7:54 Túl a 80-on, avagy vége a 70-kedésnek, gondolatok az esemény kapcsán reggeltájt.
Talán a háborúnak köszönhetem a létemet. 14 évi házasság után méltóztattam megszületni. Már egészen lemondtak rólam. Így utólag megpróbálom megfejteni, az történhetett, hogy a szüleim nagyon akartak engem, ezért nagyon igyekeztek. De nem jöttem össze. Aztán apámra is, aki 1901-ben született, amikor a fiatalabbakat már mind behívták katonának, valamikor '43-ban ráéhezett a háború. Sofőr volt, kivitték a frontra, ahonnan nem lehetett csak úgy hazaszaladgálni utódot nemzeni, így visszaszámolva valamikor '44 novemberében, amikor a front már Magyarországon mozgott és Budapestre bombák hullottak, történhetett meg a szempontomból szerencsés esemény, hogy apám eltávot kapott, és hazaugrott sok szempontból fáradtan, de a hosszas házaséletbeli kihagyás után utódnemzés szempontjából abszolút feltöltötten. Így sikerültem.
1944 Karácsony este bemondta a rádió, hogy Budapest körül bezárult a szovjet csapatok gyűrűje. Anyám és nővére könnyezve hallgatta a híreket, mert ez azt jelentette, hogy apám vagy elveszett a háborúban, vagy fogságba esett, szóval tán soha nem fog hazakerülni, amikor egyszercsak csengettek a kapunál, anyám ment ki kaput nyitni (ő volt a házmester) és apám állt a kapuban egy kis zsák sárgaborsóval a kezében. Soha szebb karácsonyi ajándékuk nem volt még. Az történt, hogy apám százada gyakorlatilag megsemmisült, üzemanyagszállító tartálykocsikat vezettek és szétbombázták őket, maréknyian maradtak életben, tiszt egy se, egy zászlós volt a rangidős, azt mondta számukra vége a háborúnak, mindenki menjen amerre lát. Felültek egy megmaradt autóra és mindenki leszállt róla ahol hazaért.
A házban lakott egy vérmes nyilas körzetparancsnok a Felhősi (tán Felhőssy, ki tudja már?), amikor '44 októberében átvették a hatalmat éjjel amikor anyám kaput nyitott neki részegen borult a nyakába és ujjongott "Végre Katikám, most aztán lesz itt rend!". Ehhez képest Karácsonyra már jóérzékkel elszelelt ( alighanem jól tette, mert a front elvonulta után fegyveresek erősen keresték) . Viszont a maradt fanatikusok (mindig minden rendszerben voltak vannak és lesznek, a mostaniakat is látni) továbbra is üldözték a szerencsétlen zsidókat, decemberben még ránk (igen, hisz ott voltam már anyám hasában) is fegyvert fogott egyikük, amikor sorra járták a házakat agyonlövendő zsidókat keresve és hát kit talál meg mindenki, a házmestert ugye (ezt a hülyék, akik mindig máson kérik számon a kurázsit úgy értelmezik mintha a házmester mindig boldogan tett volna eleget a mindenkori hatalom pribékjeinek), hogy "jól gondolja meg mit válaszol, mert az életével játszik" de anyám kijelentette itt ebben a házban nem laklik zsidó. Pedig lakott, egy öreg, félelmében kikeresztelkedett zsidóasszony, bár neki még a Felhősi is "megkegyelmezett", aki anyámnak így nyilatkozott, " agyonlőném, de ez már úgyse fog szaporodni, nem számít". Na ez az ex zsidóasszony lett később az én keresztanyám. Sajnos nem ismertem, mert meghalt mielőtt eszmélő korba értem volna.
Anyám 36 évesen 165 centi / 46 kilósan egyedül, vagy talán inkábba nővérével ballagott be a Róbert Károly körúti kórházba '45 július 15.-én délelőtt amikor kezdődtek a fájásai, mert az oroszok erősen szedték az utcán "málenkij robot"-ra a férfiakat, nem mertek kockáztatni apámat kiengedni az utcára, ahogy amikor nagyapám meghalt és apám lőszeresládákból ütött számára össze egy koporsót, akkor se mehetett velük ki a temetőbe, anyám és nagynéném ketten húzták ki egy kézikocsival. Ilyen idők jártak akkoriban. Nem voltam túl komplikált szülés, egy fialatasszony (ezzel az életkorral akkoriban anyám már idősnek számított a szülészeten) rettenetes jeleneteket produkált, például az összes eszközt kiszórta a földre a műszerszekrényből, anyám csak várta, hogy mikor lesznek neki ezek az elviselhetetlen fájásai, aztán a doktorbácsi megnézte a zsebóráját ami 5:30-at mutatott és azt mondta "látja, ha ezt az előző fájást nem sinkófálta volna el, akkor már meglenne a gyerek". Hát a következővel meg is jöttem különösebb gond nélkül. Hosszú voltam és sovány voltam mint az agár (mitől is lettem volna más anyám éhezett), viszont akkora hajam volt hogy a "madám" kakastaréj frizurát fésült belőle, na alighanem MOST ez a hajam hiányzik.
Anyámnak viszont hamarosan elapadt a teje, mitől is lett volna éhezve, tápszer akkoriban nem létezett, a sárgaborsót vagy a lófasírtot ami akkoriban a csúcskaja volt meg nem ettem, úgy nézett ki éhen halok, de a szomszédban volt egy kecske, annak kipróbálták rajtam a tejét vízzel hígítva, hát ha holnap belehalok, már akkor is megérte. Szóval úgy belegondolok, manapság nem mernek gyereket bevállalni mert drága a papírpelenka, meg az autót is cseréni kellene már... hát ezen az alapon már rég kipusztult volna az emberiség.
Na lepihenek kipihenni a tegnap-tegnapelöttöt és előrepihenni a holnapot, mégegyszer kössz a sok köszönnivalót, komolyan egészen meghatódtam. Ja két napig pizzát fogunk enni ami jó.
Ajándékaim egyike.
Kaptam mindenféle italokat, csokikat (sokan tudják, hogy édesszájú vagyok)és sok szeretetet.
Más. Egy nagy projekt ezennel lezárult. Valamikor olyan 20 és 30 éves korom közt eldöntöttem, hogy 80 évig fogok élni. Azóta ehhez tartottam magam. Ez annyira így volt, hogy két éve amikor utoljára téli tüzelőt rendeltem csak két évi adagot vettem. Az más kérdés, hogy azóta egy csomó ingyenfám lett a kiszáradt, kidőlt fák kivágásából, továbbá olyan enyhék voltak a telek, hogy még további legalább egy, de inkább két télre való fám maradt/lett, szóval ezeket még el kell tüzeljem, de nemcsak ezért szándékozom még élni. Hanem mert szeretek élni és addig szeretnék amíg kedvem van hozzá. Amíg nem teher az élet. De miután már teljesítettem a tervet, annyira nagyon nem izgat a "hogyan tovább", nekem tegnaptól kezdve már minden nap nyereség.