Emlékezetblog kilencedik fejezet, tizennyolcadik rész.
Miközben ezek a hónapok, évek teltek a Balatonon, változott a státuszom. Tudjátok minden klubban megvannak a hangadók, sose tartoztam közéjük. Én mindig olyan csendes magamnak való voltam. Említettem a korábbi részek valamelyikében, hogy amikor tengerész lettem, átigazoltam a MAHART SC-be. Jó volt, a nyári szabadságaim alatt enyém volt hét közben a klubház, hisz a többiek többnyire csak hét végén érkeztek a versenyekre. Remek volt amíg különböző hölgyismerősökkel, barátnőkkel, szerelmeimmel a frissen épült hajómmal élveztük egymást és a nyarat, de ennek vége lett, és akartam is, hogy vége legyen. Miután megcsaládosodtam, a Mahart klubban nem volt helye a családnak. Meg a hangulat se volt igazából jó. Megint előjött, hogy én nem piálok. Legalábbis úgy nem ahogy általában mások. Célozgattak rá, hogy mióta ott vagyok már a Novotelban és még soha nem hívtam meg őket oda berúgni. Mégcsak az hiányzott volna! Amikor már megvolt a hajóm a "Tengerész",
útban lettem vele a kis kikötőben a Mahart félszigeten, aztán hiába hoztam a jó versenyeredményeket, az új edző, a Schirmer is rámszállt. Egy osztályban megnyert verseny után a legénységemmel kikötve épp pakoltuk kifelé a motyóinkat, akkor is belém akadt "Meg lett neked mondva, hogy nem köthetsz ki ide!" ( a másik karéjon a MAHART üdülő előtti stégnél a "Kocega" ex fedélzetmester, tengeri mentőcsónakból csinált lakóhajója mellett találtam magamnak kínomban helyet). De hát könyörgöm ide tartozunk ebbe a klubba! Menjünk körbe át a városon, vagy ússzunk át? Hogy úgy mondjam a tököm telelett a klubbal. Voltak nagyon jó emberek, de voltak a hivatalból, muszájból, vagy önként dörgölődzők. Ha megjött a Kom elvtárs a Mahart főmérnöke (őt külön utáltam, miután megnéztem egy TV riportot, amiben helyeselte, hogy az öreg hajók a múzeum helyett a kohókban végzik, még azt se tette hozzá, hogy "sajnos"), ki kellett takarodni a szobánkból, hogy neki és persze a családjának legyen helye. A siófoki helyi nacsalnyik a Csepeli elvtárs (azt hiszem a balatoni üzemegység párttitkára is volt), na ha ő megjelent akkor neki szambázott aki számítani akart. Beláttam, hogy nekem itt már nincs helyem. Visszaigazoltam a Vízügy SC-be, ahol örömmel fogadtak, mintha el se mentem volna, ami végülis igaz is volt, a siófoki vitorlás népség egy család volt, egy vontán ment az összes hajó a versenyekre, akár a Halász Gyula húzta a "Navigátor"-ral, akár a Marosi Enoch az "Aquárius"-sal. ( Enoch AKKOR nekünk örökifjúnak tűnt, emlékét őrzendő ezt a képet a netről iderakom, miközben megdöbbenek, hogy mindössze 71 évet élt)
Most kitúrtam néhány régi képet még, ez én vagyok
Itt meg két Vízügyes klubtárssal, balról a Varga Jajó, mellette az Aszalós Anikó és jobb oldalon én, a siófoki mólón.
A képekből látható hogy akkoriban még nem létezett az az elképesztő (és számomra utálatos) procc ami mára a sport körül van. Sőt, az volt a sikk, ha minél egyszerűbb vagy. Az új farmer térde meg nem volt lukas, a régi meg amikor kiszakadt megfoltoztam.
De tudtam, hogy ez se a végső megoldás. Voltak ugyan családok a klubban, akiknek saját szoba járt, szóval ez nem volt annyira bigott versenyistálló mint a Mahart, de egyrészt én nem tartoztam a klub elitjéhez (én itt most kíméletlenül őszinte leszek itt se ittam együtt senkivel), másrészt már akkor is más terveim voltak. Na két, vagy három év után költöztem át feleséggel és akkor még csak egy gyerekkel és egy lakókocsival Balatonudvariba.
Helyet csináltam a hajómnak a horgász kikötőben némi cölöpözés és deszkázás után. Ennek a kikötőnek a státusza ingatag volt, a balatoni halászat tulajdona volt és az eredeti feladatát a süllő ivadékok keltetését már régóta nem látta el, később amikor már a "Balatonudvari Csónakos Egylet" elnökévé választottak, Teklovics László Balatonudvari polgármesterével erőtlen akciókat indítottunk a halkeltető ingatlanának megszerzése érdekében, de olyan erők álltak velünk szemben (vízparti ingatlan, saját kikötővel) hogy akciónk eleve kudarcra volt ítélve.
Ami viszont működött az építkezésem. SENKI nem akarta elhinni, hogy teljesen egyedül fel tudok építeni egy házat. Minden hétvégén lent voltam amikor épp nem volt verseny és minden energiámat ebbe öltem bele. A leghatározottabban terveztem a jövőnket. Öregkorunkra ide fogunk visszavonulni ebbe a csendes kis faluba és az unokáimat fogom tanítani vitorlázni. És addig is mienk a Balaton. Miután így elszakadtam Siófoktól, átigazoltam a "Túravitorlás SC"-be ahol szintén szívesen fogadtak, pláne, hogy rajtam kívül azt hiszem valamennyi hajó a 25-ös jolle osztályban mind TVSK-s, szóval klubtárs volt. Ismertük egymást a versenyekről, anyakikötőjük a fonyódi "Port Lacaj" mindig tárt karokkal fogadott minket, ha túra során arra jártunk. Arany idők voltak ezek az évek. Az alanti kép nem sokkal a lányom születése után készült "öreg" Tihany kikötőben. Kata a feleségem otthon maradt az újszülöttel, én meg Andival a nagylánnyal aki akkor 13 éves volt és a Petivel (aki akkor még Bendegúz volt és nem egészen három éves) túrázni indultunk.
Akkorra már "öreg " vitorlázó volt mindkét gyerek.... gondoltam én, merthogy előző évben az akkor még pelenkás Petivel remekül túráztunk, bírta az erősszeles meneteket is, nagyokat kacagott az anyja ölében amikor a hajó orra a hullámokat áttörte és beterített minket a vízpermet. De amit nem vettem számításba, MOST nem volt itt a mindenek feletti biztonságot jelentő anyja. Már Balatonudvari kikötőből induláskor hatalmas ordítást csapott, mert belerepült egy szúnyog a fülébe. A parti sétálók megdöbbenve nézték ahogy próbálom ráncba szedni a lázadó legénységemet. Aztán elindultunk és beerősödött a szél. A kicsi persze bent volt a kabinban, nem kint a mama ölében ahogy előző évben, én nem hagyhattam ott a kormányt, a hajót "ülni" kellett, a fiam meg ledugta a torkán a zsebrádió antennáját, amitől összehányta magát odabent, és abban hempergett. Beküldtem az Andit, hogy próbáljon valami rendet csinálni, de nyílt lázadásban tört ki. Végülis bemenekültünk Tihanyba rendezni sorainkat, ott jobb oldalt a bumra kiterítve az a zöld szivacsmatrac mosás után szárad, itt már béke volt, épp hattyúkat etetünk.
Meg nem mondom melyik verseny díjkiosztóján készült az alanti kép, a győztes neve se ugrik be, a második helyen balról Gerencsér Balázs, középen én, kivételesen a Mahartos trópusi egyenruhám dzsekijében vállamon a stráfokkal és Elliot hurokkal, fehér sapkában meg a Kardos Gyula "Nyufi", harmadik helyezett a "Szegénypapa" Kenedi Pista és legénysége.
Mindeközben építettem a házat Balatonudvariban. Életemben azelőtt nem raktam két téglát egymásra. De vettem egy vékony füzetkét, aminek az volt a címe "Kőművesmunkák".(Ugye akkoriba még nem létezett az Internet, ahonnan mindent meg lehet tanulni.) Megkérdeztem egy építőmérnök barátomtól, hogy milyen arányban kell összekeverni a meszet a homokkal és a cementtel a falazóhabarcshoz. Mondta "fogod érezni". És TÉNYLEG! Ha sok a mész ráragad a kanálra, ha meg sok a homok, lepereg róla a malter. Az írás óva intett attól, hogy kezdő boltívvel kísérletezzen, azt csak tapasztalt kőműves csinálhat, így hát mindjárt egy 3,5 méter fesztávú boltíves pincével kezdtem. És amikor már le volt terhelve vagy két tonna földel, meg a földszinttel ami rajta volt, akkor már tudtam, hogy jó lett. Drága édesanyám egyszer lejött megnézni hol tartok, a képen a háta mögött látszik a pince boltozata a csorbázattal, merthogy egy hétvégén egy osztást tudtam megcsinálni a romonádon ( boltív zsaluzata), azt harmadrészig betemettem, hogy oldaltámasza legyen a boltívnek egy hétig kötött a habarcs aztán a következő héten arrébb vittem a romonádot és folytattam a csorbázatnál kötésben, élére állított kisméretű téglával.
A téglákat a jobb kötés érdekében előtte vízbe áztattam (így a malter szívja el a vizet a téglából és nem fordítva, rontva a kötés szilárdságát) de ettől vizes kézzel dolgoztam, az ujjaim véresre koptak. A patikában vettem ellene gumi ujjvédőket. Rengeteg képet készítettem az építésről, de mára ennyi maradt. Az ott a kémény tetején én vagyok és IGEN azt a fedélszéket is teljesen egyedül raktam össze.
A sziklák a pincéből kerültek ki, markológép vájta a gödröt és a gépkezelő egyfolytában káromkodott, mert fix összegben állapodtunk meg, de ő nem arra számított, hogy sziklában kell "ásnia". Mert a nagy kanala a Pocklainnek csak kapirgálta a köveket, a kisebbel kellett egyenként kipiszkálni a sziklákat az agyagból. Aztán ott álltam a hatalmas kövekkel és még arrébb gurítani se nagyon tudtam őket. Felültem a Riga mini robogóra és elmentem a szomszéd faluba Vászolyra, megkerestem a helyi kőművest, hogy mondja meg, hogy kell a sziklákat aprítani. Mondta 10 kilós kalapáccsal megütni, de nem telibe hanem úgy "csisszre". És ha az ember már rájött a módjára, még azt is fogja tudni, hogy hogy fog elhasadni. Na hazamentem és elsőre nem túl nagy meggyőződéssel odacsaptam egy sziklának, ami persze csak röhögött rajtam. Aztán amikor nagyon felfújtam a pofámat és TÉNYLEG tiszta erőből (és persze csisszre) ütöttem, MEGHALLOTTAM, hogy megadta magát. És a következő ütésre szét is repedt. Na ezek után már nagyobb hittel folytattam. Olyan 12-14-et tudtam ütni a 12 kilós "népszava" kalapáccsal mire elfogyott az oxigénem és a szemem előtt szikrázó pöttyök kezdtek szaladgálni, akkor le kellett ülni pihenni. A műszak végére egy csomó sziklát lemészároltam, és csakugyan képes voltam kitalálni, hogy hol kell megütni a mészkövet, hogy lapra hasadjon. Ezekből lett a ház lábazata és az utcai kerítés.
Az egész építkezést úgy kezdtem, hogy a Mogyoródi-Jerney lakótelepen ahol laktunk lebontottak egy 90 éves házat. Egy Húsvéti ünnepen a feleségemmel átválogattuk a bontott teljes tetőszerkezet faanyagát, megalkudtam rá a tulajdonossal és leszállítottam ide a helyszínre. Az a kb. 25 cm törzsátmérőjű fa ami ott áll a kapu mögött, még olyan vékonyka csemete volt, hogy áthajtott rajta a teherautó trélerestül. Na mire idáig jutottam a házzal ekkorára nőtt. Most meg megnéztem a Google street view-n így néz ki. Csak sajnos már nem az enyém.
A kapu az az egykori Buda Penta hotel bontott térelválasztó szerkezetéből van. Az építési előírásban a szomszéd felé néző ablak nem lehetett átlátszó, üvegtéglát írtak elő. De annak az ára pont akkor ment fel amikor venni akartam. Na kitaláltam hogy sörösüvegekből fogom megcsinálni. Az Alba hotelban Bitburger sört árultunk, aminek az üvege ment a szemétbe. Én kimostam őket és minden balatoni lemenetelnél vittem egy kartonnal. Több mint 1200 darabból csináltam meg a nyugati oldali üvegfalat. Sziloplaszttal ragasztottam talpával kifelé az üvegeket egymáshoz, cementes habarccsal tömítettem kívülről, belülről meg síküveggel takartam az üvegek nyaka felől. Sajnos kép nem maradt róla, de szuper volt ahogy az alkonyuló nap zöld sugarakkal árasztotta el az emeletre vezető lépcsőt. A bontott gerendák pallóvá fűrészelésre nem találtam vállalkozót Balatonudvariban. Mindkét fűrészes csak a száját húzogatta. (Nincs rosszabb a balatoni iparosnál. Hozzá vannak szokva, hogy rengeteg a munkájuk, ezért válogatnak és annyit kérnek amennyit akarnak ÉS akkor még ők tesznek szívességet). Na levágtam a megfelelő 4 méteres hosszra a fákat, a szomszéd csónakszállító kocsijával lehúztuk az Andi lányommal a kikötőbe, bepakoltuk a Tengerészbe és átvitorláztunk vele Siófokra ahol a Luxi műhelyében felvágtam őket pallónak. Aztán bepakoltuk és hazavitorláztunk. A másfél köbméter fától ugyan 20 centivel mélyebbre süllyedt a hajó, VISZONT ha netán felborulunk biztos nem süllyedünk el. De nem borultunk, és egy nap alatt meg is voltunk vele. Így utólag magam számára is érthetetlen, hogy voltam képes ennyit melózni. Mert MOST azzal a 12 kilós kalapáccsal egyetlen egyet vagyok képes ütni, és azt hiszem jóesetben fele akkora erővel, mint 1990-ben.
Amikor megszületett a Kata lányom teljes lett az örömöm. Mindig erre vágytam. Reggel megjelentek és odabújtak közénk.
A megnövekedett családnak már kicsi volt a Trabi, vettem egy Wartburgot. A Trabantról levágtam a kasznit, zártszelvénnyel megerősítettem a kerékjárati dobok közt, hogy a padlólemez ne görbüljön el a tető hiányában, és csináltam belőle hajóvontató "Mad Max" autót. Azzal húztuk fel a telekre ősszel a hajót és le tavasszal vízre rakni. Ehhez olyan billenő trélert csináltam, amivel ezt kézi erővel meg lehetett csinálni. Volt, hogy a vízállás miatt csak Tihanyban a Berbank kikötőben tudtam sólyázni, szóval a rendszám nélküli trélerrel, a rendszám és karosszéria nélküli Trabanttal a 71-es főúton vagy 20 km-t oda-vissza két egymást követő évben.. ja és a Trabant súlyának háromszorosát húzva. Ma már nem merném megcsinálni az holtbiztos.
Szép volt, jó volt, aztán minden megváltozott. Már csak ez a kék pizsamám van meg belőle. De ragyogó évek voltak, és MEGVOLTAK. Van mire visszaemlékezni. Kétszer volt nálunk flottabuli, amikor kikötöttek odalent a flottatársak a 25-ös jollékkal, miután adtuk a Balaton-átúszáshoz a mentőhajókat, feljöttek hozzánk a barátaink és egyúttal versenytársaim és ellenfeleim, nagy kondérban főztük a kaját és jól éreztük magunkat. A végtelenségig mesélhetném a balatoni emlékeket, de nem akarok unalomba fulladni, mert alighanem már csak nekem fontosak.
Azért lehet olyan is olvassa ezeket a sorokat aki nem "szakember", néhány dolog. A "jolle" az egy olyan vitorlás aminek egy felhúzható lemez áll ki a fenekéből (ez a schwert, magyarul "uszony") ami nélkül nem lehet szél ellen vitorlázni. A másik fajta hajó aminek nem uszonya van hanem tőkesúlya ( más néven "kiel") A Balatonra SZERINTEM a legideálisabb a jolle, felhúzott schwerttel 14 centit merült a hajóm, bárhol ki tudtam kötni a strandon, vízparton, nádasban, míg a kielerrel ki van szolgáltatva az ember a kikötőknek. Igaz a jolléval fel lehet borulni. De hát úgy kell vitorlázni, hogy ez ne következzen be. Mert a kieler ugyan nem borul fel, viszont elsüllyed, ha leér a kiel a fenékre. Szóval ha jollét látsz akkor nagyjából biztos lehetsz benne, hogy olyan ül benne aki tud vitorlázni. Ha kielert, akkor csak abban, hogy van papírja róla. Kivételt képeznek a versenyhajók, azért azokban általában használható kormányosok ülnek.
És akkor most kanyar vissza az Alba hotelhoz.. de ezt majd holnap.
Folyt. köv.
