Folytattam az orrsudár hasáb alakúra marását. Egy vérprofi biztos gyalulná, én martam. A gyaluláshoz, legalábbis ekkora darabnál , nincs gyakorlatom. De nem az számít, hogy hogy szokták, hanem az, hogy én hogy tudom. És én így tudom. Két vezető léc mentén felsőmaróval. 
Bevallom aggódtam, de remekül sikerült. Három és fél oldala kész, sík és pontosan derékszögűek egymásra. Szóval nagy megkönnyebbülés. Ismét valami, ami nagyon úgy sikerült ahogy akartam. Piszok jó érzés. Meg is kértem J-t hogy örökítsen meg közben. A képen jól látszik a hosszanti két vezetőléc, amit távtartókkal hozzászorítóztam a gerendához. Ezen csúsztatom a két laposvassal "megtalpalt" marógépet. A vasakra ugyancsak szorítókkal ütközőket rögzítek, melyeket állítgatva soronként marom ki a szükséges mélységet. A képen éppen a jobb kezemnél lévő ütköző vezet. Amikor a fele szélességen átérek, a baloldali veszi át a vezető szerepét. A fogantyúit kiszedtem erre az alkalomra a gépnek, mert útban vannak a szorítóknak. Nagyon fárasztó folyamatosan tövig (fordulatszámszabályzós) nyomni a gép gombját, gondoltam rá, hogy áthidalom, de ez azért egy nagyon veszélyes gép és ez egy biztonsági elem, pontosan ezért nem lehet gyárilag "beragasztani" mint a rezgőcsiszolót, vagy a dekopírt. Annyira azért nem akarok asztalos lenni, hogy pár ujjam is hiányozzon.
Nagyon elfogytak a könyvvevők. Hát úgy látszik ekkora a felvevőpiac. Persze ha rámennék a marketingre, meg erőszakosabb lennék, megjelennék rendezvényeken meg ilyesmi, biztos elmenne ez a maradék hetvenvalahány darab, de nem igazán izgat a biznisz. Nem az én világom. Én megtettem amit a szivem diktált. A második kötetből mindenesetre 50-el kevesebbet nyomatok.
