Hajónapló

Péntek este  búcsút vettem Sam Samall-tól a 470-estől. Akik régen olvasnak talán emlékeznek rá, hogy vagy 10 éve vettem egy 470-est. (most előkerestem, még nincs 10 éve https://amapola.blog.hu/2015/06/10/szerda_569 ) Akkoriban még fiatal voltam és többé-kevésbé acélos és optimista. Például reménykedtem abban, hogy lesz emberem a trapézra. Hát nem mondom, hogy "keservesen" (mert olyan szerencsés a természetem, hogy mindenben a jót próbálom nézni), de csalódtam, összesen egyszer használtam a hajót, akkor is egyedül. Szóval be kellett lássam, hogy EZ a hajó nekem már nem való. Viszont a Sün, (alias Kurucz Péter) aki már sokszor segített nekem és neki aztán van legénysége bőven, mert van rá négy fia és egy lánya, akik az évek során felcseperedtek (https://amapola.blog.hu/2011/04/09/szombat_1308 ez volt a pari party, amin a három fiúiker 9 hónaposan cuppogva ette a pörköltszaftos tarhonyát) épp a megfelelő korba ért, így hát neki ajándékoztam a hajót, amit ő köszönettel el is fogadott. Na péntek alkonyatkor a Sünivel és  a három iker egyikével Norbival felraktuk utánfutóra és én minden szívfájdalom nélkül elbúcsúztam életem eme zsákutcájától, szomorúság nélkül mondom, egy gonddal kevesebb.

Szombaton 10 órára hirdetett a Doki ( alias Drgác József) klubelnök (https://www.facebook.com/bahartse) hajókiszedést a Vadkacsa szabadstrandon, arra voltam hivatalos. Valahogy nem volt jó napom, pedig igazán kipihent voltam, de mégis, csak attól, hogy odabicikliztem, mérhetetlenül fáradtnak éreztem magam. De ha meló van, hát meló van. Kihúzgáltuk a négy kalózt a partra, szerencsére nem nekem kellett a legerősebbnek lennem, mert akkor még mindig a vízben úsznának a hajók. Na ha másért nem, mert mondom sok hasznomat nem vették, de néhány régi kedves baráttal találkozni megérte odamenjek. A Kopár Pista kivételesen nem volt itt, alighanem floridai otthonában nyalogatja a hurrikán után keletkezett sérüléseit, remélem nagy baja nem lett.

Keményen tartom a slaugot a fenékvíz kiszivattyúzásakor

Hajók már a parton sójakocsikra rakva,

balról jobbra én, Németh Zsolt (IGEN, a Bohó nevű schaerenkreuzer gazdája) és a Doki

 Nem állom meg, hogy be ne szúrjak egy régi képet az egykori MAHART sportklub fénykorából

Fent jobb szélen a Pempő (ki az aki e nevet nem ismeri? ha mégis lenne olyan újszülött, akkor annak Szabó Imre) bal szélen a Pempő lánya (nevét szégyenszemre elfelejtettem), ő kezelte a nemzeti Színház háttérben látható üdülőjének büféjét, lent balról a Színes (alias Kovács János) a Doki, és a Garas Dezső, aki a Pempő manchaftja volt  a Korall nevű dragonon). Ha jól tudom a képen lévőkből már csak ketten élnek.  😥  A MAHART klubból meg ez maradt amit ide Ráckevére sikerült elmenteni. El nem mondhatom mennyire szomorú történet.

Nem maradtam végig, mert J rámszólt, hogy ebéd és kell kenyeret hozni a boltból, de amikor már minden a parton volt és csak a hajók fenekének lemosásával kínlódtunk víznyomás híján, elbicikliztem a Lidlbe, majd haza.

Miután a fenékmosás nem sikerült, nem kellett többet emelgetni a hajókat, nélkülem is elég volt  a csapat a kalózok tető alá gurításra, így nincs lelkiismeretfurdalásom, hogy korábban leléptem.

