Furcsa amikor az ember a síron túlról kap üzenetet. A történet régről indul. Akik régóta olvasnak, emlékeznek amikor könyvet adtam ki és az akkor még épülő hajón árultam valamikor 2010 körül.
Úgy három-négy hónapja jövök ki a helyi szakorvosi rendelőből, ahol a szokásos kontrollon voltam. A kapu előtt az utcán megtermett ember áll, álla alá tolt maszkban cigarettázva. Még jócskán tél van, de egy szál pólóban, külsejére nézvést idevalósi takarító lehet aki kijött a levegőre a tüdejét mérgezni. Utálom a cigarettát és van bennem egy beépített népnevelő ösztön, ami arra készet, hogy "hátha". Neki is odaszólok csak úgy elmentemben " A dohányzás súlyosan!!! TUDOD!!!" Hümmög valamit, na mondom ebbe is kár a szó, megyek a biciklimhez, de utánam jön... miafene, csak nem akarja "megbeszélni"?... olyan 40-50 kilóval nézem nehezebbnek nálam.... megszólal "Nem maga a Vili bácsi?" HOPPÁ! De én vagyok! Honnan ismersz? "Tóth Pál Tamás vagyok, voltam a hajódon és vettem tőled könyvet annakidején" . Na mondom, kicsi a világ, ne haragudj, nem emlékeztem rád, sokan voltak akkoriban nálam, de mit keresel te itt? "Én vagyok itt az orvosigazgató".
Elbeszélgettünk egy kicsit, többek közt megkérdezte jól bánnak e itt velem, mondtam, hogy kiválóan (bár nem vallottam be, hogy szerelmes vagyok szőke belgyógyász Barbibabába, még a végén szól értem pár jó szót, más nem is hiányozna), és elmesélte, hogy annakidején amikor megvette a Bisset trilógiát egy barátjának, az annyira fellelkesült tőle, hogy általa küldött egy könyvet nekem ajándékba, ami azóta is nála van, de ha most összetalálkoztunk el fogja nekem hozni, jobb később mint soha. Sajnos a barátja, bizonyos Gyulai Líviusz tavaly meghalt Covidban. Hát ez szomorú. Elbúcsúztunk és én el is felejtettem az egészet.
Két napja azonban cseng a telefonom, Tóth Pál Tamás (lassan ugrott be, de aztán fényesen), jönnek egy csónakot kiszedni Áporkára, bedobná a könyvet nekem, ha itthon vagyok. Na összejött a találkozó, egy kis motorcsónakkal jöttek négyen és a szomszéd stéghez kanyarodva kiadta nekem a halott ember ajándékát.
Gyönyörű és megtisztelő ajándék. Milyen kár, hogy már nem tudom az ajándékozó szerzőnek megköszönni.
Isten nyugtasson Líviusz! NAGYON sajnálom, hogy 2010 január 26.-a óta csak most volt alkalmam megköszönni.
MÁS. Két napja a világ egyik legnagyobb vitorlázója volt a manchaftom egy rövid útra. Ez is rég kezdődött. Még valamikor kora tavasszal felhívott egy régi MAHART-os vitorlázó klubtársam a "Doki" ( azért doki, mert Drgác Józsinak hívják ) és elmesélte, hogy a Balaton kiment alóluk. A klubházat eladták, se hajók se kikötő, ahogy MAHART sincs már a helyét felszántották és behintették sóval. VALAHOL folytatnák, nem tudok e itt Ráckevén valamit. Nos összehoztam a polgármesterrel, mert "tudok", van helyi szándék a vízisportok támogatására, bár a város nem kormánypárti, így a szándék mögött nem állnak pénzek, de "teher alatt nő a pálma", HÁTHA. És itt jön a képbe Kopár István, többszörös Földkerülő szólóvitorlázó volt MAHART-os kollégám és klubtársam és barátom ( már a papája is az volt) akinek annyira szívügye a téma, hogy személyesen szállt be a hírverésbe, akár oktatónak is a helyi fiatalságnak, innen a "szomszédból" floridai otthonából. Na három napja hív a Doki, hogy jön egy filmes csapat kellene gyorsan egy vitorlás mutogatni, van e hadrafogható hajóm, mondom VAN. Így aztán lejöttek a fiúk, én meg beültem a Kopárral a Tequilába és átvitorláztunk a túlpartra a kenustelepre ami az induló bázisa lesz a vitorlásoktatásnak és még velem is csináltak riportot, bár egyrészt a hangom (hiánya) másrészt a mondanivalóm kényes része miatt aligha kerül adásba az MTV-1-en, de sebaj. Mindenesetre sok ideje nem volt olyan legénységem, akit nem kellett instruálni, hogy húzzon, vagy engedjen a fockon.
