Hajónapló

Nagyjából kész a baloldali padláda a cockpitban. Azért nagyjából, mert se szépen lecsiszolva, se felületkezelve nincs, mert amíg ilyen "ipari" körülmények uralkodnak a cockpitban, azaz gyakorlatilag az a lakatos-asztalosműhely, addig csak sérülne.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Viszont már harmadik napja ebéd után a padra terített szivacsokon szunyókálok. Ez különösen ma jött jól, mert a hajó alatti hentergéstől olyan mocskos voltam, (pedig kartonlapokkal betakartam a talajt, de akkor is felhordta a földet rá a talpammal, amibe aztán izzadtan egy szál gatyában feküdtem) hogy a hálókabinba be se mehettem. De csak sorjában. Két napi kemény munkával olajemelővel apránként emelve és hébérekkel támogatva megemeltem a hajót úgy 20 centivel az "U" keresztgerendák fölé, melyeken eddig harmadik éve  a kiel talpán nyugodott. Miután ezzel a meglehetősen nehéz munkával végeztem, további mintegy 10-15 cm mély mélyedést kapartam kapával a kiel alá hosszában. Így kb. 40cm hely nyílt a kiel aljának megtisztítására és festésére.  Vasárnap estére a hajó 12 fa, illetve acélcső dúccal kitámasztva, két "I" illetve "U" gerenda csutkán állt, alatta hosszanti talajmélyedéssel.

Ma nekiálltam a kiel fenekét sikítóra fogott drótkoronggal megtisztítani. Mivel az acéllemez eredetileg homokfujás után kapott egy alapfestést, csak apró pontokban rozsdásodott, bár ezeket elég nehéz volt eltüntetni.  Többször is tengeribeteg lettem, mint mindíg, ha hanyat fekve, fejfelett dolgozom, ráadásul a fejem alacsonyabban volt mint a testem és  erősen nyomtam a forgó drótkefét felfelé. Miután ezzel megvoltam az egészet lefestettem egy réteg Epodur HS vascsillámos rozsdagátló alapozóval. Ezután Katepox rétegeket fog kapni. A kiel oldalával együtt fogom az alját is festeni, mert ha csak az alját festem, egy munkafázisban fekve mint ma, előbb utóbb rosszul leszek, muszáj időnként felülni. Ráadásul mindehhez volt úgy 35 fok árnyékban.

Tegnap ismét arrébb raktam a húsz szorítót, újabb két léccel hizlaltam a láda tetejét.

Sose hittem abban, hogy amit az ember elfelejtett, azt pusztán akarattal előbányászhatja az emlékképeiből. Tehát amikor a filmeken a detektív győzködte a tanut, hogy erőlködjön, emlékezzen vissza, mindíg úgy gondoltam, hogy ez hülyeség. Most  megváltoztatom ezt a véleményemet, az ember öreg korára is jöjjön rá dolgokra, addig se hülyül el. Szóval  tegnap áttúrtam az egész hajót, ami nem kis munka, bele is izzadtam rendesen, szóval kerestem az olajemelőt, mert emelném a hajót, hogy a kiel aljához hozzáférjek kényelmesen festeni. Sehol se találtam. Aztán elkezdtem facsarni az agytekervényeimet és egyszercsak beugrott, hogy a baloldali ágy alatt, elől a fenékdeszka alá csúsztattam és még örültem is, hogy éppen befér állva. Közben elment az idő, úgy, hogy az emelést mára hagytam, de szakad az eső, egyelőre itthon dekkolok. Kicsit tartok ettől az emeléstől, mégis csak nyolc tonna körül van az a súly, ami alá oda kell feküdjek, miközben emelgetem. Bár már egyszer csináltam, amikor beállítottam a hajót vízszintesbe, hogy a korlátokat tudjam függőzni.

J-t ezerrel kuruzsolják, ami azért nagyon fontos, persze azon túl, hogy rossz mozgássérültnek lenni, mert egy hónap múlva megyünk Horvátországba vitorlázni és addigra  fontos hogy rendbe jöjjön. Mondtam is a dokinéninek (úgy egy tizessel lehetett fiatalabb nálam) hogy korai még nekünk betegeskedni, nekünk most kezdődik az élet. Nyugdíjas és munkanélküli, ez  a felhőtlen kötelezettségek nélküli szabadság!

10:40 Most jöttem vissza a kórházból. J hálistennek úgy érzi javul. Naponta kap infúzióban valami enyhítő körülményt és gyógytornázzák. Ez a Medárd nagyon bejött. Úgy szakad az eső, hogy ölcájgban mentem az utcára. Pedig egy hét és itt az aratás, Medárd meg csak 10 napja volt. Namármost két eset lehetséges. Mivel májusban is esett az eső, (ami köztudomásúlag aranyat ér)tehát ha Péterpálra eláll akkor rekordtermés lesz, lesz gazdatüntetés, hogy szaréhugyé veszik a búzát, egyre drágul a gázolaj, kérünk támogatást. Ha meg elveri az eső az aratást, jönnek a fellobogózott traktorok megbüntetni a pesti ingyenélőket, hogy azonnal adjanak támogatást, mert a földeken elrohadt a búza, miből élünk meg. Egészen komolyan mondták tavalyelőtt is a hősöktereiek, hogy "ha a paraszt nem szarik, az úr nem eszik". Nagyon kiszámítható ez az agrárium. Érdekes lenne mit szólnának, ha a szállodások kimennének tüntetni, hogy a magas forintárfolyam miatt nem jön a nyugati vendég. Sajnos ma az eső elmosta a hajóemelést, ha netán délutánra elállna, kirobogok átrakni a szorítókat a következő deszkákra.

19:56 Egész masszív a pad, alig hajlik ha ráülök, pedig még 1/3 -a a léceknek hátravan a tetejéből. Ismét felraktam négyet 20 helyen szorítva, kétoldalt culagokkal. És még mindíg szinte pillekönnyű. Lefényképezném a naplóba, de nem találom a kamera akkutöltőjét, lehet lentmaradt Balatonon. Nem bírtam a véremmel és elkezdtem emelni a hajót a tatoldalon, 3 centire jutottam, aztán elkezdett ismét zuhogni az eső, az olajamelő alatti negyednégyzetméteres kazánlemez egyszerűen elsűlyedt a sárban és az emelőnek csak a teteje állt ki a tócsából. Amúgy is macerás az emelés, nemhogy még sárban henteregve, pláne csúszik minden. A hajó kielje acél gerendákon ül, hat helyen 10X10 cm-es fenyőfa dúcokkal kitámasztva a fenék,  a dúcok talaj felőli vége is a hosszú "U" gerendákra támaszkodik, így nem tud a földbe sűlyedni, ezeket a támaszokat még három helyen (jobb lett volna négy, de nincs több hébér) megduplingoltam hébérekkel, az a technika, hogy tizet nyomok az olajemelővel, aztán a kiel alá kazánlemezeket csúsztatok, amennyit emeltem, majd körbejárom a hajót 5 kilós kalapáccsal beljebb ütöm a támaszokat és a hébéreken tekerek 5 kattanást. Csak nem esik a fejemre Amapola azután, hogy annyit tettem érte.

Szép munka a padládázás, mert fával dolgozni eleve szép dolog és ez elég aprólékos ennek megfelelően mint sok más a hajóépítésben ez sem valami haladós. Amikor csak 10 szorítóm volt az volt kevés. Most van már 20, most az a kevés. Nem akarok csavarozni, bár a végén az is lesz benne  pár darab biztosításképpen, de ragasztok minden lécet léchez, így az egésztől nagy szilárdságot és alacsony súlyt várok, nem mindegy, hogy egyre öregedve, mekkora súlyú ládatetőt emelgetek majd.  Namármost amikor elfogynak a szorítók, várni kell egy napot és valami mást csinálni addig amíg le lehet szedni őket és az újabb léceket odaragasztani. Ma például a "más" az, hogy J-t viszem a reumatológiára, mert szegényke nem javul. Reggel éppen csak kirohantam a hajóra átrakni a szorítókat a következő munkafázisra, meg megöntöztem a paradicsompalántákat. Lehet mégis lesz termésem, mert a Toldy Miki hozott palántákat és az enyémből is kinőtt pár amit a vakond (vagy pocok, ürge, vagy mi az ami a föld alatt él és legalább 20 centi hosszú amikor kiöntöm, majd kiásom, mire elszalad) megkimélt.

Most már délután van, J-t bentfogták a Péterfyben, csak úgy mitsem sejtve bevánszorogtunk vizsgálatra aztán már fekszik is egy ágyon és lóg az infúzió a karjából. Szerencsére nincs messze a kórház, így egyszerű volt utánavigyem  a menetfelszerelést, aki nem tudja mi az, örüljön, én álmomból felkeltve is vágom, szegény szüleim nyomán. Kis kórházi szines, miután az iratait visszaadta a nővér, figyelmeztetett, jobb ha hazaviszem őket, mert itt ellopják. 

Mindenféle más dolgom is volt az elmúlt napokban, de azért tegnap a Józsival levágtuk és legyalultuk a gépén a padládák anyagát. Kész  és a helyén van végre a bal padláda bal oldali acélszerkezete, estére le is festettem másodszor.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Elég nehéz volt a deck alatt a hegesztés, épp hogy csak befért a fejem és  még a kezeimnek is be kellett férni a hegesztőelektróda-fogóval, meg a pajzzsal, de valahogy megoldottam. A bordáslemez annak a podesztnek a teteje amin a kormányos ácsorog, hogy kilásson a szalon felépítmény felett, alá pedig a háló ágyainak lábrésze nyúlik be. Minden hely kihasználtatik egy jól megtervezett hajón.

 

 

Tegnap és ma nekiálltam a padláda tetejének baloldali tartószerkezetét összeheszteni. Az alapozáshoz használt  vascsillámos festékhez szükségem lesz higítóra, mert fogytán van. Tegnap kirobogtam Újpestre a Budalakk egyik utódkáeftéjéhez, a Budalakk Innovához. Ugye ahogy sok más régi nagy cég ez is szétesett a privatizáció során mikrovállalkozásokra, de ittmaradt a Révai úr aki nagtudású idős vegyészmérnök, valamennyi Budalakk termék atyja, annakidején őt találtam meg és nagyon jó tanácsokat adott a hajófestéssel kapcsolatban.  A vascsillámossal nincs is probléma, mert az az ő termékük, de a Katepox amit ugyancsak használok, ahhoz is kellett volna higító, kérdem az eladót van e. Azt mondja sajnos nincs, menjek érte Gyálra, vagy hova a fenébe, mert azt a terméket másik Budalakk klón örökölte.  Na mondom kérdezzük csak meg a Révai urat, ott szokott lenni hátúl az irodájában! Egyből monta az okosságot, az Epodur 217  higító a katepoxhoz is jó. Szóval tele az ország az ifjú titánok dicsőségével, aki elmúlt 50 ássa el magát, de ha valami "nincs benne a gépben" megáll a tudomány. Ma kiválogattam a padládák faanyagát és egyik oldalt egyenesre vágtam három deszkát, megbeszéltem a Józsival, hogy holnap felcsíkozzuk a gépén és lenyomjuk vastagsági gyalun. Piszok meleg volt a tűző napon a dögnehéz deszkákkal manőverezni, jól el is fáradtam, most pihenkélek.

