25.-én szombaton Makláron sokadszorra lesz összejövetele a kivénhedt magyar tengerészeknek.
Dobozi Gábor azon tengerészek közé tartozik, akikkel baráti kapcsolatba kerültem a mindössze öt évig tartó tengerészpályafutásom során. Sose felejtem el közös kalandunkat, amikor az első hajómat építettem, 1979-ben ő volt az, aki segített két biciklivel eltolni a 9 méteres alumínium árbocot a városi forgalomban a Tömő utcai Aluker boltból (a klinikák környékéről) a Sashegyre, ahogy átkeltünk a Kelenföldi pályaudvar gyaloghídján, nagy óvatossággal emelgetve az árbocot, nehogy hozzáérjen a kanyarokban a vasúti felsővezetékhez, mert akkor porrá éget minket a 30 kV, és egyszerre zártuk le az Osztyapenkó szobor lábánál az M7-es oda-vissza forgalmát. Nagy örömmel látogattam el feleségestül a maklári múzeumába amit a saját kezével rakott össze, fantasztikus munkával.... majdnem azt mondtam "két éve", de a rend kedvéért "visszalapoztram" a naplóban, és megdöbbenve látom, hogy annak már négy éve https://amapola.blog.hu/2018/09/16/vasarnap_190 robog az idő. Régóta kacérkodtam, hogy el kellene menjek az éves tengerésztalálkozókra is, de valami mindig visszatartott. Hogy mi, azzal most fogok szembenézni és itt "kamingautolni".
Világ életemben magányos típus voltam. Nem vagyok csapatjátékos, sose voltam, minden "teljesítményem" ha lehet bármit is annak nevezni, egyéni. Mindig kerültem a különféle csoportokat, nem voltam tagja klikkeknek, valahogy mindig mindenütt kívülálló maradtam. Abban az öt évben, amíg közöm volt a magyar tengerhajózáshoz, se volt ez másképpen. Ráadásul 30 évesen kezdtem hajózni a MAHART tengerjárókon, kialakult személyiségem volt, nem úgy mint sok fiatalnak, akik már szakközépiskolásként, épp csak katonaságtól leszerelt ifjoncként kerültek be a "verklibe" és felnőtté válásuk, szocializációjuk alakítója, része lett a tengerhajózás. És az emberek ott is olyanok voltak mint minden más munkahelyen, "ilyenek is", meg "olyanok is". Szóval nem mondom, hogy akkor és ott mi "egy nagy család voltunk", akik az összezártságban boldog barátságban olvadtunk egybe. Ráadásul a hajósélet szigorúan hierarchikus, tisztek és nemtisztek még egy légtérben sem étkeznek, van a legénységi szalon és a "púderos" a tisztiszalon, az egyikben a deckboy, a másikban fehérkabátos pincér szolgálja fel... igaz, UGYANAZT a kaját. Én hamar megszoktam magát a rendszert, szakmailag azt hiszem megálltam a helyemet, de nem igazán "vegyültem". Ebben az is közrejátszott, hogy nem volt szenvedélyem az alkohol, ami sokakban keltett ellenérzést, ahogy egy kolléga fogalmazta "ahogy te NEM iszol, az már nem normális". Sose voltam absztinens, de olyan családból jöttem, ahol a norma az 1 sör és az 1 pohár bor volt és nem jelentett számomra a vámmentesen megvásárolható "filléres" pia olyan csáberőt, hogy ezen változtatnom kellene. Valamennyi hajón lettek igazi barátaim, kellemes kollégáim, akikkel szívesen ültem együtt az esti "pupapartikon a hazudozólámpa alatt". (A "pupa" az a hajó farrészén lévő fedett fedélzet, ahol a beszélgetés volt "az én időmben" az Internetvilág előtt az egyetlen népszerű időtöltés. Már azok közt akik nem voltak szolgálatban, vagy húzódtak be valamelyik kabinba különösszejövetelre felszívni pár sört, vagy más üvegek tartalmát.) Itt nem volt rangkülönbség, aki leült az asztalhoz egyenrangú beszélgetőpartner volt, attól függetlenül, hogy tanulómatróz, fedélzetmester, vagy elsőtiszt, BÁR nem tudok visszaemlékezni, hogy valaha is hajóparancsnok leült volna közénk, azért a "rang kötelez" , de most nem ez a lényeg, mellékszállra kalandoztam, én akarok magyarázkodni. Szóval volt akivel szívesen ültem egy asztalnál, volt aki felállt ha leültem és volt aki ha leült én álltam fel. Nem volt ez konfliktus, vagy csak ritkán lett az, de az egy teljesen természetes dolog, hogy az ember nincs mindenkivel egyformán jóban. Az asztalnál mentek a történetek, igazak, vagy nem, volt minden és mindennek a cáfolata, nagy röhögések és néha szomorkodások... így éltünk, amikor nem melóztunk, mert be voltunk zárva együvé olyanok, akiknek amúgy talán soha közük nem lett volna egymáshoz. Mindenkinek sokféle motivációja volt, kit a pénzkeresés, kit a világlátás vágya (mint engem), kit a családi hagyományok, kit meg csak a vakvéletlen hozott a pályára, természetesen volt heterogén az összetétele a társaságnak, és itt jön a lényeg, ez azóta se változott, alighanem most is különbözünk. Nos EZ volt az ami idáig távol tartott a nagy összeborulástól, mert minek boruljon a nyakamba MOST valaki, aki már 40 éve is rühellte a pofámat, vagy minek vágjak most jópofát egy olyan tréfához, ami már 40 éve se tetszett?
Ugyanakkor a Székely Boldizsár ( első géptiszt volt az "Újpest"-en amikor én kezdő elektrikus) mondott valamit vagy egy éve telefonba amin azóta is rágódom, "ez az a ritka alkalom, amikor talán utoljára láthatjuk egymást". Summa summárum, úgy döntöttem ott leszek. A helyzetem annyit romlott, hogy a műtétem óta gyakorlatilag néma vagyok, csak suttogva tudok beszélni, tehát hallgatni fogok miközben mindenki igyekszik majd túlkiabálni a többieket ahogy a társaságban lenni szokott, ez az eltelt egy év alatt mégcsak jobban eltávolított a társas összejövetelektől, szóval nézze el nekem akit ez zavar, mindig más voltam kicsit, most meg már nagyon más lettem! Akit nem láttam 40 éve annak itt egy kép, hogy MOST hogy nézek ki, csakhogy rámismerjen.
