Hajónapló

Kiszáradt a mezőn, mind a sár, mind a víz...

A szegény barom is, mind a juhászra níz..

Ez a pásztordal jut az eszembe miközben a Szmájli kutya sétáltat  a mezőn.  A búza "megúszta", learattatott, de a két hete még haragoszöld kukorica levelei elkezdtek pöndörödni, az épp csak megindult csövekben nem tud beindulni a fejlődés, a bajszok feketén kókadoznak, szomorúan lengedezik fent a címer, aszály ez a javából a fene egye meg! Öntözni kéne, de ha lenne is erre bármi készség, nemigen lenne miből. Merthogy a Duna vize a pesti mércén egy hét alatt egy métert apadt. Ide az RSD-be szivattyúzzák a csukott zsilipek mellett a vizet olymódon, hogy a tassi zsilip erőművének turbináit motoros üzemben ellentétes irányba forgatják. De még így is fél méterrel alacsonyabb a vízszint mint 10 napja. Elromlott így a strandolás is, bár szemre néha nem tűnik nagyon koszosnak a víz, de miután azzal, hogy a délpesti szennyvíztisztítóból olyan napi 50-80000 m3 tisztított szennyvíz üzemszerűen folyik az RSD-be, sok kedvem nincs olya vízben úszkálni, aminek egyrésze úgy jött ide, hogy előtte Pesten lehúzták vele a WC-t. Pedig jólesne a feredőzés, két nap enyhülés után  visszajött a trópusi meleg, így csak a hűvősben a házban  lustálkodunk, dolog lenne bőven, de kint a napon ebben a pokoli hőségben semmi kedvem hozzá. 

Bánatomban írkálok, meg filmeket nézek. Ezt  https://videa.hu/.../az-aszfalt-kiralyai-2019-akcio.  a TV-ben találtam, de a sok utálatos hírdetés miatt inkább a PC-n néztem meg, jó film volt. Majd még folytatom, ha lesz hozzá "ándungom", de most megyek Híradót nézni.

Tényleg jó meleg van. Bár én aránylag elég jól bírom, az imént elbicikliztem a "városba" a patikába, mert fogytán a gyógyszerem, meg beugrottam a Lidlbe kenyérért, péksüteményért, J-nek a csajos újságokért. Ő nehezebben bírja a hőséget, én kicsit izzadok, de különösebben nincs vele bajom. De a város üres. Az utcán semmi forgalom, se a patikában, se a boltban, ahol máskor tömeg van, SENKI. Az aszfalt ahogy gurulok rajta a bringával okádja a hőséget, viszont valamit hűt a menetszél. Máskor hosszú sor kanyarog a pénztárnál, most a pénztáros várt rám. Igaz megvártam a du. 1 órát akkor mindig kevesebben vannak, de ez ami most van, illetve nincs, meglepett.

Tegnap kedves vendégünk volt Perticskó Péter régi kollégám, alkalmi vitorlázó legénységem látogatott meg minket, nagyon tetszett neki, hogy itt az ember csak úgy lehányja a ruháját ha melege van és beugrik a Dunánba. A víz ismét meleg, bár "csak" 28 fokos, nem 29,8 mint három hete.

4 napos a kovászom amit etetek a kenyérsütéshez. Nagyon kíváncsi vagyok a végeredményre. Sajnáltam kidobni a harmadik napi felesleget, megpróbáltam belőle valami lepényfélét sütni, de emberi fogyasztásra alkalmatlan lett.

Nem mondtam még miért utálok autót szerelni. A kisebbik ok, hogy az ember összekoszolja magát. De ez még nem lenne baj. De nem lehet az ember soha biztos a dolgában. Nehogy azt hidd, hogy a profi szerelők azok! Őnekik is csak tippjeik vannak egy olyan hibára ami ránézésre nem mutatja magát azonnal. Csak elkezdik sorra cserélni az alkatrészeket, aztán aminél abbamarad a hibajelenség akkor abbahagyják. Neked meg felszámolják mindazt amit addig elhasználtak, akkor is ha nem az volt a hiba oka. Szóval ma kicseréltem a szelepház fedél tömítést. NAGYON reméltem, hogy látszani fog VALAMI. Egy szakadás a tömítésen, legalább egy nyomáshely, ahol az lllesztésnél megszorult.... SEMMI! A tömítés ami benne volt pont olyan mint a vadonatúj amire lecseréltem. Felületek tiszták, se kosz, se esetleges kokszolódás, öregedés. Japán munka japán alkatrész. Mindegy, összeraktam, beindítottam, járattam, tapogattam, folyásnyom nincs. Várom sorom jobbrafordulását. Holnap kicsit autózok vele, aztán vízszintes felületre állok, alárakok a  kocsi alá egy kartonlapot és egy nap múlva megnézem van e rajta olajcsepp. Amúgy életem legegyszerűbb autószerelése volt.

Más. Működik a MAHART vitorlásoktatás. Ma Doki volt nálam látogatóban menet közben. Nagyon örülök, hogy beindult és, hogy nekem is volt szerepem benne, hogy sikerült.

Sokat dolgoztam tavaly a kerti pavilonnal, de NAGYON megérte. Ebben a döglesztő hőségben egy nyugalmas, hűs sziget a zöld kert közepén. A legélhetőbb hely az összes tereink közül. Nem tudom mit kezdenénk nélküle például ha vendégeink jönnek. Mert a hajón ilyenkor napközben meleg van, a parányi házban semmi hely, a kertben mindig vándorolni kell az árnyékért ahogy megy a nap az égen. De ITT... béke és nyugalom. Itt akarok meghalni. De még nem most.

 Szomszédasszony mondja ma reggel, hogy sétáltak erre a parti úton a kirándulók és nézegették a házakat. És az egyik megjegyezte: "Itt laknak a kiválasztottak.". Nos nem érzem magam annak. VISZONT. Azt, hogy itt és így, azt én választottam.

Köszönöm mindenkinek azt a rengeteg születésnapi jókívánságot, amit Facebookon, Messengeren, SMS-ben, Emailben kaptam. Akinek külön nem köszöntem meg, legalább egy emojival attól elnézést kérek, de egyszerűen nem tudtam annyit válaszolni, amennyit kaptam, egyéb dolgom is volt. De mégegyszer KÖSZÖNÖM, és megpróbálok még sokáig élni, hogy ne vesszenek kárba a kívánságok.

Utálok autót szerelni. De néha mégis kell. Lányom miután úgy tűnik végleg Németországi lakhelyet választott árulja a magyar autóját. De csöpög belőle az olaj, meg kell javítani, mert így nem túl jó az alkupozíció az eladásnál. Az volt a sejtés, hogy az olajteknő tömítés a ludas. Elhoztam a kocsit Érdről, ahol a barátnője őrzi és felbakoltam, mert egy sportkocsi alá nem lehet csak úgy bebújni aláfeküdni, mert a fejem se fér be alá.

Na itt kerültem szokatlan bajba. NEM, nem esett rám az autó, be se szorultam, csak rosszul lettem. Utoljára első behajózásomkor éreztem így magamat, szabályosan tengeribeteg lettem a hentergésben a kocsi alatt. Pokoli rosszullét, ráadásul felállva olyan 70 fokra balra dőlve állt be a testtartásom, persze támaszkodva, hogy el ne dőljek, közbe szédülés, támolygás, hányinger, gyomorgörcs. ÉS még a szokásos gyógymód se használt, ahogy szokták mondani vicces tengerészek, a tengeri betegség ellen a legjobb gyógyszer, "diófa alá kell feküdni". Hát én az autó alatt feküdtem és hiába feküdtem le (talán az volt  a baj, hogy nem a diófa alá), vagy egy bő órát eltartott mire valamennyire csillapodott a rosszullét, de két nap után még mindig kicsit szédelgek. Azonnal mértem vérnyomást, vércukorszintet, minden normális, úgyhogy oda jutottam, hogy alighanem a süket jobbfülemben lévő labirint-egyensúlyszervem "egyensúlya" borulhatott fel a négykézláb, majd, hason, majd háton tornázás közbeni tekergés, fej emelgetés, forgatás közepette, azaz valóban hasonló mint amikor a hajó mozgása kényszeríti ezt a rendszert olyasmire amire nincs méretezve. Ha valaki egy kicsit meg akarja kóstolni az érzést, tegye a kezét csípőre, álljon lábujjhegyre, csukja be a szemét, majd kezdjen körözni a fejével.

Viszont van jó hír is. A vizsgálódás során meggyőződtem, hogy az olajcsepegés nem az olajteknő pereme alól jön, hanem valahonnan fentről. Ennek először nagyon nem örültem, mert komplikáltabb hibától tartottam, de aztán kiderült, hogy fent a szelepház fedél tömítésének egy helyén friss olaj van. És miután a szelepházban csak járó motornál van olaj, ezért jelentkezett a csepegés csak az autóval való megállás után, de hosszabb patkolásnál,  garázsban állásnál soha. Ezt a hibát sokkal egyszerűbb lesz javítani mint az olajteknőt. Mert bár egyszer bemásztam még az autó alá nagy óvatosan lefényképezni a jelenséget

és hálistennek nem lettem újra beteg, de valahogy nem vágyom többet a kocsi alatt hemperegni.

MÁS.

Reméljük boldog lesz ott ahol társaságban lesz, mert az örökké izgő-mozgó jószág itt a szomszédban a ház körül gyakorlatilag lekötött egy embert, akit miután társának tekint, folyamatosan "foglalkoztatott". Ráadásul, bár ivartalanítva (és chipezve) lett, ő mégse egy kutya, amit évezredeken keresztül domesztikált az ember, hanem egy valódi vadállat, bár rendkívül barátságos, tehát hajlandó az ember kutyaként tekinteni rá, de meg fog nőni alkalmasint százkilósnál is nagyobbra és lesznek hatalmas veszélyes agyarai, szóval körültekintőnek kell lenni a tartásával. Miután a "viszavadítása" ilyen szocializáció után reménytelen, bekerült az ELTE Etológiai Tanszék kutatási programjába is.

Más. Tüntetnek a "KATA"-ások.  AZ, hogy (az EU-nak éppen ígérgetett vérszegény, sovány négy "engedmény" egyik pontjának, a társadalmi egyeztetések megvalósításának plasztikus cáfolataként) egy nap alatt zavarta át a kontárkormány ezt a százezreket egzisztenciálisan érintő törvényt a parlamenten, bizonyítja, hogy az egész ígérgetés Brüsszel felé csak köntörfal, egy pillanatig se gondolták komolyan. Az egész csak cigánykodás a pénzeknek Európa élhetőbb felének polgárai zsebéből való kiéneklése érdekében.

Nagyon kíváncsi vagyok mi lesz a dolgok (mind az EU pénzek, mind a KATA ügy) vége. Április 3.-a óta nem fűzök különösebb vérmes reményeket a bolsevik kontárkormány megbuktatásához, a többségi jobbágy szavazatával  bebizonyította, hogy nem része a szabadságpárti demokrata Európának, király alatt akar élni alattvalóként, de érdekes lesz mire jut az a vékony, valóban "polgári" -ként leírható réteg, aminek most a KATA adórend megváltoztatásával kihúzták a saját és gyerekei szájából a falatot.

Mert ezt a fajta adózást azok a valódi polgárok választották, igaz többnyire egzisztenciális kényszerből, akiknek munkahelye a kapitalizmus farkastörvényei okán megszűnt. Ők, ellentétben a Fidesz és felszopópártja a KDNP törzsszavazóival, akik vagy nyugdíjasok akiket az állam etet direktben megvásárolva szavazatukat, vagy határon túli haszonlesők, vagy közmunkából, segélyből élő, tehát uralkodói kegytől függő állami eltartottak, VALÓDI öngondoskodók, akiknek szemfüles módon kell a munkaerőpiacon megélniük. A KATA rendszer amúgy idáig se volt jó, de jobb híján ez a réteg kénytelen volt elfogadni és szabályai szerint berendezni az életét. Mert például az alacsonyra szabott jövedelemszint miatt aki ezt választotta, nem is reménykedhetett benne, hogy élhető nyugdíja lesz MAJD ha sikerül megélnie az egyre távolodó nyugdíjkorhatárt, tehát igyekezett megtakarítani valamit öreg napjaira, elfogadva azt a kényszert, hogy NEKI már nem lesz állami nyugdíja. Most, hogy nem jön az EU pénz ami lélegeztetőgépen tartja Orbán Viktor rendszerét, a nemzetvezető keresztapa kihasználva, hogy egy ránézésre is bumburnyák szaniteráru kereskedő vezeti a vállalkozói kamarát, aki úgy gondolja, hogy elég ha a tevékenysége a vállalkozókon való élősködésben merül ki, letolt egy ilyen törvényt a cselédparlamentje torkán. Érdekes lesz figyelni, hogy mire megy a rendszer egy olyan réteg bedarálásával, mely nem a szokásos bornírt birka alattvaló, hanem a folyamatos piacon való megélésben tréningezett gondolkodó. Márpedig hogy az állami szinten eltartottak szavazata biztosítható legyen, VALKIKET muszáj Orbánnak fosztogatni, ha  Európa Lajtán túl élő polgárai továbbra se lesznek hajlandók a rendszerét finanszírozni. Persze ELVILEG lehetséges lenne egy gazdaságilag ütőképes államot üzemeltetni, amiben a befolyó adó eltartja az államot és a működő gazdaság biztosítja az adófizető polgároknak a megélhetést, de az erre kapott felzárkóztatási pénzeket a pofázáson kívül SEMMI máshoz nem értő Orbán Viktor és vazallusai az elmúlt 12 év alatt elherdálták és ellopták. És itt mégcsak nem is azt mondom, hogy "ha az ellenzék lett volna kormányon" akkor másképp történt volna, mert a "volna", a "lenne" se nem tény, se nem bizonyíték, a TÉNY az, hogy ŐK vannak 12 éve kormányon és ŐK csinálták ezt a gödröt amibe most belekerült az ország.

