Reggel amikor felkeltem és kimentem a deckre minden vastagon zúzmarás volt. Mínuszok odakint bőséggel, a vízhőmérséklet a hajófenéken plusz fél fok fok. Amikor felfedeztem, hogy a Raymarine Bidata mélység/sebességmérőn van vízhőfok kijelzés is, már bántam, hogy a Novotel régi hűtőkamráinak bontásakor, a szemeteskonténer elől kimentett, hosszú kapilláriscsöves, minden modern elektronikát nélkülöző, antik körtárcsás hőmérők közül egyet beépítettem a szalonba, melynek az érzékelőjét a fenéklemezre belül a hőszigetelés alá ragasztottam. Most már nem bánom. A cockpitban az LCD kijelzős műszernek esze ágában sincs ilyen hidegben bármit is mutogatni, a régi jó mechanikus műszer meg dolgozik, ahogy kell. Majd meglátom mire leszek képes nap közben, de könnyen lehet, hogy korán örültem a melegnek, minden meteorológus szembemegy velem. Monnyanak le! Egyelőre visszaülök a kályha mellé egy könyvvel, mert itt a térképasztalnál még nincs valami meleg. Ha megjön az ihletem, este lesz mese.

20:59 Hát nem melegedett fel az idő túlságosan, akárhogy is sütött a nap. Én ahogy mondtam leültem a helyemre a Vitorlázás legfrissebb számával, aztán amikor "J" befejezte a reggelit, leengedtem az asztalt, azaz visszaalakítottam az "étkezőgarnitúrát" franciaággyá és ledőltem, aminek az lett a vége, hogy újsággal a kezemben elaludtam és csak ebédidő után ébredtem fel. Így a szokásos ebéd utáni alvásból ebéd előtti lett. Délután idebent a telepen sétálgattunk, szóval ma se történt semmi hasznos, hacsak az nem, hogy a tereprendezés során kivágtak egy csomó fát és a feldarabolt tuskók közül egy baromi nagyot legörgettünk favágó tőkének, mert a "MP"-től kapott fákat nem igazán tudtam idáig min felhasogatni. Ami alant jön, azt a Veperdi Bandi küldte, három történet és nem szeretné, ha hozzájuk nyúlnék, tehát a stílus nem az enyém én csak szétdaraboltam több napi adagra. 

                                               Biztosítási trükkök I.

                                                 (1971 és 1980.)

Az embereknek határozott, és általában nem pozitív véleményük van a biztosító társasá-gokról. Persze van ennek alapja, nem is kicsi, de azt látni kell, hogy a biztosítás is üzlet, (de még milyen jó üzlet) és mint ilyen, nem jótékonysági intézmény. Ebből adódóan a két fél tel-jesen ellenérdekeltnek tűnik. A biztosító társaság minél több díjat akar beszedni, és minél ke-vesebbet szeretne kifizetni. A biztosítást kötő fél pedig pont fordítva gondolkozik. Így azután adottak a konfliktushelyzetek. Sokak előtt ismert az az alapvicc, amikor egy biztosított egyén háza beázik a havas esőtől, az elektromos vezetékekben zárlat keletkezik, és a ház leég. Ami-kor kéri a kár megtérítését, a biztosító társaság a következőképpen reagál: - Uram! Önnek biztosítása van az eső és a hó okozta károkra, de a havas esőről egyetlen szó sincs a kötvé-nyében, így tehát önnek nem jár semmi.

Az érem másik oldala pedig az, amikor a károsult apait-anyait bedob és jóval nagyobb kárt jelent be a valóságosnál, de akad olyan is, hogy szándékosan idézik elő a károkozó ese-ményt. Ezzel csak azt akartam jelezni, hogy egyik oldal sem a földre szállt angyalok gyüleke-zete, de általában a biztosítók a győztesek. Nem csoda hát, hogy a biztosítottak mindent meg-ragadnak azért, hogy valamicskét visszakapjanak a befizetett pénzükből. Különösen igaz ez a hajóstársaságok tekintetében. A hajók biztosítása nem olcsó dolog, így érthető, hogy a fedél-zeti tisztek képzésében helyet kapott a biztosító felé beadott kárigények helyes és a hajótulaj-donos szempontjából előnyös alkalmazása. A következőkben két ilyen esetet szeretnék el-mondani, melyeknél egy-egy apró szabálytalanság árán tekintélyes összegeket sikerült vissza-szerezni a károk kijavítására. Az esetek már régen elévültek, sőt már maga a hajóstársaság sincs meg, így hát nyugodtan lehet beszélni a dologról.

1971 tavaszán Alexandriába érkeztünk a Dunaújváros nevű hazajáróval, mely a neve ellenére a többi sorstársával együtt, akkor már sok éve nem járt haza a budapesti anyakikötő-jébe. A kikötő szokás szerint zsúfolt volt, így a külső kikötőben kellett lehorgonyoznunk. Jó néhány napot töltöttünk ott szabad rakpartra várva, és ez az idő kiválónak mutatkozott arra, hogy eltüntessük a hajó külső oldalán keletkezett rozsdafoltokat. Akkor már én töltöttem be az „öregmatróz” szerepét, így nyugodtan kérhettem Gyula bácsit, a Bócmant, hogy én legyek az egyik, aki a dunai ladikból kívülről kaparja és festi a hajó oldalát. Abban az időben a kikötőkben még megengedték az ilyen munkálatokat.

A második napon reggeli után vízre is tettük a dunai ladikunkat, melyet a helyiek min-dig megcsodáltak a különös formája miatt. Laci a tisztjelölt lett a társam, akivel amúgy is egy kormányőrségben voltunk, és aki pár évvel később tragikus körülmények között veszett oda egy bérelt ciprusi hajóval, melyen mint a cégünk által kiküldött rakományellenőr szolgált.

Az alexandriai kikötőben három és fél évvel a 67-es izraeli-arab háború után még min-dig divat volt az izraeli békaemberek elleni védekezés. Ez abból állt, hogy éjjel-nappal három-négy haditengerészeti csónak cirkált a kikötőben és kb. negyedórás időközökben bedobtak a vízbe egy meggyújtott gyújtózsinórú 20 dekás trotil töltetet. A felrobbanó töltet által keltett víznyomásnak kellett volna elpusztítani vagy elkábítani a beúszott békaembereket, amit minden bizonnyal meg is tesz, ha azok egyáltalán beúsztak volna. Az arab haditengerészek persze nagyon élvezték ezt a nagy hanggal járó tevékenységet, és viccből, vagy némi rosszindulatból, a kikötőben álló hajók közelében igyekeztek robbantgatni. Ettől viszont éjjel az ember úgy érezte magát az ágyában, mintha rá akarna szakadni a kabinfal.

Miközben bepakoltuk a ladikba a szerszámainkat meg a festéket, hol közelebbről, hol távolabbról hallottuk a nagy durranásokat. Lemásztunk és a mellvédhez kikötött kötelek mentén odahúztuk magunkat a pupához  a baloldalon, hogy ott kezdjük el a munkát.

- Hé! Valaki! - kiabált Laci.

- Mi van? - nézett ki a mellvéd felett Péter a hajóács.

- Zárjátok be a legénységi WC-t egy félórára! - A ladikunk ugyanis éppen a kifolyó alatt állt és nem akartuk, hogy munka közben valaki ránk öblítse a végtermékét.

- Jó! - intett Péter és eltűnt a szemünk elől.

Komótosan, de tempósan vakargatni kezdtük a rozsdafoltokat, majd a drótkefékkel igyekeztünk lecsiszolni a rozsda maradékát, végül Laci bekente míniummal a letisztított foltot. Miután egy csónakhosszal végeztünk, előrébb húztuk magunkat a legénységi szalon abla-kai alá. Közben észre sem vettük a közelünkbe ért viharvert motoros bárkát, melyről vagy nyolc, valamikor piros színű, de a piszoktól szinte megfeketedett mentőmellénybe öltözött arab haditengerész integetett felénk.

- Szigarett, viszki? - kiabálták. Cigit meg piát akartak.

- Mafis! (Nincs!) - ordított vissza Laci -, különben is menjetek a picsába!

Az arabusok, akik biztosan nem értették a magyar szavakat, felfogták a lényeget. Dühösen ordibálni kezdtek, amit viszont mi nem értettünk, de sejtettük miket mondanak. A koszlott bárka elkanyarodott és a hajótól nem többre, mint 15 méterre bedobtak egy robbanótöltetet.

A hangos robbanás után határozott javaslatokat tettünk nekik, hogy kikkel létesítsenek vérfertőző kapcsolatokat, majd folytattuk a munkát. A délelőtti kávé után már a négyes raktár magasságában jártunk, amikor nagy jövés-menés támadt a fedélzeten. Először a Kápó tűnt el a gépházajtóban, majd kisvártatva előbújt és a középfelépítmény felé sietett. Alig egy perc múl-va már a Barba és a Chief társaságában jött visszafelé és mindnyájan lementek a gépházba.

- Nézd már! Az Öreg lemegy a gépházba! - mormolta Laci.

- Már hét hónapja vagyok lent, de ilyet még nem láttam. Mi lehet az oka? - értetlenkedtem.

- Hé Lajos! - kiabált fel Laci az éppen arra siető gépaszinak. - Mi ez a nagy nyüzsgés?

- Víz van a gépházban. Már a pajorokat (pajorlemez= bordás acéllemez amiből a gépházi járófelületek készülnek {A Teng.})  emelgeti. Most kezdtünk el szivattyúzni - felelte az aszi és ő is besietett az ajtón.

- A fenét! Csak nem süllyedünk? - vigyorgott Laci.

- Nos, akkor mi vagyunk a legjobb helyen - jegyeztem meg.

Ekkor Péter a hajóács bukkant fel a kanizsella alól és a IV-es raktár duplafenekét és fenékárkait kezdte szondázni.

- Száraz mind - mondta az odaérkező Bócmannak. 

- Akkor hát csak a gépház alatt van a lyuk - hadarta Gyula bácsi és már szaladt is a gépházajtóban felbukkanó Chiefhez.

- Felmenjünk, Péter? - kérdeztem a szondacső dugóját csavarozó ácsot.

- Maradjatok csak. Nem nagy ügy. A fenékszivattyú már majdnem kikapta az egészet.

- Mégis mi történt?

- Hát a Kapa volt lent éppen szolgálatban, amikor észrevette, hogy a talpát nyalogatja a víz. Felszólt a Kápónak és azonnal bekapcsolták a szivattyút, majd riasztották a többieket.

- Péter! - kiáltott ki a gépházajtóból a Chief. - Szedjenek elő a havaria ládából cementet, meg hozzanak homokot is! - Ekkor meglátott minket, ahogy hullámrésen kukucskáltunk befelé. Odajött. 

- Maguk maradjanak a csónakban. A jobb főgép alatt kilyukadt az egyik lemez. A gépészek egy darabka vaspálcát fognak kilógatni a lyukon, de előbb a Bócmanék dobókat húznak át a hajó alatt, és maguk fogják a dobó öblével kihalászni a kilógatott vasat! Menjenek hátra a ladikkal!

Hátravontattuk magunkat. A pupán Gyula bácsi a deckboyjal dobóköteleket csomózott. Az egyiknek a közepére rákötött egy másikat és nehezéknek egy seklit, majd a dupla szálra is egy nehezéket úgy 15 méterre. Ezután a dupla véget leadták nekünk a baloldalra, míg ők a másik végét a hajó fara mögött átvéve a jobboldalon eresztették be a vízbe. A nehezékek ellenére elég keservesen sikerült a hajó alá húzni és előrevinni a Kápó által megadott helyig. Itt azután szétnyitottuk a dupla véget, és amikor szóltak, lassan húzni kezdtük. A gépházból ekkorra már egy acéldróton kilógatták a vasdarabkát. Mintegy félórás kínlódás után a kezünkben volt. Feladtuk a fedélzetre, ahol a drótról leszedték a vasat és egy, a gépműhelyben kifúrt szárú, nagy kapupánt csavart kötöttek rá. Ezután visszaengedtük a vízbe, majd a gépházból óvatosan visszahúzták lyukba, ahol tömítéseket tettek rá, végül több anyával jól leszorították. Ezt követően Péterék a már bekevert betont beöntötték a fenékborda közébe. Másnapra a cementbox megkötött és egy csepp víz sem szivárgott a hajóba.

A rakodás befejeztével Trieszt felé indultunk. Menetközben a nulla-hatos kormányőrségben voltam Lacival, és ez mindig jó információ forrást jelentett. A parancsnok és a tisztek a hídon beszélték meg a különböző ügyes-bajos dolgokat, így a kormányos matróz sok mindent megtudott. Ily módon értesültünk arról, hogy a hajó ugyan biztosítva van lékesedés ellen, de Alexandria abban az időben háborús övezetnek számított, így az ott keletkezett károkra a biztosító csak akkor fizet, ha külön háborús biztosítással rendelkezünk. Ilyet persze a cégünk, a legtöbb hajóstársasággal egyetemben, nem kötött.

Amennyiben a tavasz végén esedékes nagyjavításon végrehajtandó fenéklemez csere költségeinek jelentős részét a biztosítóra akarjuk terhelni, a lyuknak nem Alexandriában, hanem valahol békésebb vizeken kellett keletkeznie. Szerencsénkre Kréta alatt egy nagyobb vihart fogtunk ki, és a hajónaplóban itt jegyezték be a lékesedést és a tett intézkedéseket. Amilyen pechem volt, ebben az időpontban éppen én kormányoztam. Később hajónapló kivonatot készítettek, amit lefordítottak angol nyelvre, hogy a trieszti hatóságokkal elfogadtatva, benyújthassák a biztosítónak.

Triesztbe érkezve a hajó bejelentette az eseményt a hatóságoknak, akik átvették a dokumentációt, majd az angol nyelvű szöveget lefordíttatták olaszra. Ezután a helyi törvények szerint a Parancsnoknak, a Gépüzemvezetőnek, szolgálatban lévő tisztnek és kormányos matróznak ki kellett menni a Bíróságra, hogy esküvel tanúsítsák azt, hogy az eset a leírtak szerint történt. Fel kellett fogadni egy hites tolmácsot is, aki az eredeti magyar nyelvű szöveget összeveti az olasszal, továbbá aki a Bíróságon ellátja a tolmács szerepét.

Ki sem volt alkalmasabb erre a feladatra, mint a trieszti sipi (shipschandler=a hajók ellátására szakosodott kereskedő {A Teng.}) , az osztrák származású, de magyarul is törve beszélő K. úr.

Az adott napon tehát nekem is mennem kellett a többiekkel a Bíróságra. Séta közben megkérdeztem a Barbát.

- Parancsnok úr! Ez hamis eskü lesz. Mi van, ha én nem szeretnék hamisan esküdni?

- Na gyerekem, azzal nagy bajt okozna. Azután pedig szétrúgom a seggét! Világos?

- Igen Captain.

A szép, monarchia kori bírósági palota kapujában már ott várt bennünket K. úr. Felvezette a csapatot az első emeletre, majd a Barbához fordult.

- Kérem ideád nekem á mágyár meg italiano pápírok!

Megkapta és belemélyedt először az olasz, majd a magyar szövegbe. Többször is átfutotta, majd értetlenkedve mondta:

- Nem értem. Mi á problémá? Mi ván kár?

- Hogy, hogy? - hördült fel a Parancsnok. - Hát az, hogy kilukadt a fenéklemez!

- Ez nincs benne italiano pápírban - bizonygatta K. úr.

Izgatott magyarázkodás következett, melynek során mind a három, különböző nyelvű dokumentumot összehasonlították és kiderült, hogy az angolról olaszra történt fordítás során elveszett a lényeg. A hibát hamar kijavították, K. úr pedig elrohant, hogy valamelyik irodában legépeltesse a módosított olasz változatot.

Nem sokkal azután, hogy visszaért, mindnyájunkat beszólították egy terembe, ahol a formaságok K. úr tolmácsolásával zökkenőmentesen lezajlottak.

Júniusban a nagyjavításon kicserélték a lyukas fenéklemezt, amiről megállapították, hogy egy helyen valami hengerlési hiba folytán sokkal erősebben korrodált, és előbb-utóbb mindenképpen kilyukadt volna. Az alexandriai robbantásoktól kapott ütések csak siettették ezt a folyamatot. Arról viszont, hogy cég és a biztosító mire ment egymással, még a Parancsnok sem kapott semmiféle információt.