Lehet, hogy csak azért, mert már nagyon várom, de ma mintha kicsit javult volna az idő. Be kellett menjek a városba, ami nálam mindig egy nehéz döntés, de már hosszú ideje halogatom, na most rászántam magam. Az a helyzet, hogy minden évben be kell menni azért a matricáért az önkormányzathoz, amivel egész évben ingyen parkolhatok a VII. kerületben, mint a súlyadót oda fizető lakos. Namármost ma már március van, szóval nem kapkodtam el a dolgot. Nem járok autóval a városban, csak ha nagyon muszáj, jó nekem a kerékpár is, meg a BKV. Ja és ha lenne lelkierőm a robogót megszerelni, de ebben a hidegben nem akaródzik. A 2-es villamosra ott szállok fel az OBI előtt, ahol tegnap a szörnyű baleset volt. Nos láttam a homokkal felszórt helyszínt....nem csodálom, hogy nem maradtak életben az áldozatok, annyi vér folyt ott ki, hogy a vastag homokréteget nagy foltokban átitatta. Nem is tudom, nem kötelessége ezt valakinek feltakarítani? Vagy majd felszárad és elfújja a szél? Nekem nem esett az utamba, meg ha arra kellett volna mennem is, kikerülöm, de az emberek akik a buszmegálló és a zebra közt közlekedtek átgázoltak rajta. Talán ez a megoldás. Apránként elhordják a cipőtalpak a véres sarat. Elgondolkodtam, hogy áll az ember a biztonságos(nak vélt) megállóban és pár másodperc múlva nem él. Aztán azon, hogy egy szerencsétlen gyerek elalszik a volán mellett, mert siet, mert nem aludta ki magát, mert, végre van állása és hajtani kell és egyszercsak gyilkos lesz. Jómagam sokszor aludtam el már vezetés közben. Bizony. Csak szerencsém volt. Emlékszem amikor a Grósz Károly felszabadította a valutakeretet, én hetente háromszor ingáztam a Trabanttal Bécs-Budapest közt számítógép alkatrészeket "importálva". Pár hónap alatt elköltöttem a saját, a feleségem, a három gyerekem, az apám és az anyám valutakeretét. Rettenetes volt. Kelés hajnalban, ki Bécsbe, megvenni a cuccot, irány haza. Egyedül a szakadó esőben éjjel. Brummog a motor, álmosítóan kattog az ablaktörlő, egyenletesen susognak az esőcseppek, hopp már alszom is. Akármit csinálok mindig elalszom újra meg újra. Letekerem az ablakot, bevág az eső, verset szavalok, hangosan énekelek...hiába. Még álmodok is a tizedmásodpercek alatt. Ha megállok aludni, elalszom esetleg órákra... nem lehet. Haza kell érni, reggel nyitásra be kell vinni a vevő cégnek az alkatrészt, rakják össze belőle a PC-t délután viszi a vevő. Késni nem lehet, mert a megbízhatóság az üzlet alapja. És csak azért tudtam ezt csinálni, mert olyan munkahelyem volt ahol egy hetet dolgoztam napi 12 órát, a következő hetem szabad volt. Ez pontosan azt jelentette, hogy egy hónap alatt két hónapot dolgoztam. Hogy legyen lakás, cipő, ruha a gyerekeknek. Szóval nem a luxusra kellett a pénz. Én is ülhetnék a börtönben, ahova most ezt szerencsétlen a srácot vitték.
Szerencsére olyan a természetem, hogy nem tudnak rajtam sokáig uralkodni a negatív gondolatok. Kicsit tartottam az önkormányzat ügyfélszolgálati irodától. Korábban mindig hosszasan kellett várakozni. Az ügyintézők egyenpólóviseletéhez befűtött zsúfolt helyiségben a külső hideghez öltözve az ember hátán, arcán csorog a veríték, miközben tipródik a tömegben. Már előre stresszeltem magam és mit látok belépve?! Három ügyintéző és EGYETLEN kuncsaft, ÉN! Üres az iroda! Na de biztos nehéz lesz a dolog, mert ugye elkéstem, januárban kellett volna jönnöm. És semmi gond! Személyi, forgalmi, 1000Ft (már évek óta!) és pár perc múlva zsebemben a parkolómatrica. Annyira megvidámodtam, hogy elhatároztam, hogy mosolyt varázsolok az ügyintéző hölgy arcára. Már amikor beléptem és hangot adtam örömömnek, hogy én vagyok az egyetlen ügyfél, láttam némi feszültséget. Ugye a köztisztviselők, akiket most már minden indoklás nélkül ki lehet rugdalni az állásukból nem véletlenül feszültek. Belép egy vigyori az ajtón...ajaj, provokátor. Netán balhézik segélyért...fene tudja mit akar, gyanús. De én valahogy tudok a nőkkel bánni. Pár megfelelő mondat és szemkontaktus és már mosolyog. A végén még a hajóról is beszélgetünk, mielőtt további szép napot kívánva elbúcsúzunk egymástól. Ha már itt vagyok, elsétálok a volt munkaadóm pár saroknyira lévő irodájába, némi, egy nyugdíjas számára létfontosságú pénzügyi információért. Nagy örömömre szolgált találkozni a kevés megmaradt régi kollégák közül néhánnyal, remélem, aki megígérte valóban meg is látogat bennünket a hajón. Az meg különösen meglepő volt, hogy összefutottam a Harbula úrral, a manapság egyre inkább ritkaságszámba menő talpig úriemberek (mellesleg Franciaország lovagi címmel kitüntetettjeinek) egyikével, legeslegnagyobb volt főnökömmel, aki csípőből vágta a hajót, a rádióriportot, pedig azt gondoltam volna, hogy nem is emlékszik már rám.
Szóval nem volt ez egy sikertelen délelőtt. Délután nekiálltam a térképasztalnál szétszedni az egyik szalagcsiszolóm kapcsolóját, melynek megártott a fapor és nem volt hajlandó érintkezni. Olyan ügyesen sikerült megjavítani, hogy összerakás közben egy aprócska rugó elugrott a semmibe és képtelen voltam megtalálni. Szerencsémre az „archívumban” egy rossz gépből kiszerelt egy a ”még jó lesz valamire” cuccok közt találtam egy pont ugyanilyet, csak annyi a különbség, hogy más a dizájnja a nyomógomb fejének, de majd átszabom.
Van egy hírem a könyvekkel kapcsolatban.
Időnként jelentkezik valaki és a sajnos hálistennek elfogyott Bisset kötetek iránt érdeklődik. Mindezidáig mindenkivel azt voltam kénytelen közölni, hogy az első könyv (Vitorla a láthatáron)kivételével, melyből még egyetlen darab van, az összes többi elfogyott és nem is lesz több. De most vállalkozószellemű emberek tengernyi küzdelem után létesítettek egy elektronikus könyvesboltot, az elérhetősége www.iread.hu Itt mindhárom könyv megtalálható. A honlap még kissé kidolgozatlan, de a kiválasztott könyvek megrendelhetők a gabbor@iread.hu Email címen. Miután Ebook-ról van szó, csak képernyőről olvasható, viszont az ár is csak a fele a papírkönyvnek.
Hogy a betűméret, sőt most legutóbb a szín is, minden kopyzásnál miért változik, fogalmam sincs!
Ma a következő Veperdi féle történetet teszem közkinccsé, kicsit hosszú lesz, kényelmes olvasásra helyezkedjen el mindenki!
Biztosítási trükkök II.
(1971 és 1980.)
1980 februárjában történt.
A Somogy orrfedélzetén állva figyeltem a Milosz szigete és a tőle északra lévő apró szigetecske között húzódó, alig mérföldnyi széles csatorna vizét. Az eget egyenletes szürke felhők borították és a kora délelőtti fényben a tenger egészen átlátszóvá vált. Lenézve ritka látványban volt részem. Jól ki tudtam venni a homokos tengerfeneket, amit tengeri hajóról nem igen látni. Igaza van tehát a Miloszon felvett görög Pilotnak, hogy ebben a Csatornában nagyon sekély a víz. A hajó csak lassan vánszorgott, és a következő földnyelv mögött megpillantottuk a baloldalunkon lévő kis sziget primitív rakodócsúszdáját. Oda kell beállnunk bentonitot rakodni. A jobboldalunkon feltűnt egy hatalmas kerek kikötőbója és a pilotcsónak már húzott is egy kötelet oda a pupáról. Megreccsent a hangszóró.
- Stand by a jobbhorgonynál!
- Stand by a jobbhorgonynál - ismételtem a vezényszót a horgonygép fékkarja mögött álló Misunak.
- Dobd le!
- Dobd le! - intettem a Bócman felé és a horgonylánc rövid csörömpöléssel kiszaladt a nadrágcsövön.
Szemeimmel követtem a láncot és életemben először láttam ahogy a horgony leér a homokos fenékre, elfekszik, majd amint a hajó orra balra lendül a lánc is elnyúlik a sárgás fövenyen.
- Hagyd szabadon a láncot! - érkezett az újabb parancs.
A csónak előrejött és lelógattunk neki egy orrkötelet, amit kivitt a partra és rögzített. Azután elment hátra és egy farkötelet is kivitt, majd a csörlőkkel lassan, meg-megállva odahúztuk magunkat a rakodó alá. Kiadtuk a többi kötelet, és mire befejeztük a manővert már néhány rakodómunkás is feltűnt a csúszda mellett.
- Misu! Nyissátok ki a kettes raktárt! Azzal kezdünk.
- Oké Chief! Ahogy nézem rendesen húzogathatjuk majd előre-hátra a hajót.
- A darukat pedig forgassátok ki a víz felé!
- Rendben.
Még egyszer körülnéztem az orrfedélzeten, majd elindultam hátra. A felépítmény előtti vaslépcsőnél kihajoltam és láttam a nem túl mélyen lévő tengerfeneket. Felmentem a hídra és éppen a hajónaplóba írogattam a manőver időpontjait, amikor odajött a Barba.
- Nem sok víz van alattunk - mondta -, de a Pilot meg az ügynök szerint legalább fél méter marad még mire teljesen berakodunk. Az indulásnál nem járathatjuk a csavart és a horgonnyal meg a bójára kiadott farkötéllel kell majd kihúzatnunk magunkat.
- Remélem a fenék egyenletes és nincs valami nagyobb kő vagy szikla alattunk, amire ráülhetnénk.
A Barba arca kissé elborult. - Na, te is jóval vigasztalsz.
- Mikor kezdik a rakodást? - érdeklődtem.
- Délután kettőkor.
Ebéd után a kanizsella alatt cigarettáztam, amikor odajött Tibor, az egyik matróz, aki a saját bevallása szerint nagy könnyűbúvár volt odahaza. Le is hozta magával a hajóra a felszerelését, persze levegőpalackokat nem.
- Chief! - kezdte. - Ha lehetne, szeretnék merülni egyet, csak itt a hajó körül. Olyan szép tiszta a víz.
A kérés teljesen váratlanul ért. - Itt, most, merülni? Télen? Meg akar fagyni Tibor?
A matróz elvigyorodott. - Dehogy Chief! Megmértük a vízhőmérsékletet. 15 fok.
- De hát ez még a németeknek is kevés. Nem szeretném, hogy valami baja essen.
- Nem lesz semmi bajom. Otthon is merültem ilyen vízben, persze nem órákig. Legalább 15 percet engedélyezzen!
Láttam Tibor arcán az elszántságot. - Na jó. Mehet, de előbb beszélje meg a Bócmannal és készítsenek elő mentőgyűrűt, dobókötelet meg csáklyát.
- Meglesz! Köszönöm! - és ezzel elviharzott.
A fedélzeten már három görög ácsorgott. Lementem hozzájuk és az egyikük, aki a rakodók vezetőjének mondta magát, pár szavas angol tudásával, valamint kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy egy óra múlva megkezdik a rakodást.
Megpróbáltam kikérdezni az alattunk lévő tengerfenék állapotáról. Megértette a kérdés lényegét és határozottan felelt. - Minden oké Chief. Nincs szikla. Csak homok. Sima.
Jól van, gondoltam, de ha már a Tibor lemerül, akkor megkérem nézzen körül odalent.
Nem sokkal később meg is jelent egy szál fürdőnadrágban, Misuék pedig kilógatták a pilotlépcsőt a hajó partfelőli oldalán.
- Tibor! - kezdtem -, ha már úgy is lemegy, nézzen be a hajó alá is, nincs-e valami kis domb vagy szikla, amire ráülhetünk a rakodás során.
- Rendben, megnézem - felelte a matróz és felvette a szemüvegét meg az uszonyait, majd elkezdett lemászni a pilotlépcsőn, ami alig sikerült az uszonyok miatt. A görögök szinte tátott szájjal bámulták a hajó és a part közötti mintegy két méteres hézagban vízbebújó embert.
Tibor alig egy perces pacsálás után eltűnt a víz alatt és láttuk, ahogy beúszik a hajó alá. Kisvártatva a túlsó oldalról kiabált. - Itt vagyok! Minden rendben!
Ezután hol itt, hol ott bukkant fel a felszínen, végül felszólt. - Chief! Teljesen sima a fenék. Csupa homok, kő vagy szikla egy darab sem!
- Köszönöm. Feljön?
- Még úszkálnék egy kicsit.
- Jó.
A fő görög odajött és megkérdezte. - Mit csinál ez az ember?
- Megnézi mi van a hajó alatt. Azt mondja, minden oké.
- Én is ezt mondtam Chief - csóválta a fejét kissé sértődötten. - Nem hitt nekem?
- Hittem, de nem árt az óvatosság - zártam le a témát, és már el is képzeltem a miloszi kikötő legújabb legendáját egy őrült és zsarnok magyar I. tisztről, aki ráadásul olyan hülye is, hogy képes télvíz idején matrózokat leküldeni a hajó alá leellenőrizni a tengerfeneket.
Ekkorra már Tibornak is elege lett a fürdőzésből és visszamászott a deckre. Az egyik társa rádobott a hátára egy nagy törülközőt, mert erősen reszketett.
- Gyorsan menjen zuhanyozni forró vízzel! - mondtam neki.
- Persze, megyek is - vacogta -, de Chief! A hajócsavar egyik szárnya teljesen be van görbülve.
- Hogy mi? Begörbülve?
- Igen. Mintha ráütött volna valamire és a vége teljesen visszahajlott.
- Oké. Megbeszéljük, ha már felöltözött. Jöjjön majd a parancsnokhoz!
Bekopogtam a Barbához és beszámoltam neki az eseményekről. Nem tetszett neki túlzottan a búvárkodás.
- Megőrültetek? Mi lesz ha a srác jól megfázik?
- Már éppen egy forró fürdővel melegíti magát.
- Jól van. És mi van a csavarral?
Elmondtam amit tudtam és alig végeztem, amikor az ajtóban megjelent Tibor.
- Jöjjön be és üljön le! - mondta a Barba és elővett egy üveg konyakot, meg poharakat. Töltött. - Na, isten, isten! - Felhajtottuk az italt, azután papírt és ceruzát nyomott a matróz kezébe.
- Próbálja meg lerajzolni, hogy néz ki a csavar!
Az amúgy is jó kézügyességgel rendelkező Tibor először elől-nézetben, majd oldal-nézetben lerajzolta a hajócsavart. Elmondása szerint a visszahajlott rész úgy 10 cm-es lehet. A Barba megköszönte, majd a félig lévő üveget a kezébe nyomta.
- Ez gyógykonyak a meghűlés ellen. Csak lassan vele, mert hatkor szolgálatba lép.
- Köszönöm Captain - állt fel a matróz és eltávozott.
- Hogyan történhetett? - töprengett a Barba. - Hol üthettünk fel valamire, és miért nem vettük észre?
Áldottam a sorsot, hogy ilyen nyugis természetű ember volt. Sohasem idegeskedett, még akkor sem, ha oka lett volna rá. Sokszor még ő csillapított engem, ha méregbe gurultam a rakodók miatt. Most is teljesen nyugodtan fogadta rossz hírt.
- Talán a Dunán. Emlékszel milyen jégen át értük el a Sulina-csatornát, ahol kiszállt az orosz Pilot? - válaszoltam.
- Lehetséges. Az biztos, hogy a Dunán történhetett, de hogy mikor?
- Mit lehetne tenni - kérdeztem -, a legközelebbi dokkolás csak augusztusban esedékes.
- - Nézd! A hajó így is rendesen ment. Kibírja a javításig. Mindenesetre felveszünk majd egy jegyzőkönyvet és Réniben benyújtunk egy Sea Protestet ( Sea Protest = Egy jegyzőkönyvvel alátámasztott nyilatkozat, melyben többek között a valamilyen kívülálló ok miatt esetleg bekövetkezett, de csak a későbbiekben megállapítható rakomány, vagy hajókárt bejelentik és elfogadása esetén a biztosító az önrész kivételével a kárt megtéríti.{A Teng.})
-felelte a Barba, majd rövid szünet után folytatta. - A Dunán, a Sulina-csatornában játsszuk el a dolgot.
Így is történt. Miloszból egyenesen a dunai Rénibe mentünk. Sulinánál beszállt a román Pilot és délután még a Csatornában haladtunk felfelé, amikor Péter, az I. géptiszt felszólt a gépházból, hogy egy nagyon erős koppanást hallottak a hajócsavar irányából, mintha ráütöttünk volna valamire. A szócsövön leszóltam a Barbának, aki nagy sebbel-lobbal feljött a hídra, én meg közben a Pilotot tájékoztattam a történtekről. A román kétségbeesetten tiltakozott, hogy ez lehetetlen, hiszen itt nagy a vízmélység, ő pedig a hajózóútban irányítja a hajót. Nagy nehezen megnyugtattuk, hogy senki sem hibáztatja őt, hiszen jóval nagyobb merülésű hajók mentek előttünk, de a hajócsavar ráütött valamiféle víz alatti ismeretlen tárgyra. Lehetett az akár egy vízzel átitatott fatörzs is. Ezt természetesen be kell írnunk a hajónaplóba, és jó lenne ha az angol fordítását ő is aláírná. A Pilot, aki régóta ismert bennünket, azt mondta, meglátja mi lesz a szövegben, és attól függően aláírja. A Barba megtette a naplóbejegyzést, majd mintegy öt sorban leírta angolul is. A Pilot tüzetesen átböngészte, végül megnyugodva aláírta, miközben azt mormolta angolul, hogy valóban úszhatott valami a víz alatt, de erről ő nem tehet.
Ezt követően a Barba megírta a Sea Protestet, melyet Réniben benyújtottunk a hatóságnak. A Szovjetunióban nem kellett megesküdni semmire, a dokumentumokat, mivel sem előnyük, sem hátrányuk nem származott belőle, hamar elfogadták és hitelesítették.
A nyár végén már másik hajón voltam, de hallottam, hogy a hajócsavart kicserélték. Azt azonban még a cég Központjából leküldött javítási felügyelő sem tudta megmondani, hogy érvényesítették-e a kárigényt a biztosítónál, hiszen az sokkal hosszabb időt vett igénybe. Az általános vélemény szerint érvényesítették.
