Emlékezetblog kilencedik fejezet, tizennyolcadik rész.
Miközben ezek a hónapok, évek teltek a Balatonon, változott a státuszom. Tudjátok minden klubban megvannak a hangadók, sose tartoztam közéjük. Én mindig olyan csendes magamnak való voltam. Említettem a korábbi részek valamelyikében, hogy amikor tengerész lettem, átigazoltam a MAHART SC-be. Jó volt, a nyári szabadságaim alatt enyém volt hét közben a klubház, hisz a többiek többnyire csak hét végén érkeztek a versenyekre. Remek volt amíg különböző hölgyismerősökkel, barátnőkkel, szerelmeimmel a frissen épült hajómmal élveztük egymást és a nyarat, de ennek vége lett, és akartam is, hogy vége legyen. Miután megcsaládosodtam, ott nem volt helye a családnak. Meg a hangulat se volt igazából jó. Megint előjött, hogy én nem piálok. Legalábbis úgy nem ahogy általában mások. Célozgattak rá, hogy mióta ott vagyok már a Novotelban és még soha nem hívtam meg őket oda berúgni. Mégcsak az hiányzott volna! Amikor már megvolt a hajóm a "Tengerész",

útban lettem vele a kis kikötőben a Mahart félszigeten, aztán hiába hoztam a jó versenyeredményeket, az új edző, a Schirmer is rámszállt. Egy osztályban megnyert verseny után a legénységemmel kikötve épp pakoltuk kifelé a motyóinkat, akkor is belém akadt "Meg lett neked mondva, hogy nem köthetsz ki ide!" ( a másik karéjon a MAHART üdülő előtti stégnél a "Kocega" ex fedélzetmester, tengeri mentőcsónakból csinált lakóhajója mellett találtam magamnak kínomban helyet). De hát könyörgöm ide tartozunk ebbe a klubba! Menjünk körbe át a városon, vagy ússzunk át? Hogy úgy mondjam a tököm telelett a klubbal. Voltak nagyon jó emberek, de voltak a hivatalból, muszájból, vagy önként dörgölődzők. Ha megjött a Kom elvtárs a Mahart főmérnöke (őt külön utáltam, miután megnéztem egy TV riportot, amiben helyeselte, hogy az öreg hajók a múzeum helyett a kohókban végzik, még azt se tette hozzá, hogy "sajnos"), ki kellett takarodni a szobánkból, hogy neki és persze a családjának legyen helye. A siófoki helyi nacsalnyik a Csepeli elvtárs (azt hiszem a balatoni üzemegység párttitkára is volt), na ha ő megjelent akkor neki szambázott aki számítani akart. Beláttam, hogy nekem itt már nincs helyem. Visszaigazoltam a Vízügy SC-be, ahol örömmel fogadtak, mintha el se mentem volna, ami végülis igaz is volt, a siófoki vitorlás népség egy család volt, egy vontán ment az összes hajó a versenyekre, akár a Halász Gyula húzta a "Navigátor"-ral, akár a Marosi Enoch az "Aquárius"-sal. ( Enoch AKKOR nekünk örökifjúnak tűnt, emlékét őrzendő ezt a képet a netről iderakom, miközben megdöbbenek, hogy mindössze 71 évet élt)

Most kitúrtam néhány régi képet még, ez én vagyok

Itt meg két Vízügyes klubtárssal, balról a Varga Jajó, mellette az Aszalós Anikó és jobb oldalon én, a siófoki mólón.

A képekből látható hogy akkoriban még nem létezett az az elképesztő (és számomra utálatos) procc ami mára a sport körül van. Sőt, az volt a sikk, ha minél egyszerűbb vagy. Az új farmer térde meg nem volt lukas, a régi meg amikor kiszakadt megfoltoztam.
De tudtam, hogy ez se a végső megoldás. Voltak ugyan családok a klubban, akiknek saját szoba járt, szóval ez nem volt annyira bigott versenyistálló mint a Mahart, de egyrészt én nem tartoztam a klub elitjéhez (én itt most kíméletlenül őszinte leszek itt se ittam együtt senkivel), másrészt már akkor is más terveim voltak. Na két, vagy három év után költöztem át feleséggel és akkor még csak két gyerekkel és egy lakókocsival Balatonudvariba.
Helyet csináltam a hajómnak a horgász kikötőben némi cölöpözés és deszkázás után. Ennek a kikötőnek a státusza ingatag volt, a balatoni halászat tulajdona volt és az eredeti feladatát a süllő ivadékok keltetését már régóta nem látta el ( ezt a tevékenységet elvitték a termálvizű tavakba), később amikor már a "Balatonudvari Csónakos Egylet" elnökévé választottak, Teklovics Lászlóval, Balatonudvari polgármesterével erőtlen akciókat indítottunk a halkeltető ingatlanának megszerzése érdekében, de olyan hatalmasok álltak velünk szemben (vízparti ingatlan, saját kikötővel) hogy akciónk eleve kudarcra volt ítélve.
Most megnéztem a Google Eath-ön azért még létezik, nézzétek meg ezt a csodás helyet!

Ami viszont működött az építkezésem. SENKI nem akarta elhinni, hogy teljesen egyedül fel tudok építeni egy házat. Minden hétvégén lent voltam amikor épp nem volt verseny és minden energiámat ebbe öltem bele. A leghatározottabban terveztem a jövőnket. Öregkorunkra ide fogunk visszavonulni ebbe a csendes kis faluba és az unokáimat fogom tanítani vitorlázni. És addig is mienk a Balaton. Miután így elszakadtam Siófoktól, átigazoltam a "Túravitorlás SC"-be ahol szintén szívesen fogadtak, pláne, hogy rajtam kívül azt hiszem valamennyi hajó a 25-ös jolle osztályban mind TVSK-s, szóval klubtárs volt. Ismertük egymást a versenyekről, anyakikötőjük a fonyódi "Port Lacaj" mindig tárt karokkal fogadott minket, ha túra során arra jártunk. Arany idők voltak ezek az évek. Az alanti kép nem sokkal a lányom születése után készült "öreg" Tihany kikötőben. Kata a feleségem otthon maradt az újszülöttel, én meg Andival a nagylánnyal aki akkor 13 éves volt és a Petivel (aki akkor még Bendegúz volt és nem egészen három éves) túrázni indultunk.

Akkorra már "öreg " vitorlázó volt mindkét gyerek.... gondoltam én, merthogy előző évben az akkor még pelenkás Petivel remekül túráztunk, bírta az erősszeles meneteket is, nagyokat kacagott az anyja ölében amikor a hajó orra a hullámokat áttörte és beterített minket a vízpermet. Hiába na! Az ÉN FIAM, tökös gyerek, tengerésznek született! De amit nem vettem számításba, MOST nem volt itt a mindenek feletti biztonságot jelentő anyja. Már Balatonudvari kikötőből induláskor hatalmas ordítást csapott, mert belerepült egy szúnyog a fülébe. A parti sétálók megdöbbenve nézték ahogy próbálom ráncba szedni a lázadó legénységemet. Aztán elindultunk és beerősödött a szél. A kicsi persze bent volt a kabinban, nem kint a mama ölében ahogy előző évben, én nem hagyhattam ott a kormányt, a hajót "ülni" kellett, a pucér fiam meg, miután megpróbálta ledugni a torkán a zsebrádió antennáját, összehányta, majd összepisálta magát odabent és abban hempergett. Beküldtem az Andit, hogy próbáljon valami kármentést csinálni, de nyílt lázadásban tört ki. Végülis bemenekültünk Tihanyba rendezni sorainkat, ott jobb oldalt a bumra kiterítve az a zöld szivacsmatrac mosás után szárad, itt már béke volt, épp hattyúkat etetünk.
Meg nem mondom melyik verseny díjkiosztóján készült az alanti kép, a győztes neve se ugrik be, a második helyen balról Gerencsér Balázs, középen én, kivételesen a Mahartos trópusi egyenruhám dzsekijében vállamon a stráfokkal és Elliot hurokkal, fehér sapkában meg a Kardos Gyula "Nyúl", harmadik helyezett a "Szegénypapa" Kenedi Pista és legénysége.

Mindeközben építettem a házat Balatonudvariban. Életemben azelőtt nem raktam két téglát egymásra. De vettem egy vékony füzetkét, aminek az volt a címe "Kőművesmunkák".(Ugye akkoriba még nem létezett az Internet, ahonnan mindent meg lehet tanulni.) Megkérdeztem egy építőmérnök barátomtól, hogy milyen arányban kell összekeverni a meszet a homokkal és a cementtel a falazóhabarcshoz. Mondta "fogod érezni". És TÉNYLEG! Ha sok a mész ráragad a kanálra, ha meg sok a homok, lepereg róla a malter. Az írás óva intett attól, hogy kezdő boltívvel kísérletezzen, azt csak tapasztalt kőműves csinálhat, így hát mindjárt egy 3,5 méter fesztávú boltíves pincével kezdtem. És amikor már le volt terhelve vagy két tonna földel, meg a földszinttel ami rajta volt, akkor már tudtam, hogy jó lett. Drága édesanyám egyszer lejött megnézni hol tartok, a képen a háta mögött látszik a pince boltozata a csorbázattal, merthogy egy hétvégén egy osztást tudtam megcsinálni a romonádon ( boltív zsaluzata), azt harmadrészig betemettem, hogy oldaltámasza legyen a boltívnek egy hétig kötött a habarcs aztán a következő héten kiütöttem az ékeket, arrébb húztam pályáján a romonádot, felékeltem és folytattam a csorbázatnál kötésben, élére állított kisméretű téglával, végig a nyolc méteres hosszon.

A téglákat a jobb kötés érdekében előtte vízbe áztattam (így a malter szívja el a vizet a téglából és nem fordítva, rontva a kötés szilárdságát) de ettől vizes kézzel dolgoztam, az ujjaim véresre koptak. A patikában vettem ellene gumi ujjvédőket. Rengeteg képet készítettem az építésről, de mára ennyi maradt. Az ott a kémény tetején én vagyok és IGEN azt a fedélszéket is teljesen egyedül raktam össze.

A sziklák a pincéből kerültek ki, markológép vájta a gödröt és a gépkezelő egyfolytában káromkodott, mert fix összegben állapodtunk meg, de ő nem arra számított, hogy sziklában kell "ásnia". Mert a nagy kanala a Pocklainnek csak kapirgálta a köveket, a kisebbel kellett egyenként kipiszkálni a sziklákat az agyagból. Aztán ott álltam a hatalmas kövekkel és némelyiket még arrébb gurítani se nagyon tudtam. Felültem a Riga mini robogóra és elmentem a szomszéd faluba Vászolyra, megkerestem a helyi kőművest, hogy mondja meg, hogy kell a sziklákat aprítani. Mondta 10 kilós kalapáccsal megütni, de nem telibe hanem úgy "csisszre". És ha az ember már rájött a módjára, még azt is fogja tudni, hogy hogy fog elhasadni. Na hazamentem és elsőre nem túl nagy meggyőződéssel odacsaptam egy sziklának, ami persze csak röhögött rajtam. Aztán amikor nagyon felfújtam a pofámat és TÉNYLEG tiszta erőből (és persze csisszre) ütöttem, MEGHALLOTTAM, hogy megadta magát. És a következő ütésre szét is repedt. Na ezek után már nagyobb hittel folytattam. Olyan 12-14-et tudtam ütni a 12 kilós "népszava" kalapáccsal mire elfogyott az oxigénem és a szemem előtt szikrázó pöttyök kezdtek szaladgálni, akkor le kellett ülni pihenni. A műszak végére egy csomó sziklát lemészároltam, és csakugyan képes voltam kitalálni, hogy hol kell megütni a mészkövet, hogy lapra hasadjon. Ezekből lett a ház lábazata és az utcai kerítés.

Az egész építkezést úgy kezdtem, hogy a Mogyoródi-Jerney lakótelepen ahol laktunk lebontottak egy 90 éves házat. Egy húsvéti hétvégén a feleségemmel átválogattuk a bontott teljes tetőszerkezet faanyagát, megalkudtam rá a tulajdonossal és leszállítottam ide a helyszínre. Az a kb. 25 cm törzsátmérőjű fa ami ott áll a kapu mögött, még olyan vékonyka csemete volt, hogy áthajtott rajta a teherautó trélerestül. Na mire idáig jutottam a házzal ekkorára nőtt. Most meg megnéztem a Google street view-n így néz ki. Csak sajnos már nem az enyém.

A kapu az az egykori Buda Penta hotel bontott térelválasztó szerkezetéből van. Az építési előírásban a szomszéd felé néző ablak nem lehetett átlátszó csak áttetsző, üvegtéglát írtak elő. De annak az ára pont akkor ment fel amikor venni akartam ( az egész építkezést áthatotta a csóróság szelleme, három gyerekkel a nyakamban bizony még egy sört ha nagynéha megittam volna, egyből visszatartott a lelkiismeretfurdalás). Na kitaláltam hogy sörösüvegekből fogom megcsinálni. Az Alba hotelban Bitburger sört árultunk, aminek az üvege ment a szemétbe. Én kimostam őket és minden balatoni lemenetelnél vittem egy kartonnal. Általában vonattal közlekedtem, mert olcsóbb volt mint autózni, egy tömött hátizsák kétnapi kajával, meg két szatyor egyéb vinnivalókkal, csak nagynéha Trabantoztam, ha valami komolyabb szállítani valóm volt. Több mint 1200 darab sörösüvegből csináltam meg a nyugati oldali üvegfalat. Sziloplaszttal ragasztottam talpával kifelé az üvegeket egymáshoz, cementes habarccsal tömítettem kívülről, belülről meg síküveggel takartam az üvegek nyaka felől. Sajnos kép nem maradt róla, de szuper volt ahogy az alkonyuló nap zöld sugarakkal árasztotta el az emeletre vezető lépcsőt. A bontott gerendák pallóvá fűrészelésre nem találtam vállalkozót Balatonudvariban. Mindkét fűrészes csak a száját húzogatta. (Nincs rosszabb a balatoni iparosnál. Hozzá vannak szokva, hogy rengeteg a munkájuk, ezért válogatnak és annyit kérnek amennyit akarnak, ÉS akkor még ők tesznek szívességet). Na levágtam a megfelelő 4 méteres hosszra a fákat, a szomszéd csónakszállító kocsijával lehúztuk az Andi lányommal a kikötőbe, bepakoltuk a Tengerészbe és átvitorláztunk vele Siófokra ahol a Luxi műhelyében szalagfűrésszel felvágtam, vastagsági gyaluval méretre gyalultam őket pallónak. Aztán bepakoltuk és hazavitorláztunk. A másfél köbméter fától ugyan 20 centivel mélyebbre süllyedt a hajó, VISZONT ha netán felborulunk biztos nem süllyedünk el. De nem borultunk, és egy nap alatt meg is voltunk vele. Így utólag magam számára is érthetetlen, hogy voltam képes ennyit melózni. Mert MOST azzal a 12 kilós kalapáccsal egyetlen egyet vagyok képes ütni (tudom, mert ott áll most is a sufniban és a múltkor fejszével és azzal próbáltam széthasítani egy tuskót), és azt hiszem jóesetben fele akkora erővel, mint 1990-ben.
Mai fejemmel is rácsodálkozom az akkori teljesítményemre. Miután a család kinőtte a Trabantot, vettem egy használt Wartburgot. A Trabantról meg levágtam a kasznit, acél zárszelvényekkel kiváltottam a két kerékjárati dob között a terhelést az azonnal hajlani kezdő fenéklemezről meg a küszöbökről, szóval lett egy Mad Max autóm. Csináltam egy egytengelyes ráfutófékes trélert a hajónak, ami ráadásul billenthető volt amire normál vízállásnál fel tudtam kézzel csőrlőzni a Tengerészt. Ezzel húztam ki a hajót a Balatonból ősszel, és vittem fel a telekre, meg tavasszal le a vízre. Persze teljesen szabálytalan volt, mind az autó, mint a tréler, de hát itt a faluban...elment. Hanem volt két szezon amikor olyan alacsony volt a vízállás, hogy el kellett vinni Tihanyba a Berbank kikötőbe ( most Tihany Yacht Club Marina) sólyázni. Hát ma már nem merném megcsinálni, de akkor szemrebbenés nélkül kimentem a rendszám nélküli Trabival, ami a rendszám nélküli trélert húzta rajta a nyolc méteres hajóval, szóval a tömegének kb olyan négyszeresét a 71-es főúton Tihanyba, meg vissza.
Boldog évek voltak. Egy kép a régmúltból, amikor még reggel hozzám bújtak,

Volt két alkalom is amikor az egész 25-ös jolle flotta (miután részt vettünk a Balaton-átúszók biztosításán) nálunk kötött ki, bográcsoztunk és remekül éreztük magunkat aztán együtt vitorláztuk körbe a Balatont. A kicsik mindaddig mentőmellényt voltak kötelesek viselni, amíg nem tudták körbeúszni a hajót anélkül hogy egyszer is megkapaszkodtak volna benne.
A végén egy kis magyarázat. Mert nem biztos, hogy mindenki szakértő, aki olvas. Gyakran emlegetem a 25-ös jollét. A 25 az az alapvitorlázat felülete négyzetméterben. A "jolle" meg egy olyan hajó aminek a szél ellenében való éles vitorlázhatóságát a "schwert" (magyarul "uszony", de senki nem hívja így) biztosítja. Ez egy felhúzható, leereszthető lemez amit a hajó aljából áll ki. A másik fajta vitorlás a "tőkesúlyos" (kieler), aminél a vitorlázhatóságot egy fix, a fenékből kiálló felület biztosítja aminek az alján súly van, ami meg a stabilitást szolgálja. Ezt az egyszerűség kedvéért úgy szokták megfogalmazni, hogy a jolle fel tud borulni, a tőkesúlyos meg nem. Ez amúgy igaz, ezért a tőkesúlyos hajók viharban inkább el szoktak süllyedni kisodródva a sekély vízbe, miközben én meg felhúzott schwerttel a 14 centis merülésemmel kint várom a nádasban amíg vége a viharnak. Na EZÉRT voltam én jollemániás. Mert miénk volt a Balaton, nem voltunk kikötőhöz kötve túrán, ott álltunk meg ahol csak kedvünk volt, bármelyik strandon lángosozni, vagy éjszakára aludni. Ha látsz egy jollét, nagyjából biztos lehetsz benne, hogy aki vezeti, tud vitorlázni. Ha látsz egy kielert nagyjából biztos lehetsz benne, hogy aki vezeti van hozzá papírja. ( A versenyhajók kivételek, azért ha egy 30-as 40-es schaerenkreuzert látsz jönni, nézz rá tisztelettel!)
Na ennyit a vitorlázásról, Balatonról, kanyar vissza az Albához. De ezt csak alighanem holnapután, holnap strandra megyünk.
Folyt köv.














































Már tárcsáztam is, kértem a munkaügyet, a későbbi kedves ismerős, az akkor még ismeretlen telefonközpontos Pistuka ( a saját meghatározása szerint "széleslátókörű vak ember") vette fel a telefont és már kapcsolta is. Kérdeztem épül e szállodájuk, ahova keresnek műszaki embert. Megadtak egy telefonszámot meg két nevet, Leyrer Csaba és Hollós László, tárcsáztam, Csaba házon kívül volt, a Hollóst adták, mondom mi járatban vagyok, ő meg mondta, hogy látogassam meg, a BAH csomópontnál egy faházban tanyáznak, már mentem is. Most leírni tovább tartott, mint eldönteni.













