Emlékezetblog kilencedik fejezet, tizenhetedik rész.
Arról persze szó se lehetett, hogy ne nyissuk ki a szállodát. A vendégek "le voltak szervezve", szóval megkötött szerződéssel küldte őket az utazási irodájuk, cégük, szervezetük, pénz, paripa, fegyver felhasználva és ezt alighanem a kerületi főépítész is pontosan tudta. Mert olyan nem létezik, hogy a műszaki osztály szakembere többször is kint járt, és ne tűnt volna fel neki, hogy miközben lassan kész a ház, egy lépés se történt az előírtak teljesítése ügyében. De eszébe nem jutott figyelmeztetni az építtetőt, ahogy a liftekkel is gondosan megvárta amíg készen lesznek. Tudom, hogy lesz aki megvádol a zsigeri jogászellenességemmel (mert van nekem olyanom.... na jó, ha vitorlázó, az enyhítő körülmény), de lehet abban valami, hogy a főépítész jogi doktor is volt. Szóval Acél Péter türelmesen kivárta, hogy belesétáljunk a csapdába. És jól számolt. A Schneider családnak ismét ügyvédet kellett keresnie, akinek megvoltak a megfelelő kapcsolatai, ismét gyakran hangzott el a "Schmiergeld" kifejezés, így aztán működhetett a szálloda, de az említetten kívül súlyos árat fizettünk. 1. Kötelesek voltunk saját költségen, keleti irányban, az amúgy alig használt járda rovására kiszélesíteni a Hunyadi János utat az alagúttól az Apor Péter utcáig és ott egy aszfaltozott parkolósávot kialakítani, (Ezen a Google street view fotón látszik mekkorát szakított azóta a parkolási díjakból jóvoltunkból az első kerületi önkormányzat, igen ott balra az a halszálkás parkolósáv, na azt kellett megcsináltassam.)
2. a három sivár oromfalat ál ablakokkal és a világítóudvarokat (lichthof) kamuflázs rácsozattal esztétikailag "feldobni". Ehhez mindent be kellett állványozni, az összes hámló vakolatot le kellett verni, szóval kivitelezőt találnom és komoly pót-építkezésbe kellett kezdenem, immáron lakott szálloda mellett és megközelíthetetlen felvonulási útvonalon a zárt udvarban. De megoldottam. Volt egy rettenetes közös képviselő aki úgy gondolta, hogy megfogta az Isten lábát ezzel az építkezéssel és a beleegyezése fejében mindenféle extra munkát is el tud velünk végeztetni, szóval volt szívás bőven.
Mi még annyira nem éreztük, de nemsokára tornyosultak a viharfelhők a Schneider család feje felett. 1990 október 3-án egyesült a két német állam. A családi bizniszben erre azt hiszem négy, vagy öt szállodát bazíroztak a volt NDK területén. Ebbe beletolták a vagyonukat, meg még egy rakás bankkölcsönt, aminek a fedezete nyilván a felépült szállodák voltak. Nem láttam bele se a zsebükbe, se a fejükbe, erről a Sallai Laci alighanem többet tudna mesélni, de velem ezeket nem beszélte meg. A lényeg, egymás után rúgták ki a kinti házaik igazgatóit, mert nem jött a bevétel. Lehet nem tudtak ott olyan szuper értékesítő csapatot felállítani mint mi itt, de alighanem a Helmuth Kohl lufija pukkant szét miszerint a volt NDK attól elkezd majd szárnyalni, hogy egyesültek. Mert amíg a vasfüggöny megbízhatóan távol tartotta a keleti testvéreket, addig a nyugatiak szerették őket, de amikor azokat el kellett volna tartani, akkor már nem voltak annyira brúderságban. Nem véletlen, hogy a nácizmus is a korábbi keleti tartományokban kezdett feltámadni. Éhező kommunistából hamarabb lesz fasiszta mint jóllakott liberálisból, erre már Hitler is birodalmat alapított.
Ahogy a bankok szorították a kötelet a család nyakán, úgy nőtt a jelentősége az egyetlen, szupernyereséges szállodának az Albának. De hát egy szálloda nem tud eltartani öt-hatot! Szóval abszolút megértem, hogy Fr S minden fillért megnézett. Amúgysem állt a természetüktől távol a takarékosság. Gyakran elhangzik a csórók szájából, hogy "milyen gazdag aztán milyen zsugori". Nos ilyenkor elmondom, hogy "pont azért olyan gazdag". Tehát a takarékosságot, ami rám is jellemző, kifejezetten nagyra becsülöm. De hát ők túl voltak a piros vonalon. Az öreg Schneider papa elhozta a feleségét Budapestre látogatóba. Elmentek az Operába megnézni egy előadást, aztán ahelyett, hogy beültek volna vacsorázni valami menő helyre, "hazajöttek" a szállodájukba, hogy majd esznek ott ingyen. Csakhogy mi nem vittünk melegkonyhát, itt csak reggelit adtunk hidegkajával, főzni csak a személyzet ebéjét késztette a szakács. És hát mondta este a portás, hogy csak annak a maradéka van ( azt nem mondta, hogy ráadásul abból a húst már kiették a délutánosok), így a legfőbb tulajék a krumpliköretet ették pörköltszafttal.
Fr S egyszer kiplankolta, hogy a Doris reggelizik a vendégek után maradt romokból. Ez amúgy egy teljesen szokásos dolog, ami megmarad a büféreggeli után azt többnyire megy a moslékba, másnap nem lehet feltálalni felpöndörödött szélű felvágottat, kiszáradt szeletelt sajtot, zsemlét, előző nap lefőtt kávét, szóval ha a személyzet megeszi, az tiszta nyereség, de "a nyomtató ló száját nem lehet bekötni" amúgyse, szóval, az hogy ha valahol etetnek, ott az is eszik aki etet, természetes. Na de ő felháborodott. Hogy micsoda dolog ez!? És csinált valami rajzos szórólapot amiben piktogramilag elmutogatta, hogy naponta egy személynek egy zsemle, az tíz személynek naponta tíz zsemle, tíz nap alatt száz zsemle, és száz nap alatt ... és odarajzolt egy nagy felhőt, hogy az akkor már égbekiáltó veszteség a szegény nyomorgó tulajdonosoknak. És ezt úgy mutogatta.
Kezdtünk lemaradni a mindenfelé emelkedő bérekben, és a Sallai pedzegette a Fr S-nek, hogy hát nálunk is lehetne esetleg valami a dolgozóknak. És akkor a hölgy előjött a svájcias ötlettel, hogyhát akkor nem béremelés, de hogy érezzék a gondoskodást a dolgozók egy kis ajándék....mondjuk egy "kuchen" egy barátságos összejövetel keretében a szobalányoknak...Ja... attól kevésbé fogják kinőni a gyerekeik a cipőjüket és nem kell újat venni. Lacit nagyon nem irigyeltem a hölgy állandó bevétel növelési briliáns ötleteivel. Ugye a turizmus márcsak olyan, hogy vannak holtszezonok. Januárban senki nem jön Budapestre turistáskodni. Na Fr S mondta, hogy akkor reklámozzuk a belföldi turizmust! Merthogy ugye Svájcban is így csinálják. TÉNYLEG! Mekkora buli a panellakásból beköltözni egy jó szállodába aludni és reggelizni, naponta annyi pénzért amiből a panel egyhavi közös költségét fizeti a magyar "belföldi turista".
Schneiderék elkezdtek előre menekülni. Miután a magyar biznisz volt az egyetlen ami tényleg beütött, körülnéztek hol lehetne a veszett fejszének nyelet találni. Megvették a budai kertmozit, ami valóban remek helyen volt a Bem rakparton, srévizavé szemben a Parlamenttel. oda is szállodát akartak építeni. Remek ötlet. Egy baj volt vele a mögötte lévő Corvin tér felőli négy műemlék (vagy műemlék jellegű, ami építési szabályok szempontjából tökmindegy) házat is meg kellett hozzá vásárolni. Ezek viszont vegyes tulajdonban voltak. Volt állami tulajdonú ház, de volt ami vegyes, tehát a lakók tulajdonosok voltak akikkel egyenként kellett megalkudni.
Na ehhez találtak egy igazi rafkós ügyvédet, aki egyenkét alkudozott a tulajdonosokkal. Amikor valakit sikerült kiköltöztetni, én vettem át a kulcsokat. Ó bár huszonéves koromban lett volna a zsebemben ennyi üres kégli kulcsa!! Mert amúgy utáltam ezt a munkát, állandóan szaladgálni kellett a két ház közt, főleg amkor esett az eső és a száguldó autók felverték a vizet a keskeny járdára, ahonnan nem volt hova menekülni. De hát ez már a kapitalizmus volt, én meg nem voltam már proletár. A Google Earthről készített, természetesen sok évvel a történések után készült képen bal szélen látható sárga épület emeletén lakott egy fura alak. Én már nem ismertem, mert nem sokkal az események előtt halt meg. Amatőr történelembúvár, órás, és műgyűjtő volt. A földszinten volt a boltja. Az ügyvéddel még akkor jártam a lakásban, mielőtt teljesen kirabolták. Fantasztikus, többszáz darabos óragyűjteménye volt a régmúlt századokból, olyan antik órák, amilyeneket még a múzeumokban is ritkán látni. Meg mindenféle mechanikus szerkezetek. Emlékszem egy zenélő ládára, csak az egymaga milliókat érhetett, ha kiviszik a sotheby's auction-re. Az örökség per alatt állt, mert volt egy állítólagos végrendelet, amiben az Exner nevű szomszéd lányaira hagyott mindent, erről kiderült, hogy hamisítvány. Aztán feltűnt egy távoli rokon örökös, és volt egy másik végrendelet amiben az elhalt a "Magyar Nép Önkormányzatára" ( ez ugye a rendszerváltás idején volt) hagyott mindent. Amire végülis megkaptam a kulcsokat, már csak egy antik páncélszekrény volt a földszinti boltban, ( azt nem tudták elvinni, mert dögnehéz volt, tudom, mert nekem kellett teherautóra emelnem másodmagammal amikor a Sallai Laci odaadta valakinek, pedig mondtam, hogy a vacak derekammal nem emelek, de a megajándékozott egyedül érkezett érte). De a lakásban még a padlódeszkákat is feltépték kincsek után kutatva. Állítólag az órások az aranyat az ingaórák felhúzó súlyaiba rejtették, a keresést ott kezdhették a "valakik". Na a lényeg, nekem már semmi se maradt, csak egy aranyozott kerámia női mellszobor "Aurélia", aminek a fejében régi leveleket találtam. Nemsokára mesélem hogy kezdtem Balatonudvariban építkezni, na oda a nappaliba, egy kis fali mélyedésbe helyeztem el később a szép Auréliát.
Miután Schneiderék megszereztek mindent, elkezdtek befektetőket toborozni az új szállodaépítéshez. Ezek sorra érkeztek, és minden esetben nekem kellett átmenni velük mutogatni a házakat, meg a Duna felőli oldalon a kihalt ketmozit. Találtam róla a neten egy régi képet.
Ma így néz ki a Bem rakpart felől.
Az egész komplexum meg műholdról így.
Jártam benne sok évvel később, mert kíváncsi voltam mit sikerült a közreműködésemmel összehozni, akkor már "art'Otel"-nek hívták, tényleg fantasztikusan használta ki az építész a lehetőségeket ami a régi házak megmentésével, a különálló udvarok fedett átriumokká alakításával, az új, Duna felé néző modern épületben rejlett. (Nézem a neten, azóta Radisson Park Plaza Hotel lett, szóval nagy karriert futott be az egykori csírázó projekt )
Miközben mindezekkel foglalatoskodtam, hogy "egyszerűbb legyen az élet", elkezdtem én is építkezni. Említettem, hogy még tengerész koromban Balatonudvariban vettem egy, a Dörgicsei MGTSz által a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinát dolgozói számára kedvezményes áron, értékesített mezőgazdasági művelésből kivont ( maximum legelőnek lettek volna jók a 0,75 aranykoronás sziklás földek) ikertelkek egyikének a felét. A területet a Balatonudvari Tanács zártkertté minősítette, de semmiféle közmű nem volt arrafelé, de én hosszú távra terveztem, különben is még javában hajóztam akkoriban. Na időközben lett villany, aztán később víz is az utcában... illetve utca is, merthogy ahhoz le kellett adni minden telekből egy darabot, így lett nekem Barackvirág u 10. a házszámom. Na vettem egy használt NDK-s Bastei típusú lakókocsit, belepakoltam a cuccaimat amik a siófoki Vízügy sportklubban a kétajtós vasszekrényemben voltak, és a Soproni Gyuri, siófoki meteorológus barátom elhúzta Balatonudvariba. A Malajziában vásárolt bozótvágó késsel meg elkezdtem irtani a KIZÁRÓLAG csak tüskés, kökény, galagonya és vadrózsa bozótot, és egy flasencúggal ahogy nőtt az irtás, mindig beljebb húztam a lakókocsit. És itt most megszakítom ezt a szálat, mert kicsit visszatérek a vitorlázásra.
Folyt. köv.
