Legelőször is köszönöm szépen a tegnapi névnapi jókívánságokat, akinek külön nem köszöntem meg attól elnézést! Azokét is eltettem tegnapra akik még április 6.-án gratuláltak.

Ma  éjszaka hat órát aludtam egyfolytában, ami ritkaság. Általában 4-5 óra az éjszakai normám, még akkor is felébredek reggel hat és hét közt, ha hajnali háromkor alszom el. De tegnap volt a tengerész találkozó Makláron és az úgy tűnik elfárasztott. De mesélem sorjában....

Hajnali négykor már felébredtem, pedig az ébresztést ötre állítottam be, de úgy látszik fejben már rákészültem a napra, nem hagyott az elmém aludni. "Természetesen" bármilyen korán jelenek meg bejőve a hajón alvásból a házba reggeli piperére, a Szmájli kutya, hiába alszik bent a szobában a kályha tövében, már amikor a kertkaput nyitom  tudja, hogy mindjárt "menés van" és mire beérek, az ajtóban vár és suhan kifelé  Amíg én  bent vagyok a fürdőszobában, cihelődök az előszobában, ott vár az ajtó előtt a tornácon vigyázzülésben, és lesi, hogy mikor indulunk az elmaradhatatlan reggeli barangolásra. Ha kilépek megszagol, hogy valóban én vagyok e, amikor mondom, hogy "megyünk" és intek, hogy valóban, akkor elrohan a kapuig, körülnéz, majd visszajön és várja, hogy rárakjam a pórázt, majd amikor mondom, hogy "mehetsz" akkor indul a kapu felé. Ha esik, ha fúj, ha világos van, ha sötét, ha tél, ha nyár, ez MINDIG így történik. Nem úgy mint J kutyájával a Picurral, aki vagy jön vagy nem, vagy megvár, vagy nem, vagy elbarangol, vagy nem, vagy odajön ha az ember hívja vagy nem. Tisztára mint a gazdája.

Úgy kalkuláltam, hogy mindenféle sietség nélkül és főleg autópályadíj fizetése nélkül kétésfél-három óra alatt odaérek Maklárra, még meg is állhatok közben lábat lazítani, inni egy korty vizet a hűtőtáskából, ehhez képest, pedig beállítottam a navigátort az okostelefonon a nemfizetős útvonalra, mi történik? Egyszercsak autópályán megyek! Ez az átok valahogy mégis rávezetett a fizetősre! Így hát kénytelen voltam betérni egy MOL kútra és kipengetni valami háromezetnyolcszázvalamennyit, mert nem volt merszem megkockáztatni a büntetést. Persze még véletlenül sincs tíznaposnál rövidebb ideig érvényes matrica... ANYÁTOK! Na ennek aztán nemcsak az lett az eredménye, hogy a békés, nézelődős autózásból autópályás teperős vesszőfutás lett ( odafelé egy nagy vészfékezéssel tömeges elakadásjelző villogózással, némi torlódás után földön fekvő alakot körülvevő térdelő egyénekkel és roncsok kerülgetésével, visszafelé egy hosszas várakozással elől nagy fekete füsttel, majd két szirénázó tűzoltóautó elengedése, aztán sokára megindulhat a sor egy kiégett teherautó roncs mellett, úgy tűnik csak a szokásos), hanem hogy elsőnek érkeztem a helyszínre ezzel alaposan meglepve Dobozi Gábor múzeumigazgató, múzeumtulajdonos, egykori kollégámat és barátomat, aki nem számított ilyen korai érkezőre. Szemmel láthatóan nem volt még felkészülve, mit is kezdjen velem, mondta nem is aludt semmit éjszaka. Úgy tűnik kicsit túlnőtte a program az elképzeléseket, egy családiház és kertje méretű komplexumban kétszáz körüli vendéget fogadni nem csekély feladat. Mondta, még takaritanak... nem is tudja, stb. Megnyugtattam, adjon munkát, mondja mit segítsek, ha takarítani, akkor azt, nem gondnak jöttem. Kérdezte csinálnék e kitűzőket? Hát persze! Egy ifjú hölggyel nekiállunk, én ollóval kivágom a nyomtatott listából a résztvevők neveit, ő meg ragasztja a lapra és rakja a tokba. Minden belépő kap egyet, így nem kell az embernek törnie a fejét, hogy ki is ez a szebejövő, akivel gyanakodva gusztáljuk egymást, hogy "deismerős, csak tudnám ki az".  Így meg csak odamegy az ember, leolvassa  és tudja, hogy ez a bácsi azonos azzal a délceg ifjúval akivel 50 éve hajózott néhány hónapot valamelyik tengerjárón. Mondjuk itt van mindjárt elsőre a Mörk Józsi egykori gépmester.