Búcsú Koppánytól. Megy olyan helyre ahol társasága lesz más vaddisznó személyében. Itt nagyon egyedül van. Lajossal a csüngőhasúval nem sikerült igazából összebarátkoznia, a csirkék nem szeretik őt, egyedül Szofival a mopsszal játszottak jót, de az meg csak ritkán van itt vendégségben. Picurtól J kutyájától fél, mert az vadul játszik, Szmájlit egyszerűen nem érdekli. Egymagában meg nagyon szomorú, kifejezetten falkaállat, csak társaságban érzi jól magát. Emberrel jól elvan, de elvárja a folyamatos vele való foglalkozást.

J dáliája kinyílt.

Ma megkezdődött a MAHART vitorlás oktatás Ráckevén. Egyelőre két kalózzal. Kisiettem a hajó végébe, hogy lefényképezzem őket, de mire odaértem már elvitorláztak a friss szélben. Aztán elbicikliztem SP-hez, ő pont szembe lakik a kenuakadémiával ami befogadta a vitorlás oktatást, de addigra elmentek ebédelni a srácok, legalábbis erre következtettem a gimnázium mögött kikötött hajókról.

Viszont megörökítettem SP-t aki az új csónakján dolgozik.

Klasszikus kőművesmunka. Merthogy a Pista kőműves, csak leszakadt a válla egy balesetben és rokkantnyugdíjasként kezdetben kidobott csónakokat reparált, majd azokkal csinált kölcsönzőt, most ez élete elő saját építése. A test kemény XPS hab, kívül belül üvegszálas poliészter laminálással.

Hallgatom a Klubrádió délelőtti műsorát. Béres Ilona ifjúkorom egyik színésznő bálványa 80 éves. Szinte hihetetlen. (Igaz az is hogy én meg 77 a jövő hét csütörtökön.) Minden szavát fel kellene jegyezni, egy tartalmas élet esszenciája. Tudom, hogy MINDIG úgy volt, hogy az öregek morgolódtak, a fiatalok meg elégedetlenkedtek, de mai korunk hagy majd maga után egyéniségeket, vagy a celebek maradnak csak hátra belőle? Vagy talán mégse változik a világ?

Ezzel a verssel búcsúzik a szerkesztő-műsorvezető Kun Zsuzsától. https://www.citatum.hu/idezet/11462

MÁS. Ezt a filmet 1988-ban forgatták. https://videa.hu/.../titaniatitania-avagy...1988... Szerintetek MA, hogy végre 33 éve szabadság van, engednének ilyet csinálni állami pénzből?

MÁS. Tegnap délután öt óra tájban sétálunk a szántóföldön J-vel és a kutyákkal. A búzát már betakarították, most kezdték a repcét. (ezt a növényt nem egészen értem hogy lesz belőle olaj, mert semmit nem látok rajta amiből lehetne) Na látom eltűnik a gép, na mondom elmentek pihenni, majd holnap folytatják. Ma reggel  6 órakor megyek a Szmájlival  ( "lányok" J, meg a Picur ilyenkor még alszanak), minden repce learatva és eltüntetve. MIKOR csinálták? Megmértem a Google Earth-ön, olyan 25 hektárnyi terület. Alighanem van a rendszerben rendesen logisztika. Fingunk sincs városlakóknak mi meló lehet emögött.

És még egy vers.

Juteszembe, hétfő reggelre azt látom, hogy learatták azt a tábla búzát amin az előző héten még aggódtam, hogy már peregnek a szemek. Ma levágták a másik táblát is.

Miközben a fekete felhőkből elkezdett esni az eső. Jól eláztunk a Szmájli kutyával (őt egyáltalán nem izgatta) továbbá belepett bennünket a kombájn szálló pora. Fergeteges munka, a hatalmas táblával szerintem egy óra alatt végzett a gép, mely a fordulók végén a várakozó óriás traktorok vontatta, jókora, magasított oldalú pótkocsikba nyomta a búzát. A két jármű felváltva ment a távoli gabonasilókba a terménnyel. Lenyűgöző volt  a látvány, a munka sallangmentes hatékonysága. Elképesztő. 

Teljesen véletlenül láttam a következő állomást is délelőtt. Említettem talán, hogy kitaláltam, gabonát akarok őrölni házilag és kenyeret sütni belőle. Most épp ez foglalkoztat. Na elbicikliztem a terménytároló telepre, ahova folyamatosan érkeztek a búzával terhes szállítmányok. A mázsaházban ahol beszélgettem a helyi munkaerővel a lehetséges nyersanyag beszerzésről, ő folyamatosan regisztrálta a beérkező szerelvényeket a mérlegadatokkal, majd kifelé az üres súlyokat. Itt is látszott a munka kiforrottsága, a tucatnyi tonna, egy órával korábban még "lábon álló" gabona immáron kicsépelve került a védett szárítóhelyre. Ha belegondolok, hogy belátható idővel ezelőtt még hetekig tartott amíg lekaszálták, keresztekbe rakva szárították, csépelték, szállították lóvontatta szekerekkel, szóval az aratás egy sok kezet megmozgató hatalmas program volt, most gépesítve az egészet pár óra alatt elintézi mindösszesen 3-4 ember.

Meglátogattam a hajómalmot is, amit mindenkinek a figyelmébe ajánlok, mert tudomásom szerint ez Magyarországon az egyetlen olyan tényleges múzeum-malom, mely valóságos őrlő tevékenységet folytat. Tehát befogad gabonát őrlésre, bár, miután az RSD már állóvíz a malmot nem a víz, hanem villanymotor hajtja. Babarczi Istvántól sokat tanultam a gabonák természetéről, az őrlés technológiájáról, általában a "molnárkodás" -ról.

Két szűk esztendő után újból teremnek a barackfák! Imádom a sárgabarackot, nagy lelkesedéssel figyeltem a kutyasétáltatások során ahogy érik a gyümölcs, már ahol van, mert nekünk sajnos nincs ilyen fánk. De tudom hol van  a gazdaság Kiskunlacházán, ahova három éve elég komplikált módon sikerült odatalálnom és vásárolnom, szóval megindultunk reggel nyolckor autóval. Vittük Icukát is aki szomorú özvegységre jutása óta mindig számíthat ránk. (Kis zárójel, házasságban gyakran mindkét fél {ahogy mi is J-vel}, gyakran ekézi a másikat, de nagy sz@rban lesz majd, ha egyedül marad.) Legújabb szomszédunknak és barátunknak Németh Pistának is felkeltettem az érdeklődését a gyümölcs iránt, kérdezi, hogy talál oda, mondom komplikált, jöjjön velünk, de influenzás nem akar megfertőzni minket, mondom legegyszerűbb, ha autóval jön utánam, mert elég komplikált az út. Előző nap telefonon tisztáztam az illetékessel, hogy 1. VAN barack, 2. 600 Ft kilója, 3. reggel 6 és délután 3 közt van ott aki árulja.  Így hát megindulunk "konvojban" barackért. Az út katasztrofális, legutoljára talán még Rákosi alatt a TSz időkben aszfaltozták az 51-es úttól a gyümölcsöshöz vezető szakaszt, sötétben nem mernék erre jönni, mert egyszerűen képtelenség kikerülni a gödröket, az ember, aki netán nem traktorral jár erre, jobban jár, ha félkerékkel az út mellett, a porban autózik, így van esélye a kátyúkat két kerék közé venni.

De sikeresen odaérünk a helyszínre, ember azonban egy darab sincs aki árul. Három éve nagy létszám dolgozott itt, diákmunkások ültek a traktorvontatta rázógép pótkocsiján és rakták a rekeszekbe a termést, a tető alatt meg ment a mérlegelés osztályozás, hűtőkamionokat pakoltak, most senki emberfia. Teszetoszán  lődörgünk, én átkozom magam, hogy nincs nálam az illetékes telefonszáma, Pista meg aki klímaszerelő ( az ő vejével, Csabával szereltük három napja a lányom lakását) leellenőrzi a split klíma kültéri egységét és megállapítja a teljes karbantartatlanságot. (Csakhogy legyen valami szakma is, megtudom, ezek az "okos" gépek már nem olyanok mint az "én időmben", amikor ha telement kosszal a kondenzátor, amitől megemelkedett a gáz nyomása, akkor a védelem leállította a kompresszort, hanem egyszerűen leszabályoz  a rendszer, a ventilátor pörög, csak épp a kompresszor alig ketyeg,  nem  szállítja a gázt, ergo hűtés sincs, csak villanyszámla.) Na így múlatjuk az időt egy darabig, de ember továbbra se sehol, illetve sorra jönnek a vásárolni akarók, így már többen téblábolunk. 

Határozott megjelenésű nő érkezik újabb autóval, kérdően néz, informálom a helyzetről, kezében telefon, mondja mindjárt hívja a "Ilonkát" (na ő az akinek a telefonszámát otthon hagytam), hiába na, ha valaki olyan mint Privát Elek a vagonok és titkos ládák ismerője (nem Rejtő fanok ne próbálják értelmezni) az mindig előnyt élvez a tudatlanokkal szemben, szóval plasztikusan érvényesül, miszerint "az információ hatalom". Sajnos gyümölcsében nem részesülhetünk (ahogy egyelőre a barackfákéban SEM), mert a hölgy elvonul a telefonjával a ládahalmok mögé, majd határozott léptekkel, ránk ügyet se vetve beül az autójába és elhajt. Annyit látok, hogy 100 méternyire betolat a gyümölcsfák közé. Hát igen, EZ itt Magyarország. Az egyik jellemzője nemzeti karakterünknek, hogy egy KIS hatalma mindenkinek van és ha ügyesen használja ki, akkor mindig talál visszaélni valót vele, amitől az életben, ami igazából folyamatos verseny, örök győztesnek érezheti magát.

Szerencsére nem mindenki ilyen, hamarosan barackkal teli csöbrökkel érkezik egy újabb autó a gyümölcsfák felől, ők készségesen megosztják az infot, miszerint mindenki szed amennyit akar, aztán hozza a mérlegre és fizeti. Szóval "szedd magad" van. Ezen felbátorodva beautózunk a fák közé.

A fákon bőséggel a termés, sajnos ha tudtam volna, hogy nekünk kell szedni, hoztam volna a "szedőbotot" a kosárkával, így csak ágaskodunk, de a földön is rengeteg a lehullott gyümölcs, abból a gyomromat tömöm, végülis most "nyomtató ló" üzemmódra váltottam.

De MINDEN másképp van, ha az ember a VÉGÉN a megfelelő információk birtokába kerül. Ugyanis traktorvontatta egységgel határozott férfi érkezik, akiről kiderül, hogy ő az igazi "illetékes elvtárs".  Tudakozódik mi a fenét is csinálunk itt. Bemutatkozom ( ez mindig jó benyomást kelt, ha az embert tolvajnak nézik, rá is hatással van), ő meg elmondja, hogy szó sincs "szeddmagad"-ról. Az csak a "cefrére" vonatkozik, azaz a földre hullott termést lehet szedni saját edénybe, aztán vinni a mérlegre, ennek 200 Ft kilója, de a fákhoz nyúlni tilos, arról ők szednek és árulnak. Miután megállapítom, hogy így viszont helyettük dolgoztunk, egyetért velem, hogy ezt a mérlegre tétel után plusz kilókkal honorálja. Amúgy a dolog gördülékeny, a digitális mérleg ott van a traktor pótkocsiján, a különbözetet az ő készletükből pótoljuk és barátságban válunk el, miután kipengetem a vételárat az íly módon 20 kilónak minősített eszmei tömeg után.

J elbóklászott, így csak Icukát tudtam megörökíteni az akcióban.

Végülis van egy csomó barackunk, tengely és rugótörés nélkül megúszuk a kalandot, utána még Fridót, Icuka kutyáját visszük állatorvoshoz, mert állandóan vakaródzik, idáig rendkívül eredményes a napunk.