Amapola remekül viselte a majd kéthetes magányt, semmi gond, csak a paradicsomültetvényt verte fel a gyom, kicsit kihúzgáltam őket. A kultúrnövények a természet mostohagyermekei, míg a gyomok az édesgyermekei, így azok minden emberi erőfeszítés ellenére növekednek, szaporodnak. A paradicsomra egyébként is rájár a rúd, elöször a magról ültetett palánták amiket féltő gonddal nevelgettünk itthon az ablakban, kiugráltak az edényből, amikor kirobogóztam velük Amapolához, a magról újraültetetteket meg kitúrta a vakond, ahogy nézem tán három-négy ha kikelt és az erős késés miatt csak akkorra fog teremni amire éppen lefagy. Hát ebben a parasztműfajban nem vagyok a toppon.

Szóval minden a legnagyobb rendben, hajó ahogy otthagytam. Ledeszkáztam a baloldali padláda alját. Minden eleme könnyedén kiemelhető, így ha alatta takarítani, festeni kell nincs akadálya. Egyelőre így marad a kőris anyag, de a végén alaposan leápolom majd lenolajkencével és lelakkozom, mert  nem tudom teljesen vízzáróra elkészíteni a tetejét, illetve olyan körülményes lenne, hogy nagy esőben, vagy felcsapódó hullámpermetnél ne menjen bele egy csepp víz se, hogy inkább nem kínlódok vele, ami fent egy kevés bemegy, az alúl kifolyik, a vitorlázás nem sivatagi sport, itt úgyse lesz olyan holmi ami tönkremegy, ha egy kis vizet kap.

Na ma nekiindultunk hazafelé. Egész jól ment J-nak. Végül is eltekintve az eltekintendőktől egész jól éreztük magunkat. Mielőtt kiakadt volna J dereka átbicikliztünk Balatonfüredre ahol egy kicsit vitorláztunk a Szilágyiékkal a "Suttorán" (Az elöző hajójuk a "Jokkó" volt, éljen Dékány András! Aki nem tudja ki volt azonnal nézzen utána!) Elöző hét szombat -vasárnap  volt a Mihálkovics emlékverseny, az első futam rajtját meg a szemesi bólyakerülést Fövenyesről néztem távcsővel, aztán  (mivel J közölte, hogy dagadt vagyok) elhatároztam, hogy kevesebbet eszem és többet mozgok, átbringáztam Tihanyrévbe a Berbank (mostanában azt hiszem ÁFI) kikötőbe és szárazra próbáltuk inni a "Lázadó" nevű 25-öst a befutó után a "Batyus" kormányossal, legénységével (egyikük a Méder Pista, aki a földkerülő Méder Áron papája) meg a Frigyer Attila+legénysével. Jól esett kicsit találkozni a régi flottatársakkal és beszívni a verseny hangulatát. Nem mondom, hogy nem éreztem vággyal teljes nosztalgiát, de valamiért valamit, ha nem hagyom abba a versenyzést és nem koncentrálok kizárólag Amapolára, sose érem el a célom. Visszafelé, mivel odafelé a parti út elég hoszú volt, a hegynek felfelé a falun át az Apátságnak vezető rövidebb, de hegynek felmenő úton pedáloztam, bevallom kéteszer le kellett szállnom és vagy 100métert tólni, mert kifogyott a szuflám. Mire visszaértem a falumba a fenekem meglehetősen sajgott és iszonyatosasn elfáradtam, de hát a zsírégetés nem megy másképpen. Máris karcsúbbnak érzem magam.

Valamikor úgy kb. 15 éve egy sajmeggy fácskába, melynek magját a kerítés tövébe pottyanthatta egy madárka és ott kikelt, beleszemzettem germerszdorfi cseresznyét (szegény Bandi bácsi azóta meghalt székely ember fájáról kaptam a szemeket és egyikük csodák csodája megfogant, pedig elöször csináltam ilyet) ami úgy négy éve már termett egy keveset. Csoda finom a termése, nagyszemű sötét mézédes, csak egy a bökkenő, a madaraknak is izlik, egyszer a legelején ettünk belőle, azután egy szemet se, mind leették a rigók és a seregélyek. Na elhatároztam, hogy ennek végetvetek és a Tengerész régi 4m-es bummját felállítottam a fa mellé egy- a MAHARTos régi munkáskabátomból és egy IBIS VOLGÁs kertésznadrágból, meg némi szalmakalapból, jégergatyaszárból applikált- madárijesztőt rögzítettem rá. Ő a Rigójancsi.    Az utca felőli képen jól látszik, ahogy a kerítés fölé magasodva kitárja karjait a fa lombkoronája felé. Eredmény: azon az  oldalon megmaradt a cseresznye, legalább egy kiló jutott nekünk, de a túloldalról már nem volt félelmetes a madaraknak, mert ott mindent felzabáltak. Jövőre két madárijesztőt kell csináljak.                                                      

                     

Belevágott J. derekába a lumbágó, hexenschusz, idegbecsípődés, vagy amit akartok. Balatonon pont mielőtt hétfőn haza indultunk volna. Egyelőre maradunk, se hajóépítés, se naplóírás (ezt egy internetshopban írom) maszírozom, kenőcsölöm, amíg nem tudom behajtogatni az autóba (tetőcsomagtartón deszkára kötözve nem akar jönni) maradnunk kell.

Nem kis örömmel másztam ki a cockpitból délután, két réteg epodur vascsillámos festékkel alapozva így néz ki a bal oldal deck alja.                                  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ahogy a vízleeresztő nyílásokon a vakuvillanás ellenére  betűző napfényből is látszik, meglehetősen meleg volt ma. Az oldallemez ami kívülről fekete, olyan forró volt, hogy a festék percek alatt száradt meg.    A feneke kap még két réteg katepoxot , ez az epodurral, amit a legjobb korróziógátló alapozónak vélek vasra a vízáztatta felületre megnyugtató tartós bevonatot ad. Fedőréteg Rezakril 2K lesz, bár a padláda alatt azt hiszem csak a katepox  marad, ott nem kell UV védelem.  Jobboldalt a parti csatlakozó dugalja és a baloldali üzemanyag betöltő csonk látszik.          

Bent vagyok a cockpitban a deck alatt harmadik napja. Már annyiszor bevertem a fejem a jó kemény vasba, pedig igyekszem vigyázni, de tele a fejtetőm sebekkel... Szóval az acélszerkezetet állítom össze ami a padláda fenekét tarja a cockpit padlója felett. Mondjuk vigyázni kell majd, nehogy valami beguruljon alá, mert egy méter mélyről kell kipiszkálni, ha elgurul a hajó oldallemezéig. A vízkifolyókat majd a ládába bebújva lehet lezárni,elég macerás megoldás, de nem jut jobb az eszembe, hacsak nem csinálok valami "távműködtetést". Ezen még gondolkodom.  Ma úgy jöttem el, hogy lefestettem kétszer, mielőtt holnap helyére hegesztem. Aztán a fenékkel és oldallemezzel együtt újabb festékrétegeket kap. Nagyon alaposan mázolok, egy profi festő meghökkenne, ha látná hány réteget és milyen előkészítés után kenek fel, de vashajónál az ember nem lehet elég alapos, így is előbb-utóbb a rozsda győz. Én az utóbbra hajtok. Van egy tengerészmondás, nemrég épp a Veperdi Bandi idézte (amúgy a "Darmol" gyerekkorom hashajtójától lopták) "amíg ön alszik, a rozsda dolgozik". A tengeren a matrózok állandó foglalatossága volt a rozsdaverés és festés. Ezt kapták a fahajók kimúltával a decksikálás helyett.

Mindenféle csiklő-csukló klappantyúk jutottak eszembe a vízkifolyó nyílások lezárására, aztán sorban elvetettem valamennyi jó sok munkával megcsinálható változatatot és csináltam négy kengyelt 40X5-ös laposvasból, a közepükbe 10-es menetet fúrtam és kettévágtam a boylernek felhasznált szódásballon levágott füleit. Így lett a két fülből négy "L" alakú 10mm vastag nyersanyag, melynek az egyik szárára menetet vágtam, így remekül lehet puszta kézzel ki-be hajtani a kengyel furatába. A kengyelekbe fogok faragni egy-egy köris deszkadarabot, ráragasztva egy gumilapot és a csavarral rászorítom a lyukra, sose nyomja be a víz.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Fel is hegesztettem két kengyelt a bal oldalra, aztán nekiálltam kitalálni és kiszerkeszteni a baloldali padládát a cockpitba. Meg lesz emelve a padlója 6-8 centire, hogy alatta ki tudjon folyni az esővíz, ülőmagasságú lesz, 55cm széles és 2m hosszú,  akár aludni is lehet rajta és elnyel egy csomó cuccot. Acélszerkezet fogja tartani és kőrisfából lesz, a teteje sikaflexszel fugázva.

Gondba voltam, hogy hegesztem meg a gépházban egy teljesen "odaláthatatlan" helyen a tolócsapágy rögzítő lemezeken a toldásokat. Ráadásul ha "mellélövök" odahegesztem a mellette lévő csavar fejét, nem lehet többé szétszedni. Na azt találtam ki, hogy kikapcsoltam a trafót, kitapogattam a helyet,  odaillesztettem az elektróda hegyét és rányomtam. Ezután miközben nyomva tartottam mozdulatlanul, bekapcsoltam a trafót. Egy pöttyben odahegedt. Utána kihajtottam a csavarokat, kivittem napfényre és satuban rendesen meghegesztettem.Kicsit macerás volt  a trafót ki-be hurcolászni, de  mind a négy tökéletes lett. Vidáman összeraktam a teljes kihajtást és mitagadás igen megvoltam magammal elégedve, amikor szépen hagyta magát megforgatni, persze csak kézzel, forschriftosan meghúzott tömszelencével. Mondjuk itt zsírtöltésű tönkcsőnél azért a tömszelencének nincs akkora jelentősége, mint a víznél, ha megjelenne a zsír, csak utána kell húzni, nem olyan kellemetlen, mintha a víz folyna befelé a gépházba.

Elkezdtem a felvonulást a külső festéshez. Mivel a hajó fenékkel kezdem, illetve hát folytatom, ahol két éve abbahagytam, a hajó alatt tárolt száradni felrakásolt körisfa deszkákat kezdtem el kipakolni. A nagyját bedutyáltam a többi deszka tetejére a trapézlemezekkel letakart rakásra, de három szál nem fért be, így Bélával becipeltük a VIZA rakterébe, ott nem ázik ha esik az eső. Nemsokára eljön az idő, amikor dörzslécekké és a mestersort felülről lezáró párkányléccé alakulnak. Aztán elkezdtem a szalon felépítmény tetején lévő anyagot lehordani a trapézlemezek tetejére. Szigetelő keményhab lemezek, alu és rozsdamentes lemezek, bakelit tábla maradék darabok, megam se gondoltam volna mennyi minden összejött. Aztán nekiálltam a cockpit bal oldaláról kirámolni az anyagokat, mert amíg tart a nyárfavirágzás kívül nem tudok festeni, de idebent  talán igen. Itt ugyanis még csak az első réteg tűzálló alapozó festék van fent. Előtte, mivel hegeszteni kell, ki  kell találjak még valami frappáns zárószerkezetet a 4db 50mm átmérőjű nyílásra, amiken az esővíz kifolyik a cockpitból, de ha vitorlázok, megdőlve a lee oldalon víz alákerülhetnek.

Tegnap reggel szakadt az eső, nem volt kedvem a robogón elázni, tartottam megint egy lektorálós napot. Ezt quasi pihenőnapnak gondoltam, de az asztalnál üléstől megfájdult a derekam.  Sokadszorra is megállapítom, hogy nem való nekem csak a munka. Ma reggel már kilenckor a gépházban gubbasztottam összerakandó a tengely-tömszelence-tengelykapcsoló-Hardy tárcsa- irányváltó egységet. Kiderült, hogy nincs szerencsém, amikor annakidején összeraktam, bizonyára nem húztam meg eléggé a tengelykapcsoló körmös anyáját a kúpos tengelyvégen, legalábbis mással nem tudom magyarázni, hogy most , miután keményen meghúztam, valamiért 3mm-el hibádzanak a tolócsapágy rögzítésénél a furatok. Aztán hamar átértékeltem a dolgot, mert igaz, hogy pár órás pluszmunka most rendbehozni, mert kicsit szét kellett vágjam a tartólemezeket, ráhegeszteni toldást, újra illeszteni, gépházban kell majd hegeszteni ismét, szorongatott körülmények közt, kész se lettem vele estére, viszont még mindíg sokkal jobb most "teljes fegyverzetben" hazai bázison rendbehozni egy hibát, mint ha menetben lazul le valahol a tengelykapcsoló, fene tudja milyen hajózási helyzetben. Így inkább szerencseként fogom fel a dolgot, hogy a hibám most "jött ki". Merthogy az nem kérdés, hogy a reteszkötésű tengelykapcsolónak kőkeményen fel kell ülnie a kúpos tengelyvégre, ott nem lehet lötyögés. Jól összekentem magam a gépházban, de mivel kíválóan működik a sajátgyártmányú villanyboyler és a head, így felfrissülve patyolattisztán robogtam haza.

Most meg GÉVA gombát fogunk vacsorázni,  soha nem ettem még azelőtt, ezt szedte egy mocsári fűzfáról az Ervin tegnapelőtt,  egy taplógomba fajta, sose jutott volna eszembe, hogy ehető, de tegnap és tegnapelőtt tojással ettük, most meg a maradékát rántva, csoda finom, fehérbort iszunk hozzá, a majonézhez ki kellett bontani egy üveget. Hát élet ez? (NANÁ)

Tegnap "itthonos" napot tartottam. Több oka is volt, hogy egy napra elhanyagoltam Amapolát. Egyrészt még mindíg kutya fáradt voltam a "zsírfürdőtől", másrészt megpróbáltam valamit feldolgozni az itthoni restanciámból. Ennek legjelentősebb tétele a Bisset könyvek lektorálása, bár én nem használok szivesen ilyen nagy szavakat, csak csinosításnak, csiszolgatásnak, reszelgetésnek nevezem. Arról van szó, hogy élt egyszer egy csodálatos angol ember, úgy hívták James Gordon Bisset, aki 15 éves korában kezdett hajózni tisztjelöltként egy Horn fok kerülő bark hajón és 64 évesen mint Sir James Bisset a Queen Elisabeth kapitánya és a Cunard társaság commodoréja vonult nyugdíjba. Több könyvet és publikációt írt, de összefoglalóan minden hajósember szivét megdobogtatóan tartalmas életének történetét megírta három kötetben, melyeknek nagyon leszegényített változata kivonatosan, ráadásul német fordításból fordítva megjelent magyarul is 1967-ben. Hajózott vitorlásokon, gőzhajókon, két háborúban csapatszállítókon, ott volt mint második tiszt a Carpathia utasszállítón, amelyik a Titanic túlélőit megmentette. Egyik kedvenc könyvem, gyakran elolvastam és mindíg sajnáltam, hogy magyarul nem jelent meg a teljes fordítása a három kötetnek. Nos egy évvel ezelőtt amikor több magamfajta (vagy még magamfajtább) kivénhedt tengerésszel a Németh Sanyi épülő hajója mellett buliztunk megismerkedtem  Veperdi András tengerészkapitánnyal, aki angolból fordít. Beleugrattam egy egészen bizonytalan kimenetelű kalandba, nevezetesen a Rákóczy Pisti barátom és ex vitorlás klubtársam aki Ausztráliában él megszerezte az eredeti  trilógiát és elküldte nekem, én meg odaadtam a Veperdi Bandinak, aki fordítja, én meg legjobb tudásom szerint lektorálom. Menet közben beszállt még az Ákos Gyuri, akit én mégcsak nem is láttam soha szinről szinre, de hobbija a régi vitorlások és amikor a Tengerész Egyesületben összefutott a Veperdi Bandival és szóba került a könyv, mint a huszárló, ha meghallja a trombitát rohant neki a témának, így lett még egy angol "kötélszakfordító". A vállalkozás azért bizonytalan és nélkülözi a reményteljes kimenetel valószinűségét, mert ehhez a "rétegkönyvhöz" kiadót találni eléggé reménytelen manapság. Tehát nagy valószinűséggel csak lelkesedésből dolgozunk, legkeményebben persze a Bandi, akié a fordítás, ráadásul elég kacifántos angol szakszöveg, nem egy könnyed ponyvaregény 600 szavas szókészletből összelapátolva.

Szóval a Bandi az első kötettel  ( a címe "Sail Ho!" ami magyarul  tán leginkább "Vitorla a Láthatáron"-nak fordítható, szóval ahogy a figyelő őrszem felkiállt amikor meglát egy másik vitorlást)  végzett, menet közben fejezetenként átrágtam és visszaküldtem neki, aztán ezt tette az Ákos Gyuri is és ebből lett a végleges fordítás. Közben nekilátott a másodiknak ("Tramps and Ladies", ami "Csavargók és Úri Hölgyek"-nek fordítható, szóval a rozsdás árúszállítóktól a büszke utasszállítókig terjedő pályájáról szól Sir Jamesnek, az angol, ha meg akar tiszteni egy hajót, azt mondja "She is a proud Lady)ebből is az én gépemen parkol már az első öt fejezet, de miután Amapolával bíbelődtem egyfolytában, meglehetősen lemaradtam a lektorálással. Szóval tegnap ezt a lemaradást próbáltam csökkenteni. Tényleg, ha netalán valaki olvassa ezt a naplót és mellékesen van egy könyvkiadója, két hónap és kész mindhárom kötet!

Ma beépítettem a deckbe az édesvíz betöltő csavaros szerelvényt. Éppen ebéd utáni álmomból ébredeztem, amikor hallom a nevemet kiabálni. Kinézek, hát Török Ervin a vizen speciális járművével, egy kenu és kajak alkotta katamaránnal. A kisdunán járt látogatóban és a zsilipelés előtt  volt pár perce, bekiáltott hozzám a vízről. Gombát is hozott, amit menet közben szedett valahol. Viszonzásul kirobogóztam a zsiliphez és még a kimenő zsilipkapu után is beszélgettünk egy jót már a nagyduna ágban, amúgy hajósmódra. (Hajók és nők aki nem tudná. Az apropót egy a zsilipelést lekésett hetyke motorcsónak adta 40-es félmeztelen kormányosával és mentőmellényes, szőke, szemmel láthatólag "bejáratós" hölgy mancsaftjával)

Az történt, hogy a háló padlója alatti töltőcsövön keresztül elkezdtem benyomni a maradék zsírt. Amikor rányomtam úgy ötvenet, bebújtam a gépházba és láss csodát jött kifele a zsír a csapágy és a tengely közt a tömszelencébe. Na megnézem a külső véget is, hát ott is nyomul kifelé a kenőcs. Amikor levettem a zsírzót a csatlakozóról, a csőből elkezdett kifelé kunkorodni a zsír. Mit jelent ez? Nos azt, hogy levegő rekedt a zsírba. A zsír folyadék, ami összenyomhatatlan. Ha a nyomást elveszem nem szabadna kifelé mozdulnia. Ha mégis mozdul, az csak a bentrekedt levegő tágulásától lehet. Utánaszámoltam a pontos méretekkel, miután tegnap a rézcsővel megmértem a mélységet, 3,7 liter a zsírral feltöltendő üreg. Ami már bement legfeljebb csak kicsit több mint 3 liter. Tehát legalább fél köbdeciméter levegő maradt a csőben. Ezen alaposan el kell gondolkodjam. Mondjuk az, hogy van a rendszerben rugalmasság, alapjábavéve nem baj. Csak akkor okozhat gondot, ha a légbuborék pont elvándorol a csapágyhoz és így az kenés nélkül marad. De ennek a valószinűsége azt hiszem csekély. De én a csekély valószinűségeket se szeretem hajón. Pillanatnyilag jobb ötletem nincs, mint hogy ráhúzom a belső tömszelencét és benyomok még vagy két liternyi zsírt az utántöltő nyíláson keresztül, ami a gépházi véghez egészen közel van, ráadásul a feltöltés is onnan indult, tehát ott biztos nincs levegő, ami kijön a propelleroldalon, felfogom egy edényben, így nem vész kárba, viszont reményeim szerint kidolgozza a levegőt. De legalábbis a nagyrészét. Ha csak egy kicsi marad bent, az már nem okozhat gondot.

Hogy érthető legyen mindaz amit tegnap és ma írtam, egy ábrát próbáltam a Windows rajzolóprogrammal készíteni, ez sikerült.

Na jól lemaradtam a naplóval. Az volt, hogy betörtek szinesfémgyűjtők J. szüleinek erdőkertesi nyaralójának pincéjébe. A pinceajtó szögvas keretre popszegecselt aluminium lemezből van. A tolvaj mágnessel  deríti fel és pajszerral szerzi meg a zsákmányt, itt félúton elunta, sok volt a popszegecs, csak kitörte a zárat és elvitte a fűnyírógép kábelét, OBI-ban 600Ft, kap érte 10-et. Szóval hétfőn kimentünk Amapolára, nekiálltam a tönkcső zsírral való feltöltésének előkészítéséhez és beraktam a kocsiba mindent ami pinceajtó újjáépítéséhez kellhet. Kedden reggel kimentünk Erdőkertesre, Keret szétvág, hegesztődik részben új vasból, új zár bevág, lemez kiegyenes, sok lyukba popszegecs behúz, szóval ráment a nap, jöhet megint  a raboló. Este visszaautóztunk a hajóra és kint aludtunk. Aztán annyira nem volt kedvünk hazajönni, hogy kint aludtunk szerda és csütörtök éjjel is, csak az imént jöttünk haza, de csak a megválaszolandó mélek, a virágok megöntözése meg a naplóírás miatt, amúgy semmi kedvünk se volt hozzá. Azt kell mondjam hajón lakni még a parton építés közben is SOKKAL jobb mint itt a kies hetedik kerületben a másodikon. A TESCO-ban vett grillcsirke remekül megfér a hegesztőelektródák mellett a konyhapulton.

Szóval a tönkcső. Aki nem tudná esetleg, ez az a cső, ami be van hegesztve vízmentesen a hajófenékbe és rajta keresztül megy a hajócsavar tengelye. Két végén siklócsapágy perselyek vannak a csőbe préselve. A kishajókon többnyire a csapágyak gumiból vannak és a víz keni őket. A belső végén a tönkcsőnek tömszelence akadályozza meg a víz behatolását a gépházba. Sajnos az a helyzet, hogy ha a hajó sekély, hordalékos, iszapos vizeken hajózik, mint én is tervezem a belvizeken, a gumicsapágyak hamar kikopnak, a vízben lebegő homokszemcsék mint a csiszolópaszta működnek.  A Dömel Vilivel (aki hajómérnök) annakidején beszéltünk erről és fenti okokból lemondtam a vízkenésű gumicsapágyakról, helyette bronz csapágyakat esztergált a Rezső, amiket még annakidején a Novotel konyháján a gázzsámolyon felhevített acél hüvelyekbe betóltam, amik kihülve rázsugorodtak a perselyekre. A két acélhüvelyt a tönkcső két végére felhegesztettem, a belső végen van a zsinóros tömszelence. A rozsdamentes acél tengely kenése zsírral történik, melyet egy erre a célra szolgáló, a tönkcső menetes furatához csatlakozó csövön keresztül zsírzópréssel kell utántölteni a hálókabin badlója alatt. A tengely és a tönkcső belső fala közé préselt zsír a bronz perselyekbe furatokon kersztül jut be a siklófelületre. Mindent nagyon jól kitaláltam, megterveztem, a Dömel Vilivel átbeszéltem annakidején, csak azt nem gondoltam végig, a zsír utántöltő nyílásán keresztül fejjel lefelé a bilgében hogy fogom bejuttatni a majd  öt liternyi zsírt amivel az egész rendszer alapból indul. Merthogy az utánkenés csak egy pumpálás a zsírzóval naponta ha a hajó menetben van, na de az induló mennyiség?! A tervezéskor az oly teoretikus probléma most vált megoldandó feladattá. Elég régen gyártom az elméleteket, első ötletem az volt, hogy fúrok pár menetes lyukat a méteres tönkcső hajófenékből kilógó részére, azokon keresztül betöltöm a zsírt, majd a furatokba csavarokat hajtok és a végüket kívülről lehegesztem. Elvetettem. Egy zsírral teli csövet kívülről hegeszgetni, hm....  Aztán azt találtam ki, hogy viszahúzom a tengelyt a gépházba, ehhez persze ismét ki kellett szedjem a tolócsapágyat és az irányváltót és kívülről egy méteres vörösrézcsövet (még a hűtőláda kondenzátorából maradt) benyomok a csőbe a tengely mentén koppig és azon keresztül nyomom be a zsírt. Na de mivel? Hogy ne tartson lehetelenül sokáig, kitaláltam, hogy egy üres sziloplasztos kartusba teszem a zsírt és annak a végét ráapplikálom a rézcsőre. Kiszámoltam 14 kartusnyi zsír kell bele a 310 milliliteresből. Meg is csináltam, de az egy  méter hosszú, 6mm belső átmérőjű csőben a zsír  súrlódási ellenállásának legyőzéséhez olyan erőre volt szükség, hogy inkább visszanyomta a dugattyú mellett a zsírt, mielőtt kibukkant volna a cső végén. Na maradt a zsírzóprés. Volt egy kukázott példányom, csak egy fél napot kellett robogózni alkatrészért a javításához. A Vizáról kölcsönkértem egy 10X1-es menetfúrót, csoda de volt nekik. Második csoda épp volt egy darab sárgarézcsövem 8mm belső átmérővel, ez a vörösrézcsőnek pont a külső átmérője, találtam egy 9-es fúrócsutkát, az egyik végét felfúrtam vele és belefúrtam a 10-es finommenetet, ez ment a zsírzóprés flexi csövéhez,   a másik végébe meg beleforrasztottam a rézcsövet. Szóval lett egy  majd két méter hosszú klistélyom, ezzel adtam a zsírbeöntést a tönkcsőnek. Miután a rézcsövet benyomtam a gépházfelőli perselyig, a zsír belülről kifelé töltötte meg a csövet, kinyomva a levegő nagyrészét. Tegnap kezdtem a töltést, ma estére bent volt kb 3 liternyi, (iszonyatosan lassan megy egy adag a zsírzóból kb. 250 pumpálás és kell kb. 20 zsírzónyi)na ekkor megérkezett a zsír a propeller felőli véghez. Kihúztam a rézcsövet és visszadugtam a tengelyt a gépház felől a propeller oldali csapágyperselybe. További töltés már csak a háló padlódeszka alatti utántöltő csonkról lehetséges. Folyt köv. némi erőgyűjtés után. Amúgy így megy ez. Kell hozzá J. is, mert ha használható mennyiséget akarok betölteni a zsírzóba, iszonyatos erővel kell összenyomnom a zsírtovábbító dugattyú rugóját, ehhez csináltam egy célszerszámot, de plusz két kéz lell hozzá.

Apróságokkal molyolok, pl. végre megcsináltam a head ajtajára a nyitvatartó kallantyút és a falra az Armaflexszel párnázott ütközőt, így állandóan nyitva lehet tartani, hogy a szalon felé szellőzzön. Miután végere itt a jó idő elkezdek a hajó külsején dolgozni. Ebben azért még hátráltat a rettenetes nyárfavirágzás, minden tele a szélfújta pelyhekkel, festeni nem lehet még bő három hétig legalább. Így  itt is az aprajával folytatom. Hosszas halogatás után végre elhatároztam hova teszem a hajótestet a galvanikus korrózió ellen védő anódokat. Ez utóbbihoz a Dömel Vilinek van egy holland könyve, amiben az áll, hogy valami relytélyes okból nem szabad a forgáskör által lefedett területre merőlegesen tehát a hajó  hossztengelyének irányba rakni, kivéve a csavar tengelyvonalat. Ennek megfelelően az  egyik hely a csavartengely vége ahova teszek "önfeláldozó fémet". Hosszas spekulálás után a csavartengely kiálló tönkcsövének végére két oldalra fúrtam 8-as meneteket egymástól 50mm távolságra egy erre a célra készített sablonon keresztül. A sablont elrakom és ezután akárhány anódot rakok fel ezen keresztül fúrom ki, így a lyukak biztos stimmelni fognak. Egy volt technikumi osztálytársamtól aki amúgy mindenféle katódvédelmekkel foglalkozik, kaptam egy csomó magnéziumrudat, (amúgy boyleranódok)ezeket fogom édesvízre használni, ha kimegyek tengerre majd cinkre cserélem. Egyébként a hajósboltban háromszor annyiba kerül a magnéziumanód, mint az azonos súlyú boyleranód a vízszerelvényboltban. Van egy nagy darab alumínium sinem is, azt is felhasználhatom tengeren, legfeljebb gyakrabban kell cserélni.

Ugyancsak hosszas halogatás után végre kiszerkesztettem 1:25-ös léptékben a vitorlarajzot, így a behúzópontokat is fel tudom hegeszteni a deckre. Persze biztos lesz a végén hogy valamit arrébb kell rakni, de legalább lesz kindulásom. (igazából úgy néz ki minden bordához teszek egy gyűrűt, ha az egyik nem jó, majd az előtte, vagy mögötte lévő jó lesz) Ugyancsak deckmunka a PB gáz csövének a decken átmenő csonkjának behegesztése. Végre kitaláltam azt is, hogy hol lesz a tuti helye a decken az édesvíz betöltő nyílásnak és meg is vettem hozzá a spéci csonkot. Ha ezek mind megvannak, (és persze a nyárfa is abbahagyja a környezetszennyezést) nekiállhatok a deckfestésnek.

Hú szuper volt! Tegnap kimentünk Amapolára és kivittük a gumibocit, ami már két éve várta, hogy használjuk. Egyszer már kipróbáltuk, de tökéletesen elfelejtettem, hogy kell összerakni. (elöször felfújni és bele a padlódeszkákat, vagy fordítva) Szerencsére otthonfelejtettem a pumpáját, mindjárt kétségbeestem, hogy mehetek vissza érte, de J.nak több esze volt, mondta kérjünk kölcsön a gumicsónakszervizes fiútól, aki nemcsak pumpát adott, hanem becipelte velem a műhelyébe a ladikot és kompresszorral felfújta, miután segített a padlódeszkákat bepattintani, szigorúan felfujás előtt. Belöktük a sólyáról és kieveztem a Vizához, ott kényelmesen bepakoltunk a létráról mellékötve, meg beraktam a motort is. Ez a Tomos már lassan húsz évet szolgált a Tengerész nevű hajómon, de kifogástalanul működik, negyedik rántásra indult. Lepöfögtünk egészen a Duna-Tisza csatornáig, abban is mentünk vagy egy kilómétert, szép emlékek fűznek hozzá, első vizijárművem egy Neptun gumikajak volt és itt sátraztunk vele ifjúkoromban. Sajnos azóta teljesen elvadult a part, nem tartják karban, benőtte a nád,  nem úgy, mint 40 éve amikor homokos lapos partrészek és nem mellékesen tiszta víz hívogatott kikötésre és fürdésre. Azzal együtt csodás volt a vizivilág, rengeteg vizimadárral, alig féltek, egészen meg lehetett közelíteni őket, már kikelt az idei szaporulat első generációja, méltóságteljesen vonulnak a szárcsa és kacsamamák, farvizükön az apróságokkal. Amúgy a csatorna sose érte el a Tiszát, csak a nevében utal a többszáz éven át dédelgetett, majd az 1940-es években megkezdett, de a háború miatt soha be nem fejezett csodás tervre, valahol alant visszaköt a Dunába. Lefelé menet megálltunk egy stégnél kajálni, amikor indítottam elnyíródott a nyírócsapszeg a propellertengelyen. J. aggódni kezdett de énnekem eszembe se jutott, hogy ez bármi gondot jelenthet. A következő stégnél kikötöttem, átmásztam a kapun (ez persze Magyarország, mindenki zár mindent) és egy házban egy fűnyírós embertől kaptam egy palaszeget, meg egy csípőfogót, hogy méretre vágjam. Sajnos nem aluminium volt a szeg, mint gondoltam, hanem horganyzott acél, de szerencsére a svájci bicskám fűrészével le tudtam metélni a fejét, az átmérője meg pont méret volt. Estére hazatértünk Amapolára, a Vizán van csónakdaru, azzal úriasan kiemeltük a dinghit a deckre és szépen lemostuk. Nem is volt nagyon koszos, mintha javulna a vízminőség a két évvel ezelőttihez képest, akkor emlékeim szerint nehezen lemosható olajcsík jelezte a vízvonalat.

Ma ismét vízre szálltunk, célom a vizimadarak becserkészése volt, a Francia öbölig (másik neve Bolgárkertész öböl, gondolom beszédes név, az első vagy igaz vagy nem azt mesélte valaki a mesterséges öblöt francia hadifoglyokkal ásatták) mentünk csak. Nem egyszerű elcsípni a madárkákat. Mármint lencsevégre kapni. Amúgy mindenfelé sertepertélnek, de amint leállok a motorral és mégoly nesztelenül evezünk feléjük, akkor is amire közelbe érünk, valahogy látszólag minden sietség nélkül, de eltünnek a parti rengetegben. Pedig nagyon szerettem volna megörökíteni a szárcsamamát a torzonborz vöröshajú kicsinyeivel, de ennyit tudtam elkapni belőlük.

 

Túloldalt kacsamama legelészik apróságaival, újabb settenkedés. Hiába. Amire odaérünk nyomtalanul beleolvadnak a parti növényzetbe. Árgus szemekkel figyelve evezünk lassan a part mentén. Semmi. Egyszerre csak J. felkacag. Vagy 20-30méterre mögöttünk pedáloznak a túlpart felé, alaposan átvágtak bennünket. De ezúttal hibáztak. A túlpart még vagy 50 méter és motor ellen nincs esélyük. Mielőtt a túlparthoz érnének rákerülnek az SD kártyára.

 

    Kicsit közeledvén az apróságok megijednek.               Most aztán pucolás! Vagy 2-3 métert csapkodnak kurta szárnyacskáikkal és kavarják a vizet, aztán nyugodtan követik anyjukat.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egy másik család úgy látszik bátrabb, mert egyszerűen lencsevégre kaphatók ahogy elmotorozunk mellettük. Persze csak a legkisebb gázkar állással hangyányival a lefulladáshatár felett.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bóbosvöcsökpapa a víz alól szedi a növényeket és viszi párjának, "aki" miközben ül a tojásokon, gondosan elrendezi a még csöpögő építőanyagot maga körül.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A félig vízbemerült farönkön jókora öreg "kagylóhátú" mocsári teknős napozik.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Visszafelé még látunk egy vöcsökpárt, ők előbbre vannak, mint a fentiek, az anya(? szóval az egyik)a hátán fuvarozza két kicsinyét, ők még nem eléggé "vízhatlanok". Nem bolygatom őket fényképezéssel, még beesnek a kicsik a vízbe. Kidaruzzuk a bocit a Vizára, ultrával lemosom, ebéd, alvás és az elcsomagolt hajót és motort elnyeli az ágyam alatti tároló Amapolán. Szép napunk volt ma is.

Szombaton nekiláttam a mosogatóhoz a  szivattyú nyomógombot megalkotni. Hát ráment a nap, sőt kész se lett teljesen.  Mondjuk be kellett mégis robogjak volt munkahelyemre ahol egy titkos ládában (mint az Igazi Trébics, a vagonok és titkos ládák tudója) halomban állnak a jobbnál jobb rugók, keresni megfelelőt. Amikor az ember valamit csinál, kétféle úton lehet elindulni. Kitalálok valamit és keresek hozzá megfelelő anyagot, vagy megnézem a kacatjaimat, plusz kutatok a koponyámban, hol mit láttam elérhetőt és ezekhez igazítom a konstrukciót. Általában a második variációt alkalmazom. Az érintkezőket a Szilágyi Andristól kaptam, ezek remek gyári cuccok, csak a működtetést kellett megoldanom üzembiztosan. Voltak dolgaim amik akár évtizedekig várták amíg belekerültek valami szerkezetembe, de a WC lepumpáló fogantyúja ami helyett a praktikus kengyelformájút alkottam, néhány napot pihent csak a műanyag turkálós lavórban, nem kellett hozzá különösebben élénk fantázia, hogy meglássam benne az eszményi térddel nyomogatható gombot.

Vasárnap kimentünk Erdőkertesre J. mamáját Anyák Napján megköszönteni. Papával ott múlatják az időt tavasztól őszig. Ebéd után mindíg jókat alszom a kerti hintaágyon (jelentős tereptárgy, tisztán kivehető a Google Earthön is) a rigófütty is segít álomba ringatni. Fontos a pihenés, mert amúgy rendkívül idegfeszítő a Papát követni. Ilyesfajta szövegeket kell értelmeznem:"  Amikor a kerítést csináltuk, persze az volt hogy... persze ... naná, ilyenkor derül ki a szomszéd hogy... DE! Azám! Na akkor persze még kicsi volt a gyerek, most meg két méter magas, na az aztán persze hogy a fenébe fér át alatta. Szóval mondom neki... Ne szólj közbe!!! Az nem akkor volt!!!(ez a Mamának szól, aki J.-al beszélget, de a Papa fél füllel kontrollálja) Hol is tartottam? Ja. Amikor aztán mindnyájan megjöttek, akkorra kész is volt minden." Megkérdezném persze, hogy még mindíg a kerítés, vagy már az emésztő, amiről korábban már volt szó, de nem teszem. Számára ez evidens, ha belekérdezek, kicsit úgy néz rám mint gyengeelméjűre, korábban már leszoktam róla, nem szeretek égni, így csak bólogatok, mint Galamb  a Troppauer Hümér verseit hallgatva.

Este aztán ahelyett, hogy haza mentünk volna kimentünk mindketten Amapolára élvezni a langymeleg estét. Kint is aludtunk. Hétfő reggel J. még aludt miközben befejeztem a nyomógombot, íme az eredmény.                                                                                                           

Az exWC gomb egy rozsdamentes-, a bútor keretén átmenő 8mm átmérőjű tengelyt mozgat egy-, az érintkezőkbe építettnél jóval erősebb- rugó ellenében. A tengely átmegy a barna érintkezőtömb mögött és a jobb oldali  végén szabaddá teszi a nyomásra bontó érintkezők ("kigomb") kis bütykét, így a két párhuzamosan kapcsolt érintkező zárja a szivattyúáramkört. Azért jó ez a megoldás, mert a nyomógombra gyakorolt erő nem jelenik meg az érintkezőkön, nem lehet túlerőltetni, vagy nem eléggé megnyomni. A kapcsolást a gyári szerkezet végzi. Mindíg bajom van hely szempontjából a mosdó, mosogató alatti szekrényekkel. Gyakorlatilag a szekrény nagy része használhatatlan a nagy marha szifon, meg az összevissza tekergő csövek miatt.  Hajón különösen értékes minden liternyi tárolóhely, ezért  egy mosógép lefolyó csatlakozóelem, meg egy azt alúlról lezáró rozsdamentes lemez, némi hegesztés, sikitózás segítségével kiküszöböltem a szifont.                                                                       

A mosógépcsatlakozó csonkja ugyebár oldalt áll ki és egy háromnegyedcollos csődarabbal egy réz könyökön keresztül csatlakozik a hűtőláda majd a WC mögött futó 38mm belső átmérőjű lefolyócsőhöz. Ha dugulás lenne a Rákóczy Pisti módszerével (gumicsónakpumpa) könnyedén elhárítható, de a 3/4 collos cső le is bontható egyszerűen. A vastag cső biztos nem fog eldugulni.  Hm. Legalábbis remélem. Továbbá helytakarékos a hideg és meleg vízcsövek hozzávezetése, melyeket a szekrény oldalfalára húztam el.

 

 

 

 

Jól látható jobb oldalt a cirkulációs vezeték bekötése a melegvízcsőbe. Balról  a  hidegvíz csöve kanyarodik melléjük. Kinyitva az ajtót ,látható, hogy  semmi se áll az útjába a telepakolásnak. Lesz benne egy polc keresztben.

Jobb oldalt a kék fogantyúval a cirkulációs remekmű csapja.

   

 

 

 

 

 

   

 

 

 

 

 

 

 

 

J.térddel nyomja a gombot.                                                      És az első mosogatás.

 

Idén is lesz paradicsomültetvény. Fellelkesülve a tavalyi sikeren, duplájára növeltem az ágyás méretét. Mondjuk nem nagyon kívánkoznék parasztnak, amire felcsákányoztam és ástam a mintegy 5-6m2-t beleizzadtam. Gyerekkorom diadalmas hiradórészletei jutottak eszembe a Szovjetúnióból, a szűzföldek feltöréséről. "Arcom veritékével" a paradicsom(ba)ért! Aztán annyira jó volt a hajón, hogy maradtunk még egy napot, csak ma este jöttünk haza. Amúgy is szakadt az eső délutántól. Kinek van kedve kibújni a zegernyébe a barátságos hajóból? Hétfő délután teljesen spontán (tehát segítségem nélkül) két  szép nagy csiga randevúzott a hajó mellett a manőverplaccon. Bár egész este és éjszaka zuhogott az eső, nem zavarta őket a nászban. Ma reggel már úgy tünik búcsúzkodtak.               