Kedves nagytudású kollégám volt az M/S Budapest-en, pontosan emlékszem amikor a trópusi faszállítmány "kerung" deszkáiból csinálta a jövendőbeli háza emeletre vezető lépcsőfokait. ( Én az első hajómhoz készítettem ládákat a faanyagból, a ládákban hazaküldtem kamionnal a holmijaimat, otthon szétszedtem a ládát és abból lettek a  deckbordák. Hollandiába vittük a fát, az olyan anyag volt, hogy 500 év múlva se lesz gond azzal az ajtóval amit abból csináltak, az abrichternek kivitte az élét, a körfűrésszel vágott felület meg tükrös volt. ) Kérdeztem mi van a lépcsővel, mondta remek, megnyugtattam, hogy még az ükonakái se fogják elkoptatni. Na ha nincs a névtábla, a Józsi mellett is elmentem volna az utcán, mert alaposan megváltozott 1976 óta mióta nem láttam és alighanem ő se lenne velem másképpen..

Szóval csináltuk a névtáblákat, ezzel kettős terhet véve le Dobozi Gabi válláról, egyrészt nem neki kell csinálnia, még így hogy ketten csináljuk is elmegy rá több mint fél óra, másrészt levan rólunk a gondja, nem kell minket vendégként kezelni. Közben megtudom, hogy az ifjú hölgynek a lánya bizony a tengerész pályát akarja választani, ebben a tárgyban hajthatatlan, sokan óva intik tőle az anyát, pedig hát ez csak nálunk szokatlan, a nagy hajózó nemzeteknél már a hajóparancsnokok közt is vannak nők, amúgy meg szerintem egy lánnyal semmi olyasmi nem történhet meg hajón, ami szárazföldön is meg ne történhetne, csakis az elhivatottság, az erős akarat ami számít.  

Na mire végeztünk a kitűzőkkel el is kezdtek érkezni a vendégek. Akiket immáron stílusosan öltözött szép lányok fogadnak a kapuban.

Meg "igazi" tengerészek, élükön Bauer József hosszújáratú tengerészkapitánnyal, aki a MATE (Magyar Tengerészek Egyesülete) lobogót lobogtatja.

Ők "megadták  a módját", beöltöztek, nem úgy mint én. Pedig megpróbáltam, előző este előkerestem a hajón az ágy alatti tárolóból a trópusi egyenruhámat, amit utoljára 1987-ben öltöttem magamra, amikor a dobogó legfelső fokára álltam fel benne Balatonfüreden a vitorlás bajnokságon, de se vállban, se derékbőségben nem működött, egyszerűen kinőttem.

És a tengerészek gyülekeznek. Lehetőség szerint az árnyékban, mert pokolian tűz a nap.

Balra Árvai Laci, ugyancsak elektrikus mint én, együtt voltunk az M/S Petőfi-n, középen Mocsári Zoltán, őt nem ismertem, a jobbra álló Székely Boldizsár ( akivel az M/S Újpest-en voltam együtt)  hozta magával

de annak ellenére, hogy ő "Dunász" volt, tehát nem tengerész, ő talán a "legtengerészesebb" megjelenésű valamennyiünk között.

Czompók Gyula, aki leginkább fotózással foglalkozik, vele nemcsak a tengeren, hanem a Balatonon is hajóztam, többször volt legénységem az első hajómon, aminek a "Tengerész" nevet adtam és amiről a ragadványnevemet kaptam. Na a Gyula az ellenkező példa az öregedésre, ő azon kívül, hogy a szakálla megfehéredett, arcra nem változott semmit. (Mondjuk abban viszont biztos vagyok, hogy a nadrágszíja  neki sem a régi lukban van.)

Készülődés a lobogó felvonására.

Aztán elénekeljük (már persze akinek hangja van, mert én csak tátogok) a himnuszt és lassan felmegy a lobogó.

Aki nem tudná, ez ITT a világ közepe.

