Tegnap végső búcsút vettünk Fábián Sanyitól. A "Magyar Szentek templomában" helyezték urnáját végső nyughelyére, előtte gyászmise volt. Nem vagyok miséző, már csak azért sem, mert református vagyok, nálunk nem divat ez a fajta kötött liturgia. Anélkül, hogy mélyebben belemennék, a két keresztény vallás közti ellentét mára, Istennek hála jelentéktelenné vált. Boldogult anyám mesélte, hogy amikor gyerekkorában a mélységes szegénységük miatt egy időre apácák kezébe került, valamiféle jótékonysági "felhizlalási" akció keretében, a "kedves" nővér amikor megtudta, hogy reformátusnak keresztelték, attól kezdve ridegen bánt vele, mint "pogánnyal". Anyám 1909-ben született, gyerekkorában már ez is jelentős javulás volt az egymást követő vallásháborúk kora után, melyekben véres kegyetlenséggel próbálta a katolikus egyház visszaszerezni hatalmát .... elvileg a lelkek, gyakorlatilag a világi hatalomra gyakorolt, megrendülni látszó befolyása miatt. Nemrég olvastam egy könyvet a hugenottákról, ők a francia protestánsok voltak, akiket kíméletlenül irtott a katolikus egyház támogatta egymást követő királyok sora, a "Szent Bertalan éj" máig nem feledett fogalom, melynek során Párizs katolikusai az ott megbékélésre összegyűlt hugenottákat tömegével mészárolták le. Az eseményt XIII. Gergely pápa három napos ünneppel üdvözölte. Valahogy ilyenek jutottak eszembe, miközben a katolikus szertartás jegyében hol felálltunk, hol leültünk, miközben általam ismeretlen imákat mondott a plébános és mormogtak a hozzáértők.
Én azt is helytelenítettem, hogy szentekhez imádkoznak, a reformáció egyik legfontosabb tétele volt, hogy a szentekhez való fohászkodás közönséges bálványimádás, alázat és könyörgés csakis Istent és az ő egyetlen fiát a Megváltót illeti meg. Mára kifejezetten érthetetlen, hogy efféle distinkciók miatt gyilkolták egymást halomra 500 éve az emberek, talán azért, mert a vallást még a legvallásosabbak sem veszik kizárólagos "sorvezetőnek" az életvezetésük során.
Szóval valahogy úgy éreztem, hogy a szertatás árukapcsolás volt, a plébános megörült a nagyszámú megjelentnek és gyászmise apropóján megpróbálta a katolicizmus legjavát előadni, de lehet, hogy mindig ez van ha mise van, mondom nem értek a katolikus szertartásokhoz, de nekem nem passzolt ahhoz, hogy IGAZÁBÓL azért jöttünk, hogy Sanyitól méltó búcsút vegyünk. Amikor a "Hiszek egy"-et mondtuk, meglepve tapasztaltam, hogy másképpen szól "katolikusul", mint nálunk reformátusoknál, ahol az egyetemes anyaszentegyházról és nem a katolikus egyházról szólunk, na ezt a sort ki is hagytam. Nem lehettem egyedül a rosszallásommal, az előttem lévő sorban egy hölgy egyszerűen kiment a szertartásról.
Nagyon sokan voltunk, lehettünk tán száznál is többen, jó volt tudni, hogy ennyien szerettük barátunkat és próbáltuk legjobb tehetségünkkel vigasztalni Icát a feleségét, akit most életemben először hallottam (a plébános által ) Ilonának említeni, elsőre nem is tudtam kiről beszél. Miután J-vel elhelyeztük virágainkat az altemplom urnafala előtt, el akartunk távozni, de Icuka azt mondta, hogy mindenkinek kötelező részt venni a gyászzsúron ( nem tudom jó e ez a szó ide, most találtam ki), akkor úgy éreztem, hogy itt csak a szűk családnak lenne a helye, alkalmatlankodásnak gondoltam a maradást, de be kellett lássam, hogy butaság volt. A közös evés-ivás oldotta a gyászos hangulatot és határozottan jót tett mindenkinek. Sanyinak meg már úgyis mindegy, hogy egy idő után hangos nevetések is hallatszottak amikor régi ismerősök találtak egymásra. Nem mellékesen, miután az első pogácsát magamhoz vettem, ami addig eszembe se jutott rájöttem, hogy piszok éhes vagyok ( utoljára egy vékony reggelit ettem és jócskán elmúlt már ebédidő), úgy hogy látván mindenki eszik-iszik én is befaltam néhány szendvicset, szigorúan Sanyi tiszteletére és Icuka vigasztalására. Drága Icuka, ha olvasod e sorokat ne vedd profánságnak a gondolataimat, most írásban is megismétlem, ha bármiben tudok itt segíteni, csak szólnod kell és megoldom.