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ma alámerültem a gépházba és a gumicsődzsungelt rendeztem. A motor hűtőrendszer, plusz használati melegvízelőállítás, plusz szalon fűtés összevissza tekergő  kígyói közt mint egyszemélyes Laokon csoport  kűzdöttem. Két csövet a mennyezetre függesztettem, másik kettőt a hátfalra paszíroztam fel, valamennyi vezetéket és kábelt is öszekötegeltem, ennél jobb megoldás  sajnos nem lehetséges. A gépház sose lesz táncterem. Előtte tépelődtem valamiféle bilincseken, aztán lyukakat fúrtam a bordák talpába és sima kábelkötözővel odahuzattam a csöveket. Ha kábelhez jó (meg a bűnözők gyorskötözéséhez) gumicsőhöz is jó lesz.  Volt egy csatlakozás nagyobb és kisebb átmérők közt  a motor fő hűtőkörében amit még valamikor tavalyelőtt sima acélcsőből csináltam, de rondán berozsdásodott belülről, miután vagy másfél évig nem volt benne víz, csak az alulról jövő vízpára, most hegesztettem helyette rozsdamentesből egy másikat.

Ja majdelfelejtettem. A zuhany vizét a "graywatertankból" egy 12V DC fenékvízszivattyúval dobom ki. Ezt már egy éve úgy működtettem ideiglenesen, hogy két drótot összeérintettem. Lassan eljön mindennek az ideje, hétfőn este vége beraktam egy kapcsolót.

Leánykorában egy kidobott számítógép tápegységének főkapcsolója volt, tehát ez is kukázott holmi, de nagyon szépen mutat a head falán az árbocba menő kábelek kötödobozának tetejébe építve a fénycsöves fali lámpa alatt.

 

 

 

 

 

Holnap kivisszük a gumidinghit a hajóra és barangolunk is egy kicsit vele a Kisdunán.

Véletlen kinyitott a bolt. Tényleg. Robogok arra csupa remény nélkül és lám, kint a tábla "NYITVA"  Gyorsan bemegyek, senki. Köszönök, kiabálok, "Lopják a boltot!" a galériáról előkászálódik a hölgy, mondja, "Zárva vagyunk. - Hát a tábla? -Hm.... " Na vettem bilincseket és a konyhában működik a hideg, meleg víz, + lefolyó, meg a tágulási edény is OK. Délután különösebb gond nélkül behúztam a szivattyú működtető gomb kábelét a főkapcsolótáblától, holnap valami  gombot kell alkossak, amit a headéhoz hasonlóan combbal lehet működtetni. Mivel nem akarok többé bemenni a volt munkahelyemre esztergálni, nem lesz egyszerű.

Hehe a hülye nyugdíjas! Mindíg hencegek vele, hogy nekem már minden nap egyforma ünnepnap oda se bagózok a naptárnak. Tegnap csak azért nem tudtam befejezni a vízszerelést a szalon konyha részében, mert elfogyott az AWAB(ABA? hol ez, hol az van ráírva) bilincsem. Sebaj gondoltam, majd holnap veszek reggel kifele menet. Miközben ma május 1.-ével négynapos ünnep és bolttalanság kezdődik. Ennyit a vízszerelésről. Pedig tegnap még példálóztunk a Vizán,  Mikivel és Bélával, hogy nem sörrel és virslivel, hanem munkával fogok ünnepelni, de valahogy nem ugrott be hogy az már holnap lesz. Bosszúból kisétáltunk a Városligetbe, jutva eszembe sok felvonulásos május "eggy" amikor néhányszázezredmagammal erre jártam(tunk) felvonulván. Aki kapott jutalmat, annak quasi kötelező volt. Még a Vegyterv, akkori munkahelyem nagy marha emblémáját is volt, hogy cipeltem fiatalként. Nem volt olyan vészes. Közben felüdülésképpen fogdostuk a lányokat. Szóval ébredés után nosztalgiatúrát tettünk a ligetben, nekünk csak pár sarok. Mégiscsak volt ha nem is sörvirsli, hanem sör és debreceni és sült kolbász. Azt reggeliztünk. Közben bámultam az embereket. Csodaszép értelmes arcú kissrácok, szinte érthetetlen, hogy lesz belőlük az a sok ostoba randa felnőtt. Kezd tiszta amerika lenni. Tízből nyolc ember undorító dagadék. Egy csillogószemű gyönyörű kislány szüleire tekintve öszenézünk J.-al, szegény gyerek, megérdemelte volna, hogy jobb helyre szülessen.  Két sor sátorban különböző sérült gyerekeket pátyolgató karitatív szervezetek, alapítványok árulják a gyerekek által készített holmikat. Nagyon nem értek egyet vele. Azért (is)fizettem adót egész életemben, hogy az általam etetett itatott államgépezet minőségi módon gondoskodjon a sérült állampolgár társaimról. Ne engem tegyenek ki annak, hogy  épkézláb voltomat szégyellve szemlesütve alamizsnálkodjak szerencsétlenek által gyártott kacatokért, a sérülteket pedig ilyen tevékenységre kényszerítve megalázva, (ahelyett, hogy lennének nekik való "igazi" munkahelyek) miközben politikusoknak álcázott milliárdosok  tömik saját és klientúrájuk zsebébe a "népvagyont". Hangsúlyozom, pártállástól függetlenül. Ez nem jobb és baloldal kérdése. Ez a politika és a demokrácia kelevénye. Nem kell hozzá CT és ultrahang. Fertelmes seb ami látszik.

Évek (tán évtizedek)  óta nem ettem használható debrecenit, ez egész jó volt. Viszont visszafelé betértünk a Paprika vendéglőbe, mert felcsigázta érdeklődésünket az utcai étlapon szereplő halászlé. Karácsonykor ettünk utóljára, az hibátlan volt, mert J. főzte. Na kérdezem a pincérnőt, persze azt mondja finom. Próbáljuk ki! Kiábrándulás. Az alap rendben van, ugye azt külön főzik és utólag teszik bele a halszeleteket. De félig nyers a hal. Ehetetlen. Szégyen gyalázat, nem változik itt semmi, ahol van, a főútvonalon (Paprika vendéglő Dózsa Gyögy út 72) úgyis bejön a vendég. Ha szart adnak neki, akkor persze nem jön többet, mint mi se, de majd jön más palimadár. Amikor elmondom a pincérnőnek, hogy félig nyers a hal, ettől ehetetlen a leves, ezért hagytuk ott,  csak annyit mond "köszönöm". Se egy elnézést, se valami kompenzáció felkínálása, (24 évet húztam le szállodásként, ilyenkor ez a szabály, vendég nem távozhat elégedetlenül) szóval ilyen kocsmákkal képzeljük magunkat betörni Európa túristabizniszébe. Ahol egymást tiporják a görögök, olaszok, franciák, hogy fogják meg a vendéget. Siralmas. Azért valami változott, nemcsak a felvonulás. Tiszta a WC. Ez annakidején elképzelhetelen volt. De 4000Ft-ot csak hugyozásárt otthagyni nyugdíjból egy kocsmában nekünk luxus.

Az a helyzet, hogy miután üzembe helyeztem a villanyboylert, valahogy gondoskodnom kell a víz tágulásának helyet adni. Korábban egyrészt nem üzemelt, másrészt ha a napboyler melegítette  a vizet a rugalmas gépházi boyler engedte a tágulást. Most viszont,  a szódásballonból gyártott boyler nem változtatja a térfogatát és miután a rendszert teljesen légtelenítettem csak a műanyag csövek képesek némi rugalmasságra, de ezt nem akarom állandóan próbára tenni. Ma ráraktam egy manométert a napboyler leeresztő csonkjára és megmértem a rendszerben a nyomásviszonyokat. Ha beindítom a szivattyút a rajta lévő nyomáskapcsoló 2,5 bar-nál kapcsol le. Minden nyomást elengedtem, elzártam a csapot és bekapcsoltam a villanyboylert, amire kikapcsolt 0,5 bar nyomást "tágul bele" a víz a rendszerbe. Mondjuk ez nem jelentős, amikor alkalmanként 2,5 bar is van benne, de ha  mondjuk egyszer úgy döntenék, hogy kényelmi szempontból átállok hidroforos üzemre, tehát a nyomáskapcsoló állandóan tartja a 2,5 bar-t és a csapok nyitogatásával fogyasztok, nem nyomógombozással és mondjuk hidegebbről indul a víz, és megemelem a boyler hőmérsékletet is, lehet a tágulás okozta nyomásnövekedés  akár + 1-2 bar is, amit már nem szívesen engednék rá a hálózatra. Bár valószinűleg ez túlzott precízkedés részemről, de mivel éppen van egy kis-, amúgy családi ház központi fűtéshez való tágulási edényem (korábban is erre szántam, de az első rugalmas boyler amit most kihajítottam feleslegessé tette), kivittem az autógumishoz és felnyomattam 1,5 bar-ra, de ahogy most jobban végiggondolom, holnap rányomok még egyet. (lám erre is jó a naplóírás, átgondolom mit tettem és egyetértek e még vele) Csináltam neki egy tartót, amit lefestettem, holnap ha megszárad, felszerelem a gépházban. A tágulási edény jelentősebb nyomásemelkedés nélkül pufferolja majd a hőtágulás során keletkező néhány deciliternyi vizet, 2,5 bar alatt pedig semmilyen módon nem fogja befolyásolni a nyomásviszonyokat. (amikor elsőre 1,5-re találtam ki úgy gondoltam dolgozzon egy kicsit a gumilabda a fazékban, de most meggondoltam) Nekiláttam összeszedni az apróságokat a konyhai mosogató bekötéséhez, szinte mindenem van, mert már vagy két éve, hogy bevásároltam ami kell, csak egy tömítés hiányzik  a lefolyóhoz, meg két 3/8-os csatlakozó. Ez idáig a mosogató lefedve szerszámos pultként üzemelt, de ha többször is kint leszünk ne kelljen már Juditkának a headben a mosdókagylóban szerencsétlenkedni a tányérokkal.

Amikor meghoztam az üres acéltestet és elkezdtem beépíteni Amapolát, fel kellett szerelnem egy "villanyórát". Felírtam rá filctollal a kezdő állást meg a dátumot. Nos tegnap reggeli közben ránéztem, holnap lesz pontosan három éve, hogy nekiálltam. A három év alatt kevés híjján elfogyasztottam 700 kWh-nyi villamos energiát. Rengeteget ügyesedtem, sok szakmai fogást tanultam a saját káromon, szinte sajnálom, hogy ez az utolsó "művem". Elnyűttem három munkásnadrágot, két pár cipőt, szereztem pár tucat apró sebet, igazán komoly baleset, lekopogom nem ért. Hogy mennyi pénzt költöttem el, szándékosan nem számolom. Eredeti elképzeléseim szerint a hajónak már készen kellene lennie, de hát kicsit nagyobb munkának bizonyult, mint amire annakidején gondoltam. De azért jövő ilyenkorra reményeim szerint kész leszek. Már persze amennyire egy hajó valaha is kész lehet, mert teljesen soha. Ez nem olyan mint egy autó.

Na szóval. Az történt, hogy J.barátnői szombat délután meglátogattak minket Amapolán. Egyedül voltam öt nővel, ez már egészen kedvező ivararány. Mondjuk délelőtt még nekiálltam a boylert betuszkolni a helyére, be is kötöttem, de "hamar munka ritkán jó", most is ez volt a helyzet, annyira bíztam magamban, (több tucat ilyen csatlakozást csináltam már, de még soha nem kellett javítani) hogy nem nyomáspróbáztam a cockpitban előtte és amikor feltöltöttem, az alsó csatlakozásnál engedte a vizet. Azért siettem, mert szerettem volna estére melegvizet, merthogy J.-al kint aludtunk a hajón. Na leengedtem a vizet  abbahagytam a munkát és nekiálltam rendet rakni , mégis a vendégek ne az iszonyatos felfordulásba érkezzenek. A cockpitba térdig ért a Roofmate (a kemény polisztirol hab, amit a boyler hőszigeteléséhez használtam) hulladéka, a szalonban pedig minden vízszintes felületet, a padlót is beleértve szerszámok és alkatrészek borították. Na és a head! (magyarul klotyó/fürdőszoba) Jobb nem beszélni róla. Kemény két óra alatt valahogy megrendszabályoztam a dolgokat és délután kettőtől tízig csicseregtem a hölgyekkel. Remekül érezték magukat és nekem se esett nehezemre besöpörni az elismerést, már ami a hajóra vonatkozott. A félédes Zveigelt libazsíros kenyérrel és lila hagymával príma kisérő volt mindehhez.

Másnap aztán kiszedtem a boylert és a nyomáspróba során kiderítettem a hibát, egy forrasztásom nem volt tökéletes, ezt újra forrasztottam, most már lepróbáltam és visszaraktam a gépházba. Délutánra a csőfűtőtest betétet is bekötöttem, bekábeleztem a kapcsolótáblán már két éve készen várakozó kapcsolójához és nemsokára meleg víz folyt a mosdó csapjából. Óriási sikerélmény.  Amúgy így néz ki végleges szereléssel.

Most jött a cirkulációs rendszer főpróbája. Ez a fajta a saját innovációm, soha hajón még nem hallottam, hogy lenne ilyen. Izgultam is egy picit, olyan lesz e mint amit kitaláltam. Szóval ugye nálam nem hidroforos a rendszer, azaz addig jön a csapból a víz, amíg a combommal nyomok egy gombot (egy kiálló cönk a bútorból) a mosdó alatt. Namármost ha az ember melegvizet akar, akkor előbb a csőből ki kell folyatni a benne lévő hideg  vizet és csak akkor jön majd a meleg, ha a gépház végéből a csapig menő majd 10 méter csövön odaér. Ez minden alkalommal kb. két-három liter, ami persze "szárazföldi szemmel" nem sok, de egyrészt sok kicsi sokra megy, másrészt hajón minden csepp víz "élet", mert a készleteket magunkkal kell hurcolni, tehát kevés van belőle. (amint minden másból is) Azt találtam ki, hogy ilyen esetben, ha melegvíz az igény bármely csapnál (head, konyha) beindítom a szivattyút a gombbal a fogyasztási helyen, ez  a fenéktankból a boylerba nyomja a vizet, a boyler tetejéből a melegvíz beáramlik a kívánt hely felé, de nem a csapon folyik ki, mert azt nem nyitom ki, hanem egy golyóscsapot nyitok ki közvetlen a csap mellett, mely elé van kötve a keverőcsaptelep  melegvíz csatlakozásának, másik vége pedig egy "cirkulációs vezetékbe" van kötve, ahonnan a fenéktankba visszamegy a víz. A bronz golyóscsapot tapogatva, pontosan lehet érezni, mikor "jött meg" a melegvíz. Ekkor elzárom a golyóscsapot, kinyitom a keverőcsaptelepet a megfelelő állásba állítva azonnal meleg vízben mosdok, zuhanyozok, mosogatok, nincs veszteség. Kipróbáltam vasárnap és MŰKÖDIK. Ahogy elképzeltem, lerajzoltam, becsöveztem, pontosan úgy. Betetőzendő a sikerélményt semmi kedvünk nem volt hazajönni Amapoláról és mivel elég kajánk volt még, maradtunk még egy éjszakát és napot a hajón. Remekül aludtunk a kész hálókabinban és a cockpitban elköltöttük első hangulatos reggelinket, melyhez hasonló reményeink szerint még sok lesz itt. Barátságosan símogatott a napocska, közben átbeszélgettünk a Vizára, Béla régi ogyesszai tengerésztörténetekkel szórakoztatott.

 Ma tovább tunigoltam a klotyót. Az "AAA" márkájú hajóvécém első teendője volt úgy bő két éve amikor üzembehelyeztem, hogy egy aprócska műanyag vacak eltört benne, így nem lehetett öblítéskor vizet pumpálni bele, sem leszivatni. Na ezt akkor kicseréltem egy saját gyártmányú saválló acélból esztergált, hegesztett, sikítóval megmunkált darabra. Azóta működik. De az első perctől fogva utáltam a kézi szivattyú nevetséges gombját, amivel a pumpát húzni-nyomni kell. Nincs rajta fogás, he nem kínai lenne azt mondanám szovjet ergonómia. Na ma megelégeltem és csináltam rá egy igazi fogantyút savállóból, meg fából. Öröm rángatni.

Na helyén az új boyler. Egy kis összefoglaló. Balra  amit kiszedtem, mert nem gondoltam arra, amikor kitaláltam, hogy egy nyomástartó edény nem lehet sík felületekkel határolt, mert huppog, ami határozatlan nyomásviszonyokat okoz a rendszerben. Jobbra a 21 literes szódásballon, amilyenből az újat csináltam. 

 

 

 Az első lépcsőben  a keményhabbal szigeteltem körben, majd ma Armaflexszel körberagasztva befejeztem és helyre szereltem. Jobbra a nyitott fedelű dobozban a thermosztát, a kapillárisa fölülről bújik  a szigetelés alatt a tartály falára ragasztott rozsdamentes lemez zsebbe. A doboz egyúttal a tápkábel bekötődoboza.

 

 

 

 

 

 

  

Ez a hőcserélő. Felszerelése a hétvégén.

Tegnap jöttünk haza Balatonról, remek időnk volt , J által valamikor tán két éve elültetett orgona elöször virágzott az ablak előtt. Pihentem némi fűnyírást és juhtúrós sztrapacska (brinzovi haluski) főzéstől eltekintve. Nagyjából ez az egyetlen étel amit tudok főzni, a tojásrántottát leszámítva. Merthogy imádom, még mondja valaki, hogy nem működik a "vér szava", apai ágon tót leszármazott vagyok.

Ma folytattam a boylert. Az elektromos fűtőtest eredetileg csúszósarus végeire beforrasztottam a bekötőkábelt, ebben jobban bízom, mint a csúszósarukban. Aztán a bekötést lekentem szintelen szilikonkaucsukkal és az egész alsó részt lefedtem ráragasztott kemény szigetelő hablemezzel és műanyag fedéllel. Hőszigetelési és érintésvédelmi szempontból tökéletes. A hengeres rozsdamentes tartályt trapézkeresztmetszetűre szabott hablemez csíkokkal, egymáshoz és a tartályhoz vízbázisú (az oldószeres kontakt ragasztó jobb lenne, de oldja a hablemezt) szőnyegpadlóragasztóval ragasztva körbeszigeteltem és jó szorosan körbekötöztem  amíg odaragad rossz lepedőből hasogatott csíkokkal, más kímélő kötözőanyag ami nem vágna bele a keményhabba nem volt hirtelenjében kéznél. További szigetelés  a csatlakozásoknál és a tetején a légtelenítő csap körül (ahol "lánykorában" a szódavíz kifolyt) holnap. Persze ehhez a csaphoz belül egy búvárcső csatlakozott, mely az edény aljáról eregette a szikvizet, de levágtam tőben, miután a Toldy Mikivel nagynehezen kicsavartuk a menetes csapot a fészkéből. Ragasztottam még a henger palást felső harmadára kívűlre egy  vékonyabb rozsdamentes lemez "zsebet" pontos méretre domborítva a termosztát érzékelőjének. A szigetelés ezt is beborítja, de egy lyukon bedugom majd a végén az érzékelőt, így közel azonos lesz a hőmérséklete a bent lévő vízével.

Reggel van, szakad az eső, jól megázunk, de amire leérünk Balatonra majd eláll. Nagyon kell majd vigyáznom Amapola körül, mert a héten is, hogy sokat esett, mindenfelé hatalmas csigák rohangásznak, agyon ne tapossam őket a fűben, meg előszeretettel másznak ki a hajó melletti deszkázott "manőverplaccra". Egy francia degeszre zabálná magát velük, (majd egyszer elmesélem nekik, hogy előszeretettel tanyáznak a szertepotyogtatott kutyaszaron, mi másért, mint étkezési célból)én csak gondosan arrébbrakom őket, leginkább párba, hadd élvezzék a szexet, képesek egész nap párosodni (a csiga hímnős) irigylésreméltó.

Szerdán felfúrtam a gépház mennyzeti bordáira az alu lemezdarabokat a szigetelés így rögzített. Hát bent van az öt leggonoszabban. Komolyan féltem, hogy megszakad valamim az erőlködéstől. A szorongatott helyzetben a 40db 5-ös furatot befúrni az 5mm vastag acélbordákba, fej felett nyomva olyan helyeken is , ahova csak kinyújtott karral fértem oda rendkívül megerőltető volt. De úgy látszik szívósabb vagyok, mint amitől tartottam. Estére, igaz dögfáradtan, de megvoltam vele. A lakatosok behegesztették a rozsdamentes szódásballonba a csőcsonkokat, bepróbáltam a helyére és tegnap kiszabtam és összehegesztettem a tartóját a talpa alá, ezt és a hőcserélőnek valót, amit szintén összehegesztettem lefestettem este mielőtt hazajöttem. Ma mindkettőt behegesztettem a gépház fenékbordákhoz és lefestettem a hegesztési helyeket, meg a falat és feneket ott ahol a boyler és a hőcserélő beszerelése után már nem fogok tudni odaférni ecsettel. A boyler fenekébe ma beszabtam az elektromos csőfűtőtest (amúgy túlméretezett háromfejes kávéfőzőgép fűtőbetét) flansniját, bemeneteltem és sziloplaszttal tömítve 12db 6-os rozsdamentes csavarral becsavaroztam. Beraktam a fűtőtestet és vízpróbáztam. Holnap lemegyünk pár napra Balatonra, rámfér a pihenés, ha hazajövünk összerakom a vízrendszer gépházba telepített részét, addigra minden festés megszárad a környéken. A melegvíz előállítás úgy fog működni, hogy a motor hűtővizét átáramoltatom egy ellenármú lemezes hőcserélőn, ennek szekunder oldalát rákötöm a boyler legalsó részéből- és felső harmadából kiálló csőcsonkra. Mivel a hőcserélő a boyler alatt van, azt várom ettől a megoldástól, hogy termoszifonos elven szivattyú nélkül megindul a keringés, a hőcserélőből a boylerba a felső csonkon melegvíz áramlik, a boyler aljából a hőcserélő felé pedig a hideg víz. Így egy idő után a boylerban meleg víz lesz. A vízelvétel a tartály felső pontjából történik, a hidegvíz utánpótlás az alsó csonk és a hőcserélő közé van kötve. Ahogy a boyler vize melegszik, úgy fogy a hőcserélő által a motor hűtővizétől elvett hőmennyiség. Egy termosztát gondoskodik arról, hogy a motor ne melegedjen túl, rányit folyamatosan egy Nissan-ból bontott hűtőre, mely az eredeti ventillátorával a szalont fűti. Ha nincs szükség fűtésre, a kiel aljában lévő 240 liternyi fagyálló folyadékkal feltöltött, a hajó acél testén keresztül a külső víz által hűtött, hosszában osztott víztérből kering a hűtés.  Ennek a köpenyhűtésnek az a nagy előnye, hogy mivel független a külső víztől, nincs szűrő, dugulás, szűrőpucolás, motor hűtés nélkül maradás miatti havaria a legrosszabb pillanatokban. Aki csak tengeren hajózik, ahol tiszta a víz, ennek nem tulajdonít különösebb jelentőséget, de már a Tiszán is a múlt héten szempont volt a hajózáskor, hogy kerüljük az iszapos partot és még elgondolni is rossz, mi lett volna a hűtéssel, ha behatolunk valami vadregényes ám békalencsés holtágba.

Visszatérva a használati melegvízre, ha a hajó olyan helyen áll ahol van parti áram, a villamos csőfűtőtesttel  mint egyszerű villanyboyler működik a "szódásballon". Elvileg nagyon okosan kieszeltnek gondolom ezt a vízrendszert, (még csak hasonlóról se hallottam sehol, a gyári hajókon nincsenek ilyen komplikált energiatakarékos rendszerek) de azért nem kis izgalommal gondolok rá, hogy úgy működik e majd ahogy kitaláltam és joggal leszek  majd magammal megelégedve, vagy csak szemlesütve nézhetek a tükörbe.

Délután két órára fent volt a szigetelés a gépház mennyezetén. A szigetelő hablemez csíkok alatta (egész pontosan felette) az üveggyapottal, a mennyezetet tartó "L" profilok közé vannak beszorítva. Ahol az "L" lábafeje tartja ott nincs gond, de ahol  a másik széle az "L" a"sarkának" van nekiszorítva, ott elvileg lecsúszhat, ezért holnap egy 1,5X0,75m-es alu lemez táblát, amelyik valamikor a Budapest Kongresszusi Központ térképével az aulában irányította az úri közönséget, felszecskázok a lakatosoknál a hidraulikus táblaollóval csíkokra és felpopszegecselem a tartókra az "L"-ből "T"-t alakítva. Szétszedtem a hűtőrendszer gumicsöveit, kiengedve egy vödörbe a hűtőfolyadékot. Arról van szó, hogy ha kész a mennyezet, végleges tartókra függesztem a motorhűtés, kabinfűtés, használati melegvíz előállítás csöveit, amiket a motor próbajáratása során a múlt évben csak úgy behajigáltam. Most elég nehéz a mozgás tőlük, megpróbálom a végleges elhelyezés során valahogy kivenni őket az útból, ha egyáltalán létezik "út" a motortérben. Leginkább csak bújkálva tekergésnek nevezném az ottani mozgást. És még be kell építsem az új boylert, meg a levegőbefúvó ventillátort  ami a motornak a friss levegőt biztosítja. Ja és ott lesz még a starter akku is. Szóval elég nagy lesz a zsufi arrafelé. És ki fogom festeni a gépházat, mert így pocsékul néz ki.  Úgy kell kinéznie a végén mint egy műtőnek.

Visszaszereltem a helyére az irányváltót. Miután már kialakultak a fogások és a csavaros tolócsapágy rögzítés is tökéletesen működött, nem volt különösebb gondom. A nagyobb munka igazán a fenékből az olajos fűrészpor kitakarítása volt  ecsettel, meg egy kiterített sörösdobozból hajtogatott "homokozó" lapátocskával. Azután tovább folytattam a gépház mennyezetének hang/hőszigetelését. Elég babra munka, szűk helyen fej felett, rámegy pár nap.

Ez itt a "Matula" nevű motoros hajócska, amivel a Tiszán hajóztunk péntek-szombaton.

Arról van szó, hogy bár a vitorlázási gyakorlatomat mondjuk megfelelőnek itélem, (legalábbis harminc év versenyzés után nem számítok már fejlődésre) de a motoros tapasztalatom nulla. (kiváltképp folyamon meg mínusz nulla) Nem gondolom a dolgot elhanyagolhatónak, a bajnak úton, vizen, levegőben gyakran a nagy mellény az oka, így kellő alázattal lelátogattam a Bencze Attilához Tiszalökre, ahol   csoportokat oktat akik motoros/vitorlás kishajóvezetői papírra hajtanak. Annakidején nekem csak szóban kellett motorosvizsgáznom, csak a vitorlázásból volt gyakorlati vizsga, változnak az idők, viszont vitorlásra két lépcső volt "A" és "B" osztály (nagyhajó, kishajó) nem lehetett egy kétnapos kurzus után 10 tonnás vitorlással jönni- menni, mert akkoriban vitorlával kötöttünk ki kikötőben, nem motorral, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem voltak ennyire zsúfoltak a kikötők. Nos visszatérve, az éppen áradó, tehát meglehetősen sebes folyású Tiszán egyáltalán nem volt egyszerű ehhez a pontonhoz kikötni koccanás, vagy elsodródás nélkül, nekem nem is nagyon sikerült ötösre.

A folyóvíz megtréfálja az embert és ez nem vitorlás aminek iránytartása van mint megszoktam, hanem egy laposfenekű teknő, csúszkál, mindent motorerővel kell megoldani, szóval ingoványos talajra tévedtem. Ha Amapolával kell majd folyókon motorral manővereznem egész más lesz, de nem lesz az se egyszerű tudom. Sokat fogok gyakorolni. Ha az ember hajózik kisebb nagyobb havariák nagyobb eséllyel érik, mint ha otthon marad a seggén. Többek között ez az a kihívás ami vonz sokunkat. Nos mindennapi félelmeim közé tartozik, hogy valahol randán kötök ki, amitőla vadidegenek elnéző derűvel tekintenek rám. Ha viszont egy csinos kikötést produkál az ember, mindjárt más szemmel néznek rá a kikötőtársak. Azért nem értem igazán magamat, mert amúgy kicsit se érdekel, mások hogy vélekednek rólam. Ez az egyetlen kivétel tán.

A Tiszán hajózni amúgy remek dolog. Kanyargós vadregényes part.

                                                        

 Pihen a komp                                                                           Kikötötték

  

 A csodás zöld partról érdeklődők tekintenek ránk.                                                    Pont olyanok mint az emberek

Amint valami érdekeset látnak, mint most a parthoz húzó Matulát, azonnal odacsődülnek és bámészkodnak. De azért nem mindenben olyanok. A lovak például nem képesek ezt a disznóságot csinálni a háztartási szeméttel.

 

 

 

 

Ami az alábbi képen látszik az egy pataktorkolat.

 

 

 

 

 

 

 

 

Igazi magyaros kép, mehetne a címerünkbe.  Zöld mezőben lovak tövében mocsok lebeg a Szőketiszán.

 

 

Ahol limány van a part mentén, hasonló a kép.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Ez az erőmű                                                  ez meg a Tokajhegy, amin (állítólag) a kedvenc aszúboromat készítik.

 

  Lakni amúgy itt laktunk,  a "Nádas" fogadóban Tiszadobon, csodás hely és ebben a köcsögben ( a méretéről csak annyit, hogy 12 farkaséhes embernek elég volt repetákkal és még hálistennek maradt is a fenekén másnapra) főtt ez a csodás töltöttkáposzta. Aki főzte, persze nem szakácsnő, hanem a Kriszta aki államigazgatási főiskolát végzett, hogy panziót üzemeltethessen. Itt a képen összeraktam őket Attilával. Nem voltam szégyellős annyira izlett, hogy  a maradék káposztából hoztam haza  is, ma azt vacsoráztuk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Semmi jele folyásnak a váltónál. Hacsak nem begyógyult, akkor csak a leeresztőcsavar lehetett a bűnös. Szóval nem volt rendesen meghúzva.

A térképasztalnál is "befalaztam" a gépházat. Egyedül két 40-es gégecső megy át, amiből az egyiken mennek a vezetékek, kábelek, a másik tartalék. Ezeket majd ha bent lesz minden drót valamivel bedugom. Délre megvolt. Délután (miután felébredtem a rendes ebéd utáni alvásból) nekiláttam egy újabb, idáig halogatott nemszeretem munkának. Így is sokat vártam vele, mert felöltözve jobb csinálni, mint egy szál pólóban, merthogy ismét meleg van, kissé megkéstem a gépház mennyezetének üveggyapottal való hőszigetelésével, jön a vakaródzás. De ez már tényleg az utolsó az életemben. A szisztéma, egy réteg 50mm-es  alukasírozott Therwoolin paplan, alulról 20mm vastag ROOFMATE kemény hablemezzel felszorítva a bordák közé. Fontos funkciója a hőszigetelésen túl, ami végül is a motortérnél nem is annyira fontos, bár itt mennek  a vizek is ami azért jó, ha nem fagy el télen, de a hangszigetelés  fontosabb, reményeim szerint csak nagyon gyenge motorhang fog a szalonban hallatszani.