Gaál István azt hiszem a legidősebb még élő tengerész már két mankóval, de eljött.

A szobor megkoszorúzása.

És már fő az ebéd is.

Van süti is. Bauer captain úgy tűnik édesszájú.

Több évtized után előjövök egy vallomással. Annakidején a Petőfin ő volt a parancsnok és  ketten az Árvai Lacival párban voltunk elektrikusok. Előrebocsájtom, akkor is tudtam, azóta meg, hogy voltam elégszer "főnök", méginkább tudom, nem egyszerű annak lenni. Nehéz megtalálni, ráadásul minden emberrel másképpen kell, hogy hogy lehet minden szempontból, tehát emberi, szakmai és tekintély oldalról is "jó" vezetőnek lenni. És nem mindig sikerül. Ráadásul hajón rövid ideig van az ember együtt másokkal, megismerni, kitapasztalni nincs idő. Nos ezen hímezés-hámozás után rátérek amiért belekezdtem, valahogy Bauer captainnel .... hogyismondjam, "nem ettünk egymás tenyeréből". Olyan biztonságos távolságból, fenntartásokkal, kimérten. Sose felejtem el amikor fejedelmi többesben többször kijelentette "fumigáljuk az elektrikusokat". Aztán teltek az évtizedek és ő volt az aki megjelent nálam az általam kiadott  Bisset könyv vásárlójaként, felhívott a névnapomon, tegnap is gratulált, szóval a barátom lett. Csak hogy tanulság is legyen e beszámolóban, ne higgyük azt, hogy nem változunk, vagy hogy mások nem változnak és  nem árt ha tudjuk, a viszonyaink se örökösek. És tökéletesek se vagyunk.

Hamár viszonyaink. Itt alant Szalma Botond támaszkodik az öklére.  Ő az ismeretlen ismerős. Életünkben tegnap találkoztunk először, bár ugyanabban az időben kezdtünk el hajózni, de ő tán még kezdő tisztjelölt matróz lehetett amikor én már tisztként hajóztam és nem voltunk egy hajón soha. Én hamar másfelé pályáztam ( meg kell jegyeznem jókor "léptem le" mint a patkányok a süllyedő hajóról és nyergeltem át a szállodaiparra, ez kivételes szerencseként tudatosult bennem mára),  belőle meg a MAHART vezérigazgatója lett. Aztán amikor megpróbált keresztbefeküdni a cég gengszterváltáskori törvényes szétlopásának, úgy rúgták ki mintha ott se lett volna. Ahogy hallottam, valami olyasmit mondott, hogy "amíg én vagyok itt a vezérigazgató, addig..." Na erre felkapta a fejét valaki és másnap már nem volt az. Naszóval rámköszön, "Szervusz Vili". Hát jóideje írkálok  e blog mellett különféle  Fb fórumokon, ezek szerint van aki olvas. És nemcsak olvas, hanem lát is. Én is olvasom őt és többnyire egyetértünk. 

Kivételesen rólam is készült kép, Orosz Dalma egykori ugyancsak elektrikus kolléganőm mondta, hogy csinál egyet rólam, ne csak mások legyenek az én blogomban. Itt látható rajtam  a szerkezet amivel, bár nem tökéletes, de valamennyire mégis tudok kommunikálni társaságban a hangzavarban.

Dalma ( aki egyébként a Szovjetunióban végzett hajómérnök) volt a két utolsó magyar tengerjáró hajónak az építési felügyelője Asztrahányban, majd a hajócsoportfelügyelője a MAHART központban, aztán őt is lapátra tették, amikor nem volt hajlandó aláírni azt  a papírt ami kellett a hajók elbiznyákolásához. Gyorsan mentek a dolgok abban az időben.

Dobozi Gabi végighajózta az aktív életét. Amikor a MAHART széthullott, idegen lobogók alatt folytatta, most meg ez a múzeum a mindene. Búcsúzóul két kép róla.

Hogy hogyan???

Jaaa. hogy ez poén volt!

Gabikám köszönöm, hogy ott lehettem! Nem bántam meg. Előzetes aggodalmaimat semmi nem igazolta, ismeretlen csinos hölgyek nyomtak puszit az arcomra, kezek szorították meg a jobbomat kifejezve örömüket amiket a soraim olvasása okozott nekik, szóval jó volt na!