Ma a fenekére vertem egy csomó pénznek. De hát remélem két nap múlva lesz megint nyugdíj (korábban mindig  10-én utalták, sőt, ha az hétvégére esett akkor korábban, de lazulnak ők is, volt, hogy csak 12-ére ért a bankszámlámra) kajánk van, szóval megkockáztathattam, hogy megtankoljak (holnap megint emelik a benzinárakat) és kiautózzak a Metalloglobushoz. Vettem danamid rudakat amikből kiesztergálom a csigakerekeket. Még azt kell megoldanom, hogy hol esztergáljak, mert a volt munkahelyemen már mindent, így a gépműhelyt, ahol esztergát, marógépet is üzemeltettünk annakidején, széthordták. Van itt a telepen két helyen is eszterga, de nem tudom hogy vannak e kések, mert azokat se használja senki, meg nem tudom mennyit kell kuncsorogjak, hogy hozzájuk férjek. De meg fogom oldani, ahogy mindent megoldok mindig. A Metalloglobusban is, akárcsak mindenütt a városban szomorú, talán fáradt hivatalos  arcok fogadtak. Megértem. Aki nincs abban az irigylésreméltó helyzetben mint én, hogy már csak a kedvteléseinek élhet, annak nincs sok oka a vidámságra. Reggel bementem a lakatosokhoz, hogy levágassam a csigák lemezanyagát, sehol ember! Csak a főnök ül az irodában. Kérdezem mi van? "Nincs meló, mindenkit kirúgtunk!" A városban határozottan csökkent az autóforgalom, nincsenek dugók, hetente megy fel a benzin ára. Némely hajszolt autós örülten cikázik, hogy elérje a mindennapi kenyerét. Csúnya világ van, nincs mit szépíteni rajta. Én mindenesetre a magam módján megpróbálok élni a kommunikációs képességemmel és a három kedves hölgy arcára nem is volt olyan nehéz mosolyt varázsolni, amire elbúcsúztam a Metalloglobustól. Sok örömre nekik se lehet okuk. Két ilyen szinesfém-műanyag félkésztermék boltról tudok Budapesten, a Ferro- és a Metalloglobusról. Ha itt "valami lenne", akkor sorbaállnának a vevők és teherautó számra hordanák a raktárcsarnokból a rúd, cső, lemezanyagokat. Ehelyett szemmel láthatóan ilyen magamfajta  gyalogkakukkokból áll a vevőkör,  akik hónaljméretű mennyiségeket visznek. Merthogy ami pénzt én otthagytam, az az én zsebemhez képest persze sok, de nekik porszem. És ebből kell megéljenek. Dögrováson van a gazdaság, mindenütt sebek borítják, ahol csak rátekintek. Délután megjött a Marton Gyuszi, akinek a kéziratát lektoráltam, persze én ilyesmiért nem fogadok el pénzt, de megtudta, hogy "J" velem ellentétben képes meginni a Whiskyt, ezért beállított egy üveggel, meg kaptam tőle egy kódlobogó készletet és egy szép kis nemzeti lobogót. Nem tudtunk sokat beszélgetni, mert jött "a következő beteg", akivel 4 órára volt megbeszélve, de kicsit korábban értek ide. Annyit azért megtudtam, bár a probléma nem volt előttem egyáltalában ismeretlen, hogy nem egyszerű Magyarországon könyvet kiadatni. Nos szóval megjött a Népszabadság riporterkislánya, aki egy egészoldalas cikket fog rólam írni valamelyik hétköznapi számba, ha jól emlékszem az "életmód" rovatba. A fotós fiú annyi képet csinált rólam, hogy nem tudom hogy fogják azt az egyet kiválasztani belőle ami bekerül a lapba. Lassan nem lesz olyan média, ami ne foglalkozott volna velem, egy vidám unikummal a szomorú országban. Jól elmeséltem nekik mindent ami eszembe jutott, aki ismer tudja, belőlem nem nehéz "kihúzni a szót", hogy ebből hogy lesz 6-7 flekk, az már nem az én dolgom.

Juteszembe ha már kint voltam a Jászberényi úton, elgurultam a kőbányai vegyes orosz-ukrán-lengyel-kínai piacra, ahol a szerszámokat szoktam beszerezni. Korábban jó volt még a Verseny utcai bolhapiac is, de azt valami rejtélyes okból, ahelyett hogy megrendszabályozták volna, hogy ne ott adják el a tolvajok a lopott árút, netán összefogdosták volna  a csibészeket, nemes egyszerűséggel bezárták. Igaz, hogy hatalmas volt a tömeg mindig, tehát működött, de ez úgy tűnik nem szempont a hivatásos népboldogítók szemében. Menjen mindenki a multi barkácsárúházakba. Egyszerűen eltűnt a 8-as menetmetsző hajtókarom. Sokáig reméltem, hogy majd előkerül valahonnan, de nincs sehol. Kénytelen voltam egyet venni. Lealkudtam egy ezressel,  meg megakadt a szemem egy akkumulátoros fejlámpán is, már régóta fáj a fogam egy ilyen erősfényű csoportledes jószágra, na ma csak úgy szórtam a pénzt, ezt is megvettem, lealkudva amit lehetett. Egy kéjmámor volt ma este matatni a kajásládában a fénye mellett.

20:41 Lassan befejezem a tengerészmeséket. Charlie bácsit befejeztem, ha csak valaki nem ír egy még nem közölt gyöngyszemet. Még ma meg holnap lesz egy-egy Veperdi féle történet a "nemvicces" fajtából, aztán csak kitavaszodik végre és folytathatom a fényképes "alkotásriportokat". Apropos az egykorvolt Novotel Szocialista Brigád neve "Alkotás" volt, a melósnadrágom mellrészén most is hordom a szocialista brigádjelvényt, nem azért mintha velem együtt bárki egy percig is komolyan vette volna a ránkerőltetett mozgalmat, de amikor a kacatok rendezésekor a kezembe került, azonnal kitűztem, mint hajdanvolt ifjúságom egyik rekvizitumát.

                                              Fényküllők

                                     (m/s Hungária, 1977.)

Megtapogattam a rövidnadrágom zsebeit. Minden a helyén volt, cigaretta, öngyújtó, zsebkendő. Felvettem a szófáról a távcsövemet de nem akasztottam a nyakamba, mert nevetségesnek tartottam úgy felmenni a hídra szolgálatba. A távcsövet én vettem magamnak még otthon, ugyanis a hajók távcsövei közül a legtöbb már eléggé elhasználódott, a legjobbat pedig mindig a Parancsnok sajátította ki magának, amihez azután nem illett hozzányúlni. Régebben előfordult már, hogy a maradék közül mindnek elmozdult a prizmája és csomót kötött az ember szemtengelyére, ha mind a két optikáját használta. Másoknak is volt sajátjuk, melyeket viszont a többieknek nem illett használni. 

Kiléptem a kabinomból és a belső lépcsőn felmentem a parancsnoki hídra. A lépcsőfeljáróból közvetlenül a térképszobába nyílt az ajtó. Benyitottam. A kabin légkondicionált klímája után már itt is jóval nagyobb meleg uralkodott. A sötét helyiségben csak a térképasztal feletti szabályozható fényerejű lámpa égett. Az órára néztem. Még tíz perc volt nyolcig, amikor át kellett vennem a szolgálatot.

- Jó estét! - köszöntem oda a térképasztalra tehénkedő Első tisztnek.

- Neked is - mormolta és egy tompa végű körzővel méregette a távolságokat. - A fene egye meg! - nyögte kissé hangosabban.

- Mi a baj?

- Hát csak az, hogy pont a hajnali őrségem végén érkezünk majd meg Al Faohoz a horgonyzóhelyre. Reggeli helyett mehetek horgonyt dobni. Ti meg kényelmesen megreggeliztek, azután jöhet a hajcihő.

- Nem lehet mindig szerencsés az ember - feleltem és megnéztem a Perzsa-öblöt ábrázoló térképet. A tizenkilenc-harminckor készített helyzetpontot kerestem.

Délután, a Második tiszt őrsége alatt haladtunk át a Hormuzi-szoroson. A jugoszláviai Plocséból tartottunk az iraki Umm Qasr kikötő felé, ugyanis abban az időben még jóban voltunk Szaddam Husszeinnel. A csónakfedélzetről nézegettem a Szoros két oldalán elterülő teljesen kopár vidéket és az járt a fejemben, hogy ide sem jönnék nyaralni. A mozdulatlan levegő szinte sütötte az ember tüdejét és hamar visszavonultam a kabinom hűvösébe.

A térképen megtaláltam az Első tiszt szép kézírásával berajzolt félnyolcas pontot. Már legalább nyolcvan mérfölddel hagytuk magunk mögött a Szorost.

Kiléptem a teljesen sötét hídra, odabotorkáltam az egyik ablakhoz és a szemeim lassan hozzászoktak a sötéthez. A kormány mögött észrevettem a lelépő és az új kormányos-matrózt, amint a girót ( giro=pörgettyűs tájoló ) nézték. Pali bemondta a robotkormány által tartott útirányt, amit Pista, az én watchmanom (watchman= őrszolgálatos matróz)  megismételt, majd mind a ketten kimentek a baloldali külsőhídra.

- Na, megcsinálom a nyolcas pontot - hallottam magam mögül az Első tiszt hangját.

Megfordultam és a radar mellé léptem. Láttam ahogy a képernyőn a változtatható mérőkörrel leméri három könnyen beazonosítható földnyelv illetve szigetcsücsök távolságát, azután visszasietett a térképszobába. A ceruzabeles körzővel hamar be is rajzolta a térképre a húszórás helyzetünket, mely egy hajszálnyira a berajzolt rotta (rotta=útvonal)  mellett jött ki.

- Hát ez remek. Szinte pontosan a rottán vagyunk - jegyeztem meg.

- Van néha ilyen - felelte Péter és odaírta mellé az időpontot. - Tehát itt vagyunk, hajót nem látni még a radaron sem. Minden rendben van. - Ezzel aláírta a hajónapló megfelelő rovatát, elmondta az útirányt és cihelődni kezdett.

Visszamentem a hídra és a távcsövemmel végigpásztáztam a látóhatárt, majd megnéztem a radar képernyőjét is. Valóban semmi.

- Hát akkor mi megyünk is. További jó őrséget! - szólalt meg a térképszoba függönyét félrehúzva Péter.

- Jó pihenést!

Egyedül maradtam a hídon. Pista kint a baloldalon könyökölt a szélterelő lemez mögött és a sötétben csak sejteni lehetett a körvonalait. Szurokfekete éjszaka volt. A Hold még nem kelt fel, felhő egy darab sem. A csillagok halványan pislogtak, ami azt jelentette, hogy némi párásság uralta a légkört. Kimentem a jobboldalra és onnét bámultam a vizet. Tökéletes szélcsendben haladtunk a tükörsima vízen. Ezt neveztük „olajtengernek”. Valóban úgy tűnt, mintha a hajó orrtőkéje valami hatalmas olajtócsát hasított volna ketté. Milyen stílszerű, gondoltam, hogy olajtengerről beszélünk az olajban fürdő sejkségek és országok által közrefogott Perzsa-öböl vízén.

Rágyújtottam és békésen pöfékelve lestem a szinte észrevehetetlen horizontot. A tenger és az égbolt sötétje ugyanis teljesen összeolvadt és csak a távcsővel tudtam kivenni hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik.

Megnéztem az órámat. Mindjárt negyedkilenc. Meg kell csinálnom a következő pontot. A Harmadik tiszttől minden parancsnok elvárta, hogy ha lehetősége van rá, akkor negyedóránként csináljon helyzet-meghatározást. A többi tiszt félóránként csinálta.

Odamentem a radarhoz és az Első tiszthez hasonlóan én is lemértem az adott távolságokat, majd berajzoltam a helyzetünket a térképre. Már éppen az időpontot írtam a kis ceruzás háromszög mellé, amikor Pista beszólt az ajtón.

- Valami köd jön Sior. (sior=olasz eredetű szó, tisztet jelent )

- A fenébe! Itt? Nyáron? - és kirobogtam a külső hídra.

- Ott elől, kissé jobbra húsz fokban - mutatta Pista.

- Tényleg van ott valami halvány derengés - mondtam és a szemeimhez kaptam a távcsövemet. Ezüstös halvány fényt láttam, de még megbecsülni sem lehetett a távolságát. Éppen indulni akartam a telefonhoz, hogy leszóljak a Parancsnoknak, hiszen ha beködöl és lecsökken a láthatóság, akkor itt a helye a hídon, amikor az ezüstös derengés hirtelen felerősödött és kiderült, hogy a víz felszínén van és nem is túl messze.

- A kurva életbe! Mi ez? - szólalt meg Pista mellettem. - Fogjam kézbe a kormányt?

- Még ne! Várjuk meg mi lesz ebből.

Az ezüstös fény jobbra előttünk hideg zöldes-fehéres színre váltott, azután már mellettünk is kigyúlt.

- Nézd csak! Most már csíkos lett!

Valóban. A fény az útirányukra merőleges széles sávokká vált és lüktetni kezdett. Nem telt bele egy perc és a párhuzamos sávokból öt-hat óriási több száz méteres átmérőjű koncentrikus kör alakult ki és tovább pulzált. Szájtátva bámultuk a furcsa jelenséget. A körök nemsokára újabb alakzatot vettek fel és pont olyanok voltak akár egy hatalmas kocsikerék. A középpontjaikból küllőszerű sugarak nyúltak ki a kerületükhöz és az óramutató járásával ellentétes irányban forogni kezdtek.

- Hát ez fantasztikus! 

A forgás egyre gyorsult és a „küllők” végei elhajlottak, mintha ott valami sűrűbb közegben mozogtak volna. Beszaladtam a hídra a telefonhoz és felcsörgettem a Parancsnokot.

- Mi a helyzet? - kérdezte.

- Nagyon érdekes természeti jelenséget látunk Captain. Fénykerekeket a vízen.

- Megyek - hangzott a rövid válasz.

A Captain pár másodperc múlva már ott állt a külső hídon.

- Ott van! - mutattam ki jobbra a vízre, ahol még forogtak az elhajló küllőjű fénykerekek. Örültem, hogy még idejében felért és látta, mert a jelenség néhány másodperc múlva elenyészett. 

- Mi lehetett ez? - töprengett.

- Fogalmam sincs Captain - válaszoltam, majd elmeséltem az egészet, hogyan kezdődött és ahogyan az alakját változtatta.

Hirtelen újból ezüstös derengést láttunk felsejleni jobbra előttünk.

- Nézze Captain! Minden kezdődik elölről.

A jelenség pontosan ugyanabban sorrendben játszódott le mint az előbb.

- Ilyenről még nem is hallottam - jegyezte meg a Parancsnok. - Mindenesetre nagyon érdekes.

- Beírjam a hajónaplóba? - kérdeztem.

- Á, nem kell.

A jelenség elenyészett, de később még egyszer megismétlődött. A Parancsnok várt még egy kicsit, majd elköszönt és lement.

Mondanom sem kell egészen az őrség végéig ezen a dolgon rágódtunk Pistával, de nem jutottunk semmire.

Tíz perccel éjfél előtt kinyílt a térképszoba hátsó ajtaja. Dzsozi a Második tiszt lépett be és görnyedten szidta a bulgárokat.

- Na mi az? Már megint beverted a fejed? - érdeklődtem a majdnem két méter magasságú embertől.

- A fene egye meg, hogy ilyen alacsonyra csinálták a hidat azok a marhák. Úgy látszik az építés közben itt jöttek rá, hogy az alsóbb szinteken már majdnem elhasználták a felépítmény teljes magasságát és ez a szint már jóval alacsonyabb lett. Már megint lefejeltem az egyik lámpaburát. Na amúgy mi újság?

- El sem hiszed. Olyat láttunk, amit nem sokan láttak még a világon.

- Na ne hülyéskedj!

- De tényleg. Fénykerekeket a vízen - feleltem és elmeséltem neki a dolgot.

Dzsozi hümmögve hallgatta, de éreztem, nem nagyon érdekli. Gyorsan átadtam a helyzetpontot, meg amit kell, majd elköszöntem és lementem a kabinomba. A gyors zuhanyozás után még sokáig nem tudtam elaludni, mert állandóan a fényküllők jártak az eszemben.

Majd egy év telt el, amikor a Nautical Magazine című angol folyóiratban olvastam, hogy már korábban is megfigyeltek ilyen fénykerekeket a Malakka-szorosban és az Arab-tenger északi részén. A mi pozíciónkhoz ez utóbbi esett közelebb. Magyarázattal azonban nem tudtak szolgálni. Két-három év múltán itthon az Élet és Tudományban találtam egy cikket, ha jól emlékszem egy Héderváry nevű tudós írta. A föld elektromos jelenségeiről szólt és többek között említést tett a fénykerekekről is, de ennek a természeti jelenségnek a kiváltó okait ő sem tudta teljesen megmagyarázni. Azóta eltelt már vagy huszonöt-harminc év. Nincs kizárva, hogy a tudomány ezen a téren is nagyot fejlődött és többet tudnak az ilyen dolgokról. Mindenesetre örülök, hogy az UFO hívők nem értesültek az eseményről.

21:14 Harpi4 tegnapi blogbejegyzéséről (a "legyes" kocsma Rejtő Jenői hangulata kapcsán)jut eszembe, tegnap néztem, a TV2 milliomosjátékában az volt a kérdés, hogy "Hol hagyta a kését Piszkos Fred?" És a lehetséges négy válasz  közt az volt a "helyes", hogy egy matrózban. Nos a műveletlen TV-s seggfejek közül egynek se ugrott be, hogy a kés nem Freddi bátyánké volt, hanem a Fülig Jimmyé. Gyalázat. Sekélyenművelt irodalmi szegénylegények. A Dunakörösökön szocializálódtak :-)