Elképesztő a statisztikám. Megvallom őszintén, hogy amikor tekintettel a téli sanyarú körülményekre minimumra csökkent a hajón a munkavégzés, azt gondoltam, hogy leállok a bloggal, igazából csak kínomban kezdtem el a történeteket. És most mi van? Ezek a mai adatok: Oldalletöltés 822, Látogatás 363, Látogató 268, Feed 3921 . Mégegyszer mondom el vagyok képedve. Különösen, hogy Joe HD  kifényesítette az elmémet, hogy az igazi olvasottságot a Feed szám  jelenti, ainek a mibenlétéről korábban fogalmam se volt. 

Sajnos munkáról ma se fogok beszámolni, hideg van odakint, nem megyek a deckere, meg sehová se. 

A következő történet a harmadik a Veperdi féle, „dobókötélre fűzött” történeteknek közül. Korábban már kommentben is szerepelt, de azt kevesen olvassák, így ide is beraktam. Miután a szereplőket csak nevük kezdőbetűjével jelölte, nem tudom kikkel történt, de egyet tudok,  gépüzemvezető, akinek a rovására az a bizonyos dobás megesett, az a már többször emlegetett Mártha József, a „Nagyember” volt.

- Hát ez már állatkínzás! - kiáltott fel Gy. és odavágta a rozsdaverő kalapácsát. - Még csak délelőtt 11 van, de az agyvizem már felforrt a tűző napon.

Valóban. Én is úgy éreztem, hogy már legalább egy hete verjük egyfolytában a „Cegléd” rozsdás orrfedélzetét a júliusi szíriai napsütésben. Pedig csak reggel 8 óra óta csináltuk. A hajó Lattakia kikötőjében állt, de nem a rakpart mellett, hanem bóják közé kötve vártuk, hogy a part mellett felszabaduljon annyi hely, ahová kiköthetnénk.

1973-at írtunk, és a tiszti főiskola másod és harmad éve közötti nyári hajózási gyakorlatunkat töltöttük a „Cegléden”. A háromhavi munka jól jött nekünk, hiszen fizetésért dolgoztunk, a cégnek pedig azért volt jó, mert így a matrózok egy részét nyugodtan szabadságra engedhették a nyár idejére. 

- Még a Stopa (a hajó korcs kutyája) is hátul liheg az árnyékban a fadekken, mi pedig csak verjük és verjük ezt a forró vasfedélzetet - jegyezte meg P. a harmadik „akadémista” társunk.

- Addig üst a vasat, amíg meleg! - bölcselkedtem, de legszívesebben hátramentem volna leheveredni a kutyánk mellé. - Gyújtsunk rá!

Ezzel felálltunk és elkocogtunk a középfelépítmény kanizsellája alá dohányozni.

- Jó lenne ha már part mellé állnánk és kirakodnánk. Aztán mennénk tovább - szólalt meg P. a rakpart melletti hatalmas szovjet hajót bámulva. - Az is csak ott áll. És egyáltalán nem rakodik. Csupán éjszaka van mozgás körülötte.

- Hát persze. Biztosan láttad, hogy miket rakodnak ki. Harckocsikat - mondta Gy.

- Honnét tudod, hiszen éjszaka a teljes kikötőt elsötétítik, és még a hajókon sem éghetnek a fedélzeti lámpák - erősködött P.

- Onnét, hogy ott, a régi kikötő kis öblének az oldalánál, a személyhajó kikötőpartnál állt az a menetrend szerint közlekedő, nagy olasz személyhajó. Ti is láttátok, hiszen két napig volt itt.

- Na és?

- Hát az fényárban úszott. A kikötőből pedig csak arra vezet az egyetlen út a kapuhoz. Amellett mentek el a trélerek, amikkel a szovjet hajóból kirakott tankokat szállították el valami katonai bázisra.

- Hát ez marha jó! - kezdtem kissé felvidulva. - Itt ez a teljes elsötétítési ökörség. Az izraeli Moszadnak pedig csak annyit kell tennie, hogy az egyik embere, hamis útlevéllel felszáll, mondjuk Riminiben, erre a személyhajóra. Ki sem kell mennie itt a partra, csak egész éjjel ül a légkondis bárban a jeges limonádéját szopogatva, és amikor elhalad a hajó fényei által megvilágított keskeny úton egy tréler, húz egy strigulát a söralátétre, hogy egy T72-es tank, meg még egy, egy T55-ös, és így tovább.

Ekkor harsány arabnyelvű ordítozást hallottunk a hajó túlsó, a tenger felőli oldaláról. Gyorsan átmentünk megnézni, hogy mi a riadalom oka. Hát az édesvizet szállító mauna (uszály) ott lebegett vagy tíz méterre tőlünk egymagában, mert a vontatója, egy aprócska rozsda és koszfészek elengedte, az uszálynak pedig nem volt elég lendülete, hogy odaérjen hozzánk. A rajta lévő három arab valószínűleg azért kiabált, hogy dobjunk nekik kötelet és húzzuk őket a hajó mellé.

- Na, megyek a dobóért - szólalt meg Gy.

- Már nem kell. Itt a P. a hajóács. Nála már van.

Tényleg a hátsó felépítmény baloldali ajtajából felbukkanó P-nek már a kezében volt egy összetekert dobókötél.

A hajó baloldalán a hátsó forgódarunál találkoztunk.

- Ha ideadod, akkor átdobom nekik - ajánlottam fel a segítségemet.

P. rám nézett, és annak ellenére, hogy alig hajózott egy-két évet, lekicsinylően így szólt: - Mi? Egy akadémistának? Az úgy sem ért semmihez, nem hogy a dobóhoz!

- Nocsak, nocsak. Köhög a bolha? Háromszor annyit hajóztam, mint te - vágtam vissza.

- Jó, jó, de hát az én dolgom a vízvételezés, majd én átdobom nekik - váltott hangnemet a hajóács. 

- Felőlem - vonogattam a vállam -, azt csinálsz, amit akarsz. Én csak segíteni próbáltam.

P nem volt rossz srác, jóban is voltunk, de hát bizonyára sértésnek vette, hogy bele akartam avatkozni a munkájába. Így hát felmásztunk a III. raktárnyílás ponyvájára, ahol már jó néhányan ácsorogtak azok, akiket szintén a nagy rikácsolás csalt oda

P. kihúzta a hozzám hasonlóan nem éppen szálfaméretű termetét, meglóbálta a dobót és kihajította a hajóból balra, a mauna felé.

Ilyen dobást sem azelőtt, sem azután nem láttam. A hajó oldalától merőlegesen elinduló dobókörte, a kötelét maga után vonszolva, kis ívben balra kanyarodott. Pár pillanatig a hajóval párhuzamosan repült hátrafelé, majd megint balra indult. A hátsó felépítménynél már visszatért a hajóra, és egyenesen berepült a kápó (gépüzemvezető) szalonjának nyitott ajtaján. Valami csörömpölésfélét hallottunk, majd egy valódi oroszlánüvöltést.

- A Kutya úristenit! Mi volt ez! - bömbölte a közel 200 kg-os kápó, majd megjelent a kis teraszának a mellvédjénél. - Ki volt az? Megölöm!

Mit ne mondjak, Mindnyájan, akik a raktártetőn állva néztük végig a jelentet, szinte fuldokoltunk a röhögéstől. A kápó, aki nem volt egy rossz fej, (igaz olyan gépész is akadt, akinek nem ez volt a véleménye), az általános jókedvtől csak még jobban dühbe jött. Azt látta, hogy akik jól mulatnak a dolgon, azoknak semmi közük az egészhez, de hát mégiscsak kiröhögik. Ez pedig tűrhetetlen. Ekkor meglátta a kezében a dobó végével a dekken, szinte sóbálvánnyá váltan ácsorgó P-t. 

- Ahá! Szóval maga volt az! Maga tört az életemre! Maga törte össze a velencei üvegpoharamat! (A pohár valóban velencei volt, hiszen az egyik velencei kocsmából „származott”.)

- De hát véletlen volt, kápó - hebegte a hajóács.

- Na, én meg véletlenül szétrúgom a seggét! Ne merjen a közelembe kerülni! - harsogta végső fenyegetésként, és ezzel visszavonult a lakosztálya üvegcserepes magányába.

Nagy tudományos elme volt az öreg, és a Chief később elmesélte, hogy sokat töprengett azon, milyen tényezők összessége okozhatta a dobókörte sajátosan egyedi röppályájának alakulását. Még számításokat is végzett.

17:32 Na írtam két mesét is, az elsőt holnapra, a másodikat holnaputánra, hátha javul az idő és tudok odakint dolgozni, akkor se maradjon mese nélkül a blog. Persze akár most is felrakhatnám, de akkor megfeküdné a nyájas olvasó gyomrát a mennyiség, tán el se olvasnátok. Annakidején így volt ez a napi-, hetilapokban közölt folytatásos regényekkel, amikor még az olvasás kedves foglalatossága volt a kultúrált embereknek, ez segített "eladni" a lapot. Persze ott is előbb-utóbb bejött a kommersz. A csúcs a detektívregény volt, minél több gyilkossággal. Odáig ment a dolog, hogy egy szerzőt a kiadó a hullák után fizetett, mire az vérszemet kapott, és mivel a regényt folyamatosan írta, kezdtek  a szereplők hullani mint a legyek. A hetente megjelenő újság soron következő száma úgy fejeződött be, hogy valamennyi szereplő, meg még párszáz felszáll egy hajóra és elindul a tengeren túlra. A kiadó gyanút fogott és hivatta a szerzőt:

-Figyelmeztetem. Ha ez a hajó elsüllyed és mindenki odavész, nem kap egy vasat se!

Ezzel lehet, hogy megmentette a szereplők életét, mert a hajó biztonságban megérkezett a következő héten és valamennyi szereplő életben maradt...legalábbis egy darabig.

 18:09 Szomorú hírrel jelentkezett a Sinkó Máté, tudjátok, akinek a Glatisant nevű hajójáról jegyzett blogját a múlt évben ajánlottam és amely blog hirtelen félbeszakadt. A jó hír, hogy Máté rendben van, semmi baj, csak úgy változott hirtelen az élete, hogy meg kellett szakítania a hajózást, de semmi olyan baja nincs amitől tartottam. Szóval eddig a jó hír. Amit viszont küldött http://index.hu/kulfold/2011/02/22/megoltek_amerikai_tuszaikat_a_szomaliai_kalozok/ 

az nagyon szomorú. Az emberben gyilkos indulatok támadnak és megérti, miért volt annakidején minden hadihajó kapitányának joga az elfogott kalózokat a helyszínen felakasztani.