A végére (hogy tetézzem a szomorúságot) leírok még valamit, aminek igazából sok köze nincs a tegnaphoz, de eléggé elgondolkodtatott. Itt a tető alatt van egy fix asztal, ami körül, miközben a biciklim mellett molyoltam, fiatalok szórakoztak. Olyan késői tizenévesek, két csinos lány eléggé alkalmian kiöltözve, hozzájuk képest a későnérő fiúcskák kisgyerekeknek tűntek, valami őrjítő rapzenére időnként vonaglani kezdtek, mintha előadásra gyakoroltak volna és közben beszélgettek. Én még ilyen mosdatlan szöveget még tengerészek szájából is ritkán hallottam mint ezeknek a lányoknak a szájából... pedig hát...na szóval értitek. Hát ha ezek fogják megszülni a jövő nemzedékét.. nem is nagyon bánom, hogy AZT már nem élem meg.

Leszedtük a nádszövet árnyékolót a télikert tetejéről. Nincs már perzselő nap, nem kell a hőgutától tartani az üvegházban, mostantól annak örülök, ha bent kellemes meleg van. Ha kint süt a nap, még télen is jó ott ücsörögni, ha meg netán kint körben hóval borított a kert akkor kifejezetten boldogító érzés.

Na miután végeztem, leültem a láda könyv mellé amit ismeretlen kezek helyeztek el a munkaasztalomra az "esernyő" alá, megnézni mit is kaptam. Csupa ismeretlen, bár vannak benne "nagy" nevek, de még semmit nem olvastam tőlük. Találomra belelapozok, majd beleragadok egy elsárgult, viharvert könyvbe:

Kolofon nincs benne, így nem lehet tudni mikor adták ki, de a Dante kiadó a két világháború közt működött és olvasva a lapokat, FDR-ről (Franklin Delano Roosevelt) és az ő New Deal- ja utáni változásokról ír a szerző, márpedig az a nagy világválság után, a második világháború előtt volt.  Ez a könyv (amit amúgy németből fordítottak magyarra) sokaknak lehetett reménység, hogy a hitlerájból menekülve hasznos ismeretekre tegyenek szert. Csak épp nem volt könnyű menekülni. Szívszorító ahogy kendőzetlenül feltárja a szerző, mivel is fognak szembesülni a jövendőbeli bevándorlók. Hogy hiába voltál a hazádban vezérigazgató, jeles tudós, művész, vagy nagy háztartást vezető, népes családot és cselédséget dirigáló háziasszony, OTT senki leszel, és senkiknek fogsz kuncsorogni filléres állásokért. A kutya nem fog veled törődni és boldog lehetsz ha egyáltalán kapsz fél éves beutazó vízumot, amit ha túllépsz és lebuksz kitoloncolnak. Szomorú a migráns sors, szóval nem mai keletű a probléma, PEDIG azt a földrészt elenyésző kivételtől eltekintve csak olyanok lakják akik, vagy akiknek a felmenői mind ilyen nyomorult bevándorlók voltak. Ahogy nézem elsősorban kiábrándítani akarja az olvasót, aztán meg felvértezni valóban hasznos ismeretekkel, hogyan ragadják meg a legcsekélyebb lehetőséget is a boldogulásra az újhazában és hogyan hagyjanak fel mindenféle romantikus reményeikkel, hogy bárki is törődni fog azzal, hogy kik ők és mi lesz ott velük.

Túl azon, hogy mennyire elszomorító ez a rideg tárgyilagosság és mögötte a tudatom, hogy a bennem élő történelem milyen hullámokat ver az olvasása kapcsán, felvetődik az is, hogy hova jutott azóta ez a, világ elsőjévé magát felküzdő nemzet, miután megtört a legújabbkori bevándorlóhullám mindenek felett való érvényesülni, vagy legalább életben maradni vágyó lendülete, és lett a tespedt lustaság elhízott népe, akiket tetszés szerint lehet populista lózungokkal akár idióták elnőkké való választására is tömeghiszterizálni. 

23:30 Meggoogleztam a szerzőt. Hogy mennyire ráéreztem a szituációra....

"Joseph Wechsberg (1907. augusztus 29. – 1983. április 10.) zsidó cseh író, újságíró és zenész.

Az osztrák-magyarországi Moravská Ostravában született . Feleségével menedékjogot kért és kapott az Egyesült Államokban 1939-ben, amikor Németország megtámadta Csehszlovákiát . Édesanyja a nácik által internált cseh zsidók közé tartozott, majd Auschwitzban meggyilkolták . "

Most nézem, 9-e van, Számájli kutya tegnap volt 9 éves. Kapott egy fél csirkenyakat tegnap is meg ma is, de csak mert tegnap délelőtt a hentesnél voltam és olyankor a két kutya is kap valami húsfélét. Mert hiába a száraztáp, megbolondulnak a húsért ezek a farkasivadékok. Már ha csak megérzik rajtam (főleg a Sz, végülis ő a vadászkutya) a hentesszagot, le nem száll rólam, meg főleg ami a kezemben van a zacskóban arról.

Az kisemlősök nyerésre állnak. Tegnap négy elcsattant egérfogóból egyben se találtam egeret, tegnapelőtt egyben volt egy néhány grammos cickányfióka, alighanem valami cickányanya szülte tele a házat, olyan kicsik, hogy nem szólal meg a súlyuktól az egérfogó. Sajnálom őket, mert a cickány mégcsak nem is rágcsáló, nem tesz kárt semmiben, de hát a dióra ami az egércsali a csapdában rámegy, ez ellen nem tudok mit tenni. 

Ma átköltöztem a hálókabinból a melegebb szalonba. Port töröltem, porszívóztam, friss ágyat húztam, a felmosás holnapra maradt, mert elfáradtam a pakolásban, K Á megmondta kommentárban a Fb-on "ebben a korban nix ugribugri", tartom magam hozzá. 

Tegnapelőtt ráraktam még egy réteg lazúrt a fux tetőre amit előtte való nap lecsiszoltam  és lelazúroztam, az éjjel esett az eső, nagyon szépen összeálltak a vízfoltok a felületi feszültségtől a frissen kezelt fafelületeken,

erre a télre megvan oldva a korhadásvédelem. A gunwale-t feladtam, az sajnos lerohadt és ebben az életemben már nem is csinálok újat...nix ugribugri. Viszont a tetőablak már két helyen is beázik, ezzel valamit muszáj lesz kezdenem, egyelőre ráterítettem J segítségével egy nehéz ponyvát, mondjuk így a fény nem jön be, viszont a víz sem, ez marad tavaszra megoldani. Azért hiányozni fog, hogy reggel felébredve nem látom az eget. Mindez meglett volna tegnap, ha nem kellett volna boltba autózni, ez nem ment biciklivel, mert kivételesen kellett venni egy zsák krumplit is, és akkor már vittem J-t is meg Zs-t is, szóval nagyobb bevásárlás volt ami tovább tartott, ráment a délelőtt. Ja, meg kipróbáltam a MOHU automatát.  A Penny Market autóparkolója mellett felállított bodegában lévő két automatában váltottam vissza 6, azaz hat darabot (2 PET flakont és 4 sörösdobozt). 10 percet álltam sorba, mert mindkét lukat folyamatosan etette két csöves a zsákjából. De nekem még mázlim volt, mert csak 1 db sörösdobozt nem fogadott el a gép, ami egyébként PONT ugyanolyan volt mint a másik négy amit meg elfogadott, de amikor kifelé jöttem a boltból már nem állt senki, mert megteltek a gépek, nem volt több hely visszaváltani. De még jó, hogy a szarevők ezekre szavaztak, mert ugye ők legalább kormányozni tudnak.

7:07 Indulunk a Szmájli kutyával a szokásos reggeli sétára. Hőmérséklet 2,2 °C , a túlpartot csak sejteni a ködben.

Nulla a felhőalap, de felette a 750kV-os távvezeték oszlopa kiáll belőle. 

Viszont a nap MÁR süt.

Mindjárt szebb az élet. Ja és a leghatározottabban gyógyul a bordasérülésem. Már sokkal kevésbé fáj a mellkasi fizikai igénybevétel. Megyek is melózni, ha már felszáradt a reggeli harmat, felrakom a második réteg lazúrt Amapola korlátjaira. És ha belefér a napba, átköltöztetem az alvóhelyet a nyári hálókabinból a szalonba. De ehhez kellene kicsit takarítani is és utána nézni miért nem nyomja a szivattyú a vizet a csapokba mióta leszereltem a napkollektort, mert így a head (fürdőszoba) használhatatlan. 

Harmadik napa esik az eső. Ma reggel a Sz kutyával alaposan eláztunk, én idebent, ő kint a télikertben szárítkozik.

Tegnap azért mázlim volt, reggelre egy kicsit elállt az eső, pont megvolt a séta a szántóföldön, aztán jött a Sün, és segített kiemelni az elsüllyedt katamaránt. Menet közben éreztem, hogy elkéne még egy segítő kéz, mert sajnos eléggé elfogyott az erőm, hívtam a Sári Pistát, aki jött is azonnal és hárman épp megbirkóztunk a feladattal, mielőtt nagyon rákezdett volna az eső. Darabokban sikerült kiemelni. Mindkét úszótest lékesedett, az egyik, ami teljesen elsüllyedt az nagyon, a másik kevésbé, mostanra kifolyt belőlük a víz, de kiemelés közben még "nagyon elhagyták magukat". De ahogy elnézem, biztosan javíthatók, csak azt nem tudom még, akarok e vele foglalkozni.

Most ez a helyzet.

A platform.

Szóval sokadszorra is bebizonyosodott, hogy az a leggazdagabb akinek mindig vannak barátai, akik segítenek neki amikor épp szüksége van rá. 

Bizalomgerjesztően indult a nap, korán ébredtem. 6 órakor séta Sz-val.

Aztán reggeli és rámtört az álom. Most 9:29 van és esik az eső. Hát akkor csinálni kint semmi, kedvem sincs hozzá, olvasni fogok, van 3 méter könyv amit legalább át kellene nézni, hogy mifélék. Kenyér is elfogyott. Boltba meg ezek szerint autóval, mert esőben semmi kedvem bringázni. Kedvetlen napom van.

Azt hiszem Görögországban amikor ráestem a cockpit asztal szélére háttal, mégiscsak eltörhettem egy bordámat. Méghozzá két helyen is, mert hol elől fáj szívtájékon, hol meg a hátamban a bal lapockám alatt. Ha ez csak zúzódás lenne, már elmúlt volna, de alig csökkent a fájdalom.  Tegnap kihasználtam a jó időt és körbecsiszoltam Amapolán a korlátokat kapaszkodókat amik fából vannak és adtam nekik egy réteg lazúrt. Hát a pár órás györnyedve munkát elég rosszul tolerálta a szervezetem. Ma leszereltem a napkollektort, mert ma reggel is csak 2,3 °C volt, szóval idén már nem számítok napsugár melengette fürdővízre a hajón, sőt inkább fagyveszélyre. Na elhatároztam, hogy téli karbantartás, kiviszem a partra a műhelyasztalra. Hát...annakidején egyedül cipeltem ki a hajóra és raktam a helyére, most ketten Judittal majd besz@rtunk amire kivittük. Szomorúan kell beismerjem, elfogyott az erőm.

És az igazi svédtorna még hátravan, ki kell emelni az elsüllyedt katamaránt. Szégyenszemre kértem hozzá segítséget.

Tegnap összeszedtem az erőmet (kicsit belassultam ettől a költözködéstől) és nekiálltam kigazolni csónakból a helyszínt a kis, elsüllyedt katamarán körül

az egyik test sértetlen és úszik,

de a másik teljesen elsüllyedt, alighanem lékesedett. Olyan erős volt a délnyugati szél, a hullámzás, hogy abba kellett hagyni, mert nem tudtam dolgozni, csak jól elfáradtam megint. Ma inkább hozzá se nyúltam, amúgyis más dolgom volt. A biztosító kötözködik a kártérítéssel, most az elvégzett munka anyag és munkadíj részletezését követelik, írtam nekik egy quasi költségvetést, a vállalkozó meg lebélyegezte és aláírta. Kíváncsi vagyok mire jutok velük. Van egy olyan érzésem, hogy ez is csak Magyarországon van. Mindenki lop, csal, ezért a biztosító alapból azt tételezi fel, hogy mindenki át akarja őket b@szni. Egyszer majd elmesélem miért nem kötök SOHA semmiféle biztosítást, hacsak nem kötelező mint az autóra a GFB, de most nincs kedvem irkálni, inkább megyek aludni jóccakát!

Nem mondhatnám, hogy kipihentem magam. J elhunyt szülei egykori lakását próbáltuk kiüríteni. Csak épp nincs hová. Csináltatok már ilyet? Borzasztó. 

Tépelődök a könyvespolcok előtt. Mit őrizzek meg? Olyan "sztárszerzők"-et mint Szilvási, Berkesi könnyedén hagyok ott a lomtalanítóknak... meg ki olvas ma már Fehér Klárát, vagy Boldizsár Ivánt? Elengedem a régi lexikonokat. Valaha az enciklopédikus tudás várai voltak, ma az Internet korában ott van minden a neten. Bár érdekes módon mégse minden. Én csak úgy hívom "köztes tudás". Van egy korszak, ami kezdődött a lexikonok megjelenése után, de az Internet megjelenése előtt. Ami akkor történt, aminek neve lett, ami tárgyiasult akkor, ma már túl régen van a középkorú, X generációs "ifjaknak". Nincs róla emlékük, ugyanakkor kihal velem az a, még a "boomer"-ek előtt született generáció, akikben még élnek az akkori fogalmak. Az Y, Z  generációt már ahogy nézem nem is érdekli semmi ami nem aznap jön a netről, az alfákról nem is beszélve, a beszédüket se értem. 80. évemben járok és egyre inkább úgy érzem magam mint dinoszaurusz az állatkertben. Nemrég (na jó, nekem már minden nemrég volt, szóval vagy 6-8 éve) láttam a televízióban mutattak valami okból egy parkettkefélő gépet. És mondta alá a szöveget a narrátor, hogy "porszívó". Merthogy az a 20-40 éves generáció, azok, akik ma a médiát uralják (fiatalok, tehát olcsók, de kijárták az iskolákat, tehát "képzettek") nem ismerik ezt a, gyerekkoromban modernnek számító, gépet ( ami akkor volt slágertermék amkor még nem létezett a parkettlakk, a parkettát viaszoltuk és kefével fényesítettük). Az öregek tapasztalatára nincs szükség, mert ők az elavultak. VISZONT a mesterséges intelligencia, az AI... AZ TUDJA! Míg a Google csak többedik helyen mutat képet a valódi padlókefélőről (a "parkettkefélő gép" kifejezést nem volt hajlandó ismerni), a Chat GPT korrekt meghatározást közöl.  Megállapítom, hogy a mesterséges intelligencia lehagyta a természetest.

Szokásommá vált megnézni a "híresek" hány évig éltek. Ha találkozok egy névvel ráklikkelek, megnézem él e még, és ha igen hány éves. Könyvet olvasva, nézem a szerzőt, filmet nézek, nézem a szereplőket. Kilencven százalékukat már túléltem, szóval meghaltak mielőtt átlépték volna a 79-et. Az elmúlt két napban csomagok sokaságát cipeltem fel a másodikra, húztam fel banyatankban könyvek többtucat kilóit a pesti "munkásszállás"-ra, jópárszor megmászva az utcaszintről az 59 lépcsőfokot. Nem mondom, hogy nem lettem dögfáradt, de nyolc óra alatt kialudtam és túléltem. De még egy ilyen költözködést nem szívesen csinálnék.

Mikszáthot imádom, fél méter.... be a banyatankba. Jókai szintén....kivéve a "Kőszívű ember fiai"-t, arra valamiért haragszom. Pedig nekem még nem is volt kötelező olvasmány, korábban születtem. Amikor én jártam iskolába, a "kötelező olvasmány" intézménye még nem létezett. Talán ezért szeretek annyira olvasni. Viszont a "Fekete gyémántok"-at nem hagyom ott, egyik kedvenc könyvem, abból tanultam meg a kapitalizmust. Akárcsak az "Aