Rendkívül eredményes nap volt.  Helyén a szennyvízátemelő akna, belekötöttük az 50-es kimenőt, lenyomáspróbáztam. Útba volt a ház bemenő vízcsöve, egy 20-as KPE. Addig feszegettük, hogy beférjen a helyére a nagy köcsög, amíg egyszercsak elöntött bennünket a víz, valahol szétcsúszott az az átok cső. Gyorsan elzártam a vízóránál a bejövőt. Kicsit kellett homokoznom amíg onnan egy méterre megtaláltam az idomot, naná, hogy a házat körbevevő beton járda alatt volt, de szerencsére nem kellett feltörni a betont, sikerült aláhatolnom. Már lámpavilágnál fejeztem be a munkát.

Halottaimra emlékezem. Bár szinte nincs nap, hogy ne gondoljak a szüleimre  és nagynénémre aki második anyám volt. Ha valamit bánok az életben az az, hogy keveset  beszélgettünk arról, hogy milyen volt az ő életük akkor amikor még nem éltem, illetve még nagyon kicsi voltam. Valahogy akkor nem volt olyan fontos, most meg már késő. Hogy az én gyerekeim ne járjanak így, hosszú naplót kezdtem írni nekik persze PC-n. Részletekben küldtem el Emailben, közben a régi gépem agya lepusztult és gyanítom ők se mentették el biztonságos helyre, szóval az emlékeknek az a sorsuk, hogy elvesznek örökre. Marad a mécses az ablakban és a szomorú magunkbamélyedés.

Gyerekkoromban imádtam gödröket ásni. Barátommal, a szomszéd Csete Bandival állandóan "bunkert" ástunk a nagy udvarunkban a Frangepán u. 53-ban.  (soksok évvel később felnőttként jártam arra és meglepve tapasztaltam, hogy a nagy udvar valójában milyen kicsi) Aztán este amikor apám hazajött a munkából, mindig betemette szeméttel, mert félt, hogy sötétben valaki beleesik, amikor tüzelőért megy a sufnijába. Aztán másnap újraástuk a gödröt, tetőt csináltunk neki napraforgószárból, bevezettük bergmancsövön a vizet, majd jött apám és ...lásd fent. De szívesen ástam fel a konyhakertet, ahol pár négyzetméteren ültettünk anyámmal annyi zöldséget, ami elég  volt a mindennapi levesbe. Nyáron locsoltuk a veteményt az akkor még ingyenes vízzel az apám által diribdarabokból vascsövekkel és drótokkal összetoldozgatott gumislauggal, aztán "tocsáztunk", ami a nap felmelegítette meleg vízzel való, kezdetben  mezétláb, majd egyre nagyobb testfelületekkel való érintkezést, végül hempergést jelentett. Szóval 65 évvel ezelőtti mozdulatok jöttek most elő. (a "tocsázás" az időjárásra való tekintettel elmaradt)

Néhány mai kép:

Meg kellett keresni, hol jön ki a házból a szennyvíz és megy az emésztőgödör felé. Itt, ahol a könyök van a bal kezem alatt, kellett szétbontani és az átemelőbe irányítani, ami abba a gödörbe került amiben állok. E művelet során esély van rá, hogy az embert mellbevágja a cső tartalma. Ezt sikerült elkerülni, bár féltem tőle, hogy eláraszt a szennyvíz, mert nagyon lassan volt csak hajlandó kiürülni a WC csésze, ami dugulásra mutat, de ez szerencsére ezen csőszakasz után lehet, mert szétbontás után idáig gond nélkül kiment a víz a próbahordóba. (Amúgy érthető a dugulás, ráraktam a csőre a vízmércét, a két ezrelék helyett két százalék eséssel rakták le a csövet, ilyenkor a víz elrohan, az "anyag" ottmarad és felrakodik.) A jobb oldalamnál látható az a vízcső ami a vízórától megy a házba és sikerült szétrántani.A gödör mélyéről már csak vödörbe kapargatva lehet a földet kiszedni, lapát ide már a hosszú nyelével nem fér be. CC persze ezt a munkát is felügyeli.Duplán "vízbe van" a gödör feneke, egyszer vízmértékkel állítom be, másodszor ide már szivárgott a talajvíz amikor odacsaptam a talpamat.