Pihenkélek. Végülis vasárnap van, de  tegnap nehéz napom volt.  A kislányom lakásában leszereltük a betegecske gázkonvektort és helyette Csabával a klímaszerelővel felraktunk helyette hőszivattyút. Ezt a típust. https://www.klimadepo.hu/nord-console-neh12aa-parapet...   Nyáron hűt télen fűt. Hajnali fél ötkor keltem, kutyáztam, reggeliztem, Pestre autóztunk, bepakoltuk a rengeteg szerszámot a furgonba, mázlink volt, mert pont volt parkoló a kapu előtt, felvonultunk, konvektor le, luk befalaz, beltéri egység kültéri egység fel, csövek, kábelezés, délután négyre már pakoltunk be a kocsiba. Nyomja a fagyos levegőt, csendes mind a beltéri, mind a kültéri. Legnagyobb nehézség a két macska erkélyen lévő mászófája volt abba többször össze-vissza vertem bokámat vádlimat (nem kicsit, volt háromszor vér is, mondjuk ha munkavédelmi bakancsban vagyok és nem szandálban, de hát 32 fokban...), mert persze a hely az mindig kevés. Nagyon meg voltam magammal elégedve, 77 évesen egy 10 órás folyamatos műszak úgy éreztem meg se kottyant. Mondjuk a déli alvás hiányzott kicsit, de eléggé fel voltam spannolva ahhoz, hogy túltegyem magam rajta. Viszont ma ráraktam az alvásra még egy "lapáttal" miután a Szmájli kutyával reggel hatkor egy hosszút sétáltunk.

Szó volt róla, hogy mennyire kamu vagy nem a rossz termés. Én csak azt mondom (és mindjárt mutatom) amit ÉN látok. Egy csepp kételyem sincs, hogy van olyan hely is az országban ahol nagy volt az aszály, ahol kiégett a termés, de azt gondolom ez mindig így volt. Az, hogy MINDENÜTT egyformán jó, vagy egyformán rossz körülmények legyenek ritkaság. Namármost ettől kezdve csak az számít, hogy kinek nagyobb a megjelenési lehetősége a médiában. Akkor övé az igazság. Ő mondja meg a frankót. Ha ő fér be a Falurádióba azzal, hogy elverte a szőlejét a jég akkor országos a kár. De ha az illető mondjuk MSZP kapcsolatokkal gyanusítható, akkor a közelébe se kerül a rádiónak. És ha netán az fontos kormánypártvonalon, hogy guruljon a borexportja a NERoligarchiának, akkor a legsavanyúbb vinkónak is remek promóciója lesz a Kossuth rádión. 

Ezek tegnapelőtti képek.

Itt lépünk be a Szmájli kutyával reggelente a "sétatérre". Nem vagyok szakember, de nekem ez a kukorica kifogástalannak tűnik. 

Előtte persze parlagfű, de ez itt senkit nem izgat, Sz egésze biztos nem allergiás, mert boldogan száguldozik benne rejtélyes szimatok után.

Tavaly még itt is kukorica volt, most gaz virít (korábban kellett volna lefényképeznem, gyönyörű pipacsmező volt, de beérett a vadmák), úgy látszik elment a gazda kedve a termeléstől.

A búza balra szerintem gyönyörű. Jobbra repce, illetve ott a Sz kutya baloldalán vadkender, hogy honnan került oda rejtély.

Előtérben szerintem durumbúza, a háttérben a kukoricás.

Ismereteimet kizárólag  a Google-ról szerzem, szóval ezt a rövidszálkájú fajtát meg kenyérbúzának azonosítom.

Aggódom. A kalászok erősen borzasok, azaz  a maghéjak kipattantak  a legkisebb érintésre is potyogtatják a szemet, az én amatőr véleményem az, hogy már le kellett volna aratni. De lehet, hogy tévedek.

A krumplit öntözik. Tehát van egy kút fúrva, abból szívja ez az antik Dieselmotoros szivattyú a vizet és nyomja a szórófej a táblára. Mint a kerti locsoló, csak kicsit nagyobb. Minden tiszteletem azé az elszánt gazdáé aki ezzel a veterán technikával megküzd a szárazsággal.

Sz mindenesetre talált egy hatalmas pocsolyát amibe belehasalva rendesen besározta magát.

Ja, nem volt szívem kidobni.

Ma ebből reggeliztem.

Tegnap 29°C volt a külső vízhőmérséklet, gyakorlatilag akármeddig képesek lettünk volna benne lubickolni. A napkollektor meg a fürdővizet PONT 59,9 fokra melegítette fel. Szóval nem volt hideg a zuhanyozás a szabadvízi fürdőzés után.

Volt egy ígéretem, a MAHART oktatóstégre kifúrtam, megmeneteltem egy kikötőszemet, fel is raktam a helyére, de mást ebben a hőségben nem volt kedvem csinálni. Viszont  a házban kellemesen hűvös van, sokadszorra állapítom meg, hogy a hőszigeteléssel ami az első munkák közt volt a beköltözésünket követően, maradandót alkottam.

Hurrá nyaralunk!  Ez amúgy egy film címe volt ifjúkoromban (fogalmam sincs miről szólt, mert szovjet filmeket csak akkor néztem meg, ha kötelező volt, pedig lehet nem is volt rossz film, most belenéztem itt https://videa.hu/videok/film-animacio/hurra-nyaralunk-1964.-vigjatek-ijbnV9NpiIkGiLob), most eszembe jutott. 

Merthogy második napja fürdőzünk. Miután csapadék alig van, szépen kitisztult az RSD vize és a hőmérséklet is rendben van, tegnap néztem, a hajó fenekén lévő érzékelő, ami 1 m mélyen méri a vízhőmérsékletet 27°C -t mutat. Szóval így ki lehet bírni. Viszont tegnap Kossuth rádiót hallgatok hajnalban ( a hajón nincs net és a Klubráduiót nem tudom telefonon hallgatni, mert lefogyott a havi gigabájtom) és panaszkodnak a "gazdák", hogy rossz lesz a gabonatermés, mert olyan meleg van, hogy "kiég " a gabona, nem tud rendesen beérni. Minden reggel búzaföld mellett sétáltat engem a kutyám. Májusban végig esett az eső minden héten. Olyan volt a búza hogy szó szerint illett rá az "élet" ahogy régen hívták, harapni lett volna kedvem a haragoszöld kalászokat. Szépen sárgult, most már görbülnek rendesen a kalászok. Ha megfogom a hegyét és lesöpröm az ujjammal, peregnek kifelé az érett szemek, csak a hegyén marad benn a magtokban egy-három satnya szem. MILYENNEK kellene lennie a kalásznak, ha nem ilyennek? Van itt valaki mezőgazdász expert? Magyarázza már el nekem szakbarbár mérnöknek, hogy ez most jogos, vagy csak a szokásos paraszti sírás, hogy miért lesz ISMÉT drágább az épp aktuális mezőgazdasági produktum?

Na szóval úgy élünk mint akik nyaralnak, pedig pont úgy élünk ahogy az év többi napján, de ezt most tudatosítom magamban, hogy MOST épp nyaralás van. Tegnapelőtt hosszasan lubickoltunk a vízben, még melegebb volt mint tegnap, mert éjjel fújt egy kis szél és hajnalban esett is, szóval bármeddig benne lehetett lenni anélkül, hogy az ember fázni kezdett volna. Úszással nem igazán fárasztjuk magunkat, én ráülök egy 3 cm vastag Polifoam  darabra ami még a hajó kárpitozásból maradt, az pont fenntart a vízen úgy, hogy csak válltól felfelé látszom ki, jobb mint Hévíz. Csend és végtelen béke, nincs tömeg, én ennél jobbra nem is vágyom. RP (ausztrál barátom) szerint ez egy enyhe elmebaj, az ember nem lehet soha igazán elégedett, de hozzáteszi, hogy kétségtelenül irigyrésre méltó állapot. 

Írok gyakran állatokról, főleg családtagjainkról a kutyákról. Tőlünk nem messze lakik Lajos a malac, Lujza az emu és egyéb lábas és szárnyas jószágok, valamint immáron Koppány, aki csak korábban nézett ki így

mostmár egy 15 kiló körüli krakéler, képes az egész kertet feltúrni kemény ormányával, megkergeti a tyúkokat pulykákat, bár emberrel barátságos és miután ivartalanítva lett, várhatóan az alapvető vadállati ösztönei is fékezettek lesznek, de hamarosan elkövetkezik az elválás szomorú pillanata, a most még kedves, sőt szófogadó állattól. A házi állatkert gazdái Mária és Zoltán, az utcai kerítés mellett egy eperfa áll, melynek lehulló gyümölcseihez kijárnak a Dunáról a tőkésrécék, közönséges nevükön a a vadkacsák, akik "ha már ott vagyunk" megdézsmálják a háziállatok takarmányát is, amit M  jóindulatúan eltűr. Z-t még a stégjéről is kitúrták, mert van egy kacsamama egyke gyermekével akik ott szoktak napozni, ezért Z amikor hazaugrott hivatalából ( ő a város polgármestere) ebédelni és úszni egyet, kénytelen volt a szomszéd stégról a vízbe menni, hogy ne zavarja a vendégeket.

Más kacsáknak több gyermekük szokott lenni, de azok rendre fogynak. Megfigyeltem, hogy ahol 5-8 apróság is úszik az anyja után, ott mindig egyre kevesebben vannak, nap mint nap elfogy egy belőlük. De ez a tojó, aminek a gyermeke már majdnem akkora mint ő, úgy őrzi ezt az egyetlent, hogy egy méternél messzebb nem engedi el magától. Aránylag meghatározott, nem túl nagy területen mozognak, nem félnek embertől, kutyától, csak tartják azt a 4-5 méter távolságot szárazon és vízen egyaránt.

MÁS. Olvasom, hogy milyen egészséges  a frissen őrölt gabonából készített kenyér, hogy abból az állott sokhónapos lisztből, amiből a kenyerünket késztik, pont azok az anyagok tűnek el amire az embernek a legjobban szüksége lenne. Most, hogy itt érik a búza mellettem, gondolkodom rajta, hogy veszek egy zsákkal és megőrlöm kávédarálóval és kenyeret sütök belőle. Mindig csak pont annyit amennyi kell, mert a liszttel ellentétben a búza nem romlik meg, hasonlóan mint a dió, ami évekig eláll a héjban, de kibontva rövid idő alatt megdohosodik. Van valakinek tapasztalata házi őrléssel, kenyérsütéssel? Azért is lenne célszerű, mert nagyon keveset eszünk. Egy kiló kenyér tíz napig is eltart. Ugyanakkor frissen sokkal jobb ízű, de hát mégse járhatok boltba naponta 2-4 szelet kenyérért.

Legelőször is köszönöm szépen a tegnapi névnapi jókívánságokat, akinek külön nem köszöntem meg attól elnézést! Azokét is eltettem tegnapra akik még április 6.-án gratuláltak.

Ma  éjszaka hat órát aludtam egyfolytában, ami ritkaság. Általában 4-5 óra az éjszakai normám, még akkor is felébredek reggel hat és hét közt, ha hajnali háromkor alszom el. De tegnap volt a tengerész találkozó Makláron és az úgy tűnik elfárasztott. De mesélem sorjában....

Hajnali négykor már felébredtem, pedig az ébresztést ötre állítottam be, de úgy látszik fejben már rákészültem a napra, nem hagyott az elmém aludni. "Természetesen" bármilyen korán jelenek meg bejőve a hajón alvásból a házba reggeli piperére, a Szmájli kutya, hiába alszik bent a szobában a kályha tövében, már amikor a kertkaput nyitom  tudja, hogy mindjárt "menés van" és mire beérek, az ajtóban vár és suhan kifelé  Amíg én  bent vagyok a fürdőszobában, cihelődök az előszobában, ott vár az ajtó előtt a tornácon vigyázzülésben, és lesi, hogy mikor indulunk az elmaradhatatlan reggeli barangolásra. Ha kilépek megszagol, hogy valóban én vagyok e, amikor mondom, hogy "megyünk" és intek, hogy valóban, akkor elrohan a kapuig, körülnéz, majd visszajön és várja, hogy rárakjam a pórázt, majd amikor mondom, hogy "mehetsz" akkor indul a kapu felé. Ha esik, ha fúj, ha világos van, ha sötét, ha tél, ha nyár, ez MINDIG így történik. Nem úgy mint J kutyájával a Picurral, aki vagy jön vagy nem, vagy megvár, vagy nem, vagy elbarangol, vagy nem, vagy odajön ha az ember hívja vagy nem. Tisztára mint a gazdája.

Úgy kalkuláltam, hogy mindenféle sietség nélkül és főleg autópályadíj fizetése nélkül kétésfél-három óra alatt odaérek Maklárra, még meg is állhatok közben lábat lazítani, inni egy korty vizet a hűtőtáskából, ehhez képest, pedig beállítottam a navigátort az okostelefonon a nemfizetős útvonalra, mi történik? Egyszercsak autópályán megyek! Ez az átok valahogy mégis rávezetett a fizetősre! Így hát kénytelen voltam betérni egy MOL kútra és kipengetni valami háromezetnyolcszázvalamennyit, mert nem volt merszem megkockáztatni a büntetést. Persze még véletlenül sincs tíznaposnál rövidebb ideig érvényes matrica... ANYÁTOK! Na ennek aztán nemcsak az lett az eredménye, hogy a békés, nézelődős autózásból autópályás teperős vesszőfutás lett ( odafelé egy nagy vészfékezéssel tömeges elakadásjelző villogózással, némi torlódás után földön fekvő alakot körülvevő térdelő egyénekkel és roncsok kerülgetésével, visszafelé egy hosszas várakozással elől nagy fekete füsttel, majd két szirénázó tűzoltóautó elengedése, aztán sokára megindulhat a sor egy kiégett teherautó roncs mellett, úgy tűnik csak a szokásos), hanem hogy elsőnek érkeztem a helyszínre ezzel alaposan meglepve Dobozi Gábor múzeumigazgató, múzeumtulajdonos, egykori kollégámat és barátomat, aki nem számított ilyen korai érkezőre. Szemmel láthatóan nem volt még felkészülve, mit is kezdjen velem, mondta nem is aludt semmit éjszaka. Úgy tűnik kicsit túlnőtte a program az elképzeléseket, egy családiház és kertje méretű komplexumban kétszáz körüli vendéget fogadni nem csekély feladat. Mondta, még takaritanak... nem is tudja, stb. Megnyugtattam, adjon munkát, mondja mit segítsek, ha takarítani, akkor azt, nem gondnak jöttem. Kérdezte csinálnék e kitűzőket? Hát persze! Egy ifjú hölggyel nekiállunk, én ollóval kivágom a nyomtatott listából a résztvevők neveit, ő meg ragasztja a lapra és rakja a tokba. Minden belépő kap egyet, így nem kell az embernek törnie a fejét, hogy ki is ez a szebejövő, akivel gyanakodva gusztáljuk egymást, hogy "deismerős, csak tudnám ki az".  Így meg csak odamegy az ember, leolvassa  és tudja, hogy ez a bácsi azonos azzal a délceg ifjúval akivel 50 éve hajózott néhány hónapot valamelyik tengerjárón. Mondjuk itt van mindjárt elsőre a Mörk Józsi egykori gépmester.

Kedves nagytudású kollégám volt az M/S Budapest-en, pontosan emlékszem amikor a trópusi faszállítmány "kerung" deszkáiból csinálta a jövendőbeli háza emeletre vezető lépcsőfokait. ( Én az első hajómhoz készítettem ládákat a faanyagból, a ládákban hazaküldtem kamionnal a holmijaimat, otthon szétszedtem a ládát és abból lettek a  deckbordák. Hollandiába vittük a fát, az olyan anyag volt, hogy 500 év múlva se lesz gond azzal az ajtóval amit abból csináltak, az abrichternek kivitte az élét, a körfűrésszel vágott felület meg tükrös volt. ) Kérdeztem mi van a lépcsővel, mondta remek, megnyugtattam, hogy még az ükonakái se fogják elkoptatni. Na ha nincs a névtábla, a Józsi mellett is elmentem volna az utcán, mert alaposan megváltozott 1976 óta mióta nem láttam és alighanem ő se lenne velem másképpen..

Szóval csináltuk a névtáblákat, ezzel kettős terhet véve le Dobozi Gabi válláról, egyrészt nem neki kell csinálnia, még így hogy ketten csináljuk is elmegy rá több mint fél óra, másrészt levan rólunk a gondja, nem kell minket vendégként kezelni. Közben megtudom, hogy az ifjú hölgynek a lánya bizony a tengerész pályát akarja választani, ebben a tárgyban hajthatatlan, sokan óva intik tőle az anyát, pedig hát ez csak nálunk szokatlan, a nagy hajózó nemzeteknél már a hajóparancsnokok közt is vannak nők, amúgy meg szerintem egy lánnyal semmi olyasmi nem történhet meg hajón, ami szárazföldön is meg ne történhetne, csakis az elhivatottság, az erős akarat ami számít.  

Na mire végeztünk a kitűzőkkel el is kezdtek érkezni a vendégek. Akiket immáron stílusosan öltözött szép lányok fogadnak a kapuban.

Meg "igazi" tengerészek, élükön Bauer József hosszújáratú tengerészkapitánnyal, aki a MATE (Magyar Tengerészek Egyesülete) lobogót lobogtatja.

Ők "megadták  a módját", beöltöztek, nem úgy mint én. Pedig megpróbáltam, előző este előkerestem a hajón az ágy alatti tárolóból a trópusi egyenruhámat, amit utoljára 1987-ben öltöttem magamra, amikor a dobogó legfelső fokára álltam fel benne Balatonfüreden a vitorlás bajnokságon, de se vállban, se derékbőségben nem működött, egyszerűen kinőttem.

És a tengerészek gyülekeznek. Lehetőség szerint az árnyékban, mert pokolian tűz a nap.

Balra Árvai Laci, ugyancsak elektrikus mint én, együtt voltunk az M/S Petőfi-n, középen Mocsári Zoltán, őt nem ismertem, a jobbra álló Székely Boldizsár ( akivel az M/S Újpest-en voltam együtt)  hozta magával

de annak ellenére, hogy ő "Dunász" volt, tehát nem tengerész, ő talán a "legtengerészesebb" megjelenésű valamennyiünk között.

Czompók Gyula, aki leginkább fotózással foglalkozik, vele nemcsak a tengeren, hanem a Balatonon is hajóztam, többször volt legénységem az első hajómon, aminek a "Tengerész" nevet adtam és amiről a ragadványnevemet kaptam. Na a Gyula az ellenkező példa az öregedésre, ő azon kívül, hogy a szakálla megfehéredett, arcra nem változott semmit. (Mondjuk abban viszont biztos vagyok, hogy a nadrágszíja  neki sem a régi lukban van.)

Készülődés a lobogó felvonására.

Aztán elénekeljük (már persze akinek hangja van, mert én csak tátogok) a himnuszt és lassan felmegy a lobogó.

Aki nem tudná, ez ITT a világ közepe.

Gaál István azt hiszem a legidősebb még élő tengerész már két mankóval, de eljött.

A szobor megkoszorúzása.

És már fő az ebéd is.

Van süti is. Bauer captain úgy tűnik édesszájú.

Több évtized után előjövök egy vallomással. Annakidején a Petőfin ő volt a parancsnok és  ketten az Árvai Lacival párban voltunk elektrikusok. Előrebocsájtom, akkor is tudtam, azóta meg, hogy voltam elégszer "főnök", méginkább tudom, nem egyszerű annak lenni. Nehéz megtalálni, ráadásul minden emberrel másképpen kell, hogy hogy lehet minden szempontból, tehát emberi, szakmai és tekintély oldalról is "jó" vezetőnek lenni. És nem mindig sikerül. Ráadásul hajón rövid ideig van az ember együtt másokkal, megismerni, kitapasztalni nincs idő. Nos ezen hímezés-hámozás után rátérek amiért belekezdtem, valahogy Bauer captainnel .... hogyismondjam, "nem ettünk egymás tenyeréből". Olyan biztonságos távolságból, fenntartásokkal, kimérten. Sose felejtem el amikor fejedelmi többesben többször kijelentette "fumigáljuk az elektrikusokat". Aztán teltek az évtizedek és ő volt az aki megjelent nálam az általam kiadott  Bisset könyv vásárlójaként, felhívott a névnapomon, tegnap is gratulált, szóval a barátom lett. Csak hogy tanulság is legyen e beszámolóban, ne higgyük azt, hogy nem változunk, vagy hogy mások nem változnak és  nem árt ha tudjuk, a viszonyaink se örökösek. És tökéletesek se vagyunk.

Hamár viszonyaink. Itt alant Szalma Botond támaszkodik az öklére.  Ő az ismeretlen ismerős. Életünkben tegnap találkoztunk először, bár ugyanabban az időben kezdtünk el hajózni, de ő tán még kezdő tisztjelölt matróz lehetett amikor én már tisztként hajóztam és nem voltunk egy hajón soha. Én hamar másfelé pályáztam ( meg kell jegyeznem jókor "léptem le" mint a patkányok a süllyedő hajóról és nyergeltem át a szállodaiparra, ez kivételes szerencseként tudatosult bennem mára),  belőle meg a MAHART vezérigazgatója lett. Aztán amikor megpróbált keresztbefeküdni a cég gengszterváltáskori törvényes szétlopásának, úgy rúgták ki mintha ott se lett volna. Ahogy hallottam, valami olyasmit mondott, hogy "amíg én vagyok itt a vezérigazgató, addig..." Na erre felkapta a fejét valaki és másnap már nem volt az. Naszóval rámköszön, "Szervusz Vili". Hát jóideje írkálok  e blog mellett különféle  Fb fórumokon, ezek szerint van aki olvas. És nemcsak olvas, hanem lát is. Én is olvasom őt és többnyire egyetértünk. 

Kivételesen rólam is készült kép, Orosz Dalma egykori ugyancsak elektrikus kolléganőm mondta, hogy csinál egyet rólam, ne csak mások legyenek az én blogomban. Itt látható rajtam  a szerkezet amivel, bár nem tökéletes, de valamennyire mégis tudok kommunikálni társaságban a hangzavarban.

Dalma ( aki egyébként a Szovjetunióban végzett hajómérnök) volt a két utolsó magyar tengerjáró hajónak az építési felügyelője Asztrahányban, majd a hajócsoportfelügyelője a MAHART központban, aztán őt is lapátra tették, amikor nem volt hajlandó aláírni azt  a papírt ami kellett a hajók elbiznyákolásához. Gyorsan mentek a dolgok abban az időben.

Dobozi Gabi végighajózta az aktív életét. Amikor a MAHART széthullott, idegen lobogók alatt folytatta, most meg ez a múzeum a mindene. Búcsúzóul két kép róla.

Hogy hogyan???

Jaaa. hogy ez poén volt!

Gabikám köszönöm, hogy ott lehettem! Nem bántam meg. Előzetes aggodalmaimat semmi nem igazolta, ismeretlen csinos hölgyek nyomtak puszit az arcomra, kezek szorították meg a jobbomat kifejezve örömüket amiket a soraim olvasása okozott nekik, szóval jó volt na! 

Tegnap kicsónakáztunk a piacra. J  mindenféle ültetnivaló virágot vett, mert ezek az égetnivaló kutyák mindent kiásnak a kertben. Miután a saját cseresznyénk elfogyott... illetve van, de ahhoz már csak a rigók férnek hozzá, meg

vett még cseresznyét és meggyet is, mert az én cseresznyésrétesem után ő most cseresznyés-meggyes pitével akar megjelenni.  A piacon se zöldség, se gyümölcs nincs 1000 Ft/kg alatt használható (kivéve a málna, mert az 3000) , de még a szemetje is legalább 7-800. A cseresznyéért például 1300-at adott kilójáért, ÉS, nem mondom, hogy rossz, de messze nem olyan finom, mint a sajátunk volt. De hát az verhetetlen. Amúgy a rigók PONTOSAN tudják, mert CSAK ezt zabálják. Pár házzal arrébb van szemre gyönyörű cserkó, hozzá nem nyúlnak!

J hosszasan kapacitált, így hát ma vettünk ponthegeszett acélhálót és kennelbe fogom zárni a virágokat. Ez most a legújabb projekt.

Tegnapelőtt leszedtük a maradék cseresznyét, ami csak a négy hadrafogható létrával elérhető volt.  Ezzel jóindulatú becsléssel a hatalmas fa teljes termésének mondjuk a 10-15 százalékát sikerült a magunk számára hasznosítani. A többi a rigóké. A szedést nem lehetett tovább halogatni, mert az érés befejeződött, már kezdtek a szemek rohadni. Így aztán a tervezett Vilmos napi nosztalgia cseresznyésrétes sütés is korábbra került. Nem volt egyszerű, már a beszerzéssel is bajom volt. Elbicikliztem a Lidlbe réteslapért. Kérdezem a (nehezen fellelhető) dolgozók egyikét, hogy hol találok réteslapot, merthogy a tésztanyújtásra, ahogy boldogult anyám és nagynéném csinálták, nem vállalkoznék. Mondja, hogy van mirelit "ott", meg hűtött "ott".  Megyek a megadott irányba, de közbe spekulálok, melyiket válasszam? Elkapok két háziasszony külsejű vásárlót, az idősebb a mirelitre szavaz a fiatalabbik a hűtöttre, végülis konszenzusra jutunk, hogy mindkettő jó. Megyek a mirelithez, nem találom, a fagyasztott tészták közt, csak "leveles tészta" feliratú izé van. Megyek a raktár felé, ahol mindig lehet elkapni valami eladószerűséget, persze kihessegetnek, de odajön egy lányka velem a fagyasztottárú szekrénysorhoz és elég határozatlanul rámutat a levelesre, hogy hát ez a réteslap. Kérdezem "BIZTOS??"...vonogatja a vállát, na mondom, "te se vagy járatosabb konyhamalac mint én", sértődötten elvonul. Megyek a hűtöttsorhoz. Ott is leveles tészta van. Ezek szerint ez is egy olyan ármány, hogy mindenki réteslisztnek mondja, de a szakácskönyvben "darás liszt" a fantázianeve (egyszer meg is szívtam anyám kórházba került még legénykoromban és kitaláltam, hogy valami egyszerűt fogok sütni, végülis mi az nekem, kinéztem a szakácskönyvből a képviselőfánkot és megsütöttem búzadarából), leemelek egy csomagot a polcról és vonulok a pénztár felé....DE nem vagyok megnyugodva. Elkapok egy idősebb nőt, kérdezem, szerinte a leveles tészta azonos e a réteslappal, határozottan kijelenti, hogy NEM. Megköszönöm és visszaviszem a polcra a választottat és némi kutatás után találok olyat amire az van írva "réteslap" HEURÉKA!. A többi már hazatérve megy könnyedén, J is segít, bár persze el kell viselni a fölényes hozzáállást az időnkénti eltanácstalánosodásaimkor, de ehhez már hozzászoktam. Íme az eredmény sütés előtt

és utána.

Jelentem NAGYON finom lett.

Van sajnos áldozat is. J "elmosogatta" a kedvenc tányéromat. Mondtam neki EZT sose bocsájtom meg, amit csak lehetett ebből az igazi NDK-s relikviából ettem.

Karácsonykor még ilyen volt.

Béke poraira.

Nektek is van ilyenetek, hogy bár van 20 másik, de csak "abból a" csészéből, pohárból, tányérból, csak "azzal a" villával, kiskanállal, stb..... inkább nekiállok elmosni, nem veszem elő a tisztából valamelyik másikat. Vagy csak én vagyok ilyen hülyén háklis?

25.-én szombaton Makláron sokadszorra lesz összejövetele a kivénhedt magyar tengerészeknek. 

Dobozi Gábor azon tengerészek közé tartozik, akikkel baráti kapcsolatba kerültem a mindössze öt évig tartó tengerészpályafutásom során. Sose felejtem el közös kalandunkat, amikor az első hajómat építettem, 1979-ben ő volt az, aki segített két biciklivel eltolni a 9 méteres alumínium árbocot a városi forgalomban a Tömő utcai Aluker boltból (a klinikák környékéről) a Sashegyre, ahogy átkeltünk a Kelenföldi pályaudvar gyaloghídján, nagy óvatossággal emelgetve az árbocot, nehogy hozzáérjen a kanyarokban a vasúti felsővezetékhez, mert akkor porrá éget minket a 30 kV, és egyszerre zártuk le az Osztyapenkó szobor lábánál az M7-es oda-vissza forgalmát.   Nagy örömmel látogattam el feleségestül a maklári múzeumába amit a saját kezével rakott össze, fantasztikus munkával.... majdnem azt mondtam "két éve", de a rend kedvéért "visszalapoztram" a naplóban, és megdöbbenve látom, hogy annak már négy éve  https://amapola.blog.hu/2018/09/16/vasarnap_190  robog az idő. Régóta kacérkodtam, hogy el kellene menjek az éves tengerésztalálkozókra is, de valami mindig visszatartott. Hogy mi, azzal most fogok szembenézni és itt "kamingautolni". 

Világ életemben magányos típus voltam. Nem vagyok csapatjátékos, sose voltam, minden "teljesítményem" ha lehet bármit is annak nevezni, egyéni. Mindig kerültem a különféle csoportokat, nem voltam tagja klikkeknek, valahogy mindig mindenütt kívülálló maradtam.  Abban az öt évben, amíg közöm volt a magyar tengerhajózáshoz, se volt ez másképpen. Ráadásul 30 évesen kezdtem hajózni a MAHART tengerjárókon, kialakult személyiségem volt, nem úgy mint sok fiatalnak, akik már szakközépiskolásként, épp csak katonaságtól leszerelt ifjoncként kerültek be a "verklibe" és felnőtté válásuk, szocializációjuk alakítója, része lett a tengerhajózás. És az emberek ott is olyanok voltak mint minden más munkahelyen, "ilyenek is", meg "olyanok is".  Szóval nem mondom, hogy akkor és ott mi "egy nagy család voltunk", akik az összezártságban boldog barátságban olvadtunk egybe. Ráadásul a hajósélet szigorúan hierarchikus, tisztek és nemtisztek  még egy légtérben sem étkeznek, van a legénységi szalon és a "púderos" a tisztiszalon, az egyikben a deckboy, a másikban fehérkabátos pincér szolgálja fel... igaz, UGYANAZT a kaját. Én hamar megszoktam magát a rendszert, szakmailag azt hiszem megálltam a helyemet, de nem igazán "vegyültem". Ebben az is közrejátszott, hogy nem volt szenvedélyem az alkohol, ami sokakban keltett ellenérzést, ahogy egy kolléga fogalmazta "ahogy te NEM iszol, az már nem normális". Sose voltam absztinens, de olyan családból jöttem, ahol a norma az 1 sör és az 1 pohár bor volt és nem jelentett számomra a vámmentesen megvásárolható "filléres" pia olyan csáberőt, hogy ezen változtatnom kellene. Valamennyi hajón lettek igazi barátaim, kellemes kollégáim, akikkel szívesen ültem együtt az esti "pupapartikon a hazudozólámpa alatt". (A "pupa" az a hajó farrészén lévő fedett fedélzet, ahol a beszélgetés volt "az én időmben" az Internetvilág előtt az egyetlen népszerű időtöltés. Már azok közt akik nem voltak szolgálatban, vagy húzódtak be valamelyik kabinba különösszejövetelre felszívni pár sört, vagy más üvegek tartalmát.) Itt nem volt rangkülönbség, aki leült az asztalhoz egyenrangú beszélgetőpartner volt, attól függetlenül, hogy tanulómatróz, fedélzetmester, vagy elsőtiszt, BÁR nem tudok visszaemlékezni, hogy valaha is hajóparancsnok leült volna közénk, azért a "rang kötelez" , de most nem ez a lényeg, mellékszállra kalandoztam, én akarok magyarázkodni. Szóval volt akivel szívesen ültem egy asztalnál, volt aki felállt ha leültem és volt aki ha leült én álltam fel. Nem volt ez konfliktus, vagy csak ritkán lett az, de az egy teljesen természetes dolog, hogy az ember nincs mindenkivel egyformán jóban. Az asztalnál mentek a történetek, igazak, vagy nem, volt minden és mindennek a cáfolata, nagy röhögések és néha szomorkodások... így éltünk, amikor nem melóztunk, mert be voltunk zárva együvé olyanok, akiknek amúgy talán soha közük nem lett volna egymáshoz. Mindenkinek sokféle motivációja volt, kit a pénzkeresés, kit a világlátás vágya (mint engem), kit a családi hagyományok, kit meg csak a vakvéletlen hozott a pályára, természetesen volt heterogén az összetétele a társaságnak, és itt jön a lényeg, ez azóta se változott, alighanem most is különbözünk. Nos EZ volt az ami idáig távol tartott a nagy összeborulástól, mert minek boruljon a nyakamba MOST valaki, aki már 40 éve is rühellte a pofámat, vagy minek vágjak most jópofát egy olyan tréfához, ami már 40 éve se tetszett?

Ugyanakkor a Székely Boldizsár ( első géptiszt volt az "Újpest"-en amikor én kezdő elektrikus) mondott valamit vagy egy éve telefonba amin azóta is rágódom, "ez az a ritka alkalom, amikor talán utoljára láthatjuk egymást". Summa summárum, úgy döntöttem ott leszek. A helyzetem annyit romlott, hogy a műtétem óta gyakorlatilag néma vagyok, csak suttogva tudok beszélni, tehát hallgatni fogok miközben mindenki igyekszik majd túlkiabálni a többieket ahogy a társaságban lenni szokott, ez az eltelt egy év alatt mégcsak jobban eltávolított a társas összejövetelektől, szóval nézze el nekem akit ez zavar, mindig más voltam kicsit, most meg már nagyon más lettem! Akit nem láttam 40 éve annak itt egy kép, hogy MOST hogy nézek ki, csakhogy rámismerjen.

Reggel kilenctől a BHSE ( Balatoni Hajózási Sportegyesület, de nekem csak MAHART SC, fene megette ezt a sok kínszülte névváltoztatást) úszóstégjét szereltük össze  a túlparton a "Torony" (Szabó Attila)  kenustelepén. Erről van szó. https://forms.gle/2CJX2KMTwCQMdTk5A  Hát ide zsugorodott a nagymúltú vitorlásklub. Jól kiszívott a tűző napon való munka, amikor végeztünk, kicsónakáztam a piactérre, ahol e pillanatban is fesztivál zajlik. 

A román-magyar nemzetiségi sátorban ettem finom szilvalekváros lángost, mert igen megéheztem a stégépítésben. Aztán hazacsónakoztam. Elég fáradt voltam, de J-nek megígértem, hogy kiautózok vele a Pennybe, mert valami cserepes virágot nézett ki magának a reklámújságban. Mondtam amíg boltozik az autóban pihenek, el is nyomott az álom, mert neki egy vásárlás ritkán tart egy óránál rövidebb ideig. Félálomban hazavezettem, aztán ledőltem "igazából" aludni. Felébredve ismét csónakba szálltam, mert kíváncsi voltam a fesztivál zárószámára a Balkán Fanatik koncertre. Valahonnan régről úgy emlékeztem, hogy tetszett a zenéjük, de a második szám után otthagytam őket, mert nem az volt amire emlékeztem. Ráadásul a hangosítás katasztrofálisan torz volt, úgyhogy hamar hazatértem. Mindent összevéve azért jó nap volt. Sokadszorra állapítom meg, hogy sokkal jobb csónakkal közlekedni mint autóval. Persze csak ilyen szép nyári időben.

Apropos, akit netán érdekel, szerintem lehet még jelentkezni.

https://www.programturizmus.hu/ajanlat-kevefeszt-orszagos... program keretében a Csík együttes nyitotta a fesztivált, most értünk haza. 

az Árpád híd tövében.

A ráckevei sárkányok is megjelentek.

Amúgy ha valakinek kedve van hajóval megjelenni, holnap a teljes csónakos piac a gasztronómiáé, a színpadon pedig egymást váltják a népzenei programok, a kikötés ingyenes.

Szeretjük az Aperol koktélt. Könnyű, nyári, mi pedig könnyűek és nyáriak vagyunk. DE. Utálok a koktélkeveréssel vacakolni. A mérőpohárba töltögetni, abból töltögetni, a narancsot karikázni, jeget potyogtatni és az ember sutty felszívja és már máris csinálhat másikat. Mondom az én drágámnak, HAMÁR csinálok, csinálok egyszerre nagyobb adagot, hagyja a fenébe a koktélos pohárkákat, valami nagyobbat adjon! "De az nincs!" ( nincs a fenét, van sörös félliteres, de az üveges szekrényben, ami elé van pakolva egy rakás cucc) "Hogyne lenne, itt vannak a félliteres kakaós bögrék!" Így aztán abból koktéloztunk.

Kemény nap van mögöttem. Miután napról napra kevesebbet ér a pénzem, úgy döntöttem, hogy megrendelem a téli tüzelőt. Most még kijött szállítással együtt 110 Ft-ból kilója a fabrikettnek. Tegnap meghozták a két raklapnyit, ami közel két tonna. A baj csak az, hogy egy hatalmas kamionnal küldték ami már bekanyarodni se tudott az utcánkba, nemhogy házhoz hozza. Némi tanakodás után lerakta a merülőfallal a sarkon, akkumulátoros békával elhoztuk az utcán amíg el nem süllyedt a béka kereke a murvában tőlünk már csak egy háznyira. Ez volt az első raklap. A sofőr optimista volt, ezért a második raklapot a másik nyomba kormányozta, mondtam neki nem lesz jó, ha ezzel is elsüllyedünk akkor az egész utcát lezártuk, de ő optimista volt. Nem jött be. Ezzel is elsüllyedtünk. Utca lezárva. Mondtam, hogy sebaj, majd kötegenként betalicskázom, addig meg mindenki autózzon másfelé. (a 350 m hosszú utca mindkét végéről megközelíthető, tehát aki nem tud átmenni rajtam, az a célját  egy tolatós fordulóval meg legfeljebb 700 m autózással elérheti) neki is álltam, megbontottam az első, 960 kilós pakkot, amin 48 db 20 kilós csomag van (csomagonként 24 db RUF fabrikettel), egy talicskába befért két csomag, kivéve Ervin talicskáját amibe három. Merthogy minden hívás nélkül megjelent Sándor szomszéd az ő talicskájával és Ervin is az övével, látva, hogy elkél a segítség. Ugye ha az embernek jó szomszédjai vannak, az többet ér mindennél és ezt minden túlzás nélkül mondom. Na mitteszisten, bár az utcában van, hogy félnaponként megy el egy autó, egyből megjelent egy villanyautós hölgyemény (akit egyébként még az életemben nem láttam itt, mert mindenkit ismerek az ittlakók közül) és ránkkiabált, hogy "Ezt meg hogy képzelik?!" Szerencséje volt, mert én épp bent voltam a kertben a magam fordulójával, így a Sándor, akinek az enyémnél sokkal finomabb a modora igazította a helyes irányba. A másik egy ismerős volt, aki felajánlotta, hogy azt a pár köteget ami van még a raklapon sebtében félredobálja az útból, na neki is a Sanyi magyarázta el, hogy inkább csak tolasson, vagy várjon 5 percet amíg azzal végzünk. Nem tudom a segítség nélkül meddig tartott volna, de így tán egy óráig se, bent volt a kertben az egész mennyiség és estére meg a tornácon fel is rakásoltam az egészet. Alaposan el is fáradtam, bár messze van a két tonna a 16-tól ami a nótában van, de én is messze vagyok már a bányász életkortól. Most pihenek kis izomlázzal, de azzal a jó érzéssel, hogy megvan a következő télre a tüzelőnk, MÉGHA rezsicsökkentés nélkül is. Biztos megmérték, hogy nem vagyok állampártszavazó, mert csak a gázzalfűtő, csirkefarhátevő, sokatautózók azok, a magamfajta cserépkályhás, kandallós, sonka-kolbász-tepertőzabáló biciklista nem az.

Ő is pihen J ágyában, pedig ő nem is pakolt.

Őrült pénzszórásba kezdtem. Ahogy romlik a forint, egy darabot se szabad belőle "megspórolni". Pedig egész életemben ezt tettem, mert ezt tanultam az anyámtól. Működött is, neki is, nekem is, egész életemben ha volt két forintom, igyekeztem egyet félrerakni "nehezebb időkre", de ennek most vége. Valami jeles ember írását olvastam a tárgyban, hogy mit tanított neki az apja. Nem mondom, hogy szó szerint tudom idézni, de valahogy így szólt:

"Mindig szerettem volna egy saját vendéglőt. Össze is gyűjtöttem rá a pénzt, meg is tudtam volna venni  a sarokházzal együtt, de balszerencsémre zsidó volt a tulajdonos és akkoriban zsidótól venni nem szabadott semmit, mert az vagyonmentésnek minősült, csak elvenni. Így aztán nem lett kocsmám. A pénzen később vehettem volna egy szobabútort, de az meg már volt, aztán a végén kaptam érte 10 tojást. Szóval költsd el a pénzt fiam!" (majd kijavíttok ha nagyon nagyot tévedtem az idézetben)

Szóval ahogy Orbán mondta: "2010 az összefogás éve, 2011 a megújulás, 2012 az elrugaszkodás, 2013 a felemelkedés, 2014 pedig a gyarapodás éve lesz " Miután már mindez megvolt, dúskálunk a gyarapodásban, semmi értelme tovább takarékoskodni. Így hát vettem egy kitolható alumínium létrát 67300-ért, hogy le tudjam szedni a cseresznyét a fáról. Régen szerettem volna egy ilyet, de mindig sajnáltam rá a pénzt. Mert egy abszolút nem megtérülő beruházás. Ez a fa, legalábbis az én életemben soha nem fog összesen 67300 Ft értékű gyümölcsöt teremni. Valószínűleg a tizedét sem. Korábban "racionálisabban" gondolkodtam. Van két régi rozoga festő (tehát az "A" alakú) falétrám, egy 2 és egy 3 méteres, a házzal együtt vettem.  Nyeklik-nyaklik mindkettő, ráadásul a nagyobbik dögnehéz, macerás mozgatni. Korábban amikor a gyümölcsöt szedtem róla, majd frászt kaptam amikor a legfelső fokán ácsorogva nyújtózkodtam. Úgy döntöttem ott egye meg a fene a cseresznyét, nem ér annyit, hogy leessek, inkább megveszem a piacon. És ez egy valóban racionális döntés volt. Mennyi cseresznyét lehet venni egy új létra árából? 

De most megváltoztattam a gondolkodásomat. Mert a cseresznye valami fergetegesen finom fajta. A sötétvörös, nagy, kövér szív alakú szemek mézédesek, a fene esz meg, hogy csak a rigók férnek hozzá. Ezt az új létrámat (meg a két régit is) csak odaállítom a fa alá és 5 méter magasságig csemegézhetek, ahogy érik, minden nap. Persze 5 méter felett (a fa legalább 10 méter magas, meg alatta is van bőven ahol nem férek a sűrű lombok közé) így is a rigóké, de nem vagyok önző, nem sajnálom tőlük, de az, hogy nekem szinte semmi, az nincs rendjén. Persze erről a létráról is le lehet esni, de azért sokkal biztonságosabb a használata, mint a rozoga falétrán imbolyogni.  ÉN megtettem ami megtehető.

SP segített elhozni a boltból, mert az ő autóján van tetőcsomagtartó. PONT akkor zúdult ránk az eső, teljesen szarrá áztunk a fel-le pakolásban, kötözésben. Működik a Medárd. Most is dörög az ég. De a lényeg, hogy mi is működünk. MÉG.

Pénteken itt volt nálam a "kis"lányom. Ritka öröm, egy éve volt itt utoljára, Berlinben él már több mint két éve. Igazából egy gyerekkori barátnője esküvőjére jött, de előtte még beugrottak hozzáma német barátjával. Vitorláztunk egy kicsit, szél nem sok volt KIVÉVE kikötés előtt mert akkor befújt egy nagy erősödés, de mire szélbe álltam volna és lerángattuk volna a grószt, nehogy átrendezzük a kikötőhelyet, pont leállt. 

Ebéd és alvás után elmentünk a munkacsónakkal az Angyali és a Vesszőzátony sziget közti lagúnába.

Nagyon szép nap volt.

Furcsa amikor az ember a síron túlról kap üzenetet. A történet régről indul. Akik régóta olvasnak, emlékeznek amikor könyvet adtam ki és az akkor még épülő hajón árultam valamikor 2010 körül. 

Úgy három-négy hónapja jövök ki  a helyi szakorvosi rendelőből, ahol a szokásos kontrollon voltam. A kapu előtt az utcán megtermett ember áll, álla alá tolt maszkban cigarettázva. Még jócskán tél van, de egy szál pólóban, külsejére nézvést idevalósi takarító lehet aki kijött a levegőre a tüdejét mérgezni. Utálom a cigarettát és van bennem egy beépített népnevelő ösztön, ami arra készet, hogy "hátha". Neki is odaszólok csak úgy elmentemben " A dohányzás súlyosan!!! TUDOD!!!"  Hümmög valamit, na mondom ebbe is kár a szó, megyek a biciklimhez, de utánam jön... miafene, csak nem akarja "megbeszélni"?... olyan 40-50 kilóval nézem nehezebbnek nálam.... megszólal "Nem maga a Vili bácsi?" HOPPÁ! De én vagyok! Honnan ismersz?  "Tóth Pál Tamás vagyok, voltam a hajódon és vettem tőled könyvet annakidején" . Na mondom, kicsi a világ, ne haragudj, nem emlékeztem rád, sokan voltak akkoriban nálam, de mit keresel te itt?  "Én vagyok itt az orvosigazgató". 

Elbeszélgettünk egy kicsit, többek közt megkérdezte jól bánnak e itt velem, mondtam, hogy kiválóan (bár nem vallottam be, hogy szerelmes vagyok  szőke belgyógyász Barbibabába, még a végén szól értem pár jó szót, más nem is hiányozna), és elmesélte, hogy annakidején amikor megvette a Bisset trilógiát egy barátjának, az annyira fellelkesült tőle, hogy általa küldött egy könyvet nekem ajándékba, ami azóta is nála van, de ha most összetalálkoztunk el fogja nekem hozni, jobb később mint soha. Sajnos a barátja, bizonyos Gyulai Líviusz tavaly meghalt Covidban. Hát ez szomorú. Elbúcsúztunk és én el is felejtettem az egészet. 

Két napja azonban cseng a telefonom, Tóth Pál Tamás (lassan ugrott be, de aztán fényesen), jönnek egy csónakot kiszedni Áporkára, bedobná a könyvet nekem, ha itthon vagyok. Na összejött a találkozó, egy kis motorcsónakkal jöttek négyen és a szomszéd stéghez kanyarodva  kiadta nekem a halott ember ajándékát.

Gyönyörű és megtisztelő ajándék. Milyen kár, hogy már nem tudom az ajándékozó szerzőnek megköszönni.

Isten nyugtasson Líviusz! NAGYON sajnálom, hogy 2010 január 26.-a óta csak most volt alkalmam megköszönni.

MÁS. Két napja a világ egyik legnagyobb vitorlázója volt a manchaftom egy rövid útra. Ez is rég kezdődött. Még valamikor kora tavasszal felhívott egy régi MAHART-os vitorlázó klubtársam a "Doki" ( azért doki, mert Drgác Józsinak hívják ) és elmesélte, hogy a Balaton kiment alóluk. A klubházat eladták, se hajók se kikötő, ahogy MAHART sincs már a helyét felszántották és behintették sóval. VALAHOL folytatnák, nem tudok e itt Ráckevén valamit. Nos összehoztam a polgármesterrel, mert "tudok", van helyi szándék a vízisportok támogatására, bár a város nem kormánypárti, így a szándék mögött nem állnak pénzek, de "teher alatt nő a pálma", HÁTHA. És itt jön a képbe Kopár István, többszörös Földkerülő szólóvitorlázó volt MAHART-os kollégám és klubtársam és barátom ( már a papája is az volt)  akinek annyira szívügye a téma, hogy  személyesen szállt be a hírverésbe, akár oktatónak is a helyi fiatalságnak, innen a "szomszédból" floridai otthonából. Na három napja hív  a Doki, hogy jön egy filmes csapat kellene gyorsan egy vitorlás mutogatni, van e hadrafogható hajóm, mondom VAN. Így aztán lejöttek a fiúk, én meg beültem a Kopárral a Tequilába és átvitorláztunk a túlpartra a kenustelepre ami az induló bázisa lesz a vitorlásoktatásnak és még velem is csináltak riportot, bár egyrészt a hangom (hiánya) másrészt a mondanivalóm kényes része miatt aligha kerül adásba az MTV-1-en, de sebaj. Mindenesetre sok ideje nem volt olyan legénységem, akit nem kellett instruálni, hogy húzzon, vagy engedjen a fockon.

Valamit rosszul csináltam, talán erőltettem a ki-be kapaszkodást a Tequilára Amapola deckjéről, vagy az is lehet hideg volt éjszaka, kitakarództam és nem vetem észre, mindenesetre piszokul fáj a hátam a bal lapockám alatt, alig tudok mozogni, még a köhögés, ásítás, de a fejem elfordítása is fáj. Azt gondoltam, hogy majd erőltetem, "bejáródik", de ehelyett nőtt a fájdalom, szégyenszemre le kellet feküdjek. Most kicsit megnyugodott a dolog, elmentem a kutyákkal, de a Picur 50 méter után visszafordult, J nincs itthon, az utca öreglányai közös uzsonnát tartanak, ha nincs vele a gazdája, velem nem igazán hajlandó sétálni, csak reggel. De délután megszokta, hogy négyesben sétálunk. Tekintgetett hátra, hogy jön e a "főnök" és hogy látta hogy nem, visszafordult és megvárt minket a kapu előtt. Rettenetes egy önfejő jószág... tisztára mint a gazdája.

Ha már állatok. Legalizálódott Koppány státusza, bekerült az ELTE etológiai kutatási programba. Korábban azért visszakoztam a nyilvánosságtól, mert vadállatot, hiába pusztult volna el, ha nem mentik meg, tilos befogadni, de így már nem számít "vad"-nak, immáron kutatási alany. Persze így is elkerül majd a háztól, mert félő nem sokáig lesz ilyen kezes szelíd jószág, mert már kezd keményen játszani. A bakancsomat harapta, a nadrágomat cibálta amikor "kikezdtem" vele, szóval "vad"disznó. Érdekes, hogy még kezdeményei sincsenek a kandisznó agyarainak, de MÁR a pofája oldalával támad. De a Picur kutya, aki immáron kisebb nála, de könyörtelen terelőeb, annyira ráijesztett, hogy bebújt a bokor alá és sokáig nem mert előjönni. Azt hittem majd játszanak, ha összeengedem őket, de fél a kutyától. Mondjuk a Picur még felnőtt embereket is képes terrorizálni, HA nem szimpatikusak neki. De aki mosolyog rá és kedvesen szól hozzá, annak azonnal felkéredzkedik az ölébe.

Lajossal, aki "törpemalacnak" indult ugyancsak az etológus projektben, de aztán kiderült, hogy inkább vietnámi csüngőhasú, nem igazán barátok, kerítés kell közéjük, mert L nem szereti a konkurenciát, támadja a kicsit.

Nagyon gyorsan nő, amikor még aggódtunk érte, hogy megmarad e a sérült jószág (valószínűleg kutya haraphatta meg 15 centis korában és az anyja mint életképtelent hagyta magára) nem sok remény volt rá, hogy "megél". De mostanra hála a gondos ápolásnak igazi örökmozgó lett belőle.

A diót nagyon szereti, de még nem tudja megtörni a fogaival mint a Lajos.

Szelíd

és vad madarak osztoznak a táplálékon.

23:12 Használt a fekvés, sokat javult  a hátam.

Ja és még egy érdekes megfigyelés. (Bár J szerint teljesen "túl"gondolom) Amikor hazamentem a disznózásból, nekiálltam a cserépkályhában a tüzet piszkálni, merthogy olyan hidegre fordult az idő, hogy a felhalmozódott papírszeméttel begyújtottam. Na Szmájli kutya, aki ugye vadászkopó keverék azonnal nekiállt szimatolni a nadrágszáramat, ahol a Koppány megrágta. Aztán ahogy ott ültem a kályha előtt a kissámlin, ráült a lábam fejére, nekidőlt a lábamnak és a fejét a térdemre helyezve elnyugodott. Nem tudom másként értelmezni, mint könyörgést, egyfajta hűségnyilatkozatot, hogy ."Engem szeress, ne hagyjál el egy disznóért". Egyébként rettenetesen féltékenyek, ha az egyik kutyát megsimogatom, a másik azonnal ott terem, hogy akkor őt is.

A munkacsónak vágóevezői szétrepedeztek. A régi enyvezés helyenként elengedett és egyébként is viharvertek voltak, gondoltam elsőre  nem vacakolok vele, megy a tüzelőbe, veszek újat. Aztán megláttam a neten az árakat. (https://www.maritimehajosbolt.hu/termek/paros-evezo-borozve-250-cm-ev-paros-som2) Több mint 50000 nemrég ennyiért még autót vettem. Úgy döntöttem megér 2-3 óra munkát megreparálni. Jobban megnézve közelről, a legjobb minőségű, csomómentes, könnyű, egyenesszálú, sűrűévgyűrűjű fenyő, alighanem lassan nőtt spruce. Aminél ilyesmihez nincs jobb a világon. Úgyhogy epoxival megragasztottam, lecsiszoltam, lakkozásra vár.  Azt hiszem ebben az életemben már nem kell többet foglalkozzak vele.

Átrágtam magam Vaszilij Grosszman "Élet és sors"  című regényén. Nehéz könyv. már súlyra is az, legalább két kiló a több mint ezer oldal, nem könnyű a szófán heverve kézben tarani, ráadásul kölcsönkönyv, szóval nagyon kell rá vigyázni szét ne nyekeljen, ami a mai "modern" ( megmagyarázom hitvány) könyvkötészeti technológiák mellett gyakran előfordul, bármilyen óvatos is voltam, az 1099-1100-as lap ragasztása csak elengedett és kicsúszott a végén a kötetből. Szánalmas korunk szinte semmiben nem teremt maradandót, vannak régi könyveim a két háború közti időkből, amik sok olvasás után is kifogástalanok. Ma már nem használatra, hanem eladásra készül minden, a mérce alacsony.

De a "nehéz" messze nem a tömegre, hanem a tartalomra vonatkozik igazán. Miközben olvastam, arra gondoltam, hogy  Tolsztoj "Háború és béke" alkotásának XX. századi reinkarnációja. Nem azért, mert nagyon okos vagyok (de), miután elolvastam a könyvet, meglepődve láttam, hogy Hetényi Zsuzsa jeles irodalmár aki a könyv végére írt méltatást (és akit az ukrán menekültekkel kapcsolatos megszólalása kapcsán volt alkalmam felfedezni micsoda kiváló ember), ugyanezen a tolsztoji szálon boncolgatja a művet.

 Tapasztalatból tudom, hogy nehéz JÓL írni. Ha bonyolult a téma nem lesz érthető, az olvasó hamar elunja és félrerakja. Ha érthető az írás, a "nyájas olvasók" örülnek, de egyáltalán nem biztos, hogy sikerült az írónak visszaadni azt amiért voltaképpen belekezdett az írásba. Akkor meg MINEK? Az igazi művészet, bonyolult dolgokat egyszerűen megírni. Az ilyet olvasva az ember önkéntelenül is a homlokára üt, "jééé TÉNYLEG!". Churchill önéletrajzi könyvét olvasva volt ilyen érzésem. Nem véletlen kapott rá irodalmi Nobel díjat. Grosszman könyve sajnos nem ilyen. Mentségére szól, hogy alighanem nem is akart "olvashatót" írni. Azt akarta, hogy aki olvassa, azt döngöljék a földbe a sorai. Jelentem sikerült neki. Nem vállalkozom rá, hogy ismertetem akárcsak vázlatosan is, a rendkívül szövevényes, sok szálon és helyszínen, különböző idősíkokon és rengeteg szereplővel működő művet, reménytelen lenne. Szóval nemcsak tömegére, de agyi felfogóképességre nézve is nehéz olvasmány. Nekem speciel különösen. Többször is említettem, hogy bajom van a nevek megjegyzésével. Nos ebben a könyvben főszereplőből is több tucat van, a könyv végén részletes táblázat közli, hogy ki kicsoda, több mint 100 névvel. Az olyanokat mint Sztálin (bár néha csak Joszif Visszarionovics), Lavrentyíj Pavlovics (Berija), Nyikita Szergejevics (Hruscsov) stb. még csak könnyen megjegyzi az ember, de a többi száz már nem könnyű. Mert ezek mind interakcióban vannak egymással, RÁADÁSUL ezek oroszok, tehát minimum három nevük van, hol mondjuk Alekszej Sztyepanovics Fjodforovnak, hol Alekszej Sztyepanovicsnak, hol Alekszejnek, hol csak egyszerűen Sztyopának emlegetve (nincs ilyen nevű a könyvben, ez csak példa volt) és mindezt egyszerre sok szereplővel. Bevallom nem tudtam követni. Csak hagytam magam sodródni a regényfolyamban, néha még azt se tudva hol vagyok éppen, Kazanyban a háborús kitelepítésben, csatában Sztálingrádnál, vagy a GULAG-on, esetleg náci koncentrációs táborban. Akit jobban érdekel, itt  https://olvassbele.com/2013/02/24/tukorvilagok-vaszilij-grosszman-elet-es-sors/ kicsit többet tudhat meg erről a történelmi alapműről. 

Ha nem lenne ez a borzalmas háború, azt mondanám, hogy a könyv abszolút elkésve érkezett meg a mába, mert történészt, vagy a sötét múlt iránt érdeklődő keveseket kivéve kit érdekel már mi történt 70-80 évvel ezelőtt? De sajnálatosan lett aktuális ez a könyv, mert ha valaki érteni akarja ami most folyik itt a szomszédban és hogy hogy juthatott idáig, hogy lett egy egész nép száz éven át szisztematikusan elnyomorítva lelkileg szellemileg és fizikailag, hogy erre a teljesítményre képes, az sokat tanulhat belőle. Persze nem biztos, hogy ez jó nekem.  Milyen egyszerű lenne elintézni azzal, hogy "az oroszok primitív barbár ostoba állatok, az ukránok nacionalista söpredék" de ez nem igaz. Aztán, hogy jó e az nekem, hogy ennyivel okosabb vagyok mint fél évvel és három könyvvel ezelőtt (írtam itt az előző kettőről is) az még mindig nyitott kérdés még magam előtt is. 

Megkaróztam a paradicsomot. 

Utána megpihentem a pavilonban. Ha már csak az a néhány óra lenne amit eddig eltöltöttem benne egy könyvvel az ölemben, már megérte megépíteni. Csodás a lélekemelő nyugalom a zöldben. (szükségem is van rá, ez a könyv felkavaró, még fogok róla írni ha túl leszek rajta több mint 1100 oldal, már súlyra is nehéz olvasmány).

Nem tudja valaki mit lehet ezzel a meggyfával csinálni? Attól tartok tűzelhalás.

Kihasználtuk a gyönyörű időt és elindultunk körbecsónakázni a szigetünket.

A "nagyágon" Szekeres András professzor (80 pluszos) vitorlázik velünk szembe egy kalózzal.

A Balabán csatornába elején szürkegém áll őrségben.

Bármilyen óvatosan evezünk, elriasztjuk, pedig nincs bennünk ártó szándék, de ő ezt persze nem tudhatja.

A bejárat egy gyaloghíd alatt indul. Jól le kell húznia fejünket.

Ezt a rituális csónakázást minden évben legalább egyszer megcsináljuk, nem tudunk vele betelni. A "titok", amit sokan nem tudnak, ha nagyon csendben vagyunk és óvatosan evezünk, nem riasztjuk fel az itt élő madarakat, hüllőket.

Még a horgászt se. (ott balra pirosban)

Ez alatt  a közúti híd alatt még könnyű áthaladni.

Sajnos egyre több a bedőlt fa, mely az ág teljes lezárásával fenyeget.

Ez még ne a hódok műve.

De ez már igen.

Az első teknösbéka. Igazából "teknőske" mert talán olyan 5 cm átmérőjű lehet a páncélja, nagy óvatossággal sikerült csak becserkészni, mert igen félénk állatok. 

Ajaj....

ennek nem örülök. A kis házikók egy ilyen relatív monstrum építésére csábítottak valakit, csak a beton kerítés van vagy 150 méter, amivel lezárta magát  a köznéptől a város felől.

Látjátok a kacsamamát? És a kiskacsákat?

Egy lemaradt. Kétségbeesett sipákolásban száguld a család után.

Nagyon kell figyelni, de az ott balra egy nagy teknős.

Itt valaki kiépítkezett a telekhatárra, aztán a parton meg otthagyta a szemetét.

Itt a következő közúti híd, ahhoz, hogy átférjünk alatta, már le kell feküdni a csónak fenekére.

Pár éve egy túrázó kenus csapat át akart menni alatta és felborultak teljes felszereléssel. Persze életveszély nincs, köldökig ha ér a víz, de sátorral, bográccsal nem egy öröm.

Na ez már a hód(ok?) műve. 

Törpegém les zsákmányra, a háttérben teknős család napozik.

Virágokkal álcázva.

Újabb napozók.

Ő olyan mélyen aludt, hogy csak akkor dugta ki a fejét a szárnya alól, amikor mellé értünk.

De van aki nem alszik. Klárika (SP felesége) a hátsó kertben szorgoskodik.

Nincs egyedül vele van az "árnyék"

Teknősök minden mennyiségben.

És végül egy nagy döglött hal.

Szép nap volt.

J reggelizik. 

Namármost ehhez tudni kell az előzményeket. Keveset eszünk. De hamár, akkor az legyen minőség, mondám két napja,  és "ottegyemegafenemegjöttanyugdj" olasz "prosciutto cotto"-t vettem a Lidlben. Normál esetben a kutyák vagy ügyet se vetnek ránk ha mondjuk virslit, kenőmájast vagy párizsit eszünk, mert nem szokásunk bátorítani őket, de MOST a minőségi sonkaillattól megrészegültek. Egyszerűen nem lehetett őket elhessegetni.

Azt gondoltam, hogy örökre elbúcsúztam a Balatontól, ami nagyjából igaz is. Nem is hiányzott igazából, végülis vízen élek most is, de azért hogy 30 csodás évet eltöltöttem ott vitorlázással, nem múlt el nyomtalanul. Úgy három hete felhívott az Ádám Sanyi, régi kedves jóbarát, hogy nincs e kedvem velük, régóta együtt lévő csapattal elmenni két napra vitorlázni a Balatonra. Miközben részletezte a dolgot a telefonba, egyfolytában azon gondolkodtam, hogyan utasítsam vissza az ajánlatot, hogy ne legyen bántó. Mert aki olvassa a blogot tudja hogy lettem ember- és társaságkerülő a betegségem következtében, PLÁNE olyanok közé kerülni akiket nem-, vagy csak alig ismerek.... szóval nagyon nem volt kedvem felkerekedni és vegyülni. De a Sanyi csak mondta és mondta, válaszra se hagyva időt, amikor meg mégis megállt, visszakérdeztem, szóval húztam az időt a döntésre, ő meg ecsetelte honnan, milyen hajóval, milyen társaságban, én meg hallgattam és bevallom gyötrődtem. Pillanatnyi, mindentől, főleg emberektől elrugaszkodott állapotomba gyakorlatilag belecsontosodtam. Megállapítottam, hogy ilyen lettem, beszélni, verbálisan gyorsan reagálni, ahogy régen, nem tudok, kívülálló lettem és magányos. De a Sanyi csak mondta, én meg hallgattam és gondolkodtam. MIÉRT ne mennék?? Nehogy már szégyellős legyek 77 évesen! Ez egy kifejezetten magas fokon megtisztelő ajánlat. Sanyival nem vagyunk összejáró (igazából senkivel se vagyok az) sülve-főve együttlévő barátok, egyszer jártam nála annak is van vagy tizenvalahány éve, ha MOST meg pont én jutottam eszébe, nincs ép ésszel elfogadható magyarázat arra, hogy nemet mondjak. Úgy, hogy legjobb szándékom ellenére IGEN-t mondtam. Mindjárt folytatom, csak egy kis háttérinfó. 

Valamikor, amikor először voltam Vízügy vitorlás klubtag, az ELMŰ vitorlás klub Siófokon volt, gyakorlatilag mellettünk a móló bejáratnál. Aztán a cég megszerzett egy vízparti területet (ezek még a vad "szocialista" idők voltak) Alsóőrsön és a klub átköltözött oda, sokkal jobb körülmények közé.... ez valamikor a '80-as évek elején lehetett emlékeim szerint. Velük ment a Berecki Sanyi is a "Leguán"-nal, meg talán mások is tőlünk. Az új klub rendkívül sikeres volt, egy erős cég hátterével, de hát akkoriban nagyjából minden cég erős volt az állammal a háta mögött. Azóta sok víz folyt le a Sión, minden megváltozott, például ki hitte volna, hogy a nagymúltú MAHART vitorlás klub, aminek tengerész koromban szintén voltam a tagja,  Siófok kikötő legjobb helyén teljesen megszűnik ( a Nemzeti Színház ott lévő népszerű üdülőjével együtt, aminek a büféjében a legismertebb színészekkel együtt ittunk és a Szabó "Pempő" klubtársunk, akinek Garas Dezső volt a manchaftja mérte a pálinkát, mert a lánya volt a büfés).... ahogy a MAHART is megszűnt és még annyi más.  MICSODA IDŐK voltak! Az ELMŰ felett is átviharzott a privatizáció, és nagy kérdés boldog lesz e a vége, de ez egy másik történet, "ugorgyunk".... ahogy Pósalaky úr mondá Nyilas Misinek!

Na szóval az ELMŰ kikötőbe autóztunk szerda reggel Sanyival, aki volt olyan kedves, hogy odafelé felvett Ráckevén. Lórévnél kompoltunk át a Dunán és a GPS navigáció ellenére el se tévedtünk, elsőként érkeztünk Alsóőrsre. A hajó amire becuccoltunk a "Kárpát" nevű 50-es cirkáló volt, Kettőnkön kívül Jani a kormányos, Jenő és Gyula alkottuk a csapatot, egy ötvenesre az öt fő pont a legoptimálisabb létszám. (a vezetéknevek közlésére nem kértem felhatalmazást, így csak keresztnevekkel mesélek, a nevekkel amúgyis mindig bajom van, említettem már hogy képtelen vagyok őket megjegyezni, a rövidtávú "folyékony" memóriám már fiatalon is csapnivaló volt, azóta ez csak romlott, kevésbé kiváló társaságban mindenkit csak Bélának nevezek, ha tiltakozik, elnézést kérek ).

Remek friss szélben indultunk, szikrázó napsütésben, úticélunk Balatonföldvár volt, napi célunk a minél több élvezetes vitorlázás, ennek megfelelően elvitorláztunk Zánkáig, végig cirkálva, élvezve a sebességet a valamikor ritka de az éghajlatváltozás következtében egyre gyakoribb délies szélben. Én kormányoztam, jó jollés szokás szerint kizárólag az orrvitorla madzagjaira figyelve, amikoris valakinek feltűnt, hogy valahogy nem igazán jó az irány. Na kiderült, hogy a baloldali csörlő suttyomban ráengedett a génuára, 15 fokkal mentünk tompábban, mint mehettünk volna. A legjobb megoldás ha az ember csak "fűrészelni" akar de nem haladni is a cél irányába. De olyan jó szél volt, hogy még ezt is megengedhettük magunknak. Zánka előtt fordulva bő széllel így is kikötöttünk időben Földváron a  "Szpari" előtt.  40 éve nem ültem tőkesúlyos hajóban, annyira hozzászoktam a jollézáshoz, hogy kezdetben kissé szokatlan volt nem törődni a dőléssel, de a kellemest (hogy nem kell ugrani kiülni, nem kell lógni a trapézon, nem kell erősödéskor ejteni megfuttatni a hajót, figyelni az erősödésekre,  felmenni magasságért ha gyengül, egyik kéz örökké a grószshotton, ha netán mégis túl erősre vált a szél stb) könnyű megszokni. Két óra után a rövidnadrág és póló helyett felvettem a vékony fehér hosszúujjújaimat, még épp időben, mert így is megpirultak a térdeim és az alsókarom, de nem fájdalmasra. Szóval remek vitorlázás volt piszokul élveztem. 

Kikötés után Földváron Erdélyi Béla egy szatyor sörrel fogadott minket. Béci, aki intézménye a balatoni vitorlázásnak, könnyekig meghatott azzal, hogy bár vagy negyed évszázada nem láttuk egymást, emlékezett rám, pedig azóta megfehérszakállasodtam, megkopaszodtam és amúgyse voltam akkora "név" még fénykoromban sem, de ő mégis. Még a hajóépítő projektemre is emlékezett. Jó érzés NA! 

Estebéd után lefekvés, én itthoni szokás szerint a hajó kényelmes ágyán aludtam, a többiek szobákban a klubházban, panaszra nem volt okom, én amúgyis ha leteszem a fejem alszom, ahogy a régi mondás szól, "a tengerész egy szál kötélen is elalszik". Másik szokásom, hogy bárhol vagyok én ébredek elsőnek. Mire a többiek felébrednek én már túlvagyok a reggeli rutinon. Bár Balatonföldvár sokat változott azóta, mióta utoljára ott jártam, azért odataláltam a "Közérthez" ami persze már Tesco, friss süteményeket, meg kaukázusi kefírt reggeliztem visszatérve a kikötőbe egy napsütéses padon, mire a többieknek kinyitott a büfé én már mindenen túlvoltam, úgy hogy tettem egy fotós sétát  a reggeli kikötőben.

Szóval vele, ezzel a gyönyörűséggel voltunk.

A kikötő rengeteget változott azóta mióta valamikor a '70-es évek hajnalán először jöttem be ide az Orion nevű, Hrehuss Gyuri kormányozta, szintén 50-es, de vasból épült hajóval.  Akkoriban itt a kikötő közepén még nem állt senki,  ma úszóstég az egész, töménytelen hajóval. A friss szélben csak néhány, a szomszéd álmával nem törődő hajótulajdonos falljai csörömpölnek az alumínium árbocokon, de amúgy béke honol a hajnali kikötőben. 

Csak a horgászok nem változnak....bár ezek aligha ugyanazok az öregek, azok már az égi vizekbe lógatják a kukacukat.

A Galamb sziget nem változott, bár a fák biztos sokat nőttek azóta. Az azért szerencse, hogy ezt még nem adták el valakinek... remélem nem adtam ötletet.

Ami a régi (még) az a Balaton. A csodás béke, víz nyugalma.

Hajnali ragyogás a kikötőben.

Jani a kormányos és egyúttal korelnök reggeli almáját fogyasztja. (végre valahára nem én voltam egy társaságban a legöregebb, ő hat évvel született előttem, de a csapat legfiatalabb tagja is 70 éves volt, szóval ez egy kifejezetten oldtimer brigád volt, sőt, bár a hajó műanyagból készült, de a sablont amibe kenték, emlékeim szerint a Mars nevű vas 50-esről vették le, ami  150 évnél is régebbi tervek alapján készült)

Jenő azt hiszem még nincs egészen ébren.

De aztán nemsokára kormányt ragad és elindulunk.....

már csak az a kérdés hova, mert az még nincs eldöntve. De megyünk, a szél kiváló.

Irány, mármint  a szél diktálta éles menet a sajkodi öböl, rengeteg gyönyörű élmény fűz hozzá, aktuális kedveseimmel, szerelmeimmel és feleségeimmel, majd gyermekeimmel gyakran másztam meg a Csúcshegyet, ahonnan a legszebb kilátás nyílik a Balatonra. A hajó amelyről többnyire úszva, vagy néha bocival érkeztünk a partra, eközben a nádas előtt várt ránk horgonyon. Határozottan olyan érzésem volt, mintha az én kedvemért jöttünk volna ide, holott, vendég lévén, egy szóval se akartam befolyásolni az útirányt. Különösen, hogy a másik csapáson elhúztunk Balatonudvari, korábbi üdülő falum előtt. Itt  építettem 12 éven át a saját kezemmel  a házamat... ez is "derégvót". 

Zánkáig mentünk a friss szélben. itt visszafordultunk Tihany felé. Tihany sokat változott mióta utoljára láttam, bár akkor is panaszkodtunk, hogy hogy beépült a hegyoldal, de azóta

mint egy lakótelep, vagy ahogy mostanság divat hívni "lakópark". Hüm... belegondolok, hogy ezek többnyire mezőgazdasági ingatlanok, tehát szőlőművelés, borospince, présház jogcímen kaptak építési, felújítási, fennmaradási engedélyt Unortodoxia fantázianevű viccországban.

A "csövön" áthaladva ismét erősödött a szél, gyakori, hogy a két medencében jelentős a különbség a szélviszonyok közt, most is ez volt, Balatonfüred felé "repesztettünk". Balra "öreg" Tihany kikötő. Előtte nosztalgiával emlékezünk a régi bableves-palacsinta  túrákra..... Az sincs már.

Mondjuk az apátság még  a régi, bár erősem behálózták. De a tövében az a modern ház nekem nem rémlik, hogy régen is ott volt, én egy szép régi kastélyra emlékszem előtte parkkal a vízparton, bár azt mondják a Kádáré volt a használat. Ahogy a róka mondja a Kishercegnek "Semmi sem lehet tökéletes".

Balatonfüred előtt elkezdtünk tépelődni. Kikössünk, vagy ebben a remek szélben inkább átrohanjunk egy bőszeles menettel Siófokra fagyizni? Én Siófoknak drukkoltam, de csak szelíden, nem illik a vendégnek erősködni, de nélkülem is emellett döntöttek a véleményformálók, így hát ismét csapást váltottunk és  bőszeles menetben kormányoztam a hajót régi anyakikötőm felé. Bár mondtam a Janinak, hogy én már tegnap kidolgoztam magam a kormánynál, de ő mondta a tegnap ma már nem számít. Na akkor irány az Európa hotel, ami nekem az örök tájékozódási pont Siófokra, de felvilágosítottak, hogy azóta megépült a kórház toronyépülete, immáron az a legmagasabb, úgy hogy azt céloztam. Talán a sors keze, hogy életem alighanem utolsó balatoni vitorlázása ott végződik ahol elkezdtem 1970-ben, Siófokon. Volt egy kikötés a Kishamis helyén a szélen (hol van már a régi siófoki kikötő, ahol a "Hamis" bóján állt a medence közepén!?),  fagyi a "soron", még benéztem a régi klubom, a Vízügy "alsóházba", kerestem a Luxit, de csak reggelente néz be egy kávéra, már a veje Ádám "viszi a boltot", Pomucz Tamás sincs már ami még szomorúbb, mert ő még fiatal is volt és már nem is él, nem beszélve a sok kedves régi klubtársról, Fluck Jenőről, Papanek "Ákáról", Marosi Enochról, "Edusról", vagy Sárikáról a háznagyról... fenébe, nem akartam ilyen szomorúra a végét..... Luxikám lemaradtunk egy ölelésről, akkor csak így írásban! 

Átsuhantunk Alsóőrsre másodfokú viharjelzésben,

amitől hamarosan el is állt a szél, az utolsó kilométert már motorral megtéve és ezzel vége volt a két gyönyörűséges napnak. Nem bántam meg, hogy elfogadtam a meghívást és köszönöm, hogy ott lehettem ízlésemnek tökéletesen megfelelő, csalódást nem okozó társaságban.

Az a kevés eső is ami az elmúlt pár nap alatt esett, sokat javított a növényzet állapotán. Minden zöldül, sarjad, virágzik, és olyan felüdítően tiszta illata volt ma reggel is a levegőnek, hogy  boldogság volt az egyszerű belégzés is.

Tegnap levágtam a gizgazt a stégbejárónál az elektromos damilos fűkaszával, mert sötétben más nem találtam a lépcsőfokokat amikor a hajóra mentem aludni. Miután már intenzív a napsütés, felraktam a napvédő textilt is a télikert tetejére, mert innentől már nem kívánatos ott a meleg. Lassan jött a tavasz, de gyorsan itt lett. Nagyon jól esik a munka végeztével kicsit leülni az árnyékban, a kerti pavilon minden szempontból beváltotta a hozzá fűzött reményeimet. 

Ahogy leültem megjelent a Picur és felkéredzkedett az ölembe. TÉNYLEG öleb... miközben egy veszedelmes krakéler, elsősorban a nála kisebb állatokat üldözi és ha teheti le is gyilkolja. Kíméletlen vadász, de az emberekkel szemben is szigorú, HA azok nem közelednek hozzá jóelőre kimutatott barátsággal. Ha idegen közelít és nem veszi őt figyelembe, először csak vakkant, "Hé itt vagyok!" Ha az illető észbekap, rámosolyog, pláne megszólítja, PLÁNE lehajol hozzá és megsimogatja a kócos bundáját, akkor megenyhül, csóvál, kezet csókol, szóval boldog, attól kezdve barát. De ha az illető továbbra is "kutyába veszi", akkor megugatja és igyekszik a háta mögé kerülni, majd megharapja a sarka felett az Achilles ínt. Mert pontosan tudja, hogy a legbehemótabb embernek is az az a hely ami befér a szájába, szóval harapható. És ha valaki egyszer elvágta magát nála, az hiába hízeleg neki később, már minden hiába, örökké rettegnie kell a haragjától. Van aki a kapun nem mer bejönni, ha ez a szőrmók kint van az udvaron.

Ki hinné erről a kezesbárányról?

Szmájli meg napozik.  https://www.youtube.com/shorts/NoHtYitMDRo... 

Nagymosás se tudta még teljesen letakarítani a két napja történteket. Az a helyzet, hogy utál fürödni. Térdig bemegy a vízbe, ha épp olyanja van, de a fürdetés ellen kézzel-lábbal tiltakozik. Ennek ellenére, ha meglát egy pocsolyát, amiben felmelegítette a nap a vizet, abba belahasal, pláne ha kimelegedett a futkározásban. Az eredmény egy határozott "vízvonal" a hastájékon.