszítésre meg kidőlt,

pict0064_3.JPG

pict0053_4.JPG

pict0060_4.JPG

miközben mi messze voltunk tőle, és se a kerítés se a sufni teteje nem sérült HURRÁ!

Több nap lesz mire feldolgozom.

pict0057_4.JPG

pict0056_4.JPG

A legallyazásban nagy segítség J új fegyvere

pict0067_4.JPG

ezt némi hezitálás után kapta tőlem, látta a reklámját és nagyon megtetszett neki, hogy milyen jókat fog ő vagdalkozni vele az elburjánzott növények közt, de nagyon féltettem tőle, hogy levagdalja az ujjait, de kikérte magának, hogy ő nem olyan ügyetlen, így aztán rendeltem egyet, három napja meghozta a futár és tényleg remek jószág.

Metszőolló, karos olló mellett az ágaprító még a fegyver

pict0058_3.JPG

enélül képtelenség lenne megszabadulni az ágaktól. https://www.youtube.com/shorts/-k4mQ34NROo Ilyen mulcsot csinál belőlük. 

 

pict0069_1.JPG

ez két munkanap termése. Ha kiszárad bezsákoljuk a kiürült kutyatápos zsákokba és J elkertészkedi. Nálunk minden hasznosul.

Szólj hozzá!

Szombat.

2024.02.03. 12:46 :: A Tengerész

Viharos szél van. Viszont miután felmelegedett az idő (már kora reggel is + 6°C volt ) elhatároztam, hogy MOST aztán leszedem a karácsonyi fénydekorációt. Lopva öltözködtem, merthogy J amikor Vízkereszt után hozzákezdtem volna az ilyenkor szokásos munkához, kategorikusan nemet mondott rá. Ha rajta múlna, mi egész évben ki lennénk világítva. Kétségtelen elég jót csináltam, a télikertben egész éjjel színes lézershow ami még a Duna túlpartjáról is látszik, beragyogja a fák kopasz ágait, villognak a fények a kerítésdrótokon, az ereszcsatorna és az "esernyő" peremén hullámzik a fehér fényfüzér, de hát  azért már igazán elmúlt a Karácsony, az utolsó bejgli utolsó végét is megettem már vagy egy hete. Na szóval mindezidáig utolsó feleségem csak akkor vette észre, hogy min mesterkedek odakint a süvöltő szélben, amikor már lebontottam az egészet. De elég is volt ennyi odakint, hogy nemcsak én nem bírom úgy mint régen a Beaufort 8 feletti szelet, a két kutya, akiket amúgy normális esetben csak erőszakkal lehet beinvitálni a  házba, egy könnyed füttyentésre előttem száguldottak be az ajtón. Kifagyott a seggük odakint. Ahányszor csak megérzem a jó meleg otthont, hálát adok Istennek, hogy öregségemre megadta nekünk, hogy mindez gond nélkül meglegyen. ANNYISZOR eszembe jut, hányan vannak akik ilyenkor nélkülöznek.

Apropos kutyák. A Picur általában alszik még amikor reggel bejövök a hajóról és nem jön sétálni velem, de a Szmájlit nem lehet kicselezni. Amíg bent matatok a reggeli piperével a fürdőszobában, csak nyújtózkodik, de amikor meztelenül bemegyek testsúlymérni a szobába ( 3 kilót felszedtem a télen, de megnyugtató, hogy a nadrágszíjam ugyanabban a lukban van, mint tavaly nyáron), már nyüzsög. Öltözködni kezdek, hessegetni kell, mert nem tudok tőle nadrágot húzni, féktelen optimizmusában ki-be szaladgál elhúzgálva az előszobába vezető vastag függönyt. Minden nap PONTOSAN ugyanaz a menetrend, de úgy gondolja, hogy HÁTHA ma mégis egy szál alsónadrágban fogok vele sétálni menni a szántóföldre. Amikor már az előszobában a bakancsomat (vagy ha sár van a gumicsizmát) húzom, muszáj kiengedni, mert nem bír magával, nem lehet tőle cipőt húzni, inkább kint vár az ajtó előtt fagyoskodva, mint bent a melegben. Lehet attól retteg, hogy itthon hagyom. Ugyanakkor, főleg ha nagyon rossz idő van odakint, hideg, vagy eső, boldogan rohan be a fél órás séta végén és már alszik is a cserépkályha tövében az ágyában. Ma különösen jó napja volt, összefutottunk Peterrel, aki egy nyugdíjas német mesterszakács, a Kempinskiben volt séf, de az egész világon dolgozott már, itt telepedett le, magyar felesége van, na az ő kutyája a Rosi, egy masszív vizsla-staffordshire keverék, olyan 6-8 kilóval lehet nehezebb a Sz-nál, de ha találkoznak őrületes rohangászásba és birkózásba kezdenek. Nagyon kell velük vigyázni, mert nincsenek tekintettel senkire amikor száguldanak, az isten óvjon meg mindenkit ha elülti oldalról a lábát 50 kilónyi száguldó kutyamix. Peter különösen veszélyben van, mert nemrég csapágyazták mindkét térdízületét.

Kaptam egy levelet, hogy meg kell újítani a stég szerződést a Vízüggyel, ezért új helyszínrajzot kell beadni, rendben van, fényképeket küldeni Emailben, ez is elmegy, de hogy 90 napnál nem régebbi ERKÖLCSI BOZONYÍZVÁNYT kell mellékelni a beadványhoz, ez nem megy ki a fejemből. Azt hiszem életemben nem kértek még tőlem ilyet, utána kell nézzek hol adják, gondolom kormányablak.

2 komment

Csütörtök.

2024.02.01. 12:07 :: A Tengerész

Emlékezetblog hatodik fejezet. Gyerekkor ötödik rész.

Nagyon nehéz négy év következett. Egyrészt megmaradt az "iskolaéretlenség", mert örökké legalább egy évvel voltam lemaradva az osztálytársaimtól, akárcsak mint induláskor általánosban az elsőben, akik  zömmel '44-esek voltak, szemben velem júliusi '45-össel,  másrészt én még  a tényleges koromnál is éretlenebb gyerek voltam. És az iskola nagyon kemény volt.... legalábbis nekem. Az csak a naiv elképzelésekben van, hogy aki okos szorgalmas, az tanul és kitűnik. Biztos ez is igaz, talán nem voltam elég okos sem, de kell az otthoni háttér. Az általánosban megszoktam, hogy igazából nem kell az iskolában tanulni, csak odafigyel az ember az órán és akkor jönnek a jó jegyek. Itt ez kevés volt. És a tankönyvekben sincs benne minden, mert vannak dolgok, amik annak aki a könyvet írja olyan természetesek, hogy nem írja bele. De aki nem tudja, nem beszéli a "nyelvet" az megakad akár egy szón is. Ilyenkor az a gyerek akinek van otthon háttere megkérdez valakit, aki egy mondattal helyreteszi. Ahogy a Reich Pista bácsi műhelyfőnök mondta "ti iparági gyerekek vagytok"....szóval az osztálytársaim apja, vagy valaki  a családból azt hiszem többnyire legalábbis villamosipari szakmunkások, középkáderek voltak, ha elakadtak, volt kit kérdezni. Nekem nem volt ilyenem. Érdekesek voltak így utólag a nyári "termelési gyakorlat"-ok. Egy hónapot mindnyájunknak el kellett tölteni az iparban. Az osztálytársaim többségét "kikérte" valamelyik cég, ez olyanoknál volt akiknek kapcsolatuk volt valahol, nekem persze nem volt ilyenem. Ezek rendre dicséretet kaptak a vállalattól, ami beszámított a műhelygyakorlat osztályzatba, én persze nem kaptam ilyet, pedig igazán igyekeztem az OVIT-nál (Országos Villamos Távvezeték).

Elemi problémákkal küzdöttem, az elsőből kishíján kibuktam,

422069319_374817808745614_2669924545955374798_n.jpg

szóval mind fizikailag, mind szellemileg fejletlen voltam. Keményen küzdöttem és minden félévben sikerült egy picit  kapaszkodnom felfelé, de valahogy mindig a saját hibám elkövetése UTÁN tudtam meg mit is kellett volna tudnom, szóval a saját káromon tanultam. Hazudnék, ha azt mondanám nem nyomasztott súlyosan a sikertelenség. Osztálytársaim eltűrtek, de éreztem, hogy nem vagyok "befogadva". Nem igazán barátkoztak velem, hisz aki gyenge, azt kilöki a falka.  Ennek ellenére határozottan élveztem a nyári nagyvisnyói sátortábort, az osztálykirándulásokat és  a végére, mert nagyon akartam, valamennyire belerázódtam mind az iskolába, mind a közösségbe.

422365101_1360324154851257_4427418005388319940_n.jpg

Voltak nálam sikeresebben beilleszkedő "menők" akik kibuktak mellőlem, nem lett belőlem jeles tanuló, de megtanultam amit kellett és a végén 4-esre érettségiztem. ( sajnos kitartó keresés ellenére se találom az érettségi bizonyítvány/technikusi oklevelemet, de nem nagy baj, azt hiszem életemben ez volt az utolsó alkalom, hogy szükségem lett volna rá) Van néhány dolog, amit soha amíg élek nem felejtek el. Annyit küzdöttem a szakmai tárgyakkal, hogy a végére a magyar tételek felét egyszerűen nem volt időm átvenni. Szóbeli érettségin kihúztam Szabó Lőrincet. Mit mondjak, nem voltam nagyon tájékozott, viszont dumálni már akkor is nagyon tudtam. ( azt hiszem a rengeteg elolvasott könyvtől). Elmondtam ami nem sok eszembe jutott, de a vizsgaelnök aki alighanem irodalomtanár lehetett, közbevágott, válasszak egy tetszőleges Szabó Lőrinc verset és elemezzem. EGYET se ismertem, DE tudtam hogy van egy olyan, hogy "Materializmus" (https://krk.szabolorinc.hu/05/06.htm). talán még arra is volt pofám hogy mintha kutatnék az emlékezetemben, melyiket a sok közül, kivágjam, hogy akkor legyen a "Materializmus". Mondta az elnök "JÓ". Kizárólag annyira emlékeztem az egészből, hogy sok egyforma hosszú verssor és van benne egy sor ami úgy szól, hogy "Az anyag öngyilkossága az élet". És rákezdtem, hogy a vers olvasójának már elsőre feltűnik, ami szerintem a költő elsődleges szándéka volt, a vers szerkezete, mondjuk inkább úgy, külalakja. Mintha a mondanivaló lényege lenne, hogy olyan legyen ránézésre is mint egy faltörő kos, mint ami a vers olvasóját le akarja teríteni, (közben meg-megálltam tűnődve, mint aki keresi a megfelelő szavakat, ami amúgy teljesen igaz volt, csak nem a sokból hanem a kevésből) és bár a vers hosszú, de szerintem az eszmei mondanivaló a vers közepe táján van, szóval nem a végén van a csattanó, a legerősebb mondat (naná, az egyetlen amire emlékeztem)"Az anyag öngyilkossága az ÉLET!"  ELÉG mondta az elnök, a négyest elfogadja? És mitteszisten elfogadtam.

A dumálás fontos volt például történelemből. Osztálytársaim nagyrésze mint  a tűztől félt a tantárgytól és a "Srénétől" aki tanította. Nem volt könnyű eset kétségtelen, de hamar rájöttem, hogy az összefüggések a mániája. Kedvenc kérdése volt a "Mi tette lehetővé...?" Az évszámokat SOHA a büdös életben nem tudtam megjegyezni ( máig így van, komolyan, nem tudom a szüleim, a gyerekeim, feleségeim születési dátumát, sokáig a sajátomat se tudtam). Viszont más mindent ami elhangzott igen. Így az évszámokkal volt bajom, de ha bármilyen szituációban sikerült rámutatnom bármilyen általam fellelni vélt összefüggésre (még ha nem is volt olyan) és hozzá megfelelő lassú elgondolkodó pofát vágtam, megvolt az ötös.

A szaktantárgyakkal persze nem lehetett hadoválni, azokkal egyedül kellett megküzdenem. Mondom, nem volt könnyű, NAGYON magányos voltam, nem voltak se felnőtt segítőim, se  barátaim, de végülis megmérettem és nem találtattam könnyűnek. Így utólag, jó iskola volt. Lehetett volna jobb is, például sokkal hasznosabb lett volna ha a valamiért fontosnak tartott lakatos szakma elsajátítása gyanánt mindenkit megtanítanak hegeszteni, mintha hasábot reszeltetnek velünk fél éven át életlen reszelőkkel (azt hiszem ezt az ostoba reszelésmániát azóta se sikerült kinőnie a műszaki káderképzésnek), és a fa villanyoszlopra mászás tudományomnak is csak egyszer vettem hasznát amikor a balatoni telkemen egy darabig loptam a villanyt, mert a szolgáltató nem volt hajlandó kiszállni bekötni, de például annak, hogy megtanultam esztergagépen, marógépen dolgozni, annak később mind a tengeren, mind utolsó munkahelyemen a NOVOTEL szállodában a hajóépítés fusizás során nagy hasznát vettem. A géptermi és labormérések meg kifejezetten sokat adtak hozzá a későbbi pályámon való hasznosíthatósághoz.

Volt szerencsém is, ami persze akkoriban nem tűnt annak, 16-17 éves koromban egy súlyos gyomorrontást Sulfaguanidinnal kezelt a körzeti orvos, ami nekem megártott, gyógyszermérgezést kaptam tőle, de ezt senki nem vette észre. De egyszercsak egy nagy  kék folt lett a karomon. Orvos mondta biztos megütöttem, mondtam, hogy biztosan nem, de ő meg mondta, hogy biztos csak nem emlékszem, de hát egy ekkora folt csak erős ütéstől keletkezhet amire biztos emlékeznék, de megdumáltak. Aztán elkezdtek apró piros pöttyök jönni mindkét lábfejemre, lábszártamra. Orvos elküldött bőrgyógyászatra, azok meg laborba. Megyek a labor eredményért, mondják meg kell ismételni a vizsgálatot. NEKEM már akkor gyanús volt a dolog, mert tanultam a technikumban, hogy ha egy mérés eredménye hihetetlen, akkor azt meg kell ismételni.  Na megvolt a második vérvétel, amit annyira komolyan vettek, hogy mondták, a szüleimmel menjek vissza az eredményért, merthogy kiderült, a véremben nincs kimutatható mennyiségű trombocita, ami az alvadásért felelős alkotórész, azaz a legkisebb sérüléstől is elvérzek. Szóval a nagy kék folt, meg a sok pici piros a hajszálerek bőr alatti bevérzésétől volt. Nagy volt  a beszarás, mert ez a betegség apai ágon örökölhető, kérdés hogy volt e ilyenje valakinek, végülis hosszas vizsgálatok és injekciós kezelések, után megállapíttatott, hogy a betegség hálistennek nem öröklés, hanem gyógyszerallergia következménye volt. De emiatt tornából felmentettek vagy két évig, mert egy orrvérzésbe is belehalhattam volna. Mázli még, hogy a betegség specialistája akit a szakmában "véralvadásos" Kovács doktornak hívtak pont a közeli Róbert Károly körúti kórházban székelt, így a legjobb kezekbe kerültem. Szegény alighogy kigyógyított, belehalt egy gégeműtétbe, mert éjszaka megnyílt a sebe és a saját vérébe fulladt bele, így utólag azt gondolom azért volt specialistája a kórnak, mert ő is ebben szenvedett. 

 Kevés kivételtől eltekintve nagyon jó tanáraink voltak, a technikum a Nehézipari Minisztérium alá tartozott, tehát nem volt adminisztratilag az oktatási tárca alá rendelve, a tanárokat úgy gondolom az ipar legjobbjaiból válogatták össze és ennek megfelelően alighanem meg is fizették őket. Amit megtanítottak nekem, abból nagyon sok dolognak hasznát vettem az életben, sőt ha belegondolok mindent ott tanultam meg, legfőbbképpen azt amit a gépelemek, mechanika tanárom Szaniszló Tibor mondott az érettségi banketten és SOHA AZ ÉLETBEN nem fogom elfelejteni, Én nektek azt akartam megtanítani, hogy ha bármilyen problémával szembekerültök az életben, akkor legyetek képesek megkeresni hozzá a megoldást, hogy hol találjátok a "puskát". Ehhez tartom magam azóta is. Mára úgy néz ki a dolog, hogy legfontosabb tudás, jól guglizni. Ezért hibás a lexikális tudás divatos lebecsülése, mert aki legalább nagy vonalakban nem tájékozott, az elvész a részletekben, nem érti a válaszokat mert nem tud kérdezni sem. Aki kérdezni tud az már egy nagyon fontos szintjén áll a tudásnak.

 És aztán négy év után, 1963-ban elballagtunk a technikumból.

20240118_131543.jpg

Baloldalt szerénységem, középen a Krén Jocó, jobbra a Kelemen Feri. Jocó volt a legjobbképű srác akivel életemben találkoztam, de később valahogy magába zárkózott, éves találkozóinkra nem járt (összetartó osztály lettünk miután felnőttünk és ebbe már én is beletartozom, mert idővel mégiscsak felnőttem és utolértem a többieket) úgy egy éve kaptam a hírt, hogy már nem él. Feri igazi intellektuális éleseszű humorgyáros volt, de a viccei soha nem sértettek senkit, amikor még évente találkoztunk régi osztálytársak, kedvenc beszélgetőpartnerem volt, sajnos ő is befejezte, amikor három éve bekerült a honvédkórházba, már pontosan tudta, hogy élve nem kerül ki onnan. Még megcsinálta élete utolsó tréfáját, kihívta a TEK-et, hogy itt valami katonai puccs készül. Nem tudtak már mit csinálni vele, mert papírja volt róla, hogy végső stádiumban van, büntiből elvették a telefonját. De előtte pontosan megtervezte a saját temetését.

Nos eltelt a gyerekkor. És ezzel megint tartok egy év szünetet az emlékezetblogban. Rengeteg minden kavarog még bennem, emlékezetszilánkok, immáron nem időrendben a régmúltból, apám anyám  a békekölcsönjegyzéskor, anyám ahogy a konyhaasztalon rendezgeti az élelmiszerjegyeket és tervezi a heti étrendet, a történetek a mezitlábas légóparancsnok asszonyról a vaskalapban( ahogy anyám  a rohamsisakot nevezte) oldalán gázálarctokkal amit amikor megtaláltam  a légópincében  a fene evett meg hogy megtarthassam de nem engedték ahogy a két kardot sem amit ugyanott találtam, az általános iskolai osztálytársam a Nagy Endre aki olyan zseniálisan tudott történeteket hazudni hogy mindenki tudta hogy hazugság mégis tátott szájjal hallgatta már dolgoztam amikor egyszer összefutottam vele az utcán villamoskalauz egyenruha volt rajta de azt hazudta tengerész és ha kell valami "kintről" csak szóljak és ő behozza mert szabad kijárása van az országból a Tihanyinak (iskolatársunk volt és tornász válogatott) is most hozott pingpongütőt, a Szabó család első adása amiben a Szabó bácsi gyári szarkákat akar lebuktatni nyugdíjba menetele első napján akik a kerítésen át lopják a textilt de leütik őt, anyám története a barátnőjéről akinek a levente iskolás fiát elvitték  a nyilasok kispuskával védeni Budapestet az oroszok ellen és a csikorgó hidegben a Duna jegén átbotorkálva éjszaka egy szánkón húzta haza a fia tetemét amit a sok behavazott hulla közül csak úgy tudott felismerni hogy mindegyiknek elsöpörte az arcáról a havat, a Bata néni a környék varrónője akihez mindenki odahordta a varrnivalót a Béke és a Petneházy utca sarkára és egyszer voltam nála és bokáig ért a rongyhulladék a lakásában, a kenyérillat a Jász utca-Frangepán u. sarkán lévő pékségben ahová sütni vittük a kenyeret a hosszúkás kosárban amit anyám bedagasztott és hogy azóta is keresem azt a rozskenyérízt amit ott ettem egyszer jártam arra felnőtt fejjel és üveges műhely volt a helyén most meg már a ház sincs meg, a házban lakó lakatos aki beletörte a kapukulcsát a zárba és apámnak kellett helyette megcsinálni, a végrehajtó aki lepecsételte a Rinn néni lakásának ajtaját de a Lali a fia bemászott a pici fürdőszoba ablakon és kilopták az értékeiket a foglalás elől, az Emma néni akinek sokjegyű szám volt tetoválva a karjára de amikor kérdeztem miért senki nem akarta nekem elmondani, az ebéd amit mindig megettem az első emeleten a verandás lakásban lakóknál és csak felnőtt fejjel tudtam meg hogy anyám és a Nene vitték mindig fel mert otthon nem ettem volna meg, az orvosi vizsgálatok ha az ember megbetegedett a körzeti orvos Gátai doktornál ami akkoriban még úgy volt hogy felváltva mentek be férfiak és nők ötösével és ott mindenki elmondta mi a baja és az orvos meg vizsgálta és a többi addig vetkőzött vagy épp öltözött és hallotta ahogy a másik épp bevallja hogy mi a baja szóval nem volt személyiség jog meg titok és a Gátai meg azt mondta a bácsinak hogy miért olyan sovány nem zabál maga?, a borbély a Jász utcában akit utáltam mert ahányszor csak elvittek hozzá nyiratkozni mindig tele volt  a gallérom szúrós apró hajszálakkal, a két ötven filléres gombóc fagyi amit  a kitűnő bizonyítványomért kaptam a Béke tér sarkán szembe a Tanácsházával a cukrászdában, anyám története a nyilas szomszéddal aki amikor meglátta az amerikai bombázó köteléket az égen beszaladt a pisztolyáért miközben (ahogy anyám mondta) a gépek "a pokol faszában magasan" fent csillogtak az égen vagy százan de mondta a nyilas hogy nemsokára jönnek a németek a csodafegyverrel ami olyan mint egy elemlámpa csak rá kell irányítani a repülőkre és azok lezuhannak, hogy utólag mennyire bánom hogy általánosban nem mentem az iskolazenekarba de még karénekre sem mert olyan "buzis" dolognak tartottam és szégyelltem pedig Nemesszeghy Aurél tanár úr kezei közül olyanok kerültek ki mint a Tomsits Rudi trombitás, vagy Kállai Kiss Ernő a klarinétkirály (első eggyel alattam, másik néhány évvel felettem járt a Gömb utcai suliba)  és biztos eszembe jut még egy sereg szilánk, de egyszer minden véget ér így ez a hat fejezet is, melyben igyekeztem felidézni a személyemet érintő 1901-től 1963-ig tartó időszakot. A folytatás már a felnőttkorom története lesz, a megírása meg a következő télen. Szóval egy év szünet ismét az emlékezetblogban. Még annyit, hogy eredeti teveim szerint 80 évig fogok élni (na jó most hozzáteszem, hogy legalább),addig vettem meg a téli tüzelőt is tavaly, szóval befejezem az emlékezést is addigra. Nem tudom mennyire volt érdekes amiket összehordtam ahogy a statisztikából látom néhány százan legalábbis belenéztek, rákattintottak minden fejezetre, amitől tartok PONT akiknek írtam, a gyerekeimnek, nem sok figyelmét keltettem fel, de TALÁN majd egyszer ha én már nem leszek, de az Internet még lesz... talán.

7 komment

Péntek.

2024.01.26. 17:03 :: A Tengerész

Emlékezetblog hatodik fejezet. Gyerekkor negyedik rész.

Akkor most megint visszakanyarodok '56 előttre. Megtehetném ugyan, hogy átszerkesztem a korábbi részt, de nem akarom összekeverni azokat az olvasókat akik azon már túlvannak, jó lesz ez így, ilyen spontán módon megírva is.

"Kifelé" amúgy problémamentes gyerek voltam, az iskolai abúzusokat magamba rejtve próbáltam feldolgozni, azt hiszem sikeresen, a bezárt belső világomból anyám legfeljebb csak annyit észlelt, hogy "csendes" vagyok. Ha kérdezte mit csinálok, az válaszoltam "gondolkodok". Valójában álmodoztam. Miután a szülői értekezleteken, amikre mindig elment (de minek), vele soha nem foglalkozott tanítónéni, tanár, mindig csak az aktuális tűzégette, lusta csirkefogók szüleit nógatták, hogy próbálják valami használható iskolai megatartásra sarkallni leszármazottaikat, anyám úgy gondolta minden renden van velem.

bizonyitvany.jpg

A papíron ez tényleg így látszik. De nem voltam boldog. Örömet csak a könyvek okoztak, igazi könyvmoly lett belőlem... azt hiszem ma is az vagyok. Nálunk amúgy természetes volt a mindenben való jó teljesítmény. Ezt még apám kapta.

419971148_2445735795623554_2980689560316254358_n.jpg 

Volt egy doboz tele "Kíváló dolgozó" kitüntetéssel, amiket a szüleim és a Nene kaptak különböző munkahelyeiken. Visszaemlékezve (most megint előre szaladok az időben) valamennyi munkahelyemen én is kiváló dolgozó voltam, a teljesítményemmel soha nem volt gond. Amikor a tengeren dolgoztam, egy géptiszt kollégám jegyezte meg "Én még elektrikust annyit dolgozni nem láttam mint téged.". A beilleszkedéssel, az alkalmazkodással már inkább volt gond, de azt hiszem a fentiekből kitetszik miért nem "vegyültem", nem lett belőlem csapatjátékos. Rosszak  voltak hozzá a tapasztalataim és mostanra meg olyan lettem mint a Havas Henrik, rájöttem, hogy akkor hibázok kevesebbet, ha ismeretlenekkel kapcsolatban úgy gondolom, hogy mindenki ostoba, kártékony, rosszakaratú és használhatatlan, mert ahogy a Felker Dodó mondta "Tízből kilenc embernek csak annyi esze van, hogy nem ül be háttal a moziba". 

Apám ugyan, mint volt bokszoló és csibész,  megpróbált belőlem pitbullt csinálni, pláne amikor verés nyomaival tértem haza, de kevés sikerrel. Valahogy nem a "helyes" irányba hatott rám a durva proletárkörnyezet, nem lett belőlem rendes csirkefogó. A Béke út 4-ben volt az italbolt. Egyszer szegény anyám gesztenyepürét akart csinálni és abba rum kell, elment hát a kocsmába egy üveggel és töltetett bele egy decit. Mitteszisten kilépve a kocsmaajtón, a lépcsőról lelépve megbillent a bokája, elesett  és eltörte a karját a lépcső élén. Megvetően lépte át a törzsközönség, "nő létére részegen fetreng a kocsmalépcsőn, ott a kezében a rumosüveg". Végülis egy járókelő segített neki felállni, a lifegő alsókarjával valahogy  hazatámolygott, begipszelték, de rosszul forrt össze a csont, mert rosszul illesztették össze a csontvégeket, mondták el kell megint törni, de azt nem vállalta be, csecsemő voltam, állandóan pelenkát kellett mosni görbe maradt a keze, akkoriban ez nem zavarta, de idős korára fájdalmassá vált, de akkor már késő volt. 

A kocsma ha már szóba került. Nem volt túlságosan biztonságos hely, ott ittak a széntrógerek és a "Százlábú" nevű bandavezér, akit az emberei felraktak mindig egy nagy álló hordó tetejére, mert mindkét lába tőből hiányzott. Akkoriban még sok lábatlan háborús rokkant "szaladgált" az utcákon, művégtagok még nem nagyon léteztek, vagy kézzel hajtott kerekes székeben, vagy bőrrel burkolt combcsonkjaikon araszoltak, két kezükben kis, sámlikra emlékeztető  fogantyúkra támaszkodva.

 A porolón, a városi gyerekek tornaszerén.

20240118_133231.jpg

Ugrálok térben és időben, ez egy ilyen kesze-kusza fésületlen írás, időnként utólag jutnak eszembe dolgok, amiket úgy gondolom (nem tudom mennyire helyesen) érdemes megemlíteni a hiteles korfestéshez, ez egyik éjjel, a fűtetlen hajóban való lefekvés után jutott eszembe (illetve hát rákövetkező reggel, mert sose jutok éjfél előtt ágyba). Mindig gond volt a tüzelés. Elsősorban persze anyagi okokból. Az akkori fogalmak szerint is szegények voltunk, a mai fogalmak szerint meg különösen azok, de ez nem tűnt fel, mert köröttünk mindenki az volt. Ergo gyakorlatilag nem fűtöttünk. Az egyetlen szobában ahol aludtunk ugyan volt egy vaskályha, de abba begyújtani....talán csak Karácsonykor. Az ágy hideg volt mint a jég, forróvizes palackot dugtunk a dunyha alá lefekvés előtt, hogy ne legyen dermesztő lefeküdni. A konyhában állt a sparherd (és nem "sparhelt", mert  a szó a német "spar herd", azaz "takarék-tűzhely"-ből származik, mert az egyetlen rostélyon eltüzelt tüzelővel nemcsak a platnin lévő főző edényt, hanem a forró füstgázokkal körbeölelt sütőben a sütnivalót, sőt a víztartályos változatban a mosogatóvizet is megmelegíti és ha füstdobot is illesztenek a kályhacsőbe akkor még a maradék hőenergiát is kiveszi a kéménybe távozó füstgázból.... aztán persze ha az így kiszipolyozott füstgáz hőmérséklete ettől harmatpont alá esik akkor a háziasszony káromkodik, hogy végig kisalétromosodott a kémény fala ) ennek a célja elsősorban a főzés volt.

Akkoriban kisgyerekként lefekvés előtt TV helyett (az még nem volt senkinek tán még az országban sem) "karikáztunk" a Nenével. Az úgy nézett ki, hogy vacsora után (kedvencem a zsírban sült pirítós volt alaposan megfokhagymázva), a tűzhely tetején lévő öntöttvas karikákat ha az ember a sötét konyhában a piszkavassal ügyesen mozgatta ki a helyükből, akkor a falra az esti mosdóvíznek feltett mosófazéknyi víz alá begyújtott himi-humi lángjával különféle félholdakat lehetett vetíteni a falra.  

sparherd.png

Nem EZ a tűzhely volt, de pont így nézett ki.

Anyám mindent ami éghető eltüzelt. Ez akkoriban nem jelentett olyan környezetszennyezést mint ma, nem léteztek műanyagok ( a hőre keményedő bakeliten kívül) ami éghető volt az vagy papír, vagy fa volt, de anyám még a krumplihéjat is kiszárította és eltüzelte. Amíg a zsírhivatalnak dolgozott, addig apám részesedett a dolgozói juttatásként osztott széttört, hulladék zsírosládákból, ezek a zsírral szennyezett vékony lécekből összeszkábált ládák ugyan valóban úgy égtek mint a zsír, de nem sok kalória volt bennük. A jegyre kapható, alacsony fűtőértékű háztartási barnaszenet csak úgy hívtuk "tűzoltó" szén, a fele szénpor volt, pláne ha haragudtak rád a széntrógerek, mert kritizáltad a  mindig hamis mérlegüket amin a kosarakat mérték mielőtt behordták a pincébe, a tüzifa meg vizes. Ami kicsit jobb volt az a "tojásszén", ez volt a német brikett, meg volt tégla alakúra préselt változata is. Az igazi krőzusok azok a gázgyári dolgozók voltak akik 56' után kaptak természetbeni juttatásként a háztartási gáz előállítási technológiája következtében fennmaradó kokszot. Na AZZAL lehetett (volna) fűteni. Koksszal fűtötték az iskolában a tanterem sarkában álló hatalmas vaskályhákat, a baj csak az volt, hogy amikor kemény telek voltak már tél vége előtt elfogyott a tüzelő, ilyenkor jött egy hét szénszünet, amit mi gyerekek nem különösebbe bántunk. Ha még mindig nem volt mivel fűteni, akkor télikabátban ültünk a padban tavaszig.

Na jól elkanyarodtam mesélő lendületemben (szóljatok rám, ha unalmas vagyok), szóval '56-ban a forradalom novemberre mindenütt elbukott, a rádió sorra mondta be azokat a gyárakat, ahol megadták magukat a felkelők, tüzelőnk még csak-csak volt, de miután újságok nem jelentek meg nem volt mivel begyújtani. Nagyon megörültem hát amikor pont felettünk egy repülőgép elkezdett újságokat szórni. Úgy nézett ki, hogy a manna pont beesik az udvarunkba, de nem volt ilyen szerencsém, a szél odébb fújta, egészen a Vasas pályáig kellett szaladni, ahol összeszedtem belőle egy hónaljra valót, na ebből az újságból tudtuk meg, hogy megalakult a Forradalmi Munkásparaszt Kormány, Kádár Jánossal az élen. Akkor még nem tudtuk, hogy a Kádár az most jó vagy rossz... aztán most már őszintén szólva megint nem tudom. Mindenesetre lett mivel begyújtani.

Mi nem igazán tudtuk mi az a nyaralás, legalábbis kisgyerek koromban. Az osztálytársaimnak is csak abból állt, hogy nyaranta levitték őket a falusi nagyszülőkhöz disznót, csirkét látni. Az meg volt nekünk itthon is. Volt pár év, amikor felástuk az udvar egy darabját és veteményeskertet csináltunk benne, zöldborsóra, krumplira, karalábéra, paprikára, paradicsomra, répára emlékszem, akkoriban a víz ingyen volt, az én dolgom volt a locsolás, ami nyáron remek "tocsázás"-ba (SIC) torkollott, lett egy kisfiú a házban amikor én már nagynak számítottam a Soproni Jancsi, ő hívta így, és imádott a sárban hemperegni. Voltak tyúkjaink, nekem volt egy kedvenc csirkém a "Pipu", pelyhes korától én nevelgettem, aztán persze a fazékban végezte, de hát "ilyen a szelaví", a Bandikáéknak meg volt egy disznajuk az ólban, szóval akkoriban Angyalföld szinte falu volt. Itt az első kutyám, 1958-ban (kivételesen van dátum a kép hátulján) a Csibész.

csibesz_3.jpg

Nem volt egy okos kutya szegény, dühödten támadta az autókat ha néha meglátott egyet az utcán amikor pórázon sétáltattam, ez lett a veszte, egyszer kiszökött és egyenesen beszaladt egy teherautó kereke alá. A második kutyám pár évvel utána az "Ügyes" volt. Úgy egy-két évvel később, akkoriban már középiskolás voltam, anyám úgy döntött, hogy nyugdíjba megy, és a két lakást, a Nenéét és a mienket elcseréltük egy háromszobásra a Frangepán u. 58/B-be. Oda nem igazán lehetett kutyát vinni a másodikra, de semmi gond, a cserepartner a Bak néni bevállata a kutyát. Kézikocsival költözködtünk a mintegy 150 méter távolságra sok fordulóval. A kutya minden fordulót végig kísért oda-vissza. A mi cuccunk odafelé, a Bak nénié visszafelé. És amikor az utolsó forduló bútor és egyéb holmi is odaát volt az új lakásban, a kutya leült a szoba közepére, mert tudta, hogy most már nem lesz több forduló és ő úgy gondolta mostantól már itt van otthon. Szívszorító volt erővel visszavinni és láncon hagyni a kutyaházban. Még most, ennyi év után is is elszomorodom, miközben e sorokat kopácsolom. Néha visszamentem hozzá és leírhatatlan boldogsággal üdvözölt, szóval aki azt hiszi, hogy az állatok nem tudnak nagyon szeretni az téved. Pedig jó sora volt, a Bak néni szerette, etette és mégis, neki mi voltunk a családja. A költözés pontos dátumát sajnos nem tudom, de olyan 1960-61 körül lehetett, mert azt hiszem már technikumba jártam.

 Az új lakás nagy előrelépés volt, mert volt benne fürdőszoba is. Első nekifutásban építtettünk egy szép, olyan közepes méretű cserépkályhát, a két utcai nagyszobát elválasztó fal kivágásába, így ez két szobát fűtött. A Nene  kis szobájában villannyal fűtöttünk, már amikor kellett, ahogy régen, ő itt is csak aludni járt "haza", csak most nem a Petneházy utcába csak a szobájába. A konyhában volt egy kis vaskályha, Korábban azzal fűtött a Nene a Petneházyban, merthogy a következő előrelépés egy háromlapos villanytűzhely volt, vége lett a sparherden főzésnek. A fürdőszobában a szokásos vörösréz, álló, bordás hengerbojler, alul öntöttvas vegyesfűtésű tűztérrel. Ez olyan régen volt, hogy kitartó guglizás ellenére se voltam képes ilyenről képet találni a neten. Persze begyújtás ide is csak hetente egyszer fürdéshez, a mosdás lavórban, többnyire hideg vízben. Apám még dolgozott, én iskolába jártam, a Nene és anyám kézimunázott, pulóvereket, kesztyűket, sapkákat kötöttek mindenkinek, rengeteg terítőt, mindenre csipkéket horgoltak, a padláson egy nagy táska tele van velük, kidobni sajnálom, de nem kell semmire ebben az apró házban ahol mindent bebort a helyhiány okozta rendetlenség. Ja, anyám egymás után csomózta a "perzsa" szőnyegeket a szövőszéken, na azok is a padláson vannak.

 Azt hiszem háromszor azért mégis voltunk nyaralni. Egyik se volt nagy élmény. Apám akkori munkahelye, a Gyár és Gépszerelő Vállalat balatonszemesi üdülőjében, egymást követő két nyáron is. Az első az nagyon pocsék élmény volt, elrontottam valamivel a gyomrom és napokig rettenetes beteg voltam. És hát ugye a teherautósofőr kapta a legrosszabb szobát, az egyetlen ablak az ebédlőre nyílt, dőlt be a kajaszag és én meg sugárban hánytam. A második se volt sokkal jobb, bár a felnőttek néha elvittek horgászni,

20240118_131147.jpg

 

20240118_132133.jpg

meg volt az üdülőnek csónakja

20240118_132815.jpg

20240118_132051_1.jpg

csak az egyik nagyfiú aki a szakácsnő fia volt, időnként nyaggatott, hogy nekem mint vendégnek jobban odaadják a csónakot, menjünk és szedjünk fel a strandon két öszödi lányt, én meg nem értettem, hogy mi a fenének cipeljünk mi két lányt, amikor ketten sokkal könnyebb evezni.

A harmadik üdülés szintén vállalti üdülő volt Visegrádon  valami parasztportán, ahol a pottyantós budi színig volt szarral amin hemzsegtek a legyek, amikor végre hazaértünk felkiáltottam "ó vízöblítéses vécé te civilizáció csúcsa!" Egyszer lejöttek biciklivel  a Csete Bandi és a papája minket meglátogatni, ez a kép akkor készült.

20240118_133946.jpg

Emlékezetes látogatás volt, kölcsönkértem a Bandi biciklijét és eltaknyoltam vele az erdei meredeken, a térdemről csontig lejött a bőr, szóval jó kis nyaralás volt.

Említettem az olvasásmániámat. Minőségi könyveken nőttem fel amik rendkívüli módon megmozgatták a fantáziámat. Verne mind megvolt (mármint elolvasva, mert mint mondtam utána értékesítve lett), rengeteg Jókai, engem például kifejezetten izgatott a sok latin kifejezés, amiknek értelmét a szövegkörnyezetből kellett kikövetkeztetni, Dékány András, Arthur Ransome (nem nehéz kitalálni mi indított a hajók felé)  Kittenberger Kálmán, Molnár Gábor, Rejtő Jenő (akit még akkor olyan könyvekből olvastam amin P Howard, vagy G Lavery volt a szerző), aztán kiolvastam az Újvári néni könyvtárát és amikor felépült szemben a munkásszálló, ott lett egy könyvtár, ami előtt apámmal amikor már nyugdíjas volt újságot árultunk mellékfoglalatosságként, na azt a könyvtárt cakk-pakk kiolvastam. Egy könyv  egy-két nap, ha nagyon kellett ízlelgetni az élményt akkor három. Mindent ami irodalom befaltam, és ez ma is így van, lektűr, ponyva, mélyinterjú, klasszikus vagy divatkönyv mindegy. Amit  NEM az kevés, például nem olvasok ezoterikus szarokat. Érdekes volt ahogy ott a munkásszálló könyvtárban megjelentek az olvasni alig tudó, idős parasztemberek és mesekönyveket kértek.

Rendkívül érdeket a technika, de azt anyám valamiféle haszontalan bolondériának tartotta. Mindenféle ötletekkel álltam elő, megint a fülebe cseng "Ez a hülye kölök azt gondolja hogy"... Egyszer valamiféle késztetésre detektoros rádiót csináltam egy zserbós (Gerbeaud) dobozból, talán valamely osztálytárs nyomán, nekem nagy örömömre szolgált, hogy TÉNYLEG lehetett rajta hallgatni fejhallgatóval a Kossuth rádiót, anyám csak egy régi történettel csatlakozott, amikor ő még kislány volt vettek egy detektoros rádiót. Akkoriban azt még hivatalosan engedélyeztetni kellett, amihez kellett az adásvételi szerződés, de ahhoz keresztül kellett volna gyalogolni a városon, így hát nagyanyám azt mondta írnak egyet a Posta előtt a padon, anyám meg aláírja  az eladót, kiskorú nem büntethető, aztán lesz ami lesz. Elfogadták.

A detektoros rádióhoz antenna kellett, az egyemeletes háznak lapos teteje volt, kifeszítettünk apámmal egy jó hosszú antennát, remekül működött. Később ezen indíttatásból többször mászkáltam a háztetőn, ami bár tilos volt, de előszeretettel keltettem a frászt az utcám menő idegen felnőttekben amikor ácsorogtam a párkányon, soha nem volt félelmem a mélységtől. Aztán valamikor építettek még két emeletet a lapostetejű házra, de emlékeim szerint akkor mi már nem laktunk ott.

frangepan_u_53.png

Aztán egyszercsak vége volt az általános iskolának, és ki kellett találni mi legyen velem. 

Ez volt a nyolcadik osztályos tablóképem.

20240118_132602.jpg

Szóval "hogyan tovább"? Nem érzem úgy, hogy az én szerető szüleim túl nagy jelentőséget tulajdonítottak volna ennek. A Gömb utcai ( korában Csata utcát említettem, mert ott volt a fiúiskola kapuja, a Gömb utcába a lányok jártak, merthogy akkor szigorú elkülönítettség volt a nemeknek) általános iskolámmal egy háztömbben volt a Villamosenergiaipari Technikum. Fogalmam se volt mit tanítanak ott, de reggelente együtt mentem iskolába az ott tanulókkal és nagyon tetszett az egyensapkájuk. Középiskola volt, közel is volt, mondtam én oda akarok menni. Az osztályfőnököm ugyan győzködte anyámat, hogy nekem gimnáziumban van a helyem, de a mutter gyakorlatias gondolkodás alapján azt mondta, ha a technikum egyből kenyeret ad a kezembe akkor hát legyen technikum... HA felvesznek. Merthogy felvételi vizsga is volt. Ha meg nem vesznek fel, akkor a "bé" terv, az utcánkban volt egy kocsi és szekérgyártó KTSZ (mint említettem még lovaskocsik is szép számmal jártak) mondták felvesznek bognár inasnak, akarom mondani ipari tanulónak. Belegondolok mi van ha nem tetszik a diáksapka, mi van, ha bognár lettem volna, mennyi véletlenen múlik az ember sorsa....

 Ez a képem a Béke téren készült a kor divatja szerinti viharkabátban, amikor már  technikumba jártam.

20240118_131650.jpg

Talán felesleges is mondanom, amikor már odajártam, az egyensapka kötelező volt iskolába járáskor, ezért szabotáltuk és csak az iskola kapu előtt egy sarokkal vettük fel.

Viszont az egyetlen vagyok az osztályban akinek még megvan. És az éves osztálytalálkozónkra időnként fel szoktam venni.

421254916_3528468097414480_6117038824444514063_n.jpg

421319332_2738261466312243_8834358608429608413_n.jpg

Emlékeim szerint a technikumi felvételin matek példák voltak, amiket elsőre nem értettem, mert a gépelt lapon amin a példák voltak a zárójeleket, miután az akkori mechanikus írógépeken nem volt zárójel, a kor szokásainak megfelelően ferde törtvonalakkal helyettesítették, amiket én törtvonalként értékeltem, mert gépelt szöveget életemben alig láttam, így semmi értelmét nem tudtam kibogarászni  a példáknak. Nagy szerencsére a felvételiztető matektanár kisegített. A másik tantárgy szabadkézi rajz volt hasábokról, abban jó voltam. Így lettem elsős technikumi tanuló 1959 szeptember 1-én.

Folytatása következik. 

Szólj hozzá!

Hétfő.

2024.01.22. 09:17 :: A Tengerész

9:05 Visszajött a tél. Reggel 6 órakor amikor ébredtem a hajón, a külső hűmérő -9,9 °C-t, a belső -2,2 °C-t mutatott (ilyen hideget még soha nem mértem bent a szalonban ahol alszom). A hajó körül összefüggő a jég, de ahogy nézem a 14 napos előrejelzést ezzel ki is fújt a tél, holnaptól már meleg lesz. Eddig nem vettem elő a télikabátot, csak eggyel több thermót vetem a flanel kabát alá,  és most már nem is fogom elővenni. Az "igazi" téli tüzelőhöz is csak egy hete nyúltam hozzá, addig kitartott ősz óta az utcán kidőlt fűzfa, amit nagy fáradsággal aprítottam kályhaajtó méretre és hordtam be még ősszel. De ezek szerint megérte a fáradságot. Most nekilátok az emlékblog folytatásnak, ha összejön egy adag, este frissítem ezt az oldalt.

21:47

Emlékezetblog hatodik fejezet. Gyerekkor harmadik rész.

Ahogy vége lett a 0-4 éves kornak, a nemek klikkesedtek. Mi a Csete Bandival ketten voltunk, a lányok valahogy többen. Az Üteg utca 51-ben lakott a Schindler néni az unokájával Csimpivel és emlékeimből feldereng még egy Vona Margit, meg egy Babi, akinek a Béke út 4 sz. alatti kocsma mellett lévő házuk udvarán oxigén palackok álltak ( akkoriban a lánghegesztést helyben, nyomásálló tartályban karbidból fejlesztett acetilénnel és palackos oxigénnel végezték), ezért ő volt nekem az  "opszigénes (SIC) Babi". Néha kompániát alkottak és amint megláttak minket fiúkat, sugdolódzni és nevetgélni, meg mutogatni kezdtek, ami eleve idegesítő volt, de amikor még hangosan gúnyolódni,  csúfolódni kezdtek, az végképp nem volt elviselhető, ez olykor verekedést generált. Egyszer a Csimpi, akit a nagyanyja számtalanszor elfenekelt, mert a düledező léckerítésen keresztül állandóan átmászott hozzánk amikor az erőviszonyok épp kiegyenlítettek voltak és béke volt, de aztán valamiért megsértődött és visszamászott a kerítés tetejére, ahol már biztonságban érezte megát és onnan szórta a gúnyos megjegyzéseket. Mérgemben felkaptam egy KT szabadvezetéki szigetelőt  (technikumi emlékeim szerint ez volt a jele a fa oszlopba csavarható, nehéz kampós vas által tartott porcelánszigetelőnek) a vassal együtt

01.jpg

 és olyan sikeresen dobtam vele fejbe, hogy egyből lefordult a kerítésről. Némi balhé lett belőle, mert állítólag "betört" a feje, azt hiszem ez volt Csimpiről az utolsó emlékem.

Bandival állandóan "bunkert" építettünk, ami azt jelentette, hogy hatalmas (mármint nekünk hatalmas)  gödröket ástunk a gazos udvaron, akkorát amiben elfértünk, befedtük napraforgószárral, meg amihez még hozzáfértünk, szóval olyan fiús dolgokkal voltunk elfoglalva, amiből persze általában kihagytuk  a lányokat. Sajnos apám ahányszor este hazajött, a gödröt azonnal betemette a legkézenfekvőbb dologgal, háztartási szeméttel, majd földdel, mert félt, hogy valaki beleesik és kitöri a lábát. De a következő nap ástunk másikat. Ez sokáig eltartott. Az utcai közlekedés akkoriban még nem volt olyan veszedelmes dolog mint manapság. Autóforgalom alig volt a Frangepán utca "kocsis" utca volt, végig a Béke úttól a Tatai útig lovas kocsi "garázsok" voltak, hosszú udvar, egyik oldalon istállókkal, a másik oldalon nyitott színnel a lovaskocsiknak, meg melegedő a kocsisoknak. Az utca meg un. "makadám" út volt, amit nyaranta fáradt olaj permetezéssel "portalanítottak", ami mai szemel elképesztő környezetszennyezés, akkoriban csak azért volt szörnyű, mert rajta szaladgálva, gyakran mezétláb, szörnyű amit behordtunk a lakásba a talpunkon.  Aszfalt még nem létezett, ahol szilárd burkolat volt az is flaszterkő. Szóval nem kellett nagyon félteni minket, hogy ha kimegyünk elüt egy autó. A mozgási területünk a Fáy utcán túl a Rákos patakig terjedt. A Vasas pálya még nem volt ott, elődje az Építők pálya volt, anyám még úgy hívta "Mackensen" pálya, nem tudom miért. Mindenesetre  legfontosabb volt, hogy mélyebben feküdt az utca szintnél (azt hiszem csak akkor töltötték fel, amikor a Vasas odaköltözött), szóval télen, amikor hó volt (akkoriban minden télen), egy jó hosszú lejtőn lehetett szánkózni a Béke út felől a mélybe. Nekem nem volt ugyan drága ródlim, de apám minden ősszel csinált egy szánkót deszkából amit tavasszal felvágott tüzelőnek. A Rákos patak partjára kihordtak mindenféle építési törmeléket, szemetet, ami sokkal környezet-barátabb és kulturáltabb volt mint a mai szemetek, mert műanyag nem létezett, a háztartás csak bio szemetet  állított elő és mindenki szegény volt, tehát ami ehető volt nem ment a szemétbe, ami éghető volt az vagy papír, vagy fa, azt mindenki gyűjtötte és eltüzelte, mert a tüzelő drága kincs. Viszont a közös szenespince, a napi tűzifa aprítás összehozta e ház lakóit, sokkal jobb volt a közösségi magatartás. Mi gyerekek odafigyeltünk mit hordanak ki a patakpartra és ha volt valami használható azt használtuk is. Például emlékszem egy remek anyagra, valami puha kőzet volt, amit remekül lehetett csiszolni, faragni, na azt hazahordtam az utolsó szemig. A felnőttek néha számunkra teljesen érthetetlen módon viselkedtek, például mint említettem aszfalt nem volt, a kevés szilárd járda mágnesként vonzott minket a "csapágyas" rollereinkkel, szemben laktak a "Paschék", akik előtt cementlapokkal burkolt járda volt (építőanyaggal kereskedtek) na amikor azon elkezdtünk le-föl  nyargalászni és csattogni a vaskerekeinkkel a lapok illesztésein, az hamar kiváltotta az ottlakók kiabálását, de ezt beterveztük amikor hozzákezdtünk. Hasonló módon amikor focilabdákat rugdaltunk a Bandiék kapualjában a falnak, mindig kijött az öreg Schatz bácsi kiabálni.

Akkoriban még "bio" volt minden, az utcaseprő, ami akkor még létező foglalkozás volt a japánerével 

kuka_6_1_1.jpg

 (forrás https://altmarius.ning.com/profiles/blogs/budapest-tisztasaga-125-eve-takaritjak-rendszeresen-a-varost)

a szertepotyogtatott lószart a Frangepán utca és a Béke út sarkán púpozta fel (régóta már lámpás kereszteződés) a bolgárkertészet sarkán. Mert a mai Fái-Béke-Frangepán- Csizma utcák ( akkor a Csizma utca még nem létezett) határolta négyszög egy nagy lapos mélyedés volt (egyszer egy kölcsönbiciklivel vagy tíz lépcsőfokot mentem lefelé, kivételesen nem törve össze magam, ami kész csoda volt), benne a Marci Bácsi és Anna néni kertészete üvegházakkal és szabadtéri ágyásokkal. A kertész a trágyát kezelte a szakma szabályai szerint, és felhasználta. A lovak zabot és szénát ettek, szóval ahogy mondom minden bio, és hulladék, pláne veszélyes  (kivéve a bombákat amiket apám odahordott) semmi. A fenti képen látható még a főútvonalak jellegzetes burkolata a flaszterkő és az a fajta négykerekű kézikocsi amin a szállítások nagyrésze a lovaskocsik mellett úgy nagyjából az ötvenes évek közepéig lezajlott. Lovaskocsi hozta a TÜKER-ből a téli tüzelőt, szállította el a szemetet (forrás ua. mint fent)

egy_budapesti_szemeteskocsi_utban_az_atrakodo_allomas_fele_1900-as_evek_bp_fszek.jpg

Úgy nagyjából  a '60-as években tűntek el a lovak az utcákról. A házban lakott egy kocsis, Rinn Lajos, valamikori lófogatos nagyvállalkozó, akinek az utcában volt a telephelye, de az államosítás után örült ha kocsis lehetett a saját volt cégénél, belőle némi átképzés után teherautó sofőr lett. Nem élt sokáig, én már csak a fiára emlékszem a Lalira, egy korábbi képen amin anyámmal a házmesterlakás lépcsőjén látható egy másik "nagyfiúval" az Újvári  Sanyival, ők volta a példaképeim, de a több mint 10 év korkülönbség barátkozást nem tett lehetővé. '56-ban mindketten disszidáltak,  egyikük már egyetemista volt, a Szabadeurópában még üzentek, hogy jól vannak, de többet nem hallottunk róluk.

A másik lófogatos a jeges volt (forrás https://www.ilyenisvoltbudapest.hu/egyeb-erdekes-kepek/retro/item/1957-a-lovasjeges)

1957-jegeeeees.jpg

nagyon nagy úr volt (akárcsak a TÜKERES széntrógerek, akiknek mindig csalt  a mérlege, ez azóta se változott, aki mázsára veszi a tűzifát ma is ugyanúgy átvágják, ha másképp nem, akkor vizet vesz fa árban), ha elkezdett ordítani, hogy "JEGEEEES" , rohantunka vödörrel, hogy 2 Ft-ért vegyünk egy fél tábla jeget az apám által készített, régi katonaköpenyekkel hőszigetelt, horganylemezzel bélelt "hűtőszekrénybe". Amikor már teherautó járt a jéggyárból, ami szintén nem volt messze a Jász utcában, "Snubi"-nak hívták a nagypofájú jegest, működése pontosan jelezte az azóta is működő magyaros mentalitást, miszerint mindenki azzal a kis hatalmával él vissza amije van. Egy bácsikát aki elégedetlenkedett, hogy nem igazságosan vágta szét a kampós szerszámával a táblajeget így igazított el dölyfösen "Menjen maga bácsika lábujjhegyen az anyja πcsájába!"  és a bácsika megszégyenülve eltipegett, miközben a jégért sorbanállók meg alázatosan kuncogtak a "tréfán".

Szóltam az iskoláslétbe való sanyarú beilleszkedésemről, vagy inkább arról, hogy nem voltam rá igazán képes. Sokat bántottak és ha most erre a régi képre nézek

20240118_132218.jpg

egy olyan kisfiút látok akire minden angyalföldi csibész zsigerből úgy néz mint potenciális, könnyedén megalázhatóra. Kicsit kancsal voltam, erre azt mondták, hogy "később kinövi" és ez így is volt, viszont akkoriban keveset foglalkoztak ezzel, így nem vették észre, hogy "egy szemmel nézek". Normális esetben az ember mindkét szemét használja, ezt onnan lehet tudni, hogy ha a tenyerét az orra vonalába állítja és becsukja felváltva a szemeit, akkor minden esetben "ugrik" a kép. Nekem nem. Csak a bal szememnél van így a jobb szememnél semmi. Az agyam minkét szemem által letapogatott képet a bal szememre szuperponál, mert a jobb szememre tompalátó vagyok. Ezért például automatikusan bal szemmel célzok puskával, mint a balkezesek. Ez állítólag kisgyerek korban javítható az egészséges szem letakarásával kényszerítve a tompalátó szemet, illetve a mögötte lévő agyi állományt működésre, nálam nem működött. Valószínűleg későn kezdték, már olvasni tudtam és állandóan levettem a szemüveget, mert a rossz jobbszememmel nem tudtam elolvasni  a könyveket. De gyerekkoromban szemüveges voltam emiatt, ami a gyerekközösségben megintcsak támadást és megaláztatást iniciált.

Alighanem ez fordított az olvasás irányába. Amint megismertem a betűket rávetettem magam a könyvekre. Anyám jó könyveket vásárolt, de saját "könyvtárat" nem engedélyezett, mint korábban már írtam róla, minden Karácsony előtt eladta a könyveimet, mert "azokat már kiolvastad". 

Valamikor az '50-es évek közepén nagy szomorúságunkra megszüntették a bolgárkertészetet és a helyén három épületet épített a 43-as építőipari vállalat, munkásszállás céljára. Ez az első ötéves terv időszaka volt, amikor a szocialista nagyipar rengeteg munkaerőt szívott fel vidékről, akiknek valahol lakniuk kellett, szóval ha valaki azt gondolja, hogy csak most épülnek majd munkásszállók a filippinóknak, nos ezisvótmá, mint az eggyel ezt megelőző bolsevizmusban, csak azóta azokból "igazi" szállodák lettek, nem lehet visszacsinálni (most megnéztem az intelligens Budapest térképen, a Frangepán utcaiból Kodolányi egyetem). Egy a Frangepán utcai, egy a Béke úti, egy meg a Fái utcai oldalán a területnek. A talajvíz miatt komoly szikkasztásba kezdtek, rengeteg csövet vertek le körbe a területen, melyek két gyűjtőrendszerhez csatlakoztak, amikből a terület átellenes sarkaira telepített nagy, dieselmotoros szivattyúk éjjel-nappal szívták a talajvizet a közcsatornába. Erről még szólok. Mi gyerekek imádtunk az építkezés területén játszani, ami persze tilos volt. de ettől még mindig ott lógtunk, különösen amikor már vége volt a munkaidőnek, mert akkor már csak az egyetlen éjjeliőrtől kellett tartani, ami elenyésző veszélyt jelentett. Napközben néha a melósok gorombáskodtak, valahogy ezek a vidéki emberek többnyire ellenségesek voltak, vaskos tréfáik voltak, mindezt nem azért, mert féltettek minket a balesettől, hanem csak úgy zsigerből, például nagy fejtörést okozott nekem miért arat nagy kacagást körükben az a hangos megjegyzés (alighanem nem is igazán nekem szólt hanem a többieknek), hogy " na gyerek, kiverted már??"... fogalmam se volt akkor hogy miről van szó. Szóval hozzászoktunk a lopakodáshoz és a meneküléshez, ezért volt számomra szokatlan, amikor faragtam egy csónakot ( MINDIG hajót faragtam ha találtam egy fadarabot) és a szivattyúház mögötti medencében úsztattam és azon spekuláltam, hogy ha az egyik végén beeresztem a vastag csőbe, akkor kijön e a másik végén, vagy a hatalmas, egylépcsős centrifugál szivattyú csinál vele valamit. De féltem megpróbálni valamiféle retorziótól tartva, különösen amikor megjelent egy munkásruhás gumicsizmás melós és odajött hozzám. Nemvárt módon nem kezdett el hajkurászni, pláne fenyegetni, hanem barátságosan megkérdezte mivel foglalkozom éppen. Én meg elmondtam neki, ő meg nagy meglepetésemre mondta, hogy nyugodtan próbáljam ki. És a hegyes végűre faragott deszkadarabka simán kijött a nyomóág másik végén. Beszélgetni kezdtünk, elmeséltem, hogy itt lakunk szemben és hogy ki vagyok, ő meg mondta, hogy ő a szivattyúkezelő, és valahogy EZ a melós valami egészen más volt mint a többiek. Később átjött a másik szivattyúház kezelője és tovább beszélgettünk, mondták ha leállt napközben az építkezés nyugodta jöhetek máskor is, szóval összebarátkoztunk. Aztán az első akivel összetalálkoztam megkérdezte átjöhet e hozzánk a ceglédi kannával ivóvízért, mert hét végén náluk zárva volt ahonnan lehetett volna vinni és kifogytak, így mutattam be új barátomat anyámnak. Csak később tudtam meg miért volt ez a két ember olyan nagyon más mint a többi melós. Időnként élelmiszer csomagok érkeztek hozzánk ismeretlenektől, amiket anyám elrakott, és amikor este nyugalom volt az én barátom eljött érte és elvitte. Nos ez az ember egy igazi gróf volt, a másik meg egy báró Zalából, akik a csomagokat meg nagy titokban hozták a régi "elnyomott" cselédeik voltak, akik valahogy nem felejtették el őket.

1959, kivételesen van évszám a kép hátulján,

20240118_131821.jpg

balra lent a légópince páncélablaka, ami mögött '56-ban dekkoltunk, felette a mosókonyha szárítójának szellőző,  ablaka, a hátam mögött a konyhánk ablaka, attól jobbra a házmesterlakás bejárati ajtaja, utána a spejzablakunk, majd a lépcsőházi bejárat az emeletre, majd az első földszinti lakás ablaka és a kapualj az utcai bejárattal ahonnan anno a kötéltekerő targonca indult. Felette a "gang" az Újváriék ajtajával, mellette a konyhaablakuk.

Apropó, első lakás a földszinten. Mint említettem korábban a háború előtt és alatt az egész földszint és a pince egy nagy asztalos üzem volt, ez megszűnt, a pincében a talajvíz szivattyúval anyám kínlódott, a nagy földszinti helyiségben meg rongyraktár volt, valami rongybegyújtő nemzeti vállalat (akkoriban is minden nemzeti volt) halmozta fel a textilneműt. Mi gyerekek persze különféle betört ablakokon bejártunk és időnként egészen elképesztő szerelésekben bukkantunk fel, például abban az időkben az ipari tanulóknak egyenruhájuk volt, hát nekem volt ahhoz tartozó kabátom és tányérsapkám, sőt rendőr kabátom is... amíg apám el nem kobozta. Na ezt a raktárat valamikor 1956 nyarán megszűntették és helyette az emeleti lakások raszterével azonos beosztású lakásokká alakították, a lépcsőház melletti WC-mosdó rész ezáltal funkcióját vesztette. Az így felszabadult helyiséget mi megigényeltük a házkezelőségtől és a házmesterlakás szobájából egy ajtót nyitva, az eredeti, lépcsőházi ajtót meg befalazva lett nekem egy saját szobám.

Szerencse volt valakiknek, akiknek a lakásokat már kiutalta a KIK, ami nem tudom pontosan minek a rövidítése, de az IKV azaz Ingatlan Kezelő Vállalt elődje volt, hogy a forradalomkor ezek a lakások még nem voltak beköltözhetők, mert akkoriban biztos elfoglalták volna más valakik. Mert elég... mondjuk úgy szabálytalan világ volt akkor egy ideig és nem minden úgy volt éppen ahogy mostanában az arra magukat feljogosítva érzők mesélik.

Ami igaz, mindenki várta a rendszer bukását. Én például nagyon el akartam menni  harcolni a barikádokra, de hát épp csak elmúltam 11 éves, szerencsére nem engedtek. Még vagonokat fosztogatni se engedtek, pedig Angyalföld szorgos munkásnépe nagyjából egységesen vonult ki a Rákosrendező pályaudvaron várakozó vagonokat feltörni és kirámolni.  Merthogy a hazafias cselekedet magyarázata az volt, hogy ezeket mind a Szovjetunióba viszik, szóval lopják kifelé az országból, tehát a vagonfosztogatásnak súlyos erkölcsi alapja van. Mi jól jártunk, mert mire az öregeim kimentek, már csak alma meg krumpli volt a zsákmány, más mindent elhordtak a szemfülesek, akiktől viszont a forradalom bukása után mindent visszavettek, konyhabútort, kerékpárokat és egyéb tartós holmit, de mi az almát, krumplit addigra megettük.

Hallgattuk a Szabadeurópát és valaki lerohant a pincébe a hírrel, ahol éjjel lapultunk amíg a fejünk felett lövöldöztek, hogy már itt vannak az amerikai ejtőernyősök, és mi felszaladtunk és néztük az eget, de azóta se jöttek. A ház egyetlen ÁVO-sa azt hiszem aggódott egy kicsit, de apám mondta neki, hogy itt nem lesz mészárszék, maradjon nyugodtan a fenekén, ha jönnek a forradalmárok a házmesterhez, ahogy MINDEN rendszer MINDEN  épp üldözéssel foglalkozó kopói, nem lesz beárulva.

Amikor már elbukott a forradalom anyámmal és a Nenével beóvakodtunk a belvárosba. Végig mentünk a Körúton a szétlőtt házak közt, a Kilián laktanya előtt a kiégett szovjet páncélautóban, meg a leomlott törmelékek közt először láttam hullát. Emlékszem egy leomlott homlokzatú házra, ahol a romok közt guberált két nő és az egyik ordított a másikkal, hogy itt ne keressen semmi használhatót mert ez az ő lakása volt, amiből ennyi maradt. A volt Divatcsarnok ( ami akkor a Rákóczi úton volt) nagyjából kiégett, az emberek bátrabbja az oltáskor használt tűzoltó tömlőn mászott le a vízzel elárasztódott pincébe cipőket zsákmányolni. A Baross téren egy sérült ágyú volt  egy leomlott épület halom mellett, két rossz külsejű vöröskeresztes karszalagos alak, bogarászott a romok közt, és gyanús tevékenységét igazolandó, valami gyógyszerről hadováltak fennhangon, de  anyám szerint közönséges rablók voltak.

Aztán vége lett '56-nak és megint majdnem minden olyan lett mint előtte, az iskolában megint oroszt tanítottak a német helyett amit talán egy hónapig tanultunk, és megint csendben kellett maradni bizonyos dolgokról, bár mindenki Szabadeurópát hallgatott, de kussolni kellett róla és megint a frászt hozta ránk ha éjjel megszólalt a csengő, pedig csak a Gerletz bácsi jött haza részegen és nem találta a kapukulcsát.

Folytatása következik.

 

2 komment

Szombat.

2024.01.20. 15:21 :: A Tengerész

Emlékezetblog hatodik fejezet. Gyerekkor második rész.

Ez a rólam készült eső fellelhető kép.

20240118_131910.jpg

Az a hosszúszőrű birkabőr bundabélés még hatvan éves koromban is megvolt.

Említettem, hogy nem voltam óvodás soha, abban se vagyok biztos, hogy abban az időben volt e egyáltalán óvoda, bölcsőde meg egészen biztosan nem volt, de lévén anyám otthon dolgozott, ráadásul ott volt a Nene, nekem nem kellett gyerekközösségbe mennem. Bizonyos szempontból jó volt ez, mert biztonságos, de a közösségi szocializációmnak nem használt. Azóta se lettem csapatjátékos és nem keresem különösebben embertársaim társaságát. Felnőttek közt telt a kisgyerekkorom. A mi házunkhoz egy....akkori szememmel nézve "hatalmas" udvar tartozott, ami a másik, a Petneházy utcai bejárattal rendelkező telekkel nem volt kerítéssel elválasztva, mert ott dolgoztak a "kötelesek". Ez egy olyan cég volt, ahol a leghagyományosabb, manufakturális módszerrel kender köteleket sodortak. Így, hogy a két telek, azaz a két utca közti teljes távolság rendelkezésre állt (most megmértem a Google Earthön), 130 méteres  kötelet tudtak elkezdeni sodorni.  A pászmákat (amik az elemi szálakból lettek sodorva) kihúzták a Petneházy utcai kaputól a Frangepán utcai kapuban letelepített, robusztus, de apró kerekű kocsi kampójához, a kocsit hatalmas kövekkel lesúlyozták és a kampót kézi erővel forgatták. Eközben a kötélkezdemény folyamatosan rövidült és vonszolta magával a kocsit, amin a melósok felváltva kurbliztak. Igy tudtak a végére egy kb 100 méteres kötelet előállítani. Akit érdekel, a technika pont ugyanez  https://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=19707  volt, azzal a különbséggel, hogy ezek a palik olyan 4-8 cm vastag köteleket is sodortak, ennek megfelelően nehéz köveket kellett, cipelni, le fel pakolni a pőrekocsira, szóval vállas fickók voltak. Annyi haszon volt belőlük, azon kívül, hogy köröttük sertepertélve lekötötték a figyelmemet, hogy nekünk sose volt kötélproblémánk, ha apámnak hintát kellett csinálni. Sajnos nem sokáig működött a vállalkozás, gondolom az államosítás, kitelepítés és egyéb vívmányai a "létező szocializmusnak" folytatta a numerus clausus és a holocaust nemzetépítő hagyományát, eltűntek a "kötelesek". A két telket elválasztó kerítés kapuja, amin át addig a kötelet húzták attól kezdve zárva volt, beszűkült a mozgásterem, az udvart meg felverte a gaz. Nekem, illetve nekünk egy valóságos dzsungel volt, mert magasabb lévén nálunk, el lehetett benne tűnni. Merthogy lett egy barátnőm is a Mari. A házban laktak egyedülálló édesanyjával. Spekuláltam rajta mennyit írjak a dologról, de annyi idő eltelt azóta, hogy úgy "érintőlegesen" megemlítem... szóval oda a dzsungelbe bújva szereztem első szexuális élményeimet. És valahogyan  PONTOSAN tudtuk, hogy ezt a felnőttek nem néznék jó szemmel. Merthogy anélkül, hogy a részleteket említeném, ösztönösen megéreztük, hogy hogy is működik ez az egész. És bár természetesen a próbálkozásaink eredménytelenek voltak, de ami csak elképzelhető, mindent, ami ma csak pornófilmekben létezik, saját ösztöneinktől vezérelve, legalábbis megpróbáltunk. Mondom élénk fantáziájú kisgyerek voltam és felnőtt koromra is az maradtam.

Minden élőlény viselkedését alapvetően két dolog motiválja,  a létfenntartás és a fajfenntartás. Az embernél ezt kissé felülírja a társadalmilag előírt morál (de nem túl mélyrehatóan, már enyhe szorongató helyzetben is ez a civilizációs máz foszlik le az emberállatról elsőnek). Az az ártatlan ösztönös gyermeki szemérmetlenség, mely egymás testének felfedezésében nyilvánult meg, nagyon hamar átadta a helyét a szégyenérzetnek, emlékeim szerint SOHA többé mégcsak célzás se esett köztünk később a parázna bölcsődéskorunkról.

20240118_133300.jpg

A "kötelesekből" már csak a sziklák maradtak a kurbliskocsiról.

20240118_133721.jpg

Valamikor vettünk egy fényképezőgépet. Egy kinyitható "harmonikás" nagyfilmes német gép volt, valami "szakértő" elmagyarázta anyámnak, hogy mindig  a nappal szembe kell állítani az alanyt akit fényképezünk, ettől kezdve hunyorgok minden képen, mert nekem állandóan a napba kellett bámulnom fotózáskor, szóval rohadtul utáltam. Szinte alig találtam a sokszázból olyan képet ami 1. helyesen van exponálva, 2. nem úgy nézek ki rajta mint egy vak-ond.

Oldalt gombos hócipőben és lódenkabátban a korai '50-es évek divatja szerint. Rendszeres fotóhelyszín  a mosókonyha bejárata a déli fallal... ugye oda süt a nap.

20240118_131617.jpg

Olyan négy és fél éves koromban kezdhettem igazából eszmélni, legalábbis arra a kérdésre, hogy hány éves vagyok, akkor tudtam először válaszolni. Ekkoriban lett egy barátom is.  A Frangepán utca és az Üteg utca sarkán álló ház udvarában állt egy disznóól és annak a tetejére mászott fel egy hasonló korú fiú és átkiabált, hogy akarok e vele játszani. Összebarátkoztunk. Ö volt a Csete Bandi, ahogy a "Forest Gump"-ban mondja Tom Hanks, ő lett a "legjobb jóbarátom" és maradt az a mai napig, illetve most már marad ameddig élünk. Ezt nem befolyásolta az, hogy gyakran összeverekedtünk, emlékeim szerint mindig én húztam a rövidebbet, de ez a barátságunkon semmit nem változtatott.

A Rákosi rendszer elhatározta, hogy mindenkiből jó kommunistát nevel és ezt nem lehet elég korán elkezdeni. 1950 nyarán ennek jegyében elvitték a proletár anyákat óvodás korú gyermekeikkel Vajtára a Zizhy kastélyba "Anyák és gyermekek" fedőnevű üdülésre. Apák nem mehettek. Nekünk amúgy kedves élmény lehetett volna a gyerekszemmel hatalmas kastély, körben az ősparkkal ( ami akkor még nem volt lepusztítva, valamikor a '90-es években jártam ott, lehangoló volt ami lett belőle, VISZONT, most nézem a neten, rendberakták, PONT úgy nézett ki akkor mint most itt https://www.zichy-vajta.com/ ) A MÉMOSZ székház elől indult velünk az autóbusz Vajtára és azt hiszem két hétig tartott a nyaralásnak nevezett átnevelőtábor. Az anyáknak délelőtt politikai előadásokat kellett hallgatni, addig minket gyerekeket, akiknek számtalan szórakozási lehetőséget kínált a park és körbe az erdő, hogy szokjuk a rendszert bezártak egy drótkerítéssel körbezárt, fél teniszpályányi karámba. Ott nem volt az égvilágon semmi, még fű se nőtt, mert kitaposták az elődök. Időnként uzsonnaidőben kiengedték az anyákat, ilyenkor rövid időre találkozhattak  a gyerekeikkel, mi kiengedve a karámból boldogan rohantuk anyáinkhoz, de aztán megjelent egy nőstény sárkány azt hiszem kultúrfelelős beosztásban, és elkiáltotta magát "elvtársnők most zakatolunk"  és minden anyának egymás kezét fogva körbe-körbe kellett szaladgálni és énekelni, hogy "hegyek között völgyek között zakatol a vonat, én a legszebb lányok közül téged választalak", majd ütemesen tapsolni arra, hogy "Egy a jelszónk tartós béke, állj közénk és harcolj érte!" majd megint kézfogás és szaladni és kezdeni elölről, hogy "Hegyek között... stb". És ezt így tovább kifulladásig és közben boldogan kacagni.

Egy biztos, én teljesen kizökkentem a szokásos formámból. Például az uzsonnát ami mindig zsíroskenyér volt teával vagy tejeskávéval, kongatás jelezte ( amikor vagy 45 évvel később ott jártam a szép kis bronz harangot már ellopták, csak a konzol volt ott a főbejárat mellett), olyankor minden gyerek mint az őrült rohant kajálni, én a tömegpszichózis hatására teljesen megfeledkeztem róla, hogy utálok enni, rohantam a többivel és befaltam amit adtak. 20240108_132049_1.jpg

Ha most Fideszes lennék elhencegnék vele, hogy már akkor is rendszerellenes, mondhatni utcai harcos  voltam, így csak mesélem. Megfigyeltem, hogy a smasszerok, szóval a dadák a karám ajtaját csak bedrótozzák ránk, aztán otthagynak minket a fenébe a napon dögledezni. Én akkor már apám nyomdokaiba hágva fúró-faragó ember voltam, amikor eltűntek a vigyázó szemek, kis kezemmel a rácson átnyúlva szépen kitekertem a drótot és szabadok voltunk! El is tűnt az összes gyerek a környező erdőben, teleszedtük a zsebünket  makkal és minden egyéb ismeretlennel amit az erdő kínált a városi gyerekeknek. Sajnos ez csak egyszer működött, mert attól kezdve az ajtót belakatolták.

Az viszont rendszeres volt, hogy megszegtük az étkezés szigorúan megszabott elkülönítés szabályát. Mert a gyerekek valami okból nem ehettek együtt az anyjukkal. Tágas könyvtárszobák voltak a kastélyban üres könyvespolcokkal, (lehet a burzsoá irodalom megfertőzte volna a proletárasszonyokat, bár én inkább arra gyanakszom elloptak mindent belőle ami érték volt, és hát a Zichy gróf aligha olcsókönyvtárt olvasott) itt volt két külön étkező a gyerekeknek és az anyáknak. Mi meg gyorsan befaltuk a kaját (bizony én is) és usgyé osontunk a szülők termébe. És ott mindenki rohant az anyjához. Na de jöttek a smasszerok és balhé volt. Minket kizavartak, mert a szocialista embertípus az a rendet szereti és a rend meg az volt, hogy nem lehettünk ott. De másnap persze minden ment ugyanígy, azzal a különbséggel, hogy amint jött az őrség mi már bent is dekkoltunk a hatalmas kandallóban. Kormosak nem lettünk, mert ott utoljára akkor égett tűz amikor a gróf melengette a rácson a lábát, szóval ha szerencsénk volt megúsztuk a lebukást.

Egyszer kirándultunk a faluba, anyáink bementek valamit vásárolni a "Vegyesbolt"-ba, amíg ők vásároltak, mi a Marival nézelődtünk és énnekem az örökös felfedezőnek felkeltették a figyelmemet a sarokban felhalmozott, valamiféle szürke téglák. Nem tudom én jöttem rá, vagy a Mari de megállapítottuk, hogy ez só. ( az is volt marhasó, amit a teheneknek dobnak be nyalogatni, mert serkenti  a tejhozamot) És felváltva nyalogattuk. Anyám aki higiéniamániás, majd frászt kapott amikor meglátta, hogy a milliméteres port is lenyalogattuk a téglákról. Egyszer jött egy nyitott teherautó rajta padokkal és valamennyi gyereket felpakolták (munkavédelem meg ilyesmi akkoriban még nem létezett) és elvitték egyet autózni, ez volt a kikapcsolódás.

20240108_132049-1-1.jpg

Ezt a szokásomat a mai napig megtartottam. Ha valamire koncentrálok kidugom a nyelvemet. Itt (megintcsak a mosókonyha ajtóban) alighanem arra koncentrálok, hogy hogy ússzam meg a napba nézést.

 20240118_131716.jpg

Hogy egy kicsit árnyaljam még azokat az időket, itt egy katasztrofális fotó az úttörővasút hűvösvölgyi végállomásról.

20240118_131314.jpg

Egyszer anyám és a Nene elvittek úttörővasutazni. Vitték a fényképezőgépet is, elvégre kirándulunk. Épp ez a kép készült (szembe a nappal hunyorogva a Ságvári szobor tövében), amikor két civilruhás alak lépett oda hozzánk és közöték, hogy elkobozzák a filmet a gépből, mert hogy VASÚTÁLLOMÁSON tilos fényképezni, ugye éberség van, meg a kémek, stb, szóval vitték a filmet. De aztán megkaptuk postán előhívva, hát nehéz volt azokban az időkben az imperialista kémek sorsa egy ilyen éleseszű rendszer ellenében. Ezek a maiak azt hiszem sokat tanultak tőlük.

20240118_133823.jpg

Folytatása következik.

 

 

Szólj hozzá!

Kedd.

2024.01.16. 23:24 :: A Tengerész

Emlékezetblog hatodik fejezet. Gyerekkor első rész.

Hát nem születtem valami daliásnak, három kiló alatt volt a súlyom de 50valahány centi felett volt a hosszúságom, szóval sovány voltam mint az agár, de hát mitől is lettem volna "szép dundi" csecsemő, anyám az 165 cm-es testmagasságához képest terhesen volt 43 kiló... nem volt mit enni. Viszont akkora hajam volt, hogy a "madám" kakastaréj frizurát fésült belőle, miután lemosták rólam a glazúrt. Itt amikor néhány hónap múlva elvittek fényképészhez, már szerintem egészen tetszetős vagyok.

414669530_875457687704058_2329238643306792916_n.jpg

Anyámnak egy rövid ideig volt csak teje, ahhoz, hogy szoptatni tudjon, megintcsak rendesen táplálkoznia kellett volna, de hát nem nagyon volt mit. Én meg még a fogatlan számmal nem ettem a lófasírtot, tápszer meg nem létezett pár hónappal a háború vége után, nagyon úgy nézett ki, hogy éhen fogok halni. Nagy szerencsémre volt egy kecske valahol nem messze, kipróbálták rajtam a kecsketejet vízzel hígítva. Úgy tűnik működött, ha holnap meghalok már akkor is megérte. A megoldás annyira jónak bizonyult, hogy anyám régi kolléganőjének második fia, a Felker "Dodó" is tejtestvérem lett, mert anyjának, a Szilveszter Mancinak is elapadt a teje. (akik figyelmesen olvasták az emlékezetblogot emlékeznek tán a  nevekre) Szoktam emlegetni, hogy ezt a makacs, konok természetemet a mostoha "anyatejjel" szívtam magamba, merthogy nem tudom mennyire köztudomású, de a kecskék nagyon öntörvényű állatok.

Szüleim roppant boldogok voltak a jöttömtől, anyám agyon kényeztetett, a széltől is óvott, nálunk állandó vendég volt a Kovács doktor  a gyerekorvos, ha bármi gyanúja támadt a mama már hívta, mesélte, hogy sokat sírtam. Mondta az orvosnak, hogy biztos fáj a hasam, mire az visszakérdezett: "Mér' mondta magának? Unatkozik, adjon neki egy újságot!" Beoltottak minden ellen ami ellen csak lehetett, emlékeim szerint amúgy nem voltam beteges, viszont pokolian rossz evő voltam. Talán mert állandóan tömtek. Egyszerűen nem érdekelt a kaja. Ültem az asztalnál mert muszáj volt, berakták a számba az ételt, rágtam, de nem nyeltem le. Ez persze abból az időből volt amire már visszaemlékszem, tehát olyan 4 éves korom után. Arra már csak a legendáriumból emlékszem, hogy mindenféle trükköket találtak ki a táplálásomra pelenkás koromban. Nagyon érdeklődő gyerek voltam és minden jobban érdekelt az evésnél, ezért a figyelemelterelést alkalmazták. Felraktak például egy lakatot a partvis nyelére és azt lecsúsztatták a másik végére a nyél megdöntésével.  Én persze szemmel követtem és amikor bámultamban a koppanásnál eltátottam a számat, akkor gyorsan beleraktak egy kanál ételt. Már iskolába jártam, de az étkezés még akkor is egy tortúra volt. A Nene annyira automatikusan mondta ebédnél percenként, oda se figyelve, hogy "egyél Vili!", hogy akkor is mondta amikor már rég üres volt a tányérom, mert kivételesen nógatás nélkül is ettem. Ha valaki jött látogatóba, rendszerint hozott valami apró ajándékot. Ilyenkor elhangzott a "Na mit hoztam neked?" nyálas, felnőttes kérdés (de utáltam, ahogy azt is, hogy "jé hogy nő ez a gyerek, ilyenkor látszik hogy öregszünk", ezeket annyira megjegyeztem, hogy SOHA nem mondom), azonnal kérdeztem "Ennivaló?", ha a válasz igen volt, már pucoltam el onnan. A másik amit utáltam az öltözködés. Most amikor nézem a régi gyerekkori képeket, valóban borzalmas gúnyákat adtak rám. Persze erre is megvolt a magyarázat, a takarékosság. Néhány hónap alatt kinőttem mindent, tehát úgy vásárolták a ruháimat, hogy "jövőre is jó legyen". SOHA nem felejtem el anyám szavajárását, ha valami borzalmasan nagy volt nekem, mindig azt mondta rá, "jó komplett". 

Másfél éves koromban lágyéksérvet kaptam. Anyám persze kétségbe esett, különösen amikor az orvos megállapította, hogy ezt operálni kell, a Róbert Károly körúti kórházban csinálták, ahol születtem. Egészen megdöbbentő, hogy emlékszem az egészre. A kórházra,  a műtőre ahol felraktak az asztalra, szembe ablak volt és nagy fényesség a lámpáktól és hogy az arcomra tettek egy rossz szagú rongyot (igen akkor még éterrel altattak) és hogy fekszem az ágyban és nem tudok mozdulni, mert homokzsákokat raktak rám, hogy maradjak nyugton. Hamar gyógyultam, de apám szerint míg előtte egy jómozgású élénk kisgyerek voltam, utána sokkal lassabb, esetlenebb lett a mozgásom.

Az állandó erőszakos etetés ellenére nem lettem kövér, amikor már jobban volt mit enni, mindig uzsonnáznom kellett, amit gyűlöltem, mert meleg tejet és vajaskenyeret kaptam, mindkettőt utáltam, hideg tejet kértem, de annyira rettegtek hogy megfájdul tőle a torkom, hogy azt mondták "csak egy kicsit melegítem meg", ami persze nem volt igaz ( mért hiszik azt a felnőttek, hogy a gyerek hülye és mindent elhisz?) meleg  volt és undorító, néha bőrrel a tetején, a vajat meg gyűlöltem, de anyám kategorikusan kijelentette, "márpedig vajat enni kell, mert a zsidók is azt zabálják, és ők aztán tudják mitől döglik a légy". A meleg tej ellenére állandóan fájt a torkom, már ott tartottak, hogy kivetetik a mandulámat, de közben valahogy megnőttem és attól kezdve csakis jéghideg tejet iszom, amit szeretek, ahogy miután nem volt muszáj enni, a vajat is megszerettem, de csakis mindkettőből a legzsírosabb fajtát. És olyan 12 éves korom óta soha többé nem fájt a torkom. Viszont az evés a mai napig nem különösebben izgat. Ha éhes vagyok eszem valamit és az se érdekel ha egy hétig ugyanazt mert az van itthon. J Töltött káposztát csinált egy nagy fazékkal Karácsonykor, tegnapelőttig azt ettem minden nap ebédre.

Anyám álma egy szép kövér egészséges engedelmes gyerek volt. Az általános iskolában minden évben volt orvosi vizsgálat, testsúlymérés, magasságmérés, hajban bogarászás tetű serkéket keresve és általános orvosi véleményezés, amit bediktáltak az illető kartonjára. Otthon elmeséltem egy ilyet és mondtam, hogy rám azt mondta az orvos "egészséges, jól fejlett, közepesen táplált". Na EZ a "közepesen táplált" olyan volt az én anyámnak mint egy súlyos becsületsértés. Hogy az ő gyerekére ilyet mondtak! Azt hiszem ettől kezdve kétszeres erőfeszítéssel kínzott az étkezésekkel. Az engedelmességgel azt hiszem nem volt baj, legalábbis az angyalföldi sokgyerekes családokhoz képest, ahol a gyerekek kevés gondoskodást, ám annál több verést kaptak, ennek ellenére rosszak voltak mint az ördög. Én, szerintem, kifejezetten jó gyerek voltam, csak rendkívül élénk volt a fantáziám. Mindig alkottam valamit az elérhető dolgokból, azzal a kevés játékommal amit a szüleim megengedhettek maguknak, illetve hát nekem (meg ami kapható volt, mert a játékboltban leginkább nem volt más mint Rákosi kép a falon), nem azt játszottam amire valók, hanem kitaláltam egyéni alkalmazásokat. A mostani eszemmel azt gondolom, hogy az hogy egyedül voltam, alapvetően határozta meg a természetem fejlődését. Mindig magányos, a magam feje után menő voltam és az is maradtam a mai napig. Ez gyakran okozott ellentétet anyámmal, mert a határozott véleményemet mindig közöltem, sose sumákoltam, pláne hazudtam, és nem kerestem a külön utakat. A szokásos felcsattanás (ezt se felejtettem el soha) mindig az volt "Ez a hülye kölök már megint azt hiszi hogy..." Nem mondom, hogy nem neki volt soha igaza, sőt biztos, hogy gyakran volt hibás a gondolkodásom, de biztosan nem az egy gyerek menedzselésére a leghelyesebb út, ha csak parancsokkal motiválja az ember. Neki megvolt a határozott elképzelése, ahhoz igazodjon mindenki, puntum! Nekem például azért nem lehetett biciklim, mert még jóval a születésem előtt apámmal autóztak valamerre és megláttak egy balesetet amiben agy kerékpárost elütött egy autó. A fiú ott feküdt holtan  a vértócsában. És akkor az én jövendőbeli anyám megfogadta, hogy ha gyereke lesz annak SOHA nem lesz biciklije. Nem is lett, az első saját biciklimet közel negyven éves koromban vettem, autóm előbb volt . Viszont szerettem volna biciklizni, ezért ha kaptam néha kölcsön, vagy a Röppentyű utcai "Király" egykori versenyző kerékpár kölcsönzőjéből néha kivettem egy gépet, többnyire összetörtem vele magam. A vezénylés szigorú volt. Minden Karácsony előtt anyám összeszedte a játékaimat, mert "azokat már úgyis meguntad, hisz sose játszol velük", a kedves könyveimet "mert azokat már úgyis kiolvastad", kivitte a "tangóra" eladni és újakat vásárolt nekem belőle, ami persze pénzügyileg rendkívül racionális döntés volt, továbbá az én játékaim soha nem árasztották el a parányi házmesterlakás padlóját, mert minden befért egy eredetleg szemétláda célú, kb 0,6 x 0,5 x 0,4 méteres ládába, amibe minden nap el kellett pakoljam őket. De megintcsak mai eszemmel, az én villámeszű okos anyámnak nem tűnt fel az, hogy mennyi lehetőség lett volna a bennem rejlő, kétségtelen a rengeteg olvasás iniciálta széleskörű érdeklődés kibontásában. Ő éppen ellenkezőleg, a szürkeségbe, a másokhoz való mindenben hasonulásban, a "csak nem kilógni a sorból"-ban  látta a jövendőbeli érvényesülés zálogát. Talán a túlságos féltés rettentette vissza attól, hogy egy kicsit szárnyalni hagyjon. Persze nehéz idők álltak mögötte és nehéz időkben is éltünk.

Egyszer mesélte, épp a Rákosi vezette feltörekvő kommunista párt tartott választási naggyülést, ő épp  arrafelé tolt engem a gyerekkocsiban én meg elkezdtem vernyákolni, hogy adjanak nekem is a kis, hurkapálcikás papír zászlócskákból, amiket a résztvevők lengetnek, ő meg mondta valakinek, hogy adjanak már nekem is egyet, mire kioktatták, hogy az csak annak jár aki részt vesz a "szimpátia tüntetésen". Az én nagypofájú anyám meg közölte, hogy "nahát nemrég még Cianot, megy Ducét  éltették, mindig lengetnek zászlókat, mit számit az?"... csak később jutott eszébe, hogy nem volt egészen veszélytelen már akkoriba ilyeneket mondani.

Nem jártam óvodába és egyetlen gyerek voltam, nem voltak testvéreim, tehát hiányzott a  közösségbe szokás. Amikor iskolába kerültem, mai eszemmel már pontosan tudom, hogy abszolút iskolaéretlenül, de ennek akkor örült mindenki, hogy a júliusi születésemmel pont beférek az 1951 szeptemberi iskolakezdésbe, merthogy "évnyertes vagyok", egy olyan világban találtam magam amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Állítólag az első nap után megkérdezték milyen volt az iskola, mondtam, hogy "jó, jó, de holnap már nem megyek". Kezdetben felváltva kísérgettek a "hosszú" úton a Nenével  ( most megmértem a Google Earthön, olyan 600 méter a Csata utcai általános iskoláig),  aki gyakorlatilag nálunk lakott, csak aludni járt esténként haza a Petneházy utcai lakásába, az osztálytársaim irigyeltek is érte, hogy "neked két mamád van". Apám volt, hogy egész héten nem volt otthon, a Zsírhivatalban (igen, ilyen tényleg volt, akkoriban is megvolt az akkori bolsevik kormánynak a maga szuverenitás mániája) dolgozott mint teherépkocsi vezető, az országot járta és a kötelező beszolgáltatások során összegyűlt, zsírpapírba csomagolt, beládázott sertészsírt szállította Budapestre. Mivel alig volt otthon, velem nem sokat foglalkozott, ott volt arra  anyám és a Nene, akik anyáskodtak felettem.

Néha hozott haza egy motorkerékpárt és elvitt egy körre, akkoriban a jogosítvány nem volt olyan szinten szakosított, szóval mint hivatásos sofőr arra is jó volt. Néha, amikor már nagyobb voltam, időnként elvitt különféle múzeumokba, azokat ő is nagyon szerette, sétáltunk és beszélgettünk emlékszem azt mondta a mai világban semmivel se leselkedik kevesebb veszély az emberre, mint az ősemberre a vadonban, csak most a veszélyek másfélék. Akkoriban nem értettem ezzel egyet, de mostanra azt gondolom igaza volt. Kevés beszédű ember volt, öreg korára meg még arról a kevésről is leszokott, csak már felnőtt fejjel értettem meg, hogy anyám egyre jobban elsárkányosodott, ő meg nem ellenkezett, inkább ráhagyta, jobb a békesség, csak néha jegyezte meg a foga közt, hogy "állandan böstörögsz".

Engem soha nem ütött meg se apám se anyám. Szerintem nem volt rá szükség, meg ők se olyanok voltak. Az iskolában viszont kezdetben sokat verekedtünk. A kihúzható tolltartó fedele volt a fegyver amivel egymást ütöttük, de én jó gyerek voltam és elhittem a tanítónéninek, hogy ezt nem szabad, ezért leálltam. Ez hiba volt. A többiek akik sokan voltak testvérek, meg otthon is ütötték őket, ezt a gyengeség jelének vették és hát nem fogták vissza magukat. Mert amúgy a tanerők nem sokat törődtek velünk, ha órán rendben viselkedtünk. Márpedig azt muszáj volt. Órán a hátunk mögé dugott kézzel kellett ülni, aki elővette a kezét ha éppen nem kellett papírra, füzetbe írni vele, vagy más kötelező tevékenységet végezni, már kapta is a körmöst, ami az összeszorított ujjhegyekre mért csapás volt vonalzóval. Beszélni csak ha kérdeztek. Ezzel nekem különösen bajom volt, mert megszoktam otthon, hogy mindenbe belepofázok. Anyám és a Nene sokat mesélt, magyarázott nekem, sokkal többet tudtam a világról mint általában a többi vadóc kölök. A tanerő előadásába is gyakran belepofáztam csak úgy spontán, ez nem mindenki elvárásainak felelt meg, egyik tanítónéni, nevére nem emlékszem, ki is pécézett magának és kifigurázta, hogy én mindenbe mint a kiscsirke bele "kotyogok". Az osztályban mindenkinek van valami csúfneve az enyém ettől kezdve a "Kotykoty" volt, még a technikumba is elkísért. Visszatérve a verekedésre, egy gyerekközösségben mindig is az erő az ami tiszteletet ébreszt. Ráadásul jó tanuló voltam, az egyik legjobb az osztályban, ezt is le kellett rajtam verni, még azokat se tartotta vissza az agressziótól, akik amúgy a házi feladatukat reggelente rólam másolták. Ekkoriban lettem egy időre zsidó. Akkor még nem tudtam mi az, de elkezdtek zsidózni a többiek. Merthogy otthon biztos mondták nekik, hogy ha én jó tanuló vagyok, akkor biztos zsidó is vagyok. Amikor otthon megkérdeztem hogy van ez és mi is vagyok, akkor mondtam nekik, hogy református vagyok, ezt gondolom ők is megkérdezték otthon, hogy micsoda, mert amúgy a Béke téri katolikus templomba jártak ministrálni, ettől kezdve már csak azért vertek mert szemüveges voltam és jótanuló. Nem volt egy vidám gyerekkorom, ma már tudományos elmélete van a gyerekkori abúzusnak és következményeinek, akkor a kutya se törődött ilyesmivel, nekem meggyőződésem, hogy bár akkor nagyon rossz volt, de a jellemfejlődésemnek nagy hasznára vált, hogy felnőttkoromra néha túlzottan is magabiztossá tett az elviseltek túlkompenzálása és az érző megközelítése mindenfajta elnyomásnak, erőszaknak.

Megtanultam például, mennyire erőviszonyfüggő az igazság és a jog. Eleinte mindenki úttörő volt az osztályban, a kisdobos mozgalom majd az azt követő úttörőség csak később lett kitalálva, és nekem az anyám elmagyarázta, hogy az úttörők azok tulajdonképpen azok a tudósok, felfedezők voltak akiknek az emberiség a fejlődést köszönheti. Na ezt a frissen szerzett tudást másnap tovább adtam az osztálytársaimnak, akik ezért kinevettek, hazugságnak tartották, és mivel sokan voltak és erősek, így nekik volt igazuk. Hasonlóan felsültem azzal a képtelen elméletemmel is, hogy minden atomokból áll, mert ha ez igaz lenne, akkor amikor valaki egy éles baltával fát vág akkor az atomnak is szét kellene hasadni, márpedig mindenki vágott már fát és mégse volt atomrobbanás. A jog meg olyan, hogy lehet, hogy nekem van uzsonnám, de joga megenni meg annak van aki az erősebb. Verni a tanárok is vertek minket mint a répát, már persze ha rászolgáltunk, én soha. Van néhány név a terrorista osztálytársaim közül, ilyenek mint a Gólik, Susik, egyszer rákerestem a Googleban, hátha megtalálom valamelyiket és jól elverem így 70 év késéssel, de elenyésztek. Volt egy a Dömötör, már eleve hozzánk bukott túlkoros, aki azzal dicsekedett, hogy a bátyja aki börtönben ül olyan erős, hogy széthajlítgatja a rácsot. Ez persze nettó hazugság, már akkor is sejtette mindenki, de mivel az erőből szólt, így igazságként fogadtatott el. Hát ennyit a jogról és az igazságról, ha azt spontán érvényesülő többségi demokráciába, ami egyértelműen a hülyék diktatúrája, helyezzük.

Másodikos voltam amikor meghalt Sztálin. Nagy volt a felhajtás, amikor temették, Magyarországon is leállt az élet, megálltak a járművek az utcán és egyéb ilyen marhaságok, nekünk is ha jól emlékszem egy percig (de lehet kettő is volt) kellett vigyázzban állni és rászóltak arra aki mozgott. Mindeközben az egész ország ujjongott, de legalábbis az apám, aki nem volt ugyan "ellenzéki", mint szocdemet, aki annakidején amikor éhezés volt és nyomor, reménykedett valami proletár mennyországban, belépett a pártba és a két párt egyesülésekor automatikusan beterelték a kommunisták közé, az ő "ellenállása " annyi volt, hogy amikor kórusban kellett zsolozsmázni, hogy "éljen Rákosi" ő mindig azt mondta, "féljen Rákosi".

Mert amúgy mindenki félt. Valós volt a "csengőfrász", ha éjjel csengettek és ki kellett menni kaput nyitni, gyerekként éreztem a levegőben a rettegést, hogy vajon kiért jöttek a házban. Ahogy korábban egy nyilas, úgy most egy ÁVÓ-s  lakott a házban, azt hiszem börtönőr volt, volt egy nagy farkaskutyája, az akkor is húst evett alighanem a rabok kosztjának rovására, amikor mi jó ha hetente csak egyszer láttunk húst a tányérunkban. Viszont talán miatta úszta meg a ház, hogy senkit nem vittek el belőle azokban a nagyon rossz években.

Bár nem volt fürdőszobánk, ott volt a mosókonyha, ami ugye házmesteri felügyelet alatt állt. Volt benne egy mosóteknő állványon, egy nagy, tűzhelybe épített kondér, ami alatt aki épen mosott, a saját tüzelőjével joga volt vizet forralni a mosáshoz és volt egy külön szárító helyiség fregolival. Hetente egyszer itt fürödtünk, vagy ha a mosókonyha netán foglalt volt akkor a Rákos patakon túl a Tripoliszban volt egy kádfürdő, ahol valamennyi pénz ellenében az ember kapott egy kis darab szappant, egy gyékénypapucsot, törölközőt és egy cellát, benne egy kád meleg vízzel, oda is jártunk. Én mivel ennél többször összekoszoltam magam, különösen gyerek koromban, az előszobában a nagy lavórban "fürödtem". Ezzel anyám soha nem volt megelégedve, mert szerinte mindig nagyobb tócsát csináltam mint ami indokolt volt, megjegyzem lehet bennem van a hiba, ezzel minden csatolt  barátnőm, feleségem ugyanígy volt és van, "ahol te fürdessz ott minden úszik".

Esténként a "Szabdeurópát" hallgattuk és tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ezt tilos és kussolni kell róla, ahogy arról is, hogy néha megjelent a házmesterlakás ajtajában valami lerongyolódott katonaruhás ember, akit anyám, vagy apám ha épp otthon volt, bevitt a mosókonyhába, befűtött az üst alá, ahol az aztán megfürdött és elégette a ruháit, helyette kapott civil ruhát az apáméból és szigorúan meghagyták, hogy erről egy szót se senkinek, különben apát elviszik. És az, hogy "elviszik" az egy olyan, önmagában borzalmas szó volt, ami semmiféle magyarázatot nem igényelt.

Folytatása következik.

Szólj hozzá!

Vasárnap.

2024.01.14. 12:03 :: A Tengerész

Emlékezetblog ötödik fejezet. Harmadik rész.

Kicsit előre szaladtam időben a folyamatosság kedvéért, de onnan folytatom, hogy még béke volt, bár "komor felhők gyülekeztek hazánk ege felett". Anyám volt a házmester immár a XIII. Frangepán u. 53.-ban. Egyemeletes ház volt, 1957-ben építettek rá még két emeletet, akkor már persze államosított IKV ház volt, de még mindig mi laktunk az udvari földszintes toldalék házmesterakásban a mosókonyha mellett. Egy szoba-konyha volt, előszobával, spájzzal és WC-vel fürdőszobánk nem volt. Az emeleti utcai szárnyban öt lakás volt, egy belőlük kétszobás, a többiben csak egy szoba-konyha, emlékeim szerint cserépkályhás fűtéssel, de mindegyikben volt fürdőszoba, WC és kamra. A földszinten és a pincében egy nagy asztalosüzem volt legalábbis a háború előtt és alatt. A pince alattunk, tehát a toldaléképület alatt tüzelőtároló és un. légópince volt, a mellettünk lévő mosókonyha szárítóhelyisége alatt páncélablakkal, szóval készülés volt a háborúra, ami nemsokára meg is érkezett. 

A háztulajdonos a "házinéni" ahogy emlegették még egy darabig amikor már abban a korban voltam amire a hegyezett füllel levett beszélgetésekből visszaemlékszem, nem volt túl népszerű figura a családunkban, bár meggratulálta anyám új konyhabútorát ami abban az időben nagyon modernnek számított, de amikor anyám libatöpörtyűt olvasztott, kiszedte belőle a javát mondva "az uramnak a béltöpörtyűt", cserébe lehozta a csirkének a lábát és nem is titkolta, hogy hitük szerint azt a gójnak kell adni, mert akkor az ő bűnük átszáll a gójra. Hát amennyire én tudom, ha létezik bűntelem, apám, anyám és a Nene biztos az volt. A háborút úgynevezett védett házban vészelték át, aztán az államosítással eltűntek... ha minden igaz Svájcba

Egy vad nyilas lakott a házban a Felhősi (Felhőssy??) a feleségével, valami nagy tótumfaktum volt a pártban. Amikor már büszkén tehette egyenruhában, fegyverrel járt és a Szállasi hatalomátvétele éjszakáján részegen borult anyám nyakába amikor az éjjel kaput nyitott neki és azt üvöltötte "Végre, Katikám, most aztán lesz itt rend!" Ekkora barom volt, csak a hülye nem tudta, hogy a háborút elvesztettük, itt vannak az oroszok, na el is pucolt még épp időben, mert amint vége volt az ostromnak, már fegyveresek keresték. Egy zsidó volt a házban, egy öregasszony, szégyenszemre nem tudom a nevét, ő az első zsidótörvény után kikeresztelkedett, akkor még sokan remélték, hogy ezzel megússzák, neki sikerült, bár nem ezért, hanem mert a Felhősinek nem volt pofája a szomszédját meggyilkolni, csak annyit mondott anyámnak, hogy "agyonlőném, de minek, ez a vénasszony már nem fog szaporodni." Amikor megszülettem még élt és ő lett az én keresztanyám, jó kis kavarodás, apám katolikus, anyám református, de csak a református templom működött, mert azt hiszem a Béke téri katolikus templom papját agyonlőtték a nyilasok, mert zsidókat bújtatott, így lettem én református. Már említettem valamelyik korábbi részben, hogy a születésem előtt már mindkét nagyszülőm meghalt, de az én politikus nagyapám már Sztálingrád után megjósolta, hogy a németek elvesztik a háborút. 

Ez  kép valamikor a háború előtt készülhetett a házmesterlakás lépcsőjén. Balra fent a Zsófi, aki mint bejáró mosónő a mosókonyhában manőverezett a ház azon lakóinak szennyesével, akik ezt anyagilag megengedhették maguknak, ölében a fehér herélt kanmacskával anyám (naponta egérrel tért haza, néha többel is és lerakta őket a küszöbre, anyám a kést ha csirkét bontott a sparherd vasporral fényesített szegélyén fente meg, a macska ha meghallotta a hangot, pillanatokon belül ott volt és követelte a részét), jobbra lent exzsidó keresztanyám, a két házbeli fiú Lali és Sanyi, róluk még lesz szó később. A nyilas hatalomátvétel után vegzálták a házmestereket zsidókat keresve különböző nyilas csoportok. Anyámat fegyverrel fenyegette az egyik nyilas, hogy mondja meg van e zsidó a házban, mert ha hazudik az az életébe kerül (meg az enyémbe is), anyám meg letagadta későbbi keresztanyámat, akit nagyon szeretett. Megúsztuk. A házmestereket különben minden hatalom vegzálja. Az ÁVH dettó ugyanez volt, naná, a házmestereknél van a lakónyilvántartás és ők tudnak mindent, MINDEN hatalom őket basztatja. Ezt a hülyébbek úgy dekódolják, mintha a házmesterek ezt örömmel fogadnák, hát lóf@szt!

419129376_1361784334700956_5453701272202825397_n.jpg

Amire eszmélő korba értem, már a keresztanyám se élt, így sajnos a neve is feledésbe merült. Nagyapám a háború legvégén halt meg, a "család" mindössze háromtagú volt, apám, anyám, "Nene" anyám nővére, ide érkeztem meg én negyediknek.

De még mindig nem tartunk itt, előbb jött a háború. Apám úgy jutott haza a frontról, hogy a front jött ide Budapest alá. A századát teljesen szétverték. Tiszt nem maradt életben egy se, egy zászlós volt  a rangidős, az a maradék maroknyi katonának írt egy "nyílt parancsot" és szélnek eresztette  őket, hogy számukra vége a háborúnak. Felültek egy autóra, mindenki sofőr volt és elindultak vele hazafelé, gondolom az utolsó eldobta az autót. 

Angyalföldet keményen bombázták. Ugye gyárváros, akik a Rákosrendező vasúti gócpont mellett laktak különösen nagy bajba kerültek, egy szőnyegbombázás a Rákos pataktól a Szegedi útig letarolt néhány négyzetkilométernyi lakóépületet, azóta sincs ott semmi, nem véletlen hogy oda mutyizza most az arab  ̶m̶e̶g̶v̶e̶s̶z̶t̶e̶g̶e̶t̶ő̶k̶k̶e̶l̶ befektetőkkel a magyar Dubajt a feudálbolsevofasiszta  orbánállam. A Petneházy utcai kenyérgyár a szomszédos Frangepán utcáig tartott, a teherbejárat is onnan nyílt, közös kerítése volt a házunkkal. Ez szerencsének is bizonyult, amikor nincs kenyér nekünk akkor is volt mindig.  Még 1956-ban is jól jött, többszáz méter sor állt a Petneházy utcában, de nekünk csak oda kellett támasztani a létrát a kerítéshez, át kellett szólni valakinek a gyárba, adni a pénzt és adták a kenyeret. De balszerencse is volt, a kenyérgyár magas kéménye felkeltette a repülők figyelmét és addig célozták bombákkal, míg csak telibe nem találták, a kémény ledőlt, de olyan szerencsésen, hogy az udvarunkra esett és csak a kerítés dőlt ki, attól kezdve nem kellett kerítést mászni kenyérért.

Apám elmondása szerint a fronton kevesebbet kellett félni a bombázástól mint itt az ostrom alatt. Neki eleinte a nyilasok elől kellett bujkálnia, mert ugye katonaszökevénynek számított, aztán az oroszok elől, hogy el ne vigyék "málenkij robot"-ra. A légópincében lapult mindenki a végső harcok alatt, itt szerencsének bizonyult az ami amúgy kellemetlenség volt, ugyanis a házat valami vízérre építették és bizonyos időnként  a pincét elöntötte a talajvíz olyan 10-15 cm magsságban. Amikor még asztalosüzem működött, amiben a háború alatt, mint hadiüzemben löszeresládákat gyártottak, szivattyúzták a vizet, de az ostrom alatt ez már nem működött, állt a víz a légópincében. A lakók akik lehúzódtak, a magasabban fekvő részben a mosókonyha és a házmesterlakás alatt dekkoltak, villany nem volt, az első orosz aki lement a sötét pincébe, bokáig vízbe lépett, elkáromkodta magát,  és kifordult, többet nem jöttek. Később amikor még harcoló csapatok érkeztek, azokkal se volt baj, ahogy anyám mesélte, csak azt kérdezték "nyemci?", tehát hogy van e valahol német, amikor mondták "nincs" már rohantak is tovább. A baj a szemétnéppel kezdődött, a fosztogatók erőszakolók utánuk jöttek a második lépcsővel.

Megint szerencsénk volt (már mondhatom többesszám első személyben, hiszen ott dobogott a szívem anyámé alatt) a kenyérgyárral, azonnal beköltözött a szovjet tábori pékség, a ledőlt kerítéssel a mi udvarunk is az ő közvetlen territóriumuk lett, megint volt kenyerünk. A megszállókkal is szerencsénk volt. A gyár parancsnoka egy fehérorosz őrnagy, sokat emlegették évekig, Alexandernak hívták, civilben tanár, rendes ember volt. Nem tűrte az erőszakot. Egy katonát ki is végeztetett nemi erőszakért, pedig még anyám is könnyet ejtett a szőke kiskatonáért és azt mondta, "az egy akkora qrva volt, hogy már olyan mindegy volt neki". De hát a háború az háború. Egyszer anyám panaszra ment az őrnagyhoz, hogy a katonák megették a tyúkjait. Ott állt terhesen a nagy hasával, Alexander ránézett és széttárta a karját, hogy akkor ő most mit csináljon, mondta "Mámká vajná-vajná" ( háború az háború). Az én vajszívű anyám mindenkit sajnált, akkor is kicsordult a könnye, amikor egy szintén szőke német katonát húztak be a gödörbe, nézték az iratait, a fényképen feleség és kisgyerek... vajná-vajná. Valahol olvastam "a háború mindnyájunkat szörnyeteggé tesz". 

Amikor nagyapám meghalt, apám lőszeresládákból tákolt össze neki koporsót és anyám és a Nene húzták ki kézikocsin a temetőbe, apámat nem merték elengedni a hosszú útra, mert az oroszok szedték a férfiakat, ahol csak találták. Mondom szerencsénk volt a kenyérgyárral, meg főleg Alexander őrnaggyal. Otthon viszonylagos biztonság volt. Azt kell mondjam anyámat tán még tisztelték is az állapota miatt. Egy idő után kezdték nála a lopott holmikat letétbe helyezni, mert egymástól is loptak, szóval féltették a zsákmányt. "Mamka rakd el ezt nekem" magyarázták, anyám meg mit tehetett, elrakta. Egyszer valamelyik zsákmányolt egy gyönyörű tangóharmonikát, amit szintén anyám őrzésére bízott. Még gyerekkoromban is szokásos volt a bőröndcímke, amit sajnálok, hogy kiment a divatból, nos ennek a harmonikának a tokja tele volt ragasztva a világ legkülönbözőbb országa hoteljeinek címkéjével. Anyám már késő gyerek koromban mesélte mennyire szomorú lehetett az a művész akitől elvették a hangszerét... persze ha egyáltalán életben volt még akkor.

Apám korán öregedett. Fiatalabb kollégái már negyven éves korában "bácsizták", talán ezért se kellemetlen nekem, amikor "Vilibácsiznak" , én nem érzem tiszteletlenségnek, sőt. Hogy annyira veszélyes volt abban az időben fiatal férfinak lenni, öregembert csináltak belőle, borostát szakállat növesztett szóval olyan öregember külseje lett, remélve, hogy kevésbé lesz kapós a fogolyvadász ruszkiknak. Mert azért nem lehetett állandóan lapulni a kenyérgyár védelme alatt, élelemre szükség volt. Márpedig az férfimunka. Amikor már jártak a vonatok Budapest népe megindult vidékre élelemért. Ha máshol nem volt hely, a vagonok tetején. Megnőtt az ázsiója  annak, akinek teje, tojása, szalonnája volt, apám az összes ágyneműt abroszt, mindent ami nélkülözhető és aminek csereértéke volt, berakta a hátizsákba és megindult vele vidékre. Hamar kinyílt  a csipája a parasztnak, amikor kínálta neki a textilt csak úgy foghegyről vetette oda "Osztán sifon e? Mer' ide akkő!" Apám magában nyomott el egy káromkodást..."anyád πcsája, tegnap még a szalmán aludtál a tehén mellett az istállóban"... Ezt az esetet sokszor emlegették, azért jegyeztem meg szó szerint. És még ha sikerült is megszerezni az élelmet, a hazavitel akkor sem volt még biztos, a vonatokat fosztogatta a dicsőséges Vörös Hadsereg, bár már fegyveres katonák őrizték a szerelvényeket, apám tanúja volt amikor az egyik ilyen magyar őrkatonát agyonverték. És nem volt mit tenni...vajná-vajná...a háború mindnyájunkat szörnyeteggé tesz.

Hüm.. mi volt még. Már körbe volt zárva Budapest, de még nem volt elfoglalva, amikor menetrendszerű pontossággal minden nap megjelent a "Marinéni", egy kétfedelű Po-2-es szovjet repülőgép, amiből kézzel dobálta ki a pilóta a bombákat.

1473770.jpg

Egyszer apámat az utcán még géppuskával is célbavette egy ilyen gép, itt is szerencséje (meg éles esze) volt, mert időben sikerült olyan eresz alá húzódni ami a rárepülés irányából védelmet biztosított neki, mindig abból az irányból amerről a gép ráfordult. De nem volt megnyugtató, ahogy a feje fellett kopogtak a lövedékek.

Tele volt minden fel nem robbant bombákkal. Apám szánkóra, kézikocsira rakta őket és elvitte a szembe bolgárkertészet végébe az érni felhalmozott trágyarakás mellé, ott nem bántotta őket senki és azok se árthattak senkinek. A kertész házaspár, Marci bácsi és Anna néni egészen 1955-ig gondoskodtak a környék zöldségellátásáról, hogy hogy szűntek meg, később még szólok róla.

Vicces történet. A házmesterlakásban megjelent egy orosz katona és apámtól kért egy vödröt kölcsönbe. Odaadta a felmosóvödröt. Aztán egyszercsak hozza vissza, magyarázza, "ajándék", hát a vödör tele volt borral. A fene tudja honnan szerezte. Apám megköszönte, de biztos senki nem ivott a felmosóvödörből egy kortyot se. Nálunk egyébként se ivott senki. És nem is dohányzott. Valahogy nem volt rá igény. Visszaemlékezni se tudok rá, hogy valaha is lett volna akárcsak egy korty szeszesital, vagy egy szál cigaretta is a háznál. Gondolom az ifjúkori nyomor és az angyalföldi rengeteg rossz példa távol tartotta az anyám dirigálta apró családot a kísértéstől. Ilyen szocializáció után lettem én csökönyös "nemivó". Pedig nem volt tiltva. Még ifjúkoromban sem, és ki is próbáltam. De nem okozott örömet a tisztánlátásnak, a dolgok átélésének, a valós észlelésnek, netán az eszméletnek az alkalmi kikapcsolása, ami annyiakban kelt jó érzést. Bár nem voltam absztinens soha, de ahogy egy tengerésztársam megjegyezte, "Ahogy te NEM iszol, az már nem normális". Ez amikor hajóztam sokakban keltett ellenérzést, de hát alaptermészetemmel ellentétes a mindenáron való vegyülés, az ilyeneket kerültem, mondták fenn hordom az orrom, beletörődtem, nekem nem MINDENKI a barátom. Valahogy megosztom az embereket, vannak akik szeretnek és vannak akik utálnak, mondhatnám gyűlölnek. Kevés aki egyszerűen közömbös irántam. Remélem akik szeretnek többen vannak, de nem fejtek ki különösebb erőfeszítést, hogy ezt elérjem. Egy biztos, mostanra már mondhatom, hogy hosszú életem során, soha senkinek nem ártottam szánt szándékkal (hogy véletlenül, az lehetséges) még annak se akiről tudván tudtam, hogy mindent megtesz hogy ártson nekem. "Ődóga". A bosszú meg Istené.

De már megint magamról beszélek, pedig "még" meg se születtem. De aztán ez is bekövetkezett. Anyám kissé, legalábbis abban a korban túlkorosan, harminchat évesen különösebb felhajtás nélkül megszült engem. A bő egy kilométerre lévő Róbert Károly körúti kórházba gyalog indult délután négy órakor, amikor úgy érezte, hogy eljött az idő. (akkor még, sőt gyerekkoromban is sokáig, kórház volt ott a Béke út sarkán, a gengszterváltást követően lett belőle vegyes kínai kacatok nagyárutelepe). Mesélte, hogy mellette vajúdott egy valóban fiatal asszony, borzalmas ordibálást csapott, aztán még az orvosi műszerek üvegezett ajtajú szekrényét is betörte és kiszórt mindent a polcokról, ő meg csak rettegve várta, hogy neki mikor jönnek ezek az elviselhetetlen fájdalmai. De nem jöttek. Csak a főorvos jött és mondta, hogy "itt az idő". És '45 július 15-én délután 6:30-kor azt mondta az anyámnak, "látja, hogyha ezt az előző fájást nem sinkófálta volna el, akkor már megjött volna a gyerek, de most kint van"

Folytatása következik.

1 komment

Csütörtök.

2024.01.11. 17:08 :: A Tengerész

Emlékezetblog ötödik fejezet. Második rész.

Az 1930-as években járunk. Nem akarok történelem órát tartani, tehát csak röviden. Mindkét szülőm munkaadója zsidó volt és rájuk egyre jobban "rájárt a rúd", ahogy boldogult édesanyám szokta mondani, ha valaki szorult helyzetbe kerül. Jöttek a zsidótörvények, amiket ki-ki a maga módján próbált elviselni. A Vadas testvérek, akiknek a kötöttárugyárában anyám a harisnyakötő gépeken dolgozott kifejezetten pesszimisták lehettek, mert belátva, hogy itt nem terem számukra babér, bezárták a  gyárat, még az akkori szokásos kibúvóval sem éltek, nem "aladároztak", "árjásítva " papíron a gyárat ( egy kifogástalan pedigréjű, tehát keresztény, megbízható strómanra, egy "Aladárra" írták a gyárat, üzletet, vagyont, ezzel remélve megtartani azt az irányításuk alatt), nyilván eladták amit tudtak és eltűntek a színről, csak gondolom, hogy elköltöztek még az országból is, amíg lehetett. Így utólag, ők csinálták jól. Mindenesetre a gyár megszűnt, anyám munka nélkül maradt. Gondolom addigra a zsidó Schillinger se volt abban a helyzetben, hogy szobalányt vegyen fel, megszűnt anyám keresete, ami nagy érvágás volt. A következő meg az volt, hogy kitört a második világháború, apámat, bár 1901-es születésével nem volt benne az első lépcsőben a katonai behívásokkor, de sofőrre szükség volt a fronton, szóval hamarosan rá is sor kertült. 

Voltak optimista zsidók is, akik bíztak a magyar jövőben. Ők az angyalföldi Frangepán utca 53-ban ban építettek egy egy emeletes bérházat és oda kerestek házmestert. Akkoriban ez az állás szolgálati lakással is járt, anyám bevállalta. Bizalmi állás volt az ilyesmi, kauciót kellett fizetni, el kellett hozzá adni apám biciklijét, de hát úgyse volt rá sokáig szüksége, mert várható volt  a katonai behívó.

Nem tudom mikortól vitték ki apámat az orosz frontra, még kisgyerek koromból emlékszem egy nagy köteg színes, ha jól emlékszem, rózsaszínű és világoszöld tábori levelezőlapra, a hadi cenzúra miatt csak ilyenen szabadott levelezni, de mára az is elkopott valami régi költözködés során, pedig azokból ha mást nem is, de az időpontokat a dátumbélyegzőkből meg lehetne tudni, de hát mindegy is, a lényeg apámból frontkatona lett. Ezt az egy fényképet találtam.

20240108_132527.jpg

Sokat nem mesét a háborúról, de azt a néhány történetet amit kisgyerekként hallottam amikor fülemet hegyezve a felnőttek beszélgetését hallgattam "elmélyülten" játszva, természetesen hallótávolságban, soha elfelejteni nem fogom.

Első történet. Valahol szovjet földön embereket tartottak szögesdrót mögött. Zsidók voltak, magyarul nem beszéltek, hogy honnan szedték őket össze, nem tudni. Egyik katonatársa mutogatott apámnak egy arany karikagyűrűt, hogy egy kenyérért cserélte velük. Apámban felhorgadt a szerzési vágy, neki is van egy tartalék kenyere, ha ez csak ilyen egyszerű, ő is szerez rajta vagyont. Így mondta, ezekkel a szavakkal: "Odamentem, megláttam őket és elszégyelltem magamat. Hogy én legyek az, aki ezektől a szerencsétlen nyomorultaktól elveszi az utolsó értéküket?! Odaadtam a kenyeret, mutattam, hogy osszák szét egymás közt, aztán másnap még vittem egy másikat". A cserekereskedelem egyébként, pláne sofőröknél jól működő lehetőség volt. Üzemanyag tartálykocsikat vezetett a százada, ami ugyan a lehető legveszélyesebb dolog volt, mert a levegőből kizárólag őket támadták a szovjet vadászgépek, és aki gyújtólövedékkel találatot kapott annak már nem kellett sírt ásni. Viszont a tartály két oldalán teljes hosszban volt két vaslemez láda a csöveknek, amikkel a harckocsikba töltötték a gázolajat. A csöveket dróttal felkötötték valahová, a ládák pedig széfként működtek a szerzeménynek. Élelem, meleg ruházat, egyéb extra holmi ami hivatalból nem jutott a katonának, de a polgári lakosságtól némi lámpaolajért (a gázolaj működik a petróleumlámpában és a Szovjetunióban aranyért se lehetett hozzájutni) beszerezhető volt. Amióta világ a világ a hadsereg így működik, amikor utolsó sorkatonai hónapjaimat töltöttem Veszprémben, Márkón, Szentkirályszabadján, Vilmapusztán a tanyavilágban ahol a külső szolgálatot adtuk mi is így "barteroztunk" a parasztokkal. Ők valamiért imádták a konzerveket, amit mi már a hátunk közepébe se kívántunk, nekik meg a szalonna és a tojás volt a csereárujuk. Nem említettem még, de apám hívő római katolikus volt és azt mondta ő nem fog embert ölni soha. Még akkor se, ha lőnek rá. Szerencsére nem kívánta ezt tőle senki, vezette a tartálykocsikat, ezzel megtette "amit a haza megkövetelt".

Második történet. Jócskán bent jártak szovjet földön. A háború még ha szörnyű is, egy idő után napi rutinná válik azoknak akik benne vannak, apróságok lesznek fontosak, a nagy dolgok úgyis csak úgy megtörténnek, hogy kit talál el a bomba, ki fut aknára, úgyis kívül esik a hétköznapi döntések hatáskörén, az embereket más dolgok foglalkoztatják, olyanok amik tőlük függenek, amikre ráhatásuk van. Egy nap a szokásos módon indult  két  teli tartálykocsi valahonnan valahová ahogy a parancs szólt, apámé volt az egyik. Nyár volt és hőség. Bár az ő autója indult elsőnek, de a másik sofőr ügyesen elévágott, hogy ne neki kelljen a felvert port szívni, így ő lett a második az oszlopban. Békésen autóznak a kijelölt útvonalon épp egy dombnak felfelé, apám és a mellette ülő katona szívja a felvert port, amikor a domb tetejére érve az első kocsi megtorpan. Látni nem sokat lehet, azt ami tényleg történt apám is csak az első autó vezetője mellett ülő katona elbeszéléséből tudta meg. A domb takarásában, annak tövében egy szovjet tank állt. De nem őket várták, az ágyúcső ellenkező irányba állt, a katonák meg kint ültek a torony tetején. Mindenki meglepődött, az oroszok persze beugráltak a harckocsiba és elkezdték ráforgatni a tornyot az új célpontra, miközben az meg ledermedt a félelemtől, nem tudva mit tegyen. Tolatni, megfordulni, gázt adni, előre menekülni, nem volt idő eldönteni, a cső befordult, az ágyú elsült, ilyen közelről lehetetlen lett volna hibázni, a lövedék a sofőr testén keresztül csapódott a tartálykocsiba. A  mellette lévő kocsikísérő jó menekülési ösztönnel az ajtót már épp nyitotta és a robbanás pillanatában ugrott kifelé, ő megúszta. Az üzemanyag meggyulladt és lángolva ömlött lefelé a lejtőn, egyenesen a harckocsi alá és szegény ruszkik ott sültek meg benne. Apám makacsul hitte, hogy őt a hite mentette meg, Isten vigyázott rá. Mert ha ő megy elsőnek, vagy ha az első autó gázt ad és ő kerül helyette a lejtő tetejére, vagy ha kicsit másfelé folyik a lángoló üzemanyag, akkor őt lövik ki, esetleg őt is. Van az  a film, "A halál ötven órája" , na ahányszor látom az utolsó képsorait, mindig apám története jut eszembe.

Harmadik történet. Ha valamitől igazán féltek azok a partizánok voltak. Mindig éjszaka csaptak le és el is tűntek azonnal. Már a Kárpátokban pofozta őket a folyamatos visszavonulás során a dicsőséges Vörös Hadsereg. Az ellátás elég hitvány volt, a civil lakosság is éhezett, szóval a cserekereskedelem is akadozhatott, amikor szerencsésen lőttek egy vaddisznót. Na de miben és hol főzzék meg a pörköltet, valami edényt és főzőhelyet kellett keresni. A rengetegben a hegyek közt láttak egy házikót, ketten beóvakodtak és kézzel-lábbal elmagyarázták az ott lévő asszonyoknak, hogy kellene valami nagy kondér, meg hely a tűzhelyen, cserébe adnak lámpába való olajat, meg adnak a húsból is, szóval az üzlet megköttetett. A házban az asszonyokon kívül, akik alighanem nem voltak túl nyugodtak a katonák látogatásától, volt még egy öregember is, aki azonban mindjárt az elején eltűnt. Egy idő után betoppant egy fiatal kucsmás férfi a havasi emberek szőrgúnyájában, lábán űzött-fűzött bocskorral és szaporán kezdte kérdezgetni az asszonyokat, akik ugyanígy válaszoltak ismeretlen nyelven. Aztán intett apámnak és hívta kifelé az ajtón miközben megszólalt magyarul. Azt mondta, azt kérdezte a nőktől, hogy  mit akartak a katonák és bántották e őket. Azok meg válaszolták az igazságot, hogy semmi nem történt, csak a szokásos csereüzlet. Apám vállára tette a kezét és közölte hogy ha csak egy valakinek a haja szála meggörbült volna egyikük se élte volna túl a dolgot. Azzal füttyentett egyet és minden bokorból kibújt egy hasonló szőrmók ember, nyakában géppisztollyal, ő meg intett nekik, hogy akció lefújva. Kezet nyújtott apámnak és eltűntek mintha ott se lettek volna. 

1944 Karácsonyára Budapest körül bezárult a szovjet csapatok gyűrűje. Ezt a rádió be is mondta szenteste, anyám, aki akkor már engem hordott a szíve alatt és nővére, Erzsi nagynéném, a "Nene", ahogy én neveztem el "második anyámat" amikor beszélni tanultam, és ezzel ez a név rajta is ragadt, csüggedten hallgatták, mert ez elképzelésük szerint azt jelentette, hogy apám aligha fog hazatérni, mert vagy fogságba esik, vagy elpusztul a fronton. Miközben ezen szomorkodtak a Frangepán utcai házmesterlakásban, csengetnek a kapuból (merthogy nálunk kilenckor zárták a kaput, ez később is így volt, egészen 1960-ig. amikor elköltöztünk onnan), és leírhatatlan öröm, apám állt a kapuban, vállán egy kis zsák sárgaborsóval. Ennél boldogabb Karácsonyra egyikük se számított.

Folytatása következik.

 

Szólj hozzá!

Kedd.

2024.01.09. 13:26 :: A Tengerész

Emlékezetblog ötödik fejezet. Első rész.

Ott hagytam abba, hogy a szüleimet egymás mellé sodorta a vakvéletlen, szóval az ÉLET. Napok óta kutatom a fellelhető fényképeket, okmányokat, de képtelen vagyok megtalálni, mikor is volt az esküvőjük.

Ebből az esküvő után készült képből több is van, de egyiken sincs dátum. (pedig sokáig volt egy, bekeretezve a falon valamelyik korábbi lakásunkban, de hogy hova tűnt a sok költözködés folyamán nem tudom)

20240108_124102.jpg

A mi családunkban nem volt divat semmiféle évforduló megünneplése. Még a születésnapokat, névnapokat se tartottuk. Ami emlékezetes, az a Vilmos napi cseresznyés rétes volt, az is azt hiszem csak véletlenül alakult ki, mert ketten voltunk apámmal Vilmosok és a cseresznyeszezon is június 25.-re esett amikor tartottuk VOLNA, ha ünnepeltük volna. Egy régi igazolványt találtam, a borítón nincs kitöltve, hogy 193... mennyi, és bár a leánykori név áll rajta

20230115_115041.jpg

20230115_115059.jpg

 a fénykép a második oldalon

20230115_115139.jpg

az édesanyám és a beragasztott "igazolvány" már az asszonynévre szól 1938-ból.

20230115_115152.jpg

Tehát 1938-ban már biztosan házasok voltak. A legvalószínűbb év, a házasságukra az  1931. Ezt onnan számoltam ki, hogy 1945-ben születtem és arra határozottan emlékszem a családi legendáriumból, hogy 14 évi házasság után már egészen lemondtak róla, hogy gyermekük lesz, amikor egyszercsak bekopogtam. Mai eszemmel arra tippelek, hogy túlságosan "akartak", de a sikerülésemhez az kellett hogy apámat behívják katonának és kivigyék a frontra ahonnan nem lehetett csak úgy hazaszaladgálni gyereket nemzeni. '44 novemberében engedhették haza szabadságra, így sikerült kilenc hónapra rá júliusban megszületnem.

Anyámat, mint a népmesékben, "a legkisebb", harmadik gyereket, rendkívül határozott céltudatos asszonnyá formálta az élet. Pontosan tisztában volt vele, hogy az a kallódó gyökértelen életforma amiben apám szocializálódott, csakis a gyakori, angyalföldi lupenlétbe vezet, ezért a régi barátokat hamar leépítette. Ezért nem találkoztam például én életemben soha a legidősebb féltestvérrel a "Manci"-val, akit egyszerűen mintha kiradíroztak volna a családból, nagyritkán ha esett róla szó, de akkor is csak ha azt hitték én nem hallom. Vége volt a "bodonjóskás" kártyás, bunyós jasszéletnek. Fogalmam sincs apám, aki ugye eredetileg mechanikai műszerész segédként szabadult, de a szakmájában tán soha nem kapott munkát, hogy került kapcsolatba az autókkal. (SAJNOS megkérdezni már nem tudom, ezúton bíztatok mindenkit, hogy ha élnek a szülei MOST kérdezgesse őket, mert úgy jár mint én, hogy amikor már tudni szeretné, nem lesz kit kérdezzen!) De tény, hogy a '30-as években már sofőrként dolgozott. Olyan autókat vezetett amiknek még fából voltak a kerekei. A Ford T modellről úgy beszélt, hogy "a szakállas Ford".  Egy biztos, ha van némi műszaki érzékem, azt tőle örököltem. Örökké fúrt, faragott, mindent megszerelt ami csak elromlott, mindenhez értett és most, életemben először elárulom a titkát, a nagy álma a perpetium mobile volt. Hogy ő bizony megcsinálja. Amúgy okos volt, racionális gondolkodású, de ezt az egy dolgot élete végéig nem volt képes kiverni a fejéből. Bonyolultnál bonyolultabb szerkezeteket bütykölt, amik persze nem működtek, de nem csüggedt, mert mondta "már csak egy picit kell javítani". Alighanem azt, hogy "nem adom fel soha"..... "majd én megcsinálom".... szintén tőle örököltem. Meg persze az anyámtól, a konok céltudatosságot.

414624666_972155174110775_8916594891143693734_n.jpg

Ezen a képen (sajnos ezen sincs dátum) apám a Pischinger cég autója mellet látható, tehát a neves ostyagyár cukrász készítményeit szállította. Később lett a Schillinger szőnyegnagykereskedő házi sofőrje. A Schillinger Bélának a mai Teréz körúton az Oktogon mellett volt üzlete (most azt hiszem hentesüzlet van a helyén), egyszer még ifjú koromban, amikor még szőnyeget, bútortextilt árultak ott, persze már állami boltban, bementem és rákérdeztem, hol van a Schillinger, egy öreg eladó rákérdezett "jól, hallom, Schillingert emleget itt valaki??" Ezt a képet a netről vettem.

letoltes.png

Apám dolga a cég autójával a cég ügynökeinek szállítása volt a vidéki kereskedőkhöz a mintakollekciókkal. Ezért egész héten az országot járta és közben megtanulta a szőnyeg szakmát. Nagyon értette, hogy melyik perzsa szőnyeg mennyit ér, mert azt a kinézeten kívül az határozta meg, hogy egy négyzethüvelykben hány csomó van. Ezért van az, hogy kinézetre ugyanaz a szőnyeg, amikor a szakértő megnézi a hátulját, ahol a csomók látszanak érheti a tízszeresét is a másiknak. Már iskolás gyerek voltam, amikor apám készített egy perzsaszőnyeg csomózó állványt anyámnak, amin ő "perzsa" szőnyegeket készített. Innen tudom mi az a "nyüst", "felvető", "punkvas".

Hétvégéken meg az volt a dolga, hogy a családot, mármint a Schillingerét, fuvarozza a "szép" autóval Siófokra a nyaralóba. Siófokot akkoriban "Zsidófok"-nak is nevezték, mert míg a születés okán arisztokraták Balatonfüreden tanyáztak, a pénzarisztokrácia Siófokon építkezett.

20240108_132143.jpg

Nem volt ez gondtalan, mert ahogy a gyerekek felcseperedtek egyre nagyobb lett az önérzetük. Apámnak szigorúan megtiltotta az öreg főnök, hogy a fiát vezetni hagyja, de persze a már majdnem felnőtt fiú meg követelődzött, na nem az apjánál, hanem apámnál, és ugye hát mégiscsak a főnök fia... 

A dúsgazdag Schilliger alighanem megbecsülte apámat. Amikor fiatal koromban szóba kerültek a zsidók, és rákérdeztem, tulajdonképpen kik is ők, apám, szerintem, jót mondott róluk. Egészen pontosan ezt: " A zsidóknak van egy elvük, élni és élni hagyni. Ha ezt tudomásul veszed, csak élned kell a lehetőségekkel." Egyszer beküldte az öreg apámat valamiért a belső szobába és tárva-nyitva volt  a páncélszekrény. Halomban a pénz számolatlanul. Bár sejthette, hogy apámnak eszébe nem jut hozzányúlni, de amikor apám kijött ideges lett a főnök és paprika vörös ijedtségében, de becsületére legyen mondva nem kérdezte meg, hogy belenyúlt e.

Egyszer amikor úgy alakult hogy volt hely az autóban, apámnak megengedték, hogy magával hozza anyámat is Siófokra egy hétvégére. Nagyon megtetszett nekik az értelmes, csinos fiatalasszony 

20240108_132408.jpg

és kitalálták, hogy milyen jó lenne, ha elszegődne hozzájuk szobalánynak, de apám megkérdezte mit fizetnének. Megmondták. Apám elnyomott egy mosolyt és mondta, hogy hát annak a háromszorosát keresi a felesége a Vadas testvérek gyárában a Petneházy utcában ahol akkor már vagy 20 éve dolgozott. Így nem lett szobalány a mama.

Milyen az élet? Amikor elkezdődtek a rossz idők, a Schillinger magabiztosan kifejtette apámnak, hogy őt nagy baj nem érheti, mert van pénze pengőben, dollárban, Napóleon aranyban, vagyona ingatlanban, értékpapírokban, szóval őt nagy baj nem érheti. Hát ha az élete meg is maradt, mert ennyi pénzzel valahogy megvásárolta, de sok mindene nem maradt a háború utánra. Mindenesetre azt azért lehet tudni a példájából, hogy pénze csak annak van aki nem szórja. Tehát amikor azt mondják valakire, hogy "milyen sok pénze van a rohadéknak aztán mégis milyen fukar" az PONT azt jelenti, hogy EZÉRT van neki sok pénze. Mert a főnök a fogához verte a garast. Apám szenvedett az állandó gumidefektekkel, mert a "munkaautón" rettenetesen elhasználódtak a gumik. Hiába kért pénzt új gumikra, az öreg sajnálta rá a pénzt. Mondta, "jó lesz még  az a régi". Egyszer úgy hozta a sors, hogy a defektes belsőt sallerozta éppen az országút szélén, amikor mellette megállt szintén gumidefekttel a Salamon Béla haknizó színészcsoportja, ugyancsak gumidefekttel, hasonlóan leharcolt kerekekkel. Foltozás közben beszédbe elegyedtek és a Salamon Béla (aki korábban textilkereskedő segéd volt és személyesen ismerte a Schillingert) elcsodálkozott rajta, hogy az rendben van, hogy a csóró színészeknek nem telik, de hát az, hogy a milliomos Schillinger sajnálja a pénzt, négy új gumira, na AZ mekkora faszariság! Apám hazatérve meg elmesélte ezt a főnöknek. Gondolom abban felrémlett, hogy micsoda jópofa történeteket fognak majd mesélni róla az előkelő társaságokban, ahogy apám mesélte vörös lett int a rák és gyorsan adott pénzt új gumikra.

Amikor a szüleim összeházasodtak, lakás után kellett nézzenek. Akkoriban sem volt ez könnyű, részleteket nem tudok, de ez a fenti szocdem igazolvány (anyám egyszer büszkén mesélte, hogy ő még a Kéthly Annával sztrájkolt) mutatja a Reiter Ferenc u. 88.-ban laktak 1938-ban, ami ma sem egy luxuskörnyék, de akkoriban gyakorlatilag falu volt. 

416805107_1470870760137972_2315661970154115778_n.jpg

414527685_1044205263480227_4857619799069083447_n.jpg

Budi a kert végében, egerek mászkáltak a falban (mondjuk ez utóbbi ebben a pillanatban is pont ugyanígy van  a házban ahol ezeket a sorokat kopácsolom), de fiatalok voltak és amennyire mesélték és a képeken látszik boldogok. Csak a gyerek hiányzott, mint fentebb említettem, hogy gyanítom az okát, talán túlságosan is akarták. Ahogy korábban említettem, anyám kicsi gyerek korától fogva nagyon értett hozzá, hogy kell "fogni" a pénzt, volt munkájuk és kenyerük. Nagy dolog volt ez azokban az időkben. Anyám mesélte, hogy a környék "krőzusa" egy asszony volt aki olyan fent hordta az orrát, hogy szólni se volt hajlandó akárkihez. Merthogy ők minden nap húst ettek, gyakran idézte kioktatólag " A vasutas teheti, magyar állam fizeti!" Ugyanis a férje mozdonyvezető volt. Ami ezek szerint a créme de la créme-je lehetett a proletariátusnak. Sajnos ez  a boldogság nem tartott sokáig, nehéz idők jöttek....

Folytatása következik.

Szólj hozzá!

Szombat

2024.01.07. 00:02 :: A Tengerész

2023 január 16.-án ezzel függesztettem fel az emlékezetblogot : Kicsit "kiírtam magam" az emlékezetbloggal, alighanem pihenek pár napot amíg megjön az újabb ihlet." Hát a "pár nap" elég hosszú pár nap lett, de nem feledkeztem meg róla, ma nekiállok folytatni, szóval amíg nem harapok még egy nagy darabot a múltamból, nem lesz más a blogban sem csak emlékezet. Miután egy éve volt, hogy írtam, aki vissza akarja idézni, vagy még nem olvasta, itt találja az előző részleteket.(bevallom magamnak is újra kell olvasni, hogy ne bonyolódjak ismétlésekbe)

Szóval KÖVETKEZIK

Emlékezetblog ötödik fejezet.

Kicsit nehéz visszazökkenni. Nevek jutnak eszembe és MICSODA nevek, én aki képtelen vagyok neveket, számokat megjegyezni, több mint 70 év után emlékszem ezekre: "Mitvisz, Pásztor, Figura, Rajna, Sipszi, Sobri, Viola" Talán mert rímelnek mint egy vers két sora, mert viszont verset, ha egyszer megtanultam (és többnyire néhány olvasás után beragadtak a fejembe, amikor gyerekeim tanulták például általánosban a Toldit, 50 év utám mondtam nekik fejből) nem felejtem el soha. Kutyák nevei voltak, anyám barátai a vidéki nyaralása során. Arról van szó, hogy amikor a két háború közt mai szemmel elképzelhetetlen nyomorban éltek, a református egyház többek közt úgy próbát segíteni a szegényeken, hogy a rászoruló gyerekeket elvitték nyaranta "felhízlalni". Volt lehetőség menni a protestáns Hollandiába, de oda a nagymama félt elengedni anyámat, viszont elengedte a Békés vármegyei (akkor még TÉNYLEG vármegye volt, nem úgy mint most a nejlonfeudalizmusban) Reformátuskovácsházára. A paraszti gazdaságban tette amit mondtak neki. A munka számára nem volt szokatlan, ezért szerették és jól bántak vele, azaz kapott enni, de az igazi barátai a kutyák voltak, a "Pásztor"-t a hozzá képest óriás kuvaszt, vagy tán komondort különösen szerette, időnként levette a nyakában hurcolt nehéz koloncot, amit tán az aprójószágok hajkurászása miatt viselt, amiért ugyan kikapott, de nem bánta.

Gyakran jutnak eszembe szüleim sivár gyerekkorának emlékei, különösen akkor, amikor a mai hivatalos propaganda sztárolja a Horthy korszakot, és valahogy a visszaemlékező leszármazottak ősei is mind csupa kegyeltjei lettek volna a rendszernek. Pedig nem volt az boldog kor, csak az emlékezet szépít meg mindent, különösen ha ezért még jutalom is jár. Mert ha mindaz a kép amit festenek róla igaz lenne, akkor mért "tántorgott ki Amerikába" másfél millió magyar? 

Holnap elkezdem magam beleásni a családi fotók halmazába, ihletet merítve a továbi mesélésre, szóval. 

Folytatása következik.

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása