Tombol a nyár. Azt kell mondjam, hogy bár gyakran zavaró a hirtelen jövő felhőszakadás, utána meg kifejezetten kellemetlen a hőséggel párosuló, izzasztó, fullasztó párásság, mégis örülhetünk, hogy nedves minden ( este és hajnalban csorog a lekondenzált pára mindenről), mert nem fenyeget talán bennünket olyasfajta veszély mint a mediterrán országokat, ahol a szárazságban pusztító tűzvészekről értesülhetünk nap mint nap. Mert ilyenkor derül ki mekkora veszély is a "zöldben" lakni. Ráadásul ugye a magyar az meg rebellis nép, mit neki a nyári tűzgyújtási tilalom, vidáman felgyújtja akár szélviharban is a kerti gizgazt.
Ha már "zöld", burjánzik minden, remek dolog a nagy kert, de vesztésre állok vele szemben, elnyomnak a növények. Ebben a hőségben semmi ingerenciám kaszát kapát ragadni, na ezzel visszaélnek, a telek jórésze áthatolhatatlan dzsungellé változott, ha kicsit csillapul a meleg komoly intézkedéseket kell tennem. Tegnap nekiálltam a parti fűzfa lelógó ágait megrendszabályozni, mert már a hajóra is gond volt kimenni, annyira rányomult a stégbejáróra, ez különösen viharban volt kellemetlen amikor korbácsként csapódtak az arcomba a leveles fűzfavesszők. Magastartásban dolgoztam a kézi sövényvágó ollóval, hát mit mondjak, a karom nehezen bírta. Amikor a nagyjával végeztem, leheveredtem az árnyékba pihegni. Pedig még az ígéretem teljesítése hátra volt. Merthogy a növények nemcsak a szárazföldön támadnak! J második hete nyúz, hogy csináljak valamit a hínárokkal, mert az őt nagyon zavarja, csípnek, szúrnak amikor bemegy a stégről a vízbe. Engem különösebben nem izgatnak, igaz én nem lubickolok annyit mint ő, de miután megígértem, hogy teszek valamit az ügyben, nem halogathattam tovább. A régi, Balatonon bevált módszert alkalmaztuk, kihúztunk egy láncot a fenéken, két végén kötéllel húzva, a szomszéd stégről, meg Amapoláról bekerítve a hinarakat és fél óra alatt szépen kitakarítottuk a sekélyvízes fürdőbejárót.
Aztán jót fürödtünk, kellett is, mert engem a hinarazás után különösen összefröcskölt az iszap.
Él egy szárcsapár előttünk, van négy tüneményesen aranyos pirosfejű fiókájuk,
kihasználtam az alkalmat és becserkésztem őket, a vízen a Polifoam úszóban lebegve olyan 10 cm/ sec sebességgel megközelítettem őket és a végén 1 m-ről gyönyörködhettem benne ahogy apjuk, anyjuk eteti a csöppségeket. A víz olyan meleg volt ( reggel néztem a hőmérőt aminek az érzékelője a hajó fenekébe van beépítve, 29 fokot mutatott ) hogy szinte akármeddig benne lehetett maradni mozdulatlanul és egyáltalán nem fáztam.
