Hajónapló

Reggel kisofíroztam J-t a HÉV végállomásra, aztán hazafelé vettem egy citromot a LIDL-ben, hogy a múltkorinál maradéktalanabb pozsonyi kiflit süssek, mert akkor mind a reszelt narancshéjat, mind a citromhéjat kihagytam belőle.

Szándékosan vártam meg, hogy egyedül garázdálkodhassak a konyhában...jobb ez így mindkettőnknek. Azért most másodszorra könnyebben ment mint elsőre. Gyorsabb voltam, kialakultak máris fogásaim és az eredmény

így nézett ki tojás sárgájával megkenve

és így fehérjével megkenve, majd száradás után megsütve.

Az a "bodag" ott lent az a maradék tészta ami már nem adott ki egy kiflit, arra használtam, hogy az ujjaimról letörölgessem vele a tölteléket, amikor  raktam a kilapított tésztalepénykékbe, ami után kiflit kellett belőlük göngyölni, de ehhez tiszta kéz kellett. Háziasszonyok ilyenkor le szokták nyalogatni a kezüket, én valahogy ezt nem tartottam elegánsnak. A végén  kilapítottam és ráraktam a maradék tölteléket és a kiflikkel együtt megsütöttem. Ez volt az első amit megettem. Aztán vittem Icukának kóstolót a még meleg sütiből, mielőtt megkóstoltam volna, ő is mindig ad nekem ha ő süt valamit, végre viszonozhattam. Aztán nekiálltam ebédelni, mert addig étlen-szomjan csak cukrászkodtam reggel óta. Rövid idő múlva Ica hívott telefonon, hogy tökéletesek lettek a kiflik. Akkor még nem voltam benne biztos, hogy nem csak udvariaskodik, de miután egy LIDL-is pogácsa kíséretében kikanalaztam a levest, beleharaptam az elsőbe. 

Nincs rá más szó, TÖKÉLETES. Hozzá képest a 600 Ft-os Lipóti pékség készítette pozsonyi kifli NULLA. Halál komolyan. Ennek habkönnyű omlós finom a tésztája, a töltelék meg valami mennyei! Azt mondom, hogy talán még annál is jobb lett mint amit boldogult édesanyám sütött 40 ével ezelőtt, pedig ez nagy szó!

Tegnapelőtt este kissé aggódni kezdtem. Éjjel kimenve a hajóra, látom a külső hőmérsékletet mutató műszer a headben -3,4°C-t mutat. Afenébe! Én meg kicseréltem a szétfagyott golyóscsapot a kerti öntözőrendszerben és a szivattyút is feltöltöttem. Ha reggelre megint szétfagy valami akkor nagyon elb...tam. De éjjel kettőkor már nem volt kedvem szerelni, felfüggesztettem az aggódást és eleludtam. De reggel első dolgom volt beindítani a rendszert, bár megnyugtató volt, hogy a vödörben a vízen mégcsak hártyajég se volt a golyóscsap alatt. Beindítva áramlott a víz nyomással, meghibásodásnak semmi jele. Megállapítom, hogy ilyenkor Sándor-József-Benedek közeledtével, már nem igaz, hogy a víz nulla fokon kezd fagyni. 

Tudjátok e mi az az M 237-es? Nem egy autóút, hanem egy svájci szürkefarkas. Ezt a "nevet" a svájci "Gruppe Wolf Schweiz"  adta neki, ami a gyanús neve ellenére nem egy svájci neonáci szervezet, hanem egy természetvédelmi csoport, mely ezt az 1921-es születésű fiatal, falkájától feltehetően ivarérettsége okán elzavart hímet jeladóval látta el. És ő elindult a kék  Milka tehenek  hazájából, átkelt határokon, folyókon és azoknál is veszélyesebb autópályákon és most itt jár, ahogy a nyomkövető mutatja valahol a budai erdőkben. A három óránként  működő jeladó a mozgása lelassulását mutatja. Lehet hogy a migráns farkas letelepedni készül. Ma hallgattam egy etológus szakértőt  a Klubrádióban, azt mondja a farkas "opportunista" faj, ami a pejoratív jelző ellenére kifejezetten pozitív tulajdonság, azt jelenti, hogy könnyen alkalmazkodik a megváltozó körülményekhez, zsákmánynak sose a kihívást, hanem a legkönnyebben megszerezhetőt, a legolcsóbbat tekinti, tehát például kukázni fog, beteg, nehezebben menekülő vagy védekező állatra támad, egyszóval pont úgy viselkedik mint az örökös túlélő kisnyugdíjas, aki mindenütt akciósat keres és biztos ami biztos a Fideszre szavaz, mert hátha leesik valami érte. Miután nem vagyok birkatartó, nem tartok a farkastól, van elég prédaállat, a kutyáinkra is aligha támad rá, szóval felőlem maradhat, akár családot is alapíthat, a vadászokból sokkal több van mint farkasból és a kutyáinkra is veszélyesebbek, mert mindenre lőnek ami mozog. Valahogy így nézhet ki.

Szerintem csudaszép állat.

Ha már állat. Tegnapelőtt megjelent a gólyánk a stégnél. Felröppent amikor meglátott minket a kutyákkal, de nem tűnt nagyon idegesnek, hamar leszállt az utca végén a nádasba.

Ez  a kép  reggel 7-kor készült amikor már visszafelé jöttem a Sz kutyával a reggeli rohangászásból.. (mármint ő rohangál, én vánszorgok, így jön ki a sportos átlagsebesség, pont mint a KSH bajnok átlagkereset)

Tegnap reggel 7 óra. Ott jobbra Amapola tükre mögött fodros a víz, pedig szél semmi.

Ha egy kicsit jobbra nézünk, ott vannak a tettesek.

Bizony ők azok, jönnek legelészni, mármint búvárkodva a sekély vízbe.

Amikor közelebb megyek a stégen, hogy jobban szemügyre vegyem őket, elegánsan távoznak.

Szerencsére a Picur nincs velem, mert őt valami elszánt gyűlölet fűti a hattyúk iránt, cseppet sincs tekintettel a méretkülönbségre, ha kijönnek napozni a sólyára és kiplankolja őket, azonnal rájuk támad, pedig a gúnár még alaposan fejbe is vágta, hogy vérzett a koponyája, de ez őt ez egy cseppet se érdekelte, akkor is bezavarta az egész csapatot a vízbe tavaly, pedig voltak vagy öten-hatan. Szörnyű egy krakéler.

No szombat van, menni kell a piacra.

Elbicikliztem a Postára és feladtam a régi modemet a Telekomnak. Lett volna egy egyszerűbb módszer is, mert küldtek egy linket telefonon, amire ha rákattintok felad egy chatoldalt, amire regisztrálva a GLS idejön és elviszi az új, azonos méretű eszköz dobozába bedobozolt régit, de én féligokos (viszont por és vízhatlan és kicsi) telefont használok azon hiába böködném a kijelzőt, így maradt a sportolás. Egyúttal kiváltottam a patikában a tegnap  a háziorvos által a felhőbe felrakott asztmagyógyszeremet. Kísérlet indul. (ja még nem jött meg a doktornő engedélye, jövő hét végén ha megjelenik a történet érteni fogjátok, a lényeg, most magamon kísérletezek)

Ha már "bent voltam a városban" benéztem a Lipótiba valami finomságért. Na látom DIÓS KIFLI". Volt 4 db, megvettem, mondom kipróbálom mennyivel jobb mit az enyém. Kétségtelen szemre kicsit szebb, ők nem spórolták ki a kenésből a tojás sárgáját.

Viszont amikor megmondtam J-nek, hogy 600 Ft volt darabja, azt mondta ő nem is eszik belőle!

Megettem egyet, a részlehajlást megpróbálom leküzdeni. Nos, egy kicsit se ízletesebb mint az enyém volt, sőt a tésztája talán gyengébb is, annyival jobb, hogy több az övékben a töltelék, DE szerintem a Becherovkába áztatással az enyém akkor is menőbb volt. Jövő héten megsütöm a "Tengerész 2.0" dióskifli verziót..

És most ezt ha kiraktam a netre, cafatokra szedem a teljes informatikát a három PC-vel, és összes kábeleikkel és mindent újrarendezek ( a két régi PC-ből adatmentésre felhasznált asztallábak lesznek), mert kibírhatatlan a qpleráj

Reméltem, hogy Bulldog doktornő ma visszaküldi a jóváhagyott bejegyzést, de úgy tűnik más dolga van. Várok a jövő hét közepéig, ha nem jön válasz azt beleegyezésnek veszem.

Más. Nemrég említettem, hogy sikerült eltüntetnem a külső winchesteren lévő teljes adatállományt, mindazt a rengeteg dolgot ami az első ASUS laptopomról lett kimentve. Lélekben felkészültem rá, hogy végleg vége mindennek. De a Vas Gabi melózott rajta vagy egy hétig, azt mondta ez most egy kihívás és úgy tűnik mindent helyreállított. Mindezt távolról TeamWiewer-rel, szóval nem kellett mozognom, mozgatnom. Úgy tűnik ez most egy sikerszéria az informatikai működésemben. ( Persze az érdem nem az enyém, hanem a Gáboré. Mondjuk szerencsés vagyok, hogy ha valami nyűgöm van, valahogy mindig akad valaki aki kihúz a slamasztikából. Mindig mondom, hogy a gazdagság nem igazából a vagyon, hanem az, ha vannak barátaid, akikre számíthatsz.) 

Még mindig informatika. Három napja a Telekom meglepett egy futár útján küldött új modemmel, amire azt mondták a telefonban, hogy mindenféle szempontból jobb lesz mint a régi. Aggódtam a beüzemelés miatt, mert azt nekem kellet csinálnom, de végülis csak a drótokat kellett átdugdosni. És tényleg jobb mit a régi. Például az okostelefon amikor rádiót hallgatok, korábban a router WIFjéről amikor elindultam a kutyákkal és eltávolodtam a háztól, mindig megszakadt a rádióadás és újból kellett indítanom a vételt a telefonon, most ez automatikusan megtörténik, észre sem veszem.

Viszont ahogy a róka mondja a Kishercegnek, "semmi sem lehet tökéletes", ma beindítottam a kerti öntözőt, NANÁ hogy szétfagyott télen egy golyóscsap, pedig azt hittem mindent leürítettem ősszel, de csak a szivattyút sikerült, a falon lévő golyóscsapból úgy látszik nem folyt ki a víz és szétnyomta a jégdugó. 3100 Ft plusz biciklizés.. 

Júéjszakát! https://www.youtube.com/watch?v=uF2g84WEc6o

https://www.youtube.com/watch?v=tHx_VC2wNkk

Tegnap nehéz napom volt. Pedig voltaképp semmi fizikai tevékenységet nem végeztem, mégis úgy zuhantam be az ágyamba mint a kő, ráadásul már éjfél előtt, ami emberemlékezet óta nem fordult velem elő (gyakran éjjel 2-3 óra van, mire kivonulok a hajóra aludni), de még úgy is holtfáradt voltam, hogy előtte szófán a házban átaludtam  a TV híradót és utána még vagy egy órát. Korán keltem, mert a szántóföldi rituális kutyafuttatás után már a nyolctizes HÉV-vel Budapest felé zötyögtünk J-vel. Ez a nap az  ̶ö̶r̶d̶ö̶g̶é̶ egészségügyé volt. 

Most itt tartok egy szünetet ( milyen szomorú, hogy erre pont március 15.-én a szabadság ünnepén kell sort kerítsek), mert ami következik, arra ígéretet tettem valakinek, akit  a történetben személyiségi jogi okokból csak "Bulldog doktornő"-nek fogok nevezni, hogy mielőtt kikerül ide, előtte elküldöm neki és a hozzájárulást kérem a közléshez. Mert bár nevek és pontos helyszínek nem lesznek, de ha valaki mégis veszi  a fáradságot a nyomozásra, a résztvevők  esetleg beazonosíthatók és nem szeretném, ha bárkinek is kellemetlensége lenne belőle. Ami a szomorú, hogy az ilyesfajta óvatosság Első vagy Nagy Fülkeforradalmár  hatmillió félkegyelmű kegyéből (3 millió rászavaz, három meg nem megy el szavazni mert olyan tapló, hogy a saját sorsát is leszarja) második uralkodásának tizenharmadik évében egyáltalán nem indokolatlan. Én persze beazonosítható vagyok, de engem már nem zavar az ilyesmi. Az életemet leéltem, nincsenek már túszaim akik örökösen kinövik a cipőjüket és szeptemberben iskolába kell indítani őket, olyan felelőtlenül élhetek, ahogy csak úri kedvem diktálja. Ha valaki úgy gondolja, hogy az öregkornak nincsenek előnyei, nos ez azért maga a szabadság. Azt mondhatom amit gondolok és csak azt csinálom amihez kedvem van. Szóval megírom a délelőttöt és ha megjön hozzá a jóváhagyás be fogom rakni ide a blogba. Addig hallgassátok a többit.

Kijőve az intézményből, tömegközlekedtem, hogy csatlakozzak J-hez aki a papájához ment szokásos heti pátyolgatásra a Peterdy utcai "otthonba", amit én csak aggok házának hívok. Papa, aki csak tíz évvel öregebb nálam nagyon örült nekem, de én valahányszor odamegyek .....hát mit mondjak... MINDENT meg fogok tenni, hogy ne jussak ilyen helyzetbe. Nincs az intézménnyel semmi bajom, az ott dolgozók mindent megtesznek ami tőlük telik, de azt, hogy ágyban fekve mozgásképtelenül, bepelenkázva töltsön az ember éveket, én nem nevezem életnek. Nem akarom így befejezni. Remélem lesz annyi erőm, hogy ha oda jutok, befejezzem valahogy a saját akaratomból.

Hogy valami pozitív is legyen, a Keleti pályaudvar közelében a Bethlen Gábor utca sarkán lévő utcai könyvesbódé előtt elsétálva láttam, ahogy a kirakott használt könyvek turkálója  körül tucatnyian, zömmel fiatalok, válogattak a 350 forintos, tehát mai szemmel a régi "olcsókönyvtári" könyvek árszintje könyvek közt. Szóval IGENIS az emberek olvasnak. Talán mégse egészen reménytelen a jövő.

( a kép csak illusztráció, hogy mégse legyen olyan sivár a mai lap)

Pocsék a kondícióm. Testi és szellemi. Úgylátszik gyorsul a leépülés. Két napja este a TV híradóban mutattak egy kiskutyát ami kimászott egy ház harmadik emeleti párkányára és a tűzoltók mentették ki emelőkosaras autóval, amihez egy sávot le kellett zárni a Thököly úton. És akárhogy próbáltam, nem jutott eszembe melyik a Thököly út. Pecekig erőltettem az agyam, fejben össze-vissza száguldoztam Pesten, ahol születtem és több mint 60 évig éltem és NEM JUTOTT ESZEMBE melyik a Thököly út! Aztán olyan panelok jutottak eszembe, hogy "Thököly út-Dózsa György út sarok",  "Thököly-Hungária sarok". és akkor lassan elkezdett derengeni. 

Szombaton kis feleségem durcásan rámszólt, hogy nem ástam még mindig fel a kerti ágyást, pedig már rég el kellett volna ültetni a zöldborsót. Mondnom "Te összetévesztesz engem a Bálit gazdával, honnan a fenéből tudnám, hogy mikor kell zöldborsót ültetni?". Szombaton a viharban nem volt kedvem kint manőverezni, de tegnap nekiálltam. Katasztrófa. Minden négyzetméter ásás után le kellett üljek pihenni. Olyan két órát bírtam, aztán abbahagytam, alig több mint a felével végeztem. Ma  befejeztem. A tempó 10 perc ásás 10 perc pihenés. De a végén már 5 perc ásás és 20 perc pihenés. Az utolsó részlet egy olyan 80 x 80 centis földdarab volt és az előtt is pihentem egyet. Pedig a föld puha volt, bár gyökerekkel átszőtt, szóval benyomni könnyű volt az ásót, csak a kifordításhoz kellett erő. És az elgereblyézést is csak két részletben volt erőm megcsinálni. Pedig az egész ágyás nincs tán több mint 20 m2. 

Most így néz ki.

J közbe almafát metsz. Az is nehéz meló Itt épp a 4 m-es ágvágóval.

Nem tudom meddig bírunk el a kerttel. Alighanem mindent be fog nőni a borostyán.

Reggel lépek ki a deckre, majd bedönt a Dunába a szél. Tarajos hullámok 10-es lökések. A stégen a hintaágyat úgy lengette a szél, hogy inkább leakasztottam és lekötöztem a stégre az ülőrészt, így kevésbé rángatta az egészet, mert csak a lábakba tudott belekapaszkodni. Bár dupla termót vettem a kutyasétáltatáshoz, így is majd befagyott a seggem, pedig igazából hideg sincs, 8,3 °C-t mutatott a külső érzékelő, bent a hajóban meg 10 fok felett volt, éjszakára be se húztam teljesen a hálózsákot. De hát ugye a szél ami igazán számít. A Szmájli kutya a séta végén azt se várta meg hogy kinyissam a szélfogó tolóajtaját, inkább körbeszaladt és bejött hátulról a tornácra, amint nyitottam az előszoba ajtót, mint a villám kotort befelé, és már ott is feküdt megelégedetten a helyén a kályha mellett.

Piacra terveztünk menni SP-vel megismételni a múltheti kellemes csónakázást, csak ezúttal lángos helyett kolbászozással, de lefújtam, ebben az időben csónakázzon az akinek muszáj.

Amúgyis kicsolnakáztuk magunkat tegnap, délelőtt hívott a Pista, hogy nincs e kedvem vele menni Szigetszentmiklósra, mert viszi a csónakot kiadni egy esküvői partira, vissza meg elhoznak minket autóval. Gyönyörű idő volt, naná, hogy volt kedvem. 

Ez itt a napospart, tiszta mediterrán.

Itt 25-30 éve még "dobozos" teherautó kasznik, faházikók, horgászbódék sorakoztak a nadágszíjjparcellákon, mára felértékelődött a hely, komoly nyaralók egymás mellett, csak a telek méret maradt, kicsit szoros a beépítettség, ha valaki elszellenti magát a teraszon, a szomszédnak lobog a haja. 

Más viszont idézi a múltat. A GANZ már sehol, de az egykori vállalati "szakszervezeti" horgásztanya feliratát a büszke privatizőr megtartotta.

Gondolom ez a "trófea". (Ahogy a mi utcánkban is kint maradt egy kapu felett a "LÁNG" felirat.) BÁR... elnézve mögötte a kis kunyhókat, még az is lehet, hogy ez valami "létező szocializmus skanzen". Valaki talált egy joghézagot amiben eldugta a csírát amiből majd egyszer talán újjá szüli a boldog kádárizmust. Na ez részint nehéz lesz, részint már működik bizonyos szinten, mert a Balaton már nagyrészt az elvtársaké, Aligára alighanem megint nem lehet majd kikötni még viharban sem, mint annakidején amikor ki akartak minket zavarni a rendőrök.

MINDEGY, én már leszarom (bocs, de őszinte hangulatba kerültem, végleges a hír, eladták a siófoki Vízügy klubot tokkal vonóval), NEKEM már megvolt ami az utánam következőknek már soha nem lesz. Egy darabka lopott szabadság a slampos elnyomás korszakban. Na ilyen, ahogy most alakulni látom a rendszert nem lesz többé, okultak az új módszerváló elvtársak. A tegnapi nap meg szép volt, ma meg kuksolunk a jó meleg házban, a hajó biztonságos kikötőben, mi kell még más?.... (Azért én igazából annak örülnék, ha MÁSNAK is jó lenne ebben az országban nem csak nekem.)

Hazatérve megszakértettem még SP új projektjét, multifunkcionális méretválaszték horgászcsónak sablont készít az új flottája számára. De hát ő még fiatal. Bevallom, nekem már nem lenne energiám ilyesmihez.

Még nem döntöttem el, hogy egy alapvető tulajdonságom valójában erény, vagy súlyos hiba. (valószínűleg ez is meg az is) Moldova szerint a harag JÓ tanácsadó, eszerint akár erény is lehetne... fene tudja, mondom vívódom.

Most arról jutott eszembe, hogy Orbán ilyeneket mond: "Európában csak Magyarország békepárti, mindenki más a háború oldalán áll." Na amikor ilyet hallok, nem az az első, hogy azon horgadok fel, hogy mekkora hülye az aki ezt állítja, hanem azon, hogy mekkora hülye az aki elhiszi, hogy ez az ember az egyetlen, aki kizárólag alkalmas a hazám vezetésére. Szóval a hibám az, hogy mindig és mindenki előtt azonnal kimondom ami eszembe jut, nem vagyok "politikus" alkat, ami a szívemen a számon, tekintet nélkül arra, hogy mik lesznek a következményei. Mindig is ilyen voltam, általános iskola első osztályáig tudok visszaemlékezni, akkor egy tanítónéninek szúrt szemet ez a tulajdonságom, mindig belepofáztam az órába. A pontos szituációra már nem emlékszem, talán olyasmi lehetett, hogy voltak "költői kérdései", amikre én meg mindig válaszoltam. Mindenesetre kikelt magából, hogy olyan vagyok mint a kiscsirkék, mindenbe belekotyogok, ezzel megajándékozott a csúfnevemmel. Nem tudom nálatok volt e olyan, de nálunk mindenkinek volt valami ragadványneve, amin nevezték, ettől kezdve én lettem a "Kotykoty"  mely név az egész 8 év alatt elkísért, de volt olyan aki még a technikumban is úgy hívott, fogalmam sincs honnan tudott róla. Nem zavart, megszoktam, ahogy az se zavart, hogy a tengeren mindenkit aki elektrikus beosztásban szenvedett "Elek"-nek hívtak, bármi is volt a neve.

Vannak ebből fiaskóim, például kitüntetetten kedves ismerős, jóbarát utcaszomszédasszony jön szembe autóval a keskeny utcánkban, én is autóval jövök, megállunk egymást üdvözölni szorosan egymás mellett, ablak leenged, mi az első ami kijön a számon? (mondom, ami elsőre az eszembe jut) "Szia... Úristen, de szarul nézel ki!!!"  Szóval nem az, hogy dejólnézelki, meg ilyen kedves hazugságok, NEM én barom bele egy nő képébe ami elsőre a számra jön. De ő azt mondja ő ezért szeret. Hát nem egy mázlista vagyok mégis?

Persze nem mindenben. PC-t váltottam mint már említettem, hogy a régi gépről átrakjam a dolgokat előkotortam egy rég nem használt külső merevlemez tárolót, hogy arra átmentsem az adatállományt és rátöltsem az új gépre. Ennek a winchesternek korábban is ez volt a funkciója, az első ASUS laptopom amikor megbokrosodott, erre töltöttem rá az anyagot róla, azóta is rajta volt, se nem nézegettem, se nem használtam, azt se tudtam hol keressem. Na most, hogy előkerült, kedvtelve nézegettem a régi fényképeket, mondom magamban, csak az a kérdés ráfér e még amit a mostani gépről menteni akarok. Nézem a filekezelőt C,D,E meghajtókat mutat, vajh melyik lehet a mobil lemez? Jó villanyszerelő szokás szerint ugye ha nem tudod mi melyik áramkörön van, elkezded lekapcsolgatni ami lámpa elalszik az azon a kismegszakitón lóg. Kihúzom az USB-t, eltűnik a C és a D. "megvagy". JA! Csak ez nem olyan mint a villanykörte. Mert csak akkor lehet adathordozót csatlakoztató USB-t kihúzni ha ezt biztonságosnak jelöli a PC. Tudom is, csak ugye ami a szívemen a számon, illetve a kezemben. Visszadugtam, nem indult a C. Még mindig nem eszméltem, kihúztam újra és visszadugtam, mostmár a D se indult. EKKOR esett le a tantusz. Alighanem sikerült elb@sznom az egészet ami rajta volt. Most egy expert a Vas Gabi ( a drága jó koránelhunyt Beló, Isten nyugtassa féligmeddigtestvére)  távgyógyászattal kísérletezik, de mondta, hogy kezdjek megbarátkozni a gondolattal, hogy ami rajta volt az már nincs. Kezdek. Végülis ha nincs ez a gépcsere, eszembe nem jut előkotorni a régi tárolót és megnézni mi van rajta, alighanem úgy halok meg, hogy sose látom, akkor meg mit izgassam magam MOST? De a tanulság, hogy mégse mindig jó azonnal cselekedni.

Miközben felejtek. Szokásom összeszedni a kutyaszart a Szmájli mega Picur után, illetve azt ami az úton van, mert ami a szántásban, ahol nem lép bele senki, meg nem is látja nem megyek utána. Na ma reggel a Sz kipakolt egyet egy ismerős házával szembe a fűbe, gondosan bezacskóztam, de nem cipeltem magammal, kiakasztottam a  kerítésre, hogy visszafelé el ne felejtsem begyűjteni és a kukába továbbítani. NANÁ, hogy elfelejtettem. Reggelizés közben jutott eszembe (talán a kenőmájasról?) hogy otthagytam az Edu kerítésére kiakasztva a zacskót, ha meglátja aligha fog neki örülni, inkább visszagyalogoltam érte, "akinek nincs a fejében, annak lesz a lábában" mondta valamelyik nálam okosabb ismerősöm. Ennyit az erényeimről. 

Lesz emlékezetblog bizonyisten, csak össze kell magam szedni hozzá, nem tudom a profik akik írásból élnek hogy csinálják, hogy mindig megy nekik, alighanem a pénzzel függhet össze a dolog, ha jön a lapzárta és pláne fogytán a gázsi, megjön az ihlet is.

Bár, ENNÉL még az ingyenírás is jobb, mert nem kell adóbevallással és könyveléssel szarozni.

Teljesen "ismeretlen vizekre eveztem". A "konyhaművészet" mindig is fehér folt volt a számomra. Viszont az, hogy itt a sok megtört és még megtöretlen dió, cselekvésre sarkalt. Régi tervem volt, hogy diós kiflit fogok sütni, tegnap nekiálltam. A neten számtalan recept, oktatóvideó van, én némi keresgélés után ezt találtam a  legszimpatikusabbnak. https://www.youtube.com/watch?v=i7JuDGD_1-Y Igyekeztem követni az utasításokat, ez lett az eredmény.

Két tepsivel sütöttem, már csak ennyi van belőle. 

Ami tökéletesen sikerült az a töltelék. Rumom nem volt, ezért a mazsolát Becherovkába áztattam be, remekül sikerült, egy baj volt vele, bár pontosan betartottam az előírt mennyiségeket, mindent grammra kimértem, de a végére mégse jutott, az utolsó három darab kiflibe, improvizációként dióbél darabokat töltöttem, barack lekvárral körítve, így is jó lett. Miközben nem az történt, hogy az elejét "túltöltöttem" a kifliket, és azért nem jutott a végére, mert azok se pukkadtak ki a sütőben. Tehát ha legközelebb sütök ilyet (fogok), .úgy egyharmaddal több tölteléket kell készítsek ugyanehhez a tészta mennyiséghez.

Ami nem igazán sikerült jól. Meg kell tanuljam rendesen a tojás sárgáját a fehérjétől elválasztani. Azzal a határozott mozdulattal, ami a feltöréshez kell, nehézségeim voltak. Ezért a tésztába fehérje is keveredett, a kenéshez meg sárgája is. Továbbá anyaghiány miatt kihagytam mind a reszelt citromhéjat, mind a reszelt narancshéjat.  Kellett volna bele, hiányzik az íz, nem úgy mint a rumé, mert azt  Becherovka tökéletesen helyettesítette.

Aztán. Nem tudom miért, talán bátrabban kellett volna "utánliszteznem", de az oktatóvideó elbizonytalanított amikor felhívta a figyelmemet, hogy nem szabad félni ha lágy a tészta, de ez akkor lett zavaró amikor a lepénykék felragadtak a sodrófára. Ezt legközelebb ki kell küszöböljem, nálam gyakorlottabb pékek tanácsát szívesen fogadom. (ahogy most gondolom a tésztakészítés alig különbözik a betonozástól amiben kifejezetten jó vagyok, liszt, margarin, tojás, só, élesztő, tej, vagy sóder, homok, úsztató anyagok, cement, a technológia adott, mondjuk a tésztánál a sorrend kicsit macerásabb ) Amiben javulnom kell az a normaidő, gyakorlatilag ráment a napom, ez tűrhetetlen, valahogy optimalizálni kell a technológiát.

Summa summárum ÉN meg vagyok magammal elégedve és ugye ez a legfontosabb.

Rámijesztett a blog.hu. Sehogy se tudtam belépni megírni a mai naplót. Próbáltam új jelszóval mintha elfelejtettem volna a régit (ez amúgy lehetetlen a PC megőrzi) azzal se ment. Aztán délután telefonról meg igen. Most meg a PC-ről is megy, szóval a hiba az admin készülékében lehetett.

 Két napja a Sári Pista kirakott egy videót, hogy ment egy kört  a vízen a csónakjával, írtam neki, hogy na akkor "megnyitotta a szezont". Visszakérdezett, hogy ma reggel megy a piacra van e kedvem vele menni. Volt. Reggel elintéztem a kutyázást 7-kor és 8-kor már suhantunk a piacra. Kicsit csípős volt a reggel, 6-kor amikor keltem még csak -3,2°C  volt a decken (bent a hajóban "kellemes meleg" +6,7), de hétágról sütött a nap, gyönyörűséges volt a menet a piacra a sima, hullám mentes vízen. Nem számítottam ekkora piacra. Rengeteg árus és kifejezetten tömeges vásárló. Nemrég amikor az önkormányzat megemelte a piaci díjakat rettenet sírás-rívás ment a Fb-on, hogy majd elmennek a kereskedők és Ráckeve legjelesebb sajátosságát  a híres piacot el fogja veszíteni...bala, bala, bala. Furcsák az emberek. Megszokták (és utódaikra átörökítették), hogy a "létező szocializmus"-ban az embereknek minden "jár". Méghozzá ingyen. A városi "tanács" meg ugye az, hogy ülnek a húsosfazék mellett a képviselők és tömik a zsebüket. Boldogult édesanyámnak volt erre egy mondása "ki mint él úgy ítél". Nos mindennek megy az ára az égbe de azt egy csomó ember abszolút természetesnek tartja, hogy ha ő egyszer végigélte az életét úgy hogy minden pénzét azonnal elköltötte, felette, felitta, nota bene, nem tanult, hogy jól kereső állása, legyen, ami után rendes nyugdíja lesz ami adót csak tudott azt elcsalta, de most már, hogy megöregedett, tartsa el valaki, adót ne kelljen fizetnie, és neki ne emeljen árat senki, mert ő szegény nyugdíjas. ÉS arra fog szavazni aki neki ezt megígéri. VAGY legalábbis azt hazudja, hogy a "másik" az attól élvez, hogy sanyargatja a nyuggereket. Mert az olyan. Tényleg hülye aki EZEKÉRT hivatalt vállal és a saját életét tüzeli fel a köz oltárán.

Miközben lángost reggeliztünk és békésen szemléltük a vásári forgatagot, elbeszélgettünk az utcánkról. Rákérdeztem mennyi mínuszban van P az utcánk rendbetételével. Valami 240 valahányezret vallott be. Aki visszaemlékszik, írtam, hogy belevágott egy projektbe a Balabán utca murvával való kiegyenesítésére, ehhez anyagot, gépeket, embereket rendelt, akik tudtunk erőnktől és zsebünktől függően munkával és pénzzel segítettük. De nem mindenki. Miközben az összes helyi Fb fórum zeng a sírástól, hogy "tönkremegy az autónk futóműve a kátyús utakon", annyi nem telik az emberek 90 %-ától, hogy kimegy egy kapával és behúzza a gödröt a háza előtt. Mert "csinálja meg az önkormányzat"! DE adót azt ne emeljen! Pistának meg azt mondta az utca legvégén lévő tulajdonos, hogy előtte már nincs is utca ( ami igaz, odáig megy, mert ő az 1-es szám), minek fizessen? Az, hogy ahhoz, hogy odáig elautózzon, végighajt 40 ingatlan előtt az eszébe se jut. Ahogy az se gondolja, hogy dolga lenne hozzájárulni a projekthez, aki három autóval jár. Furcsa egy nép ez és mint cseppben a tenger, látszik egy olyan utcában is ahol mindössze 70 ingatlan van. Na ezen jól elfilozofáltunk, és élveztük a gyönyörű reggelt. Legközelebb kolbászozunk.

Még egy apró történet, hogy hogy működik ez amikor valaki megszokja, hogy mások csinálnak dolgokat akár helyette is. Hogy válik automatizmussá. Lassan megvan annak tán 40 éve is, hogy gernc-sérvvel operáltak a Sportkórházban. Még nem kerültem kés alá, tehát nem voltam ágybanfekvő, csak vizsgálgattak, de a kórteremben rajtam kívül vagy fekvőbetegek, vagy olyan, mostani korombéli aggastyánok voltak, én természetesnek vettem, hogy ha valakinek kellett valami, egy pohár víz, valami a hűtőszekrényből, megigazítani egy párnát, kicserélni  a kacsát, nem a nővért ugrasztottuk, hanem elintéztem a dolgot. Na egyszercsak megjelent a Bene Feri és hozta a kisfiát akinek a manduláját vették ki MAJD. A gyereket mindenki körülugrálta, végülis sztárfocista gyereke. Aztán egyszer az egyik beteg megkérte, hogy hozzon már neki egy pohár vizet, mire az önérzetesen közölte "ÉN? Majd a Vili, ő a szolga!" Na ezt hozza a tapasztalat. 

Szégyellem magam, ellustultam. Leginkább csak lustálkodok, lógok a neten, meg piszmogok. Tegnap egy aggódó kedves ismerős rámírt Emailben, hogy  nem vagyok e beteg, mert két hete nincs blog. Hálistennek nincs semmi bajom, némi lelki elanyátlanodást leszámítva, aminek oka van, de nem részletezném itt a nyilvánosság előtt... majd ez is javul... vagy nem, akkor meg megszokom. 

Diót török napok óta, még 3-4 éves dió is van vödörben (vagy talán még régebbi is, mert 2020-21-ben egy darab használható dió se termett, mert mindbe beletelepedett a burokfúró légy kukaca), egy csomó meg is penészedett ami nedvesen került bele, de a nagyja ami száraz volt kifogástalan, nem ártott meg neki az idő. Ez csak a héjasra vonatkozik, amit az ember egyszer megtört, azt el kell használni, mert néhány hónap alatt megavasodik. Valami diós süteményt fogok belőle sütni. Igen ÉN MAGAM. Ez lesz a télvégi projekt. Kicsit összezsugorodtak  a nagyívű terveim.

Tegnap földbe dugtam a télikertben a paradicsom magokat. Kicsit kivártam velük, mert korábban amikor már február elején tettem ugyanezt, hamar felnyurgultak a palánták a meleg télikertben és ez némi gondot okozott kiültetésnél.

Bár nem volt szándékomban részt venni az "alvég" utcai munkákban, mert én nem autózok arra és már a kutyával se arra sétálunk, de nem hagyhattam, hogy SP, meg Peti, Icuka keresztfia nélkülem dolgozzanak, ezért reggeli után mégiscsak odamentem.

Kétszer 4 m3 anyagot hozott a billencs.

Peti fantasztikus anyagmozgatónak bizonyult, a duplájára képes mint én, igaz, nem sokkal több mint fele annyi idős is.

A vundermanschaft

A képet Klárika csinálta, aki forró teával és kexszel erősített minket. 

Amikor már kezdtem fáradni a vibrátorral "lazítottam".

De jött Györgyi és kivette a kezemből a munkát.

Délben pihenőre vonultunk, én mára véglegesre, már csak délelőtt végzek fizikai munkát, nekem 4 óra elég egy nap.

Itt még egy utolsó lapát és irány az ebéd.

De a többiek délután is folytatták a záróréteg "gurulós" rostált murvával, itt már Klárika kormányozza a "babakocsi"-t

Újabb 100 méterrel végeztünk, maradt még kb a duplája. De úgy döntöttem abból már kimaradok. Legalábbis egyelőre, mert ebben a tempóban nem tudok folyamatosan dolgozni. Amúgyis rossz kedvem lett középtájt. Dolgozunk keményen, befut egy hölgy, korra olyan 30-al fiatalabb nálam. Leparkol a lányáék háza előtt és besiet, minket észre se vesz. Na kipróbálom, amikor kifelé jön felegyenesedek kezemben lapáttal és keresem a szemkontaktust. Kíváncsi vagyok rámköszön e, végülis itt melózunk, quasi érte vagy akár helyette. Semmi. Pont mint amikor keresed a szemkontaktust egy női sofőrrel, hogy beenged e az alsóbbrendű útvonalról, de emelt fővel mereven néz maga elé, beül az autójába és engem, meg a murvadombot nagy ívben kikerülve elviharzik. Végülis....csak nem fog egy panziótulajdonos köszönésileg leereszkedni a melósokhoz. 

Mondhatnám kommunista szombat mit a régi szép (?) időkben. Reggel 8-kor kezdtünk SP-vel, sőt ő már előtte is ott volt, ma időre jött az anyag. A munka tárgya a "Vitorla utca".  A teherautó lebillenti az anyagot szakaszosan kupacokban, de ezt még szét kell talicskázni egyenletesen kisebb kupacokba az utca közepére.

Ma a délelőtt egyrészében már  hárman dolgoztunk, jött a  Szölősi Tamás is segíteni.

Amikor ez megvan, lapáttal, nyeles egyengetővel "bogárhátra"  teríteni és lapvibrátorral tömöríteni. Alakul az utcakép.

A végén P hozott három utánfutó fordulóval aprószemű "gurulós" murvát és azt terítettük vékonyan a tetejére, mégegyszer vibrálva.

Az eredmény.

11:30-ra már fájrontoltunk.

El is fáradtam egy kicsit. Most lencsefőzelék lesz füstülthússal aztán alvás.

Azt kérdi tőlem a "kis"lányom, hogy hogy "Mi a helyzet az emlékezet bloggal?". Örülök a kérdésnek, mert azt jelent, hogy legalább egy valaki azok közül akiknek főképp szánom, olvassa. A kérdés amúgy jogos, nem álltam le, csak ehhez nekem több összeszedettségre van szükségem, mint a hétköznapi blogoláshoz. Mostanában próbálom magam "összeszedni". Na nem mintha különösebben szétestem volna, de több dolog is bezavar. Például nagyon rákészültem, hogy az utolsó fagyos napokat kihasználom és levágom a kikötőm környékén a nádat, gyékényt. De nem jött össze. Két napja remélve, hogy eléggé megvastagodott a jég az éjszakai kemény fagyoktól, felvonultam szerszámokkal, deszkákkal, alumínium létrával, amiket a jégre fektetve biztonságosnak reméltem a kaszabolást... hát nem jött össze. Még a szabad, tehát növényzetmentes területen is (ahol mindig hidegebb van mint a növényzettel borított jégterület felett) ahol sokkal vastagabb a jég, elkezdett alattam recsegni-ropogni. Ez pedig a beszakadás előjele. Úgy, hogy szégyenszemre visszavonultam a jégről az összes rekvizitemmel. Jobban körbetapogatódzva, ahol voltaképpen "aratnom" kellett volna, olyan vékony volt a jég, hogy a csáklya saját súlya alatt belukadt amikor ráejtettem a szerszámot. Hiába van éjszaka -7-9 °C , napközben hét ágról süt a nap, ami persze remek, de azonnal elkezd olvadni ami éjszaka megfagyott. Ma például ez volt a helyzet reggel.

Deres a gangway, meg a stég, de a nap már erősen süt, éjszaka ugyan befagyott a tegnapi jég tetején a napközben megolvadt víz

de ott a "turzáson" túl már szabad víztükör  csillog a sárga bólyán túl.

Pedig éjszaka mínusz 8,5 fok volt, de a nappali felmelegedés már erős.

De legalább víz már van a hajó alatt.

A nagy favágó kudarcom alanya, a dög rönk is körbefagyva a part alatt.

Sz kutya, akinek persze mindenütt ott kell lábatlankodni ahol én vagyok, békésen napozik.

A hajó fekete oldalát süti a nap, ettől rögtön megolvad a jég, legalább nem kell aggódnom a hajótestre gyakorolt nyomás miatt, bár 5 centinél vékonyabb jég esetén emiatt amúgy se aggódnék.

Szumma szummárum, jégen mászkálni reménytelen, le is pihentem tegnapelőtt a stégen a hintaágyra és élveztem a simogató napsütést és a megnyugtató látványt. A nádat, meg gyékényt meg ott egye meg a fene, majd belerohad a vízbe ahonnan kinőtt.

Ma meg utcakarbantartás volt. Arról van szó, hogy csupa kátyú a murvás utcánk, ami, velem ellentétben, sokakat idegesít, mert az a meggyőződésük, hogy ettől tönkremegy az autójuk, én viszont lassan autózok. Ezen a 100 méteren ami az aszfaltostól idáig vezet, szerintem nem szükséges száguldozni. De hát nagy volt a zúgolódás, hogy "majd az önkormányzat kifizeti az autóink futóművét??", meg hasonlók, ezért hát SP élére állt a mozgalomnak, dobjunk össze pénzt és javítsuk meg az utcát. Jó.... mindenki beszáll és jön lapáttal dolgozni. Na a jelentkezők fele adott végülis pénzt és a Sári Pistával, meg a feleségével Klárikával összesen hárman voltunk ott ma amikor meghozta a fuvaros az első kocsi murvát. Amiért én elleneztem az egészet, az a balatoni tapasztalatom. Kezdetben nem volt semmi, csak kitaposott "utca" előttünk. A gyerekeim akik akkoriban még pelenkásak voltak, nyugodtan kimászkálhattak, kerítés se kellett. Aztán lett murvás utca, aztán aszfalt és elkezdhettünk fekvő rendőrért sopánkodni, mert a sihederek ha nem tudtak ötösbe kapcsolni a 100 méteres utcának már a közepén, akkor már rossz napjuk volt. Szóval az az utca ami énelőttem megy SZERINTEM legyen csak jó hepe-hupás. Akkor csak az jön ide akinek muszáj és úgy megy, hogy ne kelljen ijedeznem, hogy elüti a kutyámat. De hát én mindig is másképp gondolkodtam mint a többség. És azt mégse hagyhatom, hogy SP egyedül maradjon a melóra, szóval beszálltam.

SP már cizellálja is.

Klárika a vibrátorral.(hogy valami szex is legyen)

 Én délben leléptem, mert csak félnapokat dolgozok már, mondtam a Pistának, ha holnap is lesz meló, megyek szívesen, de az egész nap nekem már sok, hazamentem és ledőltem, egyből el is aludtam, felébredve kutyasétáltatás, most fogok ebédelni (17:43)

Utóirat. 0:25 van. Másodszor hallgatom meg a műsort a rádióban, amit délután kutyasétáltatás közben hallgattam a telefonon. Napok óta eszem a kefét pártunk és kormányunk eszeveszett baromsága miatt, hogy Debrecen mellett a 40 aranykoronás termőföldön akar kínai akkumulátorgyárat építeni. Máshol ezt írtam róla:  "Fantáziátlan, erőszakos, kontár nemzetvezetés. A fantáziátlan, erőszakos, ostoba választók jóvoltából. Miközben az élelmiszerárak egész Európában mennek az égbe, egy olyan országban melynek mindene megvan az élelmiszer termeléshez, van termőföld, évi 2000 napos óra, víz dögivel (IGEN, alvizi ország vagyunk. Csak nem kell elengedni a πcsába. Víztározók, vízgazdálkodás, öntözés, melioráció. Csupa antik elfeledett fogalmak a "létező szocializmus"-ból. A "hülye" zsidók a sivatagban csinálnak narancsligeteket, mi megoldjuk "okosba", hogy itt elsivatagosodik a Duna-Tisza köze.), megint olyan ipart erőltetnek, amihez semmi sincs az országban. Nincs nyersanyag, nincs energia és most már munkaerő sincs, mert akinek esze van menekül. Tisztára mint Rákosi alatt amikor a "vas és acél országa" akartunk lenni. Vasérc és kohászatra alkalmas kokszolható szén nélkül. Ehhez képest a környezetszennyezés, az elhasználódott akkumulátorok újrafeldolgozásának nehézségei, csak hab a tortán. NULLA a tudás kormányoldalon, de "bátrak" mint a cigány vak lova." MÁS. Olyan két éve, még a Fudan egyetem terv előtt kezdtem mondogatni, hogy Magyarország kínai gyarmatnak lesz elbiznyákolva. Lassan úgy érzem magam mint Cassandra. Lehet idéztem már itt is önmagamat, de nem vagyok én Orbán Viktor, hogy mindig mást mondjak ugyanarra. Szóval Klubrádió, a műsor címe "Másrészről". Kötelező lenne meghallgatni mindenkinek. https://www.klubradio.hu/adas?hanganyag_id=30924  Kiváltképp a döntéshozóknak. 50 percben minden ami az oka annak, hogy itt tart a mezőgazdaságunk. De hát reménytelen. Egy falka megveszekedett jogász jogtipró, 3 millió balfasz kegyéből szarrá pusztítja az országot.

Nagyon, nagyon, nagyon elszomorodtam. Pedig nem érint személyesen... és mégis. Tegnap kaptam a hírt, hogy január 1.-vel eladták "AZ ELMŰ"-t. Mármint  a balatoni vitorlás sportklubot, kikötőt és vitorlás komplexumot a hajókkal együtt, ahonnan indulva és érkezve, még tavaly a Kárpát nevű 50-es cirkálóval két gyönyörű napot töltöttem vitorlázva.  (https://amapola.blog.hu/2022/05/13/pentek_650)  Ma meg ezt kaptam.

Ez a Vízügy SC siófoki telepének "alsó ház"-a. Valamikor a '60-as évek végén még csak a "felső ház" volt (Ez is egy érdekes történet, ott volt a Vzügyi dolgozók üdülője és egy kis épülete a sportklubnak. De a '70 -es években minden komolyabb vállalti üdülőt bekebelezett a SZOT, ezt persze a Vízügy nem akarta és akkor ez volt az alibi, ami miatt megmaradhatott vállalati, hogy ez tulajdonképpen egy sportklub. Az alsó ház amit most árvereznek később lett könyvjóváírással a Vízügyé, ha jól tudom a balatoni halászaté volt.).  itt ültem először kalózba. Kollégám és barátom, későbbi keresztkomám vitt le vendégnek és itt szerettem bele a vitorlázásba. Miután 1971-ben megszűnt a sorkatonai státuszom a Néphadseregben, kezdtem manchaftkodni az Orion vas 50-esen. Szóval innen indult. Az érzelmeken kívül nem fűz már semmi szál oda, de hát aki látott már Fidesz szavazót, az tudja, hogy csakis az érzelmek számítanak, a racionalitás nem ér szart se. Én egy cseppet se sírom vissza a "létező szocializmus"-t. De AZT, hogy aki akart az tanulhatott, ingyen, kulturálódhatott ingyen, sportolhatott ingyen, társadalmi státuszától, családi hátterétől, egyéb hátráltató körülményektől függetlenül, az csak akkor adatott meg.

De talán csak az én retro lelkem zokog most. Tavaly itt Ráckevén megindult a vitorlás oktatás. Még a Kopár István is átjött "innen a szomszédból", Floridából oktatni. Elhozták a kalózokat és a korábban ugyanilyen szomorú módon megszűnt és a siófoki telep eladása után hazátlanná vált nagymúltú MAHART SC maradékai csináltak itt (szerény segítségemmel) Ráckevén vitorlás oktató "báziscsírát". Nem követtem tovább igazán az eseményeket, de innen a stégről rálátok a területre és nagy nyüzsgést nem tapasztaltam. Az "én időmben" nagy dolog volt bekerülni, hajót kapni az ember feneke alá. Azt ki kellett érdemelni. Ahogy elnézem ma, a gyerekek elintézik az életet az okostelón. EZ már nem az én világom. De vidám nem lettem tőle. Mert az életemből vagy 30 év telt el a siófoki vitorlázáshoz kötve, hol Vízügyesként, hol Mahartosként. Valahol a 40 évvel ezelőtti magamat siratom. Persze a Balaton se az már mint régen volt. Amikor mindenütt volt hely kikötni, amikor minden hajót megismertem messziről, amikor kikötés után elmentünk fát gyűjteni a bogrács alá, amikor akinek nem volt hely a hajó aludni felvert egy sátrat a parton. Hát ennek már régen vége. De ezek szerint nemcsak ennek. A múlt végképp eltöröltetik.. ahogy az eggyel korábbi bolsevizmus indulójában.

Megjött a víz és a szél is.

Reggel hétkor a szántóföldön is majd fellökött a szél. Szmájli kutya ugyan vidáman rohangászott a "Rosi"-val ( Peter, a Kempinski szálloda nyugdíjas német séfjének vizsla-staffordshire keverék szukája) a sárban, de most amikor kijöttem videózni a vihart, megszokásból ugyan előttem rohant ki, de előttem is rohant be a meleg házba, amikor visszafordultam. Még neki se tetszik az idő. Félelmetesen zúgnak a fák és jó hogy beálltam az utcáról az autóval, mert a szokásos parkolóhelyen egy vastag faág fekszik letörve.

Először is köszönöm szépen mindenkinek, hogy annyi ötlettel próbált segíteni itt, meg a Fb-on abban, hogy hogyan kellene kiszedni onnan a mederből azt a dögnagy rönköt. Higgyétek el mindez, meg még több is átfutott az agyamon már korábban is, amikor a tuskó még a vízen úszott és sokkal könnyebb lett volna megvalósítani, mint mielőtt kiment alóla a víz. De mind reménytelennek látszott az eszközeim és lehetőségeim megfelelőtlensége okán. Amikor kiment alóla a víz azt gondoltam, "NA MOST" Az eredményt leírtam. A Sári Pista is ötletelt, hogy majd ő az autóval meg a csörlőjével, aztán amikor megnézte azt a nagy dög fát ott lent a mélyben ... szóval élőben más mint a fényképen. Én már lenyugodtam, mindenkit hasonlóra biztatok. TERMÉSZETESEN, ha az életem múlna rajta kiszedném, felaprítanám akárhogy is. De itt az erőfeszítések és az elérhető eredmény értékarányos felbecsülése után döntöttem úgy, hogy ott rohadjon el ahol van, legalább a vadkacsáknak  meg a teknősöknek lesz min napozniuk. 

Mondom a jót. Hosszas tépelődés után PC cserére határoztam el magam. Rengeteget kínlódtam a napi használat során a hétköznapi informatikával, de miután a blog, a Fb és a mindenféle egyéb fórumokon való aktivitás az életformámmá vált, egyre jobban bosszantott az eszközöm lassúsága, nehézkessége. Túl a kommunikáción, a kapcsolataim nagyrésze, az új ismereteim beszerzése kifejezetten az Interneten zajlik, szóval NEKEM nélkülözhetetlen. Viszont a különféle alkalmazásokba való beleragadás, lefagyások, érthetetlen (lehet csak a számomra) félreműködések bosszantóan időrablók voltak. Az élet olyan mint a focimeccs. Az elején ráérős, "van idő bőven", de a végén, pláne ha a csapat vesztésre áll, minden pillanat felértékelődik. Márpedig az ember MINDIG vesztésre áll a végén, jön a kaszás. ezt még senki nem úszta meg aki megszületett, szóval a legnagyobb értékem az egyre fogyatkozó idő és nem akarom feleslegesen, PLÁNE bosszankodással elpocsékolni. Szóval szakértőt kerestem az ismerősök között és javaslatára beszereztem az új eszközt. https://mindenolcso.hu/lenovo-thinkcentre-m720q-tiny Nem egy filléres cucc, de említettem az én legnagyobb értékem már az idő. És miután egy napja már használom, nem bántam meg. 

Nézem a kéthetes meteorológiát, jövő héten megjön az igazi tél, mínuszokkal, havazással, HELYES. Legalább kidöglenek a kártevők és a növények még nem kezdtek bele a tavaszi üzemmódba, úgyhogy elfagyni se fog semmi. Tüzelőnk bőséges, most nézelődtem egy kicsit a tornácon, tán a negyede se fogyott el a betárolt mennyiségnek, akár a február-áprilist is kibírjuk bármilyen lehűlés is lesz, utána meg jön a tavasz. A hónap végén elültetem a télikertben a WC papír gurigákba a paradicsom magokat. Némi tépelődés után márciusra halasztottam a jövő évi tüzelőbeszerzést. Egyrészt most még némi gondot okozna az elhelyezése, mert kevés a helyem. Másrészt ellentétben a többek által javasolt "vegyed meg gyorsan, mert csak drágább lesz később"-el ellentétben, én árcsökkenésre számítok. Enyhe volt a tél, sokan túlvásárolták magukat beleértve a kereskedőket, persze lehet pofára esek, de például a fabrikett már 170 Ft/kg-ra csökkent a két hónappal ezelőtti 300-ról. Én most nem számítok áremelkedésre. A hajón ahol alszom éjszaka, továbbra se fűtök, a múmia hálózsákra lábnál még ráterítettem egy vastag takarót, az arcnak szolgáló nyílást összegumizom a legkisebbre és az arcom helyett a kötött sapkám teteje van a nyílásban, szóval "a fejemre húzom a takarómat" és alszom mint a bunda. Úgy általában 4-5 órát egyfolytában. Egyébként meg bent a házban a szófán melegben amikor épp rámjön az álmosság a nap bármely szakaszában akár többször is 1-2 órát. Amint érzem, hogy álmos vagyok, már rakom is vízszintesbe magam.

Az MVM legújabban számlákkal lep meg papíron és Interneten, miközben az Emailemre meg nem válaszolnak. Csak a bosszúság, mondjuk az összeg (hol 11000, hol 13000) nem vészes, csak érthetetlen, hogyan számolnak, ugyanakkor ennyiért én be nem megyek mégegyszer Pestre, pláne sorba állni az irodájuk előtt, mert a telefon reménytelen. Ennyit az informatikáról.

Hát....felsültem. Vagy egy éve kiúszott egy olyan 80 cm átmérőjű és bő 2 méter hosszú rönk Amapolához. Sőt kettő volt, de az egyik tovább úszott, ez itt megfeneklett. Azóta szemezek vele, hogy ezt az ajándékot kiemelem valahogy és felaprítom tüzelőnek. Persze van vagy egy tonna, szóval elég reménytelen volt a dolog, de most, hogy elment a víz a mederből, szárazra került a reménybeli ajándék, ma nekiálltam. Felvonultam láncfűrésszel, baltákkal, hasító ékkel, nagykalapáccsal, meg metszőollóval, karos ágvágóval, mert ahhoz, hogy egyáltalán ezekkel a rekvizitekkel gumicsizmában cuppogva meg tudjam közelíteni, legelőször is parti bozótot kellett irtani. Már ebben elfáradtam (meg a bozótban való nyűglődés közben hallgatnom kellett J intelmeit, hogy "te barbár, eltaposod a téltemetőket") , de aztán ott álltam a rönk mellett, ami így közelről még nagyobbnak tűnt. ( az eggyel ezelőtti pénteki blog első képén ott látszik jobbra lent)

Idelent minden egy kicsit más. Ilyen például Amapola közelről.

De keményen nekiálltam. A baj ott kezdődik, hogy a 40 cm-es láncfűrészem éppen csak átéri két oldalról körbe egy nyomba bekezdve, de ugye fekszik az iszapban, megemelni szóba se jöhet, tehát nem lehet levágni belőle egy szeletet, mert alul iszapot fűrészelni nem célszerű, egyből megeszi a fűrész élét a vizes "csiszolópaszta", de sajnos még a vizes fa is. Márpedig a rönk teleszívta magát vízzel. Abban reménykedtem, hogy amikor elvágtam az iszapig, majd beleverem a régi baltafejet amit hasító éknek használok a vágásba és a szelet majd lehasad. Hát először is már a beleveréstől is elfogyott az oxigén, mert nagyon kellett ütni, de az a reményem, hogy a "torta" majd letörik, illetve egy nagy darabja lehasad reménytelennek bizonyult. Sőt még az éket kiszedni is. Miután az ék eltűnt a résben a fűrésznyom ugyan megszélesedett, de törni, szakadni csak a reményeim. A következő elképzelésem az volt, hogy a vége felől baltával hasítom le a már a rönk többi részével kapcsolatban nem lévő darabokat, szintén gyermetegnek bizonyult, a vizes fa bütüjéről szinte lepattant a fejsze, ráadásul az ember oldalra sokkal kisebbet tud ütni mint felülről lefelé. De nem adtam fel. Íme az eredménye egy fél órai munkának.

És akkor szembesültem azzal, hogy annyira elfogyott az erőm, hogy még kimászni a mederből a szerszámokkal is elég nekem mára. De összepakoltam, eltalicskáztam a szerszámokat, aztán leültem a sámlira a cserépkályhának döntve a hátamat, mert a kezem és a lábam a gumicsizmában majd lefagyott és vártam, hogy nagyjából helyreálljon az erőnlétem. Aztán mentem vissza körbefényképezni az eredményt. 

De a téltemetők megúszták.

Aztán átöltöztem a "játszóruhából" bentibe, leszófáztam és azonnal elaludtam. Sajnos meg kell barátkozzam azzal a szomorú gondolattal, hogy ez a fa, amiből pedig egy havi fűtés kitelne a jövő télen, ottmarad örökre, mert már kevés hozzá az erőm. Nem az anyag a veszteség, ott egye meg a fene, megveszem a tüzelőt a boltban, szerencsére nem kell koplalni miatta, de az, hogy "nekem ehhez már nincs erőm" elszomorít.

Harmadik napja csökken a vízszint. De amire ma reggel ébredtem, arra nem számítottam. Kilépve az ágyból majd eldőltem, annyira seggre volt esve a hajó. Ilyen alacsony még nem volt a nyolc év alatt mióta itt élünk. 

És amikor az imént megjöttünk a délutáni sétából, nézem, még jobban kiáll a hajó a vízből mint reggel, amikor ezeket a fotókat csináltam. A hajó  szilárd  talajon megáll a középen 80 cm széles  kieljén, de a fenékben nem vagyok egészen biztos. Most már késő kiállni a mélyebb vízbe, nincs az a hátrameneti erő amivel le tudnám veretni  a jelenlegi megfeneklett állapotából, csak abban reménykedem, hogy a kiel annyira beült a méteres iszapba, hogy nem tud oldalra eldőlni a hajó. Békésen várom sorsom jobbrafordulását. Csak nem engedik le teljesen alólam a Dunát..... Elképzelni nem tudom a jelenség okát, télre szokták csökkenteni a vízszintet a belvizek, meg a tavaszi várható esők miatt, más indokot nem tudok, mert kint a nagy Dunában a pesti mércén 2 m körüli víz van, ami ugyan nem túl sok, de önmagában nem indokolja ezt az alacsony vizet az RSD-ben. Még azt tudom elképzelni, hogy valamit barkácsolnak a zsilipeken, vagy az erőművekben, amihez el kellett engedni a vizet. Mert a felső belépő és az alsó kilépő szint között kb. 2 m a szintkülönbség (ugye ettől folyik a Duna), namármost ha a felső zsilipet teljesen elzárják és az erőműbe is bedugják a dugót, akkor a meder elvileg szinte kiürül. De ilyet csak nem teszek velünk, márcsak a halállomány miatt sem.

7:6 Reggeli ragyogás.

Még égnek az utcai lámpák, amikor befordulok a Szmájli kutyával a szántóföld felé a sarkon, de már erősen pirkad (megszerettem ezt a szót). A kép tegnap készült. "Sárkányresztés" volt, J a papájához ment a szokásos heti látogatásra Pestre, a VII. kerületi önkormányzati ápolási otthonba. Hát tudjátok EZT rohadtul szeretném megúszni. Papa csak (?) 11 évvel ( a 11 az úgy érzem itt van karnyújtásnyira) idősebb nálam és nagyrészt fekszik és pelenkázzák. Már persze amikor ráér valaki és van pelenka, mert azt vinni kell és nem mindig kapni. J minden héten feltölti pénzzel, meg ami kell, aztán valaki a következő hétre ellopja. A pénzt, a rádióját, a kévéját, amije épp van. Na EZT kéne valahogy megúszni. Fejben dolgozom rajta.

Belenyúltam egy kisebb darázsfészekbe. Hogy vénségemre ilyen grafomániás lettem, rákaptam a blog mellett a Fb-ra meg bizonyos netes sajtótermékekre, ahova kommentálni is lehet. Na tegnap ráírtam két megjegyzést is a "Klubrádió klubtagjai" fórumra. Nem mondom, hogy lányosan decens voltam, de nem gondoltam volna, hogy fejemre rántom a stelázsit. Másnap lenyugodva kicsit árnyaltam is a témát, de a két bejegyzés és a különféle válaszokra adott néhány viszontválasz kétszáz körüli kommentárt generált. Mondjuk a többség egyetértett velem, szóval az, hogy amit felhánytorgattam ( zanzásan, a műsorvezetők egyrésze lesz@rja a hallgatókat, saját magának csinálja a műsort) valós probléma. Itt most sokadszor előrebocsájtom, hogy szeretem a klubrádiót, támogatom és gyakorlatilag szinte csak azt hallgatom. Mert magasan a legjobb magyar rádiónak tartom. Hogy egy régi mondást poroljak le "érte haragszom, nem ellene". De sokan úgy gondolkodnak mint a futballdrukkerek, ha a kedvenc csapatukat BÁRMI kritika éri, azt ütni kell. Furcsa tréfás kreátor ez az Atyaúristen. Alapjábavéve logikusan gondolkodó, értelmes embereket is képes volt tömegével egysíkú, gondolkodásra rest, előítéletekkel és leegyszerűsített mintázatok mentén gondolkodó,  földhözragadt emberek porhüvelyébe dugni. Gyakran fogalmazok úgy, hogy valahol megértem a neonyilas  hungarista söpredéket, valóban "ezen az oldalon" is szinte mindenki hülye. Hogy egy klasszikust idézzek:

Miután a Nemzeti Takarékosság jegyében nem fűtök a hajómon ahol éjszaka alszom, viszont lefagy a hálózsákból kidugott kezem, kénytelen vagyok az elalvás előtti olvasás során kesztyűt viselni. Ezzel csak az a baj, hogy papírkönyvet nem tudok lapozni, érintőképernyőt meg masszírozni, ezért tablet, okostelefon se működik. Marad a Kindle olvasó, azon gombokkal lehet lapozni. Sajnos kétnaponta tölteni kell, mert a hidegben nem sokat bír az akkumulátora. Elkezdtem (ki tudja hányadszor) újraolvasni a Rejtő összest. Tegnap a "Piszkos Fred a kapitány"-t folytattam a könyv sokadik olvasásra is megunhatatlan.https://mek.oszk.hu/01000/01064/01064.htm#1  Gyakran bíztatnak, írjak könyvet. Nem fogok. Egyszerűen hiányzik hozzá az a virágzó fantáziám, amivel ilyen szövevényes történetet, ráadásul ilyen zseniális humorral meg lehetne írni. Persze Rejtő óta nem is született még egy ilyen zseni. Rosszabb könyvet meg nem érdemes megírni. Valamikor tele voltak a könyvesboltok jól megírt, de nem a maradandóság próbáját kiálló könyvekkel. Ki emlékszik ma már Boldizsár Iván, vagy Fehér Klára könyveire? Nemrég elolvastam egy Szilvási Lajos könyvet (annakidején sztár volt), kifejezetten szar könyv volt.

A múltkor a Klubrádión hallgattam Neumann János életrajzi visszaemlékezését. Vitathatatlan zseni volt, gimnazistaként háromjegyű számokkal végzett fejben matematikai műveleteket. Gazdag szülők gyerekeként nem volt akadálya tehetsége kibontakoztatásának, így már a zsidóüldözést megelőzően az USA-ban professzorkodott és egyike volt a "marslakóknak". Szilárd Leó, Kármán Tódor, Wigner Jenő, Teller Ede és mások, a fasizálódó Magyarország által elűzött, itthon kártékonynak minősített zsidók voltak többek között a Manhattan terv, az atombomba megalkotói. Neumann élete végéig magyar állampolgár volt, nem vette fel az USA állampolgárságot, bár még a halálos ágyánál is tábornokok álltak sorban a tanácsait kérve. Tudta, hogy itt a vég, a nukleáris kísérletek közben sugárfertőzést kapott szervezetét felzabálta a rák. Amikor már négyet nem tudott öttel összeszorozni, akkor már nagyon nem akart tovább élni. Nem is élt tovább. Persze még így is jobban járt mint korosztályából a Rejtő Jenő, Radnóti Miklós, vagy Szerb Antal, akiket munkaszolgálatban pusztított el a mostanság előszeretettel sztárolt rendszer.

Valahol ott van a kutya elásva, hogy a társadalom alján lévő néprétegek irigységből eredően alapvetően utálják azokat akik a ranglétra magasabb fokán helyezkedek el. Ha akad egy vezér aki ezt az irigységet a gyűlöletig képes felkorbácsolni, akkor megfelelő tömegbázisra tesz szert a hatalom megszerzéséhez. Technikai szempontból mindegy, hogy jakobinus diktatúra (1789) vörös diktatúra, (1917 Oroszország, 1919 Magyarország) vagy nyilas terror (1944), vagy fülkeforradalom (2010), még a tömegbázis is ugyanaz. Léteznek álmodók, akik az elején megideologizálják a forradalmat, a söpredék belelkesedik, de aztán ahogy jönnek a győzelem után a bajok, a "forradalom felfalja gyermekeit", Guillotine csapja le Danton és Robespierre fejét, Marat, késsel a szívében végzi. Leninnek szerencséje van, természetes úton leli halálát (ha igaz) de az orosz forradalom kitalálóival Sztálin számol le, Kamenyev és Zinovjev golyóval a fejében végezte, de még a családjukat is kiirtották, Trockíj után még Dél-Amerikába is utána mentek jégcsákánnyal agyonverni.  Kun Béláról még azt se tudni hogy halt meg Sztálin börtönében. Hitler, hogy hatalmát megszilárdítsa végez Ernst Röhm-mel és a hatalmát megszerző barnainges nácik vezetőivel, Horthy különítményesei a "Lenin fiúkkal" ,  Kádár  Nagy Imrével, Maléterrel és a többi kommunistával, Orbán Viktor ehhez képest civilizált, még tán a beszélő viszony is fennmarad Fodor Gáborral és az SZDSZ-szel, melynek korábban a Fidesz fiókintézménye volt. De a lényeg, a MÓDSZER ugyanaz minimum 2000 éve a diktatúra mindig a többségi bugrisokra támaszkodik, ez a demokrácia csapdája, ők mindig többen vannak. A történelem állandóan ismétli önmagát. A forradalmak kezdeti támogatói meg képtelenek kiszabadulni az ideológiából, mert annyira akarnak hinni. Mert ha abbahagynák, saját magukkal kellene szembenézniük, amihez erő kell. Igy tartanak ki a kommunizmus mellett a bitófáig a kommunisták és így lesznek a '19-es vörösterror élményei nyomán  buzgó nemzeti  horthystákból nyilasok akik aztán kitartanak egészen addig, amíg rájuk csukják a gázkamrát egy teljesen elfeledett  zsidó nagymama miatt. UFF.

Elfogyott a karácsonyi bejglim. Nagy csapás ez nekem, mert Karácsony óta azt reggeliztem, minden reggel 5 szeletet egy bögre tejjel, vagy másnaponként kakaóval. Mondjuk ahhoz képest, hogy szavatosságnak január 4.-e volt ráírva (én az ilyesmivel soha nem törődök, megnézem, megszagolom és ha rendben akkor megeszem, az ember dögevőből szocializálódott csúcsragadozóvá, ha ilyesmi megártana neki már rég kihaltunk volna) elég jól kitartott. Lehet ettől van, hogy a nagy ünnepi zabálás alatt felszedett három kilóból csak kettőt fogytam vissza.

Egy napja tüzelőt számolok. Mennyi az annyi és miből mennyi. Namost. Ha az ember tizedmilliméterekben, grammokban, milliamperekben szocializálódott, akkor ezeket nyugodtan abbahagyhatja. Itt semmi se tűpontos. Ott kezdődik, hogy a tüzelőanyagok fűtőértékében is komoly a szórás a fellelhető adatokban. Túl azon, hogy gyakorlatilag mindenki hazudik, ha a portékáját árulja ( ha valaki nem hiszi, akkor próbáljon az autójával azzal az üzemanyagfogyasztással autózni amit komoly gyárak katalógusban megadtak), tehát arra a RUF fabrikettre amivel jelenleg tüzelünk, a különböző kereskedők 16,8 és 19 MJ/kg közti szórással adják meg a fűtőértéket. De ha még valaki valóban kalorimetrált laborban egy terméket, mi arra a garancia, hogy a következő gyártás alapanyaga azonos lesz a vizsgálttal? A gyárak a legkülönfélébb faanyagokkal dolgoznak, ennek megfelelően a hulladék amit a porelszívóból kiszednek, a műhelyben összesöpörnek, amit fabrikettnek feldolgoznak, ugyancsak heterogén. Hogy lenne akkor a fűtőértéke stabil? Aztán. A tüzelés hatásfoka még azonos körülmények közt is különböző. A kémény huzatát befolyásolja a légállapot, a szélirány, az aktuális környezeti hőmérséklet és a fűtő kedélyállapota. Elég csak 10 perccel később lezárni a cserépkályha ajtaját és a hőenergia 10 %-a máris távozott a kéményen át, miközben ha előbb zárod el, akkor meg felrobbanhat a cserépkályha. Szóval a matek bizonytalan, ugyanakkor MINDEN a világon a matekon múlik, szóval MUSZÁJ.

Nos ha valakit netán érdekel, ideírom a, hangsúlyozom csakis a mi házunkra és a mi tüzelési gyakorlatunkra, szokásainkra, és erre a  RUF (valószínűleg bükkfa, mert a Zala bútorgyár melléktermékéből van) fabrikettre vonatkozó jellemző végeredményt. A műszaki életben ha az ember bizonytalan, igyekszik mindig a biztonság javára tévedni, tehát a legalacsonyabb 16,8 MJ/kg fűtőértékkel számoltami. Viszont miután eddig nem volt igazán hideg tél, csakis az októbertől mostanáig való fűtési gyakorlattal tudtam számolni. A korábbi keményebb telek tapasztalata az volt, hogy amikor kint erős mínuszok voltak akkor a tüzelőanyag felhasználás olyan 20-30 %-al volt nagyobb, mint a mostanihoz hasonló napokon. Ugyancsak a biztonság javára tévedés jegyében elhanyagoltam a különösen enyhe téli napokon a mindössze napi egy begyújtás üzemmódot, ami ugye fél adag eltüzelését jelenti, tehát a teljes télre napi két begyújtást számolok. Ezek alapján elég jó biztonsággal gondolom helyesnek a következő matek házifeladatot.

Egy raklap RUF fabrikett, az 960 kg, az 1152 db, azaz 0,8333 kg/db (ellenőrzésképpen többet is megmértem a konyhai mérlegen, mindegyik szinte  grammra egyforma 844 és 843 g közt volt, tehát vagy nedvesebb mint  gyári korában, vagy több benne az anyag)

A kialakult tüzelési gyakorlatunk szerint reggeli begyújtás 5 db, a délután 4 db, azaz napi 9 db,  1 db fűtőértéke 0,833  x 16,8  ≈ 14 MJ szorozva 9-el az napi 126 MJ a házunk fűtési energia igénye. (Összehasonlítva  földgázzal 34 MJ/m3 fűtőértékkel számolva  126:34 =3,7 m3/nap lenne a földgáz fogyasztás, ha azzal fűtenénk. Igazából nem tudom ez sok vagy kevés azt hiszem kevés {szóljon hozzá aki azzal fűt}, továbbá azt se tudom pontosan hogy áll a gázfűtés hatásfoka a cserépkályháéhoz, de amennyire tudom, a gázkonvektorénál sokkal jobb, a legmodernebb kondenzációs gázkazánokénál viszont rosszabb. Amit még tudni szükséges az összehasonlításhoz, a ház alapterülete durván 50 m2 és a cserépkályha mérete  59 x 48 x 200 cm.) Bár szeretjük a meleget, de tekintettel a tekintetbe veendőkre, nem fűtünk már 25 °C-ra, este 22, ami reggelre lemegy 19-20 °C-ra.

Visszatérve a matekra, fentiek alapján egy raklap RUF brikett fűtőértéke 960 kg x 16,8 MJ/kg = 16128 MJ, osztva  a napi 126-al az egy raklap tüzelő elég 128 napra (vagy elég 128 nap alatt, milyen szép is ez a magyar nyelv) azaz négy hónapra elég. Miután kettőt vettem tavaly nyár elején, tehát még maradni is fog belőle. Akkor 110 Ft volt kilója házhoz szállítva, aligha úszom meg a következő rendelést ennek a duplája alatt, de a tegnapi kutatás szerint most éppen 300.

Ma körbebicikliztem a lehetőségeket. Az eredmény a fenti táblázat. Első három sor kalodás tűzifa, 1,7 erdei, azaz 1 m3  tényleges fizikai mennyiség. Következő  két sor fa illetve tőzeg brikett, ha van valakinek tapasztalata a tőzegbrikettel fafűtéses cserépkályhában, szívesen veszem ha megosztja velem. Az alsó sor a sokat emlegetett lakossági kedvezményes tűzifa, erdőgazdaságból. Kétségtelen ez magasan a legolcsóbb, DE, 2 méteres rönkökben adják és elvileg nekem kell felkeresnem a kitermelés helyét, ahol éppen vágják az erdőt és gondoskodnom a hazaszállításról és itthon kályhaajtó méretre feldolgozni. Annyi könnyebbség van, hogy elvileg, miután olyan mázlista vagyok, hogy helyben van az erdőgazdasági kirendeltség a városban, meg lehet beszélni a szállítást, nyilván plusz pénzért.  A nyárfával tüzeltünk egy telet korábban, de annak az volt az előnye, hogy itt volt a szomszédban és ingyen volt, annyit feltétlen megért. Amúgy gyenge tüzelő, bár kilóra vetített fűtőértéke nem sokkal marad le a keményfáktól, sőt e kedvelt akácnál még magasabb is (azért azt tudni kell, hogy lévén természetes nyersanyag, minden fára vonatkozó fizikai paraméter eltérhet a tizedeseknél de akár az utolsó egész számnál is, tehát pl. hogy 14 vagy 15 MJ), de miután a sűrűsége ( ami régen a fajsúly volt) kicsi, gyakorlatilag dupla mennyiséget kell belőle fűrészelni baltázni, behordani. Ami látszik, hogy nagyon elszaladt a fabrikett ára, szóval alighanem felfüggesztem a fűtést ezzel a kellemes fűtőanyaggal. Kemény dilemma előtt állok. Egyrészt melyiket válasszam (az első háromnál látszik, hogy aki az árakat kitalálta ugyanúgy számolt mint én), másrészt, hogy MIKOR rendeljem és MELYIK fajtát? Mert tavaszig kitart a tüzelőm, tehát nem sürgős. Ugyanakkor a pénzem, pláne ha megjön a 13. havi nyugdíj, megvan rá, kérdés a fa ára ahogy halad a tél, olcsóbb lesz vagy drágább, valamint az infláció mennyi lesz még tavaszig? Franc ebbe a hétköznapi közgazdaságtanba!

Amúgy mázlim volt, korán indultam, pont akkor kezdett el esni az eső amikor épp hazaértem a bringával. J le is tolt, hogy ilyen takonyhúzó időben mért nem autózok, de én, amíg bírom, tekerek. Ebéd szuper, bableves füstölt kolbásszal és tócsni. Én ennél jobbat szinte elképzelni se tudok. Végülis szép az élet.

Miközben e sorokat pötyögöm, a Klubrádióban a hódok kártételeiről van szó. A védekezésre a régi módszerek közül a kutyatartást, az újak közül a villanypásztort javasolja a szakértő. A villanypásztor szerintem hülyeség, nem lehet minden vízparti fát így megvédeni. A kutya viszont működik, olyan két hete rendkívül élénk kutatásba kezdett a Szmájli kutya sétából hazafelé a parton és a stégen. Nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, gondoltam, patkányt, pézsmapockot szimatolt. De másnap ugyanez volt a helyzet, akkor a Picur is velünk volt és mindkét kutya borzasztó izgalomban kutatott. És megláttam a hódot, ami ki is mászott a vízbe dőlt rönkre, bundájából rázva a vizet, de aztán látva hogy a két kutya alig várja, hogy megtámadhassa ( a vizet mindkettő utálja, térdnél mélyebben nem megy bele), elúszott. Azóta se láttam, de ami ennél többet jelent, a kutyák se kezdtek jelezni, márpedig olyan szimatuk van, hogy ha már a sarkon befordul valami amit utálnak, a csukott házban is elkezdenek ugatni,  szóval a hód máshol keresett kirágnivaló fát.

Szerencse, hogy nincs nyár így nem kell aggódnunk a fürdővizünk szennyezése miatt.

Sajnos a Richárd abban téved, hogy át lehet vezetni a szennyvizet a Csepel szigeten keresztül a nagy-Dunába, mert a víz tudja a fizikát és nem folyik fölfelé. Szivattyúzni meg ekkora mennyiséget...

A folyamatos esőnek sajnos ilyen következményei vannak. A reggeli sétautunk például így nézett ki.

Augusztusban itt minden porzott, a termés meg senyvedt. Sajnos a vízgazdálkodás az elavult bolsevik szokások közé tartozik nemzeti kormányzás idején.

Kicsit "kiírtam magam" az emlékezetbloggal, alighanem pihenek pár napot amíg megjön az újabb ihlet. Meg a fényképek válogatása, fotózása is idő. Nem fogom a "hajónaplóval" keverni, szándékaim szerint egy nap csak egyfajta blog lesz. Utána kell nézzek a következő tűzifa beszerzésnek is. Bár nagyon jól állok, hála a meleg télnek és a precíz, takarékos tüzelésnek ( a hajón továbbra se fűtök, a hálózsákban alvás tökéletesen működik), a felhalmozott tüzelő negyed része se fogyott el idáig ezen a télen, szóval nagy biztonsággal kitart nyárig, de jövőre is lesz tél. És ha valóban csak vizes fát lehet kapni, akkor annak minimum egy nyarat, de inkább kettőt kell száradnia, méghozzá felhasogatva. Na ennek kell utánajárjak.

Pocsék az idő, bár hideg nincs, de ez volt ma reggel 7:22-kor.

Felhőalap 3 méter.

Emlékezetblog negyedik fejezet, folytatás.

Ott tartottam, hogy tisztáztam, hogy került apám és anyám egymás ismeretségi körébe. De a házasságig még eltelt pár év és esemény. Túl sok szó nem esett ezekről gyerekkoromban, de megkísérlem felidézni amire emlékszem, amit "lehallgattam", bár esetleg nem is az én ifjonti füleimnek szánták.

Anyám ahogy kijárta a hat álltalánost dolgozni kezdett. Ritka szerencséje volt "bevitték" a Vadas testvérek Petneházy utcai kötöttáru gyárába. Annakidején csak így, kapcsolatok révén lehetett álláshoz jutni. Olyan, hogy "utcáról", nem létezett. Az üzem ha jól emlékszem két műszakos volt, tehát felváltva 12 óráztak a dolgozók éjjel és nappal, aztán amikor kitörtek a sztrájkok (anyám büszkén mesélte, hogy ő még "Kéthly Annával sztrájkolt") a 8 órás munkaidőért, attól fogva lett háromszor nyolcórás a munkarend. De törvény tiltotta a fiatalkorúaknak az éjszakai munkát, így neki 12 évesen  csak nappal kellett dolgoznia. Szóval szerencséje volt, a leleményes utcagyerekként szerzett kiterjedt kapcsolatai révén ha minden igaz a Szilveszter Manci néni segítségével, aki a gyárban dolgozott és akinek a lánya, szintén Manci, a barátnője volt , mindketten bekerültek a gyárba. Az alanti már egy későbbi "nagylánykori" kép, a Szilveszter Manci néni már nem szerepel rajta. Vidám, bő százkilós hölgy volt, a sláger nyomán, hogy "tenyeremen hordom, lehozom a csillagot én.." emlegette, hogy "kinyalnám a seggét annak a férfinak aki engem a tenyerén hordozna" . 

 Szörnyű halála volt, nem akart meggyulladni a kályhájában a tűz, mire kannából petróleumot öntött rá, ami felrobbant a kezében teljes testét belocsolva lángoló folyadékkal.

Bekarikázva itt alant az édesanyám, kivételesen van dátum a képen, 1930, tehát 21 éves.

Ő meg a barátnője, a  Szilveszter Manci.

Ő lett az édesanyja későbbi barátomnak és kollégámnak, a Felker Józsi "Dodó"-nak, akivel furcsa módon lettük "tejtestvérek", de erről majd később. 

A  Vadas testvérek hárman voltak cégtulajdonosok, de csak az egyikük, a mérnök foglalkozott a gyárral, a másik kettő ha minden igaz orvos és ügyvéd volt. Nem tartoztak a "népnyúzó" angyalföldi kapitalisták közé, az iskolából frissen kikerült gyereklányok kezdetben még gép közelébe se mehettek, a készáru "adjusztálása" volt a feladatuk, például a zoknikat, harisnyákat párban orruknál, sarkuknál, száruknál egy-egy öltéssel összeölteni, selyempapírba csomagolni és tucatjával dobozolni. Ahogy idősödtek tanultak bele a kötős szakmába, anyámtól tudom, hogy működik a körkötőgép, mi az a "ketlizés" (ami sajnos teljesen kiment a divatból, mert a kifejezés a zokni orr részének  a körkötő gépen való "elfogyasztását" jelentette, a mai zoknik, harisnyák az egyszerűbb gyártás miatt csak egyszerűen össze vannak varrva, ami néha vastag zokniknál töri az ember lába ujját, pláne ha rosszul is csinálták), aztán ahogy ügyesedtek kerülhettek gépre ami persze jobb keresetet is jelentett.  Aki "megbecsülte" magát azt a tulajdonos is megbecsülte, persze nem volt itt rekord fizetés, de ahhoz képest, hogy akkoriban az angyalföldiek fele, kétharmada munkanélküli volt sokat számított. Mindenesetre anyámnak ettől kezdve még a legnehezebb időkben is biztos munkahelye volt. Persze ettől még az otthoni munkák nem szűntek meg, továbbra is gondozta az állatokat, pedig az ő  jövedelme jelentette a család egyetlen fix heti bevételét. Ilyen terhek mellett szórakozásra nem sok ideje maradt, az egyszeri mozit és következményét már említettem, ezt az egy képet találtam, aminek nincs köze a munkához.  Na és ez se a fizetős strandon. Talán már felismeritek, ő az a csinoska a bal szélen.

Ez itt egy kirándulási kép 1927-ből , alsó sor jobbról a második

Valamilyen ünnepi alkalomból fényképésznél is volt.

Most elnézve a képeit, hasonlóságot vélek felfedezni a saját 8.-os ballagási képemmel, de az még soká jön.

Farsang időszakban táncolni jártak a lányok, minden szakma bált adott, voltak a "rezesek", a "vasasok", a "fások",  mert azért a fiúk és a lányok akkoriban is keresték egymás társaságát, máskülönben mi most nem lennénk. De azért szigorú idők voltak, a mamák elkísérték a lányokat a bálba, szóval az afféle "kilengések" erősen korlátoztattak. Érdekes volt, hogy miközben nyomor volt, valamiféle társasági élet, ha úgy tetszik a felső tízezer utánzása működött, például csoportban  francia négyest táncolt az anyám aki imádott táncolni, amit igazi táncmester vezényelt francia vezényszavakkal. Ahogy lejött nekem, bár ezzel soha nem dicsekedett, "kapós" lány volt, a fiúk versengtek érte, soha nem volt táncpartnerben hiánya. 

Aztán anyám is megkapta a TBC-t, és ő is szanatóriumba került.

Ezen a képen Erzsi nővérével együtt vannak, dátumot nem tudok, de ez később készülhetett, azt hiszem többször is megjárták a szanatóriumokat.

Neki nagyobb szerencséje volt mint nővérének a későbbi "Nenének", ő meggyógyult, nem kellett kivágni egy darabot a tüdejéből, aminek még a neve is szörnyű volt, úgy hívták "lebenyirtás". Valószínűleg korábban vették észre a betegséget, meg erősebb is volt a szervezete. Nagy szerencse volt ez, mert mint talán említettem, gyógyszer hiányában a gyógymód a levegőztetés volt, még téli hidegekben is kifektették a betegeket, nyugágyakban vastagon bebugyolálva a szabadba.

Folyt. köv. 

Emlékezetblog negyedik fejezet. 

Visszetérek az apai vonalra. Ott hagytam abba, hogy inaskodott. Azt, hogy a kilenc éves korától teljesen árva gyerek igazából mennyi iskolát végzett, nem beszéltünk róla, én sose tudakoltam, most meg már hiába akarnám tudni. Iskolai bizonyítvány, de még gyerekkori egyéb dokumentum sem maradt fenn. Az, hogy egy éhező gyerekről fénykép sem, az meg természetes. Egy biztos, gyönyörű, szinte kalligrafikus írása volt és nagyon jól rajzolt. Néhány történetre emlékszem, az éhezést azt többször emlegette, valószínűleg ez volt a gyerekkori emlékei közül a legemlékezetesebb. Mesélt a Bársony nevű lóról, azt nagyon szerette. Ugye ez még az autókorszak előtt volt, aki szállított, fuvarozott, lovas kocsit tartott, így a mestere is. Apám feladatai közé tartozott a ló gondozása is, ettől lesz jó mechanikai műszerész a gyerek, hajtotta is a lovat ha úgy esett. A ló nagyon intelligens állat, pontosan tisztában van a saját érdekeivel, a Bársony egy idő után kitapasztalta, hogy kocsit húzni fárasztó és neki igazából nincs kedve hozzá. Ha üres a kocsi, akkor  még csak-csak, de amikor azt megterhelik valamivel, akkor az már fárasztó. Nem volt kedve hozzá. Apám nógatta, még ostorral is megsuhintotta, de a Bársony azt "mondta" NEM. Odáig ment ez a folyamat, hogy már ha meglátta, hogy csak egy zsák szenet is felraktak a kocsira, nem akart elindulni. Hát szeretet vagy nem, ilyenkor jön a nevelés. Annakidején gyereknél is ez volt. Volt egy ritkaság számba menő komoly bicskája, ami persze manapság már nem ritkaság, olyan, aminek a pengéje kinyitott állapotban reteszelve volt, ezzel levágott egy jó vastag hajlékony husángot és rendesen elverte szegény Bársonyt. És az PONTOSAN tudta, hogy mért kapta a verést. Hogy az, hogy egyetlen zsák szénnel se hajlandó megindulni, az már túlvan a piros vonalon. És okos ló volt, mert egyből megtanulta a leckét. Nem mondom, hogy a verés egy jó módszer, de egészen biztos, hogy hatásos. Például apám mesélte, hogy amikor németet tanítottak neki és nem tudta, hogy  a "vízvezeték" az "wasserleitung", akkor a tanítója úgy verte a nádpálcával, hogy "was-ser-lei-tung" és minden szótagnál ráhúzott egyet a nádpálcával. És ettől ötven évvel később MÉG ÉN IS megtanultam a szót. A motiváció annyira használt Bársonynak, hogy attól kezdve nem volt vele ilyen gond. Ha volt, hogy nagyon megpakolták és valóban nem tudta megindítani a kocsit, erőlködés közben hátra fordította a fejét és kétségbeesett szemkontaktussal jelezte "Nézd meg, én mindent megpróbálok, de hát nem megy!"  És akkor levettek a teherből. Aztán Bársonyt eladták és jóval később apám meglátta az utcán épp munka közben. Mindjárt odament megsimogatni és a ló is persze azonnal felismerte, mert igazából szerették egymást. Az ember aki hajtotta, elpanaszolta, hogy a Bársony bizony nem akar húzni, ő meg mondta, hogy ez volt korábban az ő lovuk és kérte, engedje egy kicsit hajtani. A Bársony meg úgy ment ahogy kell, az ember meg csak nézett, hogy hogy tud ez a gyerek hajtani, miközben neki meg nem húz a ló az istennek se. De azt, hogy ennek mi volt az előzménye, persze nem árulta el.

Ha már a lónál tartok, van még egy történet apámmal kapcsolatban. Már túl volt az inaskoron, tehát "szabadult", segéd volt, a Marschall-éknál kapott munkát (az, hogy a szakmájában kapjon alkalmazást abban az időben nem igazán működött háttér nélkül, csak rokoni, ismeretségi körben, ha valakit "beajánlottak"), akik hentes és mészáros kereskedést folytattak. A Marshall család férfi tagjai az ügetőn voltak hajtók, ez egy olyan komoly dinasztia volt, hogy jelenleg is kupa van az utolsó jeles hajtó és idomár Marschall Józsefről elnevezve. A szállítást az ügetőről kiöregedett lovakkal végezték addig amíg végleg lókolbász lett belőlük. Apám elég ügyesen hajtott, de mondta, hogy amikor néha az "öreg" Marschall ült fel a bakra, a ló egészen másképp ment neki, mint édesapámnak. Lehet a végén ezért is lett belőle sofőr, de ettől még messze vagyunk. Az első világháborút szerencsésen megúszta, mert még fiatal volt, de jött a '19-es őszirózsás forradalom és ő szokás szerint éppen éhezett. A tanácsköztársaság  élet-halál harcot vívott, a románok Budapest határán álltak, katonákat toboroztak és mivel enni adtak, apám felcsapott, így lett 18 évesen vöröskatona. Szerencsére mire a frontra vitték volna megbukott a rendszer és ő békében éhezhetett tovább.

Alkalmi jövedelmet kínált a MÁV vagonkirakással, de még ehhez a nehéz éjszakai munkához se volt egyszerű hozzájutni. Így került kapcsolatba a vasúttal és a sporttal. A kora gyerekkora óta végzett nehéz fizikai munka elég jól felépítette a testét, bokszolni kezdett, ahogy ő mondta a "Bé Vasutas"-ban (ami a "Budapesti Vasutas Sportclub" azaz BVSC), ez egy hasznos sport volt mindazoknak akik a társadalom perifériáján éltek, különösen Angyalföldön. Nagy eredményeket nem ért el, ahogy mesélte ahhoz rendszeresen és jól kellett volna táplálkozni, de ez szóba se jöhetett. Sparing partnere és jó barátja volt klubtársának a későbbi jeles bajnok Énekes Istvánnak,

ezen a képen középen.

 Ő meg az édesapám.

 Alacsony termetű lévén kisváltósúlyban versenyzett, ő csak úgy mondta ahogy akkoriban, "weltersúly", mert nagyváltósúly még nem létezett.. Mondom, nagy eredményeket nem ért el, de a hétköznapokban hasznát vette a sportnak, alighanem ez hozta őt össze a Bodon Jóskával, aki igazi jellegzetes alakja volt az alvilág peremén egyensúlyozó, angyalföldi jasszoknak. Ha bunyó volt valamelyik kocsmában, ritka eset volt, hogy ő nem volt benne. A családi legendárium szerint igazi "rejtői" figura lehetett, ami a kávéházakban a Czája fivérek, az volt a kocsmákban a Bodon Jóska. A rendőrök állítólag jól ismerték, ha hallották, hogy a Jóska van a helyszínen két járőrkocsit küldtek érte. Volt, hogy nagyon megverték, de szerzett jópontokat is, mert segített betörőt elfogni az egy szem magányos őrszemnek, aki még a gumibotját is kölcsön adta neki amíg a másik oldalról a kardjával  kergette a bűnöst. Jóska munkával nem sokat vesződött, ugyan rakodott néha apámmal, az ismeretség is innen volt, de a barátságuk akkor mélyült el, amikor egyszer a Jóska mégiscsak szorult helyzetbe került, mert kocsmai ellenfele olyan ügyesen kapta el a nyakkendőjét, hogy azt meghúzva  (ez alighanem az idegen kenyérkereső fogása volt), minden levegőt elzárt a tüdőtől. Apám ekkor lépett a helyiségbe és egy furcsa menetre lett figyelmes, melyben az ismeretlen a Jóskát vonszolja le-föl. Felmérve a szituációt néhány ökölcsapással kimentette kollégáját a szorult helyzetéből, így lettek cimborák. A Bodon Jóska egyik kereseti forrása az "Itt a piros, hol a piros" nevű szerencsejáték volt, mely jár ugyan némi kockázattal, de a hatóság nem sokat foglalkozik vele, legalábbis amíg nem jár komolyabb következményekkel, de arra vigyáztak.  A játékot általában négyen játsszák, van aki a kártyákat (vagy a bögréket) kezeli, van a felhajtó, van a tanú és van a balek. A kezelő elkezdi a mutatványt, a felhajtó "lépre megy" és persze nyer. Ettől vérszemet kap a balek, aki eleinte akár nyerhet is, de a végén amikor belejön veszít. Lehetőség szerint mindent ami nála van. Ha netán mégse vesztene akkor megvádolják csalással amit a tunú igazol. Ha erősködik akkor megverik. Szolid kockázatmentes játék. És hát mit szépítsem, apám gyakran volt éhes és ha az ember már 48 órája nem evett "van az a pénz" amitől benne van a játékban és nem mint balek. 

Bodon Jóska kártyás is volt, ez is gyakori oka volt a gyakori verekedéseknek, de egyik kereseti forrása is. Ha pénzre volt szüksége a kedvese kisegítette. A szerelem nagy úr és itt kerül a képbe, hogy mért beszélek az angyalföldi jasszról ennyit, ugyanis halálosan egymásba szerettek a Mancival. De úgy, hogy ettől kezdve életük végéig együtt maradtak. Egyszer láttam a már 60 feletti Bodon Jóskát, aki amikor mosógépet vett a Manci néninek, úgy mondta "mofógép" mert már egy foga se volt. Senki se mondta rájuk, hogy nem összeillő pár. Manci "levette" a palikat a garniszállóban, vagy valamelyik szobáztatónál, a Jóska meg a kocsmában kártyával, vagy a ligetben itt a pirossal. De megadták a módját. Jóska kiöltözött szépen és elment nagyanyámhoz lánykérőbe. Virággal, ahogy kell. Előadta amiért jött, nagyanyám meg csak ennyit mondott: "Hát fiatalember, rosszat nem akarok mondani a lányról, jót meg nem tudok, ha így gondolja, VIGYE!". Mondom, nagy úr a szerelem. Hogy mennyire így van, tanú rá a Manci fajtiszta kutyája is. Amikor nagyon ment az ipar, Manci úgy gondolta, hogy egy elegáns hölgynek szüksége van a kor divatos pincsijére. Vett is egy szukát de úgy gondolta, hogy szaporulatból pénzt tud csinálni, ezért amikor az tüzelni kezdett elvitte egy megfelelő pedigrével rendelkező kanhoz. De nem jött össze a frigy. Hiába volt meg a legényben a hajlandóság, a kis szuka elmarta magától, márpedig mi férfiak tudjuk mit jelent ez. Manci szomorúan vette pórázra jószágát, DE elfeledkezett róla, hogy a kutyája ettől függetlenül még tüzel. Kimenve az utcára, szembe jött egy "lompos, loncsos és bozontos" rettenetes küllemű korcs kóbor kankutya de a Manci kutyája szemében felragyogott a szerelem! Mint amikor a hercegkisasszony meglátja a hintóból a Tulipános Fanfant, kitépte a pórázt a Manci kezéből, elrohant a választottjával és már elérhetetlen távolságban, de még jól láthatóan egymáséi lettek. Mondom, NAGY ÚR A SZERELEM.

És így került apám, a Bodon Jóska barátja ismeretségbe annak felesége Manci kisebbik húgával, későbbi édesanyámmal. Hát ez volt az a kacskarigós történet, melynek mentén apám és anyám összetalálkozott, fene gondolná, hogy micsoda apróságokon múlik, hogy a világra jött, mert ha ebből amit idáig leírtam (meg amiket még fogok), csak néhány dolog nem így történik ahogy elmeséltem, akkor én most nem vagyok, meg ha netán egyszer a gyerekeim unokáim is olvassák majd, csak szólok, hogy akkor ők sem lennének, ti meg nem olvassátok ezt a történetet, ami azért remélem idáig nem volt túl unalmas.

Folyt. köv.

Emlékezetblog harmadik fejezet.

Ebben a pillanatban vágott belém a gondolat, hogy valamit rosszul írtam korábban! Ugye nagyapám az első világháborúban rokkant meg, ami 1914-ben kezdődött. Anyám 1909-ben született, az Erzsi meg két évvel korábban, tehát amikor összeházasodtak a nagyszüleim, a nagyapám még nem lehetett háborús rokkant. Szóval az az édesbús történet, hogy a megesett cselédlány és a nyomorék katona egymásra találtak, csak az én fejemben kerekedett ki, a valóság valahol máshol lehet. Hogy hol azt már soha senki nem fogja kideríteni, de bevallottam, így tán nem fogtok hazug történet kitalálójának nevezni. Átírni nem fogom, mert nem tudom valójában hogy történtek a dolgok és sajnos megkérdezi sincs már kitől. Ez egy ilyen kesze-kusza visszaemlékezés.

Nem lehetett könnyű nagyanyámnak kordában, és főleg anyagilag a víz felszínén tartani a családot. Nagyapám keresete meglehetősen bizonytalan volt. Az alkalmi munkák, amiket  végzett, aztán később a háború után egy kézzel is lehetett végezni, nem lehettek gyakoriak, ráadásul nem sokat törődött a családjával. Nagy volt az önállósága és bizonyos tekintélyt élvezett cselédkörökben, de még a nagyságáknál is, ő volt "a Závori úr" aki hazacipeli a piacról a kosarakat, akit ezért néha behívnak valamire és a magányos nőknek néha jól eshetett egy  férfiember alkalmi társasága. Nagyanyám ezt a maga egyszerű nyelvén úgy fogalmazta meg "kurvázott". Anyám időnkénti elszólásaiból tudom (azt hiszik a felnőttek, hogy a gyerek nem figyel és nem jegyez meg semmit amikor ők beszélgetnek miközben a gyerek úgy tűnik elmélyülten játszik) nagyanyám legalább egyszer rettenetesen megvert egy alkalmi hölgypartnert. Nagyapám a ritka pénz mellett soha nem hozott a gyerekeinek semmit, pedig anyám szerint lett volna alkalma rá, például amikor dolgozott a péknek és az még fel is kínálta neki, hogy vigyen haza a gyerekeinek a levagdosott sütemény szélekből (ami tudvalevőleg a legfinomabb), de méltóságán alulinak érezte elfogadni. Ami viszont pozitív, nem ivott. Pedig gyakori oka volt ez akkoriban a családok széthullásának, de ahogy anyám fogalmazta "józan bolond volt". Ridegszívű, önfejű és amatőr politikus. A mindene volt a pofázás valamely alkalmi társaságban a politikáról. Pláne a két világháború közti zavaros időkben. Pedig amatőr létére egész tehetséges lehetett, mert kicsit előreugorva az időben, anyám mesélte, hogy amikor Sztálingrádnál megverték a németeket, megjósolta, hogy Németország elvesztette a háborút. Nagy bánatára  elvették a szavazati jogát. Ez úgy történt, hogy egyszer felvett egy eldobot, de még érvényes villamosjegyet és megpróbált vele utazni. De a kalauz észrevette, rendőrt hívott, eljárás lett a dologból. Mint háborús rokkant talán elnézésre számíthatott, de megfosztották a polgári jogainak gyakorlásától, amit nagy sérelemként élt meg.

A Mancival is egyre több volt a baj. Abban az időben nem sokat lelkiztek a gyerekekkel, az anyja rendszeresen megverte, de ez a szokásos módszer nem használt, még csak többet szökdösött. Aztán rátalált a hivatására. Hogyis mondjam.... amikor egyszer nagyon csúnyán összevesztek az anyjával, a képébe vágta, " Nem érdekeltek, elmegyek, kenyér a kezemben azt csinálok amit akarok!" Nagyanyám csak annyit válaszolt ; "Kezedben? A lábad közt" Hát igen, mit szépítsem, Manci néni a testével kereste a kenyerét, rendes bárcás, azaz nyilvántartott kéjhölgy lett és eléggé felvitte az Isten a dolgát, mert katonatisztnél nem is nagyon adta alább. Ahogy mostani eszemmel látom, akkortól történhetett a teljes elszakadása a családjától. Erzsi nagynénémmel ( a későbbi Nenével) egy házban laktak a Petneházy utcában, de még csak beszélő viszonyban se voltak. Itt is nyitva hagyok egy szálat amivel majd folytatom.

Erzsi "jó lány" volt, szorgalmasan járt a polgáriba de ugye az a négy elemi után volt még négy év, szóval tizennégy éves korára végzett. Továbbtanulásra remény nem volt, mert nem volt miből. Ügyes keze volt, a paszományárugyárban kezdett el dolgozni. Azokban az időkben mindenféle sújtások díszfonatok ékesítették még a civil ruházatot is de az egyenruhákat meg különösen, ez mind gépesíthetetlen kézimunka volt, ebben jeleskedett. Már felnőttként tőle tanultam meg bojtot készíteni (ez a tiszti kardbojtokhoz volt fontos, otthon meg minden bútorkulcson lógott egy), de még hálót "neccelni" is.  Sajnos mielőtt még valami pozitív is történhetett volna vele az igazi felnőtt életben, megkapta a "morbus hungaricus"-t, azaz a tüdőbajt. Gyakori volt ez a rosszul táplált, nedves, penészes, fűtetlen lakásokban tengődő szegények közt és még nem létezett a Penicillin. Szanatóriumba került, azaz nagyon hosszú időre kiesett a családi jövedelemtermelésből, sőt még pénzbe is került. Ráadásul a szanatóriumi kezelés ellenére, ami alkalmas gyógyszer híján csak a svábhegyi jó levegőn való pihentetésből állt, az állapota tovább romlott. Egészen szörnyű dolgokkal próbálkozott akkoriban az orvostudomány, a beteg tüdőt "feltöltötték" valamivel, végül egyszerűen (?) kivágtak belőle egy tüdőlebenyt. Ettől kezdve fél tüdővel élt. Ráadásul a betegség rendkívül fertőző, bár már teljesen gyógyult volt, de élete végéig külön pohárból ivott. Egyszer kisgyerekként egy gyönyörű, csiszolt, csattanós fedelű üvegcsével kezdtem el játszani, amit, bár sokszorosan tisztára volt mosva gyorsan kikaptak a kezemből, mert ez volt annakidején a Nene köpetgyűjtő üvege. Volt egy reményteljes fiúja,

azokban az időkben az volt a világ rendje, hogy a lányoknak elkezdtek udvarolni a fiúk, aztán összeházasodtak és gyerekeket szültek. Lehetőség szerint minél többet, mert a gyerekek fele meghalt torokgyíkban és egyéb betegségekben még öt éves kora előtt. Ha egy asszonyt az én gyerekkoromban megkérdeztek hány gyereke van, rendszerint ilyen válaszok hangzottak el, "hatot szültem hármat neveltem", szóval három meghalt gyerekkorában. Az ember mindenhez hozzászokik, a tragédia annyira természetes volt, hogy nem csináltak belőle olyan nagy ügyet mint manapság, anyám úgy mondta, legyintettek, "por seggibe más helyibe". Nene bár  több év után kikerült a kezelésből, de ki vesz feleségül egy lányt fél tüdővel? Egyedül maradt és megkeseredett. Itt is nyitva hagyok egy szálat.

Anyám élte az utcagyerekek rendszabályozottabb, de vadóc életét. Járt az iskolába rendesen ahogy kell, mert egész életében iszonyatosan fegyelmezett volt, de amúgy, talán azért is, mert a sok gond mellett nagyanyám túl sok figyelmet nem fordított rá, meglehetős szabadságot élvezett, ha amúgy a kötelességeknek eleget tett. Rendkívüli önállóságra tett szert már kisgyerek korában is. Amiből csak lehetett pénzt csinált. Túrta a szemeteseket és ami használhatót talált eladta, a pénzt "befektette" abban a korában, amikor az átlag gyerekek még a számolással küzdenek. Rejtett kötényzsebeiben kezelte a forgótőkét, miközben kapálta a kukoricát, etette, gondozta az állatokat és folyamatosan tanulta az "élet"-et. Az iskolákat időnként meglátogatták a kegyelmes, méltóságos asszonyok, arisztokrata, mágnásfeleségek, akik a maiakkal ellentétben igyekeztek a szegények segélyezésében élen járni. Ő valahogy mindig kiszimatolta, hogy mikor jönnek, általában az ünnepek előtt, és olyankor a legócskább cipőben, ruhában ment iskolába, így biztos felkerült a cipővel, ruhával magajándékozandók listájára. Amikor megkérdezték, már mondta is, hogy hányas a lába és hogy az apja hadirokkant és hárman vannak testvérek és hogy éhes. És ez mind igaz is volt, szóval mégcsak nem is hazudott. Csak ismerte "a dörgést" ahogy akkoriban mondták. Amit a pénzről tudok azt tőle tudom. Ha ma élne, tanszéket nyithatna a Corvinuson. Világ életében szegénységben éltek, de mindig megvolt mindenük ami kellett. És ezt tizenöt éves kora után ő biztosította a családnak. Ha anyám lett volna a pénzügyminiszter 1989-től (akkor még csak 80 éves volt és az esze mint a borotva), ma Európának VALÓBAN a középhatalma lennénk, nemcsak mint a mostani vicces minielnök vágyálmaiban.

1918-ban kitőrt a spanyolnátha. Ahogy anyám mesélte, nem volt olyan ház ahol ne lett volna halott. Az emberek hullottak mint a legyek. Ők megúszták. Aztán '19-ben jött a kommün. A történelmi hátteret nem részletezem, az ő életükben nem sok változást hozott a "dicsőséges" 133 nap. Miután mai szóhasználattal "mélyszegénységben" éltek, felkerültek a megsegítendő családok listájára. A kommunisták egy proli-mennyországot álmodtak. A "Lenin fiúk" rettegésben tartották az arisztokráciát, egy korábbi ismerős széntróger egyszercsak megjelent bőrkabátban, suvikszos bilgeri csizmában, revolverrel az oldalán, ő lett a környék ura. Nagyanyámat a gyerekekkel elvitték az Andrássy útra  egy palotába és mondták, hogy mostantól itt fognak lakni. Akik benne laknak, majd beérik kevesebb szobával. A halottsápadt méltóságos asszonyt nagyanyám, akitől anyám a praktikus gondolkodást örökölte, nyugtatta meg; "Ne féljen méltóságos asszony, nem jövünk mi ide! Hova raknánk a kecskét a disznót, meg az aprójószágot?". Alighanem tisztában volt vele, hogy ez a forradalom nem lesz hosszúéletű. Nem is lett. Minden maradt a régiben, a komisszár meg megint szenet trógerolt, anyám mindig a frászt hozta rá, mert ahányszor csak meglátta utána kiabált: "Hová lett a revolver a valagáról?"

Folyt. köv.

Emlékezetblog második fejezet.  

Furcsát teszek most. (Először is indítsd el a YouTube felvételt, zenés lesz a blog!) Nagyon szeretem Leoncavallo "Bajazzók" operáját és benne legjobban nem a "nagyáriát", hanem a prológot. Amiben bejön egy bohóc és elmondja a drámai cselekmény előzetesét. Ahhoz, amit most fogok írni ezt a csodálatos zenét kell hallgatni. Nyolc és háromnegyed perc kell hozzá. Nem akarom az angyalföldi proletárcsalád sorsát az opera drámai cselekmény szereplőiéhez hasonlítani, nincsenek analógiák, csak NEKEM  kell ez a zene, már ahhoz is, hogy írni tudjak. Következik tehát  a "Prológ" Radnai György csodás tenorjában magyarul, mert a szöveg is fontos. Kezdjük hát!

Említettem Vágán Marcella nyagyanyámat. Gyerekkoráról nem tudok semmit, de amint elérte a munkaképes kort , felrakták a vonatra. Anyám elbeszélése szerint amikor elindult vele a gőzvasút, úgy búcsúztak tőle mint akit örökre elvitt az a furcsa, gyanús, füstölgő, pöfögő vonat valahova elérhetetlen messzeségbe. Pedig csak Budapestre szegődött háztartási cselédnek. Talán még úgy gondolta akkor, hogy lehet akár visszafelé is útja, de nem lett. Erről sose beszéltünk, igazából csak kikövetkeztettem, mert bár anyám és köztem őszinte volt a légkör, de valahogy nem mertem rákérdezni, de tán ő se annakidején a saját anyjától, sőt biztos vagyok benne, hogy nem. Mert Marcellát elérte a gyakori cselédsors, teherbe esett. Hogy a fiatalúrtól, a háziúrtól, a szobaúrtól, vagy egy kimenős bakától a ligetben, ahová a cselédlányok táncolni jártak, sose fog kiderülni és nincs is jelentősége. Ezek után nem lehetett maradása a munkahelyén, haza meg végképp nem mehetett. Valahogy egymás mellé sodródtak, a két szerencsétlen, a megesett lány a "törvénytelen zabigyerekével" akin már akkor  rajta volt a társadalom bélyege amikor még meg se született, és a háborús nyomorék. Valószínűleg egyikük se számíthatott "jobb partira". Az egyik elfogadta a hibás embert, a másik a hibás lányt. Legalábbis valahogy így lehetett, ezt a kérdést nagy hallgatás övezte a családban. Megszületett egy lány, akit Margit névre kereszteltek, amit azokban az időkben mindenki "Manci"-nak mondott, én is csak igy hallottam róla amikor már abban a korban voltam, hogy "a Manci néni", merthogy ő volt anyám legidősebb féltestvér nővére. Személyesen talán csak egyszer találkoztam vele kisgyerekként, merthogy minden családban van egy fekete bárány, nos a mienkben a Manci volt az.

Immáron törvényesen született a következő lány Erzsébet nagynéném. Nekem csak "Nene", mert amikor még beszélni nem nagyon tudtam, így neveztem el és rajta maradt a név. Második anyám lett ő. Sokat köszönhetek neki, nem ment férjhez és minden anyai szeretetvágyát rajtam élte ki, ami később már kamaszkoromban kifejezetten terhes is volt nekem, kicsit máig szégyellem magam érte. De amíg kicsi voltam, sokan irigyeltek az osztálytársaim közül, hogy "neked két mamád van". Nene megkapta azt amit egy prolicsaládban nevelésileg kapni lehet, járatták az akkor számukra elérhető legmagasabb iskolába, négy "polgári"-t végzett. Harmadiknak született 1909 február 26.-án anyám Katalin. Amikor Lajos nagyapám megtudta, hogy lány, csak annyit mondott "dobjátok be az ágy alá, ott is megél"! Nagy csalódás lehetett neki, hogy megint egy lány, minden apa fiút szeretne, AZT, hogy nem fiúnak született, sose tudta anyámnak megbocsájtani. Gyakorlatilag utálta harmadik gyermekét, pedig nem azért mert az ÉN anyám, de ő volt mindannyiuk közül a legéletrevalóbb, már tizenévesen ő volt a családfenntartó. 

Ez itt az első, egy óvodai csoportkép amin megtaláltam őket, minden sorban eggyel felfelé az egy évvel idősebbek. Kicsit nehéz volt lefényképezni, mert csillogott a bekeretezett falikép üvege, de kiszedni a keretből nem akartam. Balra a harmadik sorban a Nene, jobbra az alsó szélén a kis kopasz az anyám. Látszik sokat nem foglalkoztak vele, nem kell masni a hajba, jó lesz az kopaszon is.

Később azért úgy tűnik lett masni. Nagymama a három lánnyal. Fényképészhez kiadjusztálva.

Mancival volt mindig a legtöbb gond. Nagyanyám nem dolgozott, legalábbis nem munkahelyen, abban az időben legtöbb nő otthon volt. Angyalföldön, halvány emlékezetem szerint a Gömb u 16.-ban laktak a "Fróner" kertben (Gondolom Frohner báró földjén).  itt https://maps.arcanum.com/hu/map/budapest-1918-46/... a leggondosabb kutatás alapján se tudok épületet felfedezni, alighanem valami jelentéktelen építményben laktak. Ez vidéknek számított, állatokat tartottak, disznót, kecskét, baromfiakat, nagymama a lányokkal azokat gondozta és úgynevezett "részes földet" műveltek a mai Dagály strand, úszó arénával szemben, ahol kukoricából megtermelték az állatoknak valót. Nagy volt a szegénység, de ahogy anyám mesélte, kerítés sehol senkinek, de mégse lopott senki soha terményt senkitől. Manci első perctől kezdve lázadó volt, anyám elmondása szerint nagyanyám gyakran sóhajtott fel, "Édes Istenem, inkább egy borjút szültem volna, annak legalább valami haszna lenne! " Elszökött otthonról ha csak tehette, egyszer anyámat akit nagyanyám rásózott, hogy vigyázzon rá, amíg ő elmegy valamiért otthonról, beásta nyakig a földbe, szegény kishíján elpatkolt, mert tüdőgyulladást kapott ami akkoriban halálos betegség volt. Nene volt az iskolábajáró, ő volt a család reménysége, hogy ő lesz majd az aki kiemelkedik a nyomorból. De mégse ő volt a legjobb tanuló. Amikor verset kellett tanulni, ő még javába magolt, amikor anyám már kívülről fújta a verset, pedig még olvasni se tudott, de hallotta ahogy a nővére memorizálja a verssorokat. Fennmaradt az utolsó általa elvégzett iskolai osztály bizonyítvány.

"Felsőbb osztályba felléphet" volt a zárómondat, de hát ilyesmiről szó se lehetett. Pedig ezt a bizonyítványt úgy szerezte, hogy igazából a tanulással foglalkozni sose volt ideje. A szó szerint nyomorban éltek. Nagyapám ami pénzt kapott a piaci cipekedésért, alkalmi munkáért, nagyrészét el is költötte. Követelőzni azt viszont tudott. Anyám gyakran emlegette szavajárását; "annak kell aki az igát húzza!", mondta amikor először mert a tálból, kivette a legnagyobb húst, kikanyarította a görögdinnye közepét. De nem ő húzta igazából az igát. Anyám már korán reggel iskola előtt elindult végignézni a szemeteseket "zsákmány" után. Felnőtt szemmel maga is elcsodálkozott azon, hogy soha semmi fertőzést nem kapott, pedig rendszeresen látogatta a Róbert Károly körúti "Magyar Királyi Helyőrségi Kórház", a későbbi Honvéd Kórház szemetes edényeit ahol mint az éhes állatok falta fel az ehetőt amit a betegek meghagytak. Korán felismerte, hogy a "PÉNZ" mit jelent. Az életet. Nem a luxusra, a fennmaradásra kellett. Már nagylány volt és az egyetlen a családban, akinek állása volt és heti fizetése, amikor egyszer elment moziba a saját keresményéből. Akkora pofont kapott érte az anyjától, hogy még én is emlékszem rá. Amit talált abból igyekezett pénzt csinálni. Mesélte, hogy kis zsebes kötényt varrt magának, abba rejtette a pénzét a ruhája alá. Ha konzervdobozt talált, azt eladta a bádogosnak, aki gyerekjátéknak locsolókannát csinált belőle. Voltak barátnői, de egyúttal versenytársai, mert a szemetes edények fosztogatása során nincs barátság, amit találsz az a tied! Egyszer talált egy ezüstkanalat. Gyorsan eldugta és mondta hogy ő már megy is haza. A barátnője nem értette, hogy mitől lett ennyire sürgős neki a hazamenés, amikor még rengeteg szemetes edény van hátra, de neki már nagyon égette a zsákmány a kötőjét vitte haza az anyjának. Mici kecskével, melynek gondozása az ő feladata volt, állandó háborúban állt. A kecske minduntalan elszökött. Bárhogy leverte a karót amihez kikötötte legelni, elébb-utóbb csak kihúzta a földből és ő is begyűjtő körútra indult, akárcsak anyám. Mindent felzabált ami ehető volt (ebben is hasonlítottak) csak kecskeszemmel egy kicsit több az ehető. Például végigjárta a frissen felragasztott plakátokat és hegyes kiálló alsó metszőfogaival lehámozta a "kleiszteres" plakátokat a palánkról és felfalta őket. De megette az asztalra kirakott tejpénzt is, a nagyanyám a seprűnyelet törte el a sovány jószág vékony gerincén, de ettől a pénz persze nem varázsolódott vissza. Hát ilyen körülmények közt volt jeles tanuló az én anyám.

Folyt. köv.

Az emlékezetblog első rész folytatás.

Most, hogy átfutottam a korábban írt részt, eszembe jutott, hogy feltűnhetett az olvasónak, hogy miután az anyai nagyszüleimet megírtam, és azt, hogy még születésem előtt meghaltak, ki is jelentettem, hogy ezért én nagyszülők nélkül nőttem fel. Joggal jut eszébe valakinek, hogy "De hát hol vannak az apai nagyszülők?".  A kérdés logikus, de ők még annyira se voltak létezők, hogy egyáltalán eszembe jussanak a fogalmazás közben. Apám, aki 1901. június 19.-én született  kilenc éves korától fogva teljesen árva volt. Amilyen árva csak lehet egy gyerek, akinek se apja, se anyja. Heten voltak testvérek, ő volt a legkisebb és az egyetlen fiú. Hat nővére volt, ők nevelték, már amennyire erre képesek voltak. Ötnek még a nevét se tudom, egy lehetett aki törődött vele egyáltalán, a Mariska. Valahonnan a mai szlovákiai, Zólyom környékéről származtak, a név is, amit örököltem olyan jó tót név lehet, onnan tudom, hogy mindig bajom van vele ha be kell mutatkoznom, általában betüznöm kell, ha valaki le akarja írni, de Besztercebányán a kórházban, ahol 28 éves koromban operáltak amikor sízés közben eltörtem a lábam, a nővér egy bemondásra tökéletesen le tudta írni. Apámról, még keresztlevél se maradt, csak egy visszahonosítási okirat, miszerint 1932 február 20.-án az  "1921:XXXIIi. törvénycikkel becikelyezett trianoni békeszerződés 61. cikke  alapján elvesztett magyar állampolgárságába Bartyik Vilmos műszerész segéd, budapesti lakos, az 1922:XVII: t.c.24.§-a alapján, kérelmére a magyar állam kötelékébe visszavétetik, illetőleg visszahonosíttatik." Alighanem szüleim esküvője miatt lehetett szükség erre az iratra, mert amúgy Budapesten született a hetedik kerületi Rózsa utcában. Erre egészen véletlenül emlékeztem, mert egyszer említette. Ennek akkor lett jelentősége amikor 1990 június 6.-án, néhány nappal a 89. születésnapja előtt meghalt, és a temetéséhez szükség volt a halotti anyakönyvi kivonatra, melyet valamilyen okból csakis a születési hely anyakönyvvezetője adhatott ki. Ha nem tudom, hogy az a hetedik kerületben volt, tán még most sincs eltemetve. Elmentem tehát a kórház halotti igazolásával a hivatalba ahol egy hatalmas polcrendszerből előszedték az 1901-es anyakönyvet, fellapozták és kiállították a halotti bizonyítványt. És ebbe (vagy az már másik volt?) a könyvbe volt beleírva az is amikor házasságot kötöttek anyámmal és én, bár ez ellen tiltakoztak, de kierőszakoltam, hogy had nézzem meg a házasságkötési aláírásukat, és tényleg ott voltak és még meg is simogattam a papírt.

Állítólag létezett még egy nagybácsi, aki törődött a gyerekekkel, de még a nevét se hallottam soha említeni. Apám rettenetes körülmények közt nevelkedett, csak lányruhában járt, mert a nővérei azt nőtték ki a számára, mindig bizonygatnia kellett mindenkinek, hogy ő nem lány, hanem fiú. Elvárták tőle, hogy hozzájáruljon az eltartásának költségeihez, nyáron például teniszlabdát szedett a Margit szigeten, ezen fiúk szerencsésebbjeiből lettek később a magyar teniszbajnokok, de belőle nem lehetett, mert általában még cipője sem volt. Soha nem felejtem el amikor mesélte, hogy gyakran nem tudott elaludni az éhségtől. Amikor olyanokat mesélt, hogy a legnagyobb dolog a világon ha valakinek családja van, még nem voltam képes felfogni miért is mondja, igazából most érzem át teljesen emögött a mélységet. Valamennyi elemi iskolát elvégzett, bizonyítvány nem maradt fenn semmi, amint lehet berakták inasnak, ahol tovább folytatódtak hányattatásai. Miután nem fizettek érte, amolyan ingyen cseléd volt a mesterénél, a fő dolga volt a mester gyerekeinek pesztrálása, a műhelyben végzett legnehezebb és legkoszosabb munkák mellett és verést többet kapott mint enni, simogatást meg soha. Egészen csodálatos, hogy innen indulva hogy lett belőle olyan csodálatos, halkszavú, kedves mosolygós, igazi jó ember. Pedig lett volna alkalma elromlani. Inas sorból szabadulva a gyökértelenek hányattatott sorsa, munkanélküliség és otthontalanság várt rá, nővérei férjhez mentek, egyetlen kitartó gyámolítójától, szeretett Mariska nővérétől, aki alighanem a legidősebb volt a testvérei közül, is elszakadt,

aki Amerikába ment férjhez egy, a  detroiti Fordnál dolgozó magyar mérnökhöz (bár lehet ezt is csak szépítette a családi emlékezet, végülis az "engineer" egyaránt jelenthet technikust, gépészt, de még szerelőt is). 

Fiatalkori kép csak egy maradt róla, egy igazolványól kitépett fotó, a hátulján név és felirat "Órabéres munkás 1927 IX. 21. RÁKOSRENDEZŐ PU. szolgálati igazolványhoz". Ez akkor készülhetett, amikor vagont rakott ki a Rákosrendezőn, már amikor volt épp lehetőség rá, mert ezért is meg kellett küzdeni. Arra, hogy a szakmájában dolgozzon esély se volt akkoriban. 

Mesélte, hogy ha valaki összefutott egy régen látott ismerőssel, nem azt kérdezte "és hogy vagy?", hanem azt, hogy "és van munkád?"

Itt most megszakítom a mesét, mert időben előre szaladtam és visszatérek az anyai vonalhoz.

Folyt. köv.

Emlékezetblog első fejezet. Nagyszüleim.

Anyakönyvi kivonat van a kezemben. Kiállító Szalóky Béla református lelkipásztor, kelt 1942 június 22. Bakonyszentkirály. A bal felső sarokban felirat: "Az 1939 évi IV. tc. végrehajtása céljára illetékmentes.". Utána kellett googlezzak, bár sejtettem, ez volt a második zsidótörvény. Mindenkinek igazolnia kellett a származását. Ennek köszönhetően tudom most, hogy anyai dédszüleim Závori József és Gombás Katalin református földművesek voltak, akik 1874 október 5.-én született nagyapámat (precízen betűvel is kiírva a dátum) október 8-án kereszteltették Lajosnak. Színről színre sose láttam, meghalt 1945 március 16.-án négy hónappal az én születésem előtt és csak pár nappal azután, hogy a szovjet csapatok teljesen elfoglalták Budapestet. Sokat szenvedett előtte, a prosztatája vitte el amire azokban az időkben, amikor az utcán hevertek a hullák, semmiféle orvosi segítségre nem számíthatott. Szóval alig több mint 70 éves volt.

Apám aki akkor már itthon volt mint katonaszökevény( erre majd még részletesen visszatérek), lőszeresládákból csinált neki koporsót, amit egy kézikocsin kitoltak anyámmal és nagynénémmel a temetőbe elásni. Közben rettegtek, hogy nem futnak e bele egy szovjet járőrbe, akik épp "málenkij robot"-ra gyűjtenek embereket és már viszik is apámat. Így mentek akkoriban a dolgok. J nézi a képet, azt mondja hasonlítok rá. Hát a nagy orrom bizonyosan, de szerinte az állam és a füleim is. De boldogult apám szerint a természetem különösen, mintha őt hallották volna kicsengeni egy-egy megszólalásomból. Olyan nagyon nem örülök ennek, bár minden tulajdonságnak megvannak a pozitív és negatív  megfelelői, a céltudatosság és erőszakosság, a határozottság és a konok fafejűség édestestvérek, mindenesetre édesanyám egyszer azt mondta "rossz ember volt, önző, erőszakos, kurvázós és egyfolytában politizált. Ez utóbbiból magamra ismerek, a többire remélem, mások nem feltétlen ismernek rá bennem. Mindenesetre az iratokból semmiféle bizonyítékát nem látom annak a családi legendáriumnak, hogy a Závoriak valaha ipszilonnal írták a nevüket kurtanemesi származás okán, szóval paraszti ivadék vagyok, ez a modoromon látszik is.

Závori Lajos nyomorékként tért vissza az első világháborúból. Rohamra vezényelték a szerb fronton, ahol szuronnyal átdöfte egy "ellenség" (milyen ellenség az akiről nem tudsz semmit???) mellkasát. A szerb (horvát?) miközben kiszállt belőle a lélek, kezeit vérző mellkasára szorítva azt suttogta "bože moj", ami annyit tesz, hogy "jaj Istenem". Lehet, hogy nagyapám nem volt jó ember, de ettől megrendült, amin cseppet se csodálkozom. Az ember nem emberölésre teremttetett. Elhatározta, hogy soha többé nem öl embert. Ezt csak úgy tudta megtenni, hogy átlőtte a saját karját. Ez persze öncsonkítás és súlyos büntetést von maga után, HA kiderül. De nem derült ki. Ez a kép a kórházban készült, alighanem gyógyultan befogták szanitécnek, hordágyat cipelni úgy is tudott, hogy nem hajlott a karja, a felső sor bal szélén kereszttel megjelölve vöröskeresztes karszalaggal az ő. 

Závori Lajos egyik karja (sajnos nem emlékszem melyik) béna maradt, hazaküldték a frontról. Ettől kezdve abból tartotta el a családját, hogy a piacon segített  hazacipelni a kosarat a cselédlányoknak, akik a nagyságáikkal jártak bevásárolni. Az ezért kapott aprópénz nem tett lehetővé dúskálást, erre is vissza fogok még térni, itt is függőben hagyok egy bekezdést.

A másik, hasonló célból kiállított anyakönyvi kivonat az anyai nagyanyámé. Ő Vágán Mátyás és Nagy Verona római katolikus zsellérek gyermekeként jött a világra a Heves megyei Pélyen, 1877 október 21.-én. 23.-án  Marcella néven megkereszteltetett (látszik, hogy abban az időben nem sokat vártak a kereszteléssel, miután jelentős volt a gyermekhalandóság, fontos volt, hogy ha "nem él meg" az újszülött legyen megkeresztelve, különben pogányként hal meg), nála is fontos volt megjelölni a keresztlevél megfelelő rubrikájában, hogy "törvényes" és nem törvénytelen a státusza. A keresztszülőknél még azt is beírta Pöstyéni István a plebános (így ékezet nélkül), hogy Vavrik Rozál és Vágán Istvánné "földes", ami nyilván különb volt a zsellérnél. Vágán Marcella nagyanyám se élt hosszú életet, úgy hogy őt se láttam színről színre, 1941 március 29.-én halt meg tüdőgyulladásban, még 64 évet se élt.

Így lettem én nagyszülők nélküli gyerek, mindig irigyeltem azokat az osztálytársaimat, akik nanypapával nagymamával büszkélkedhettek, akiknél nyaralva szünidőben vidéken fantasztikus dolgok történtek velük, amikről hosszasan meséltek, miközben velem nyáron a szünidőben se történt más mint nemszünidőben. Egyszer megpróbáltam én is mesélni, kitaláltam magamnak nagyszülőket és hozzá nyári történetet, ami bár szerintem nem volt rosszabb mint az övék, de olyan ügyetlenül hazudtam, hogy kinevettek érte, azóta nem hazudok (csak ha muszáj, nagyanyám mondását idézte néha édesanyám, "tisztességes hazugság nem szégyen"). Talán ezért (is), szóval az olvasással eltöltött nyarak miatt lettem könyvmoly, ami a mai napig tart. De magamról majd később, ez itt most az ősök ideje.

Folyt. köv.

Hogy ne csak én legyek https://vizenjaro.blog.hu/.../06/vadaszkalandom_vad_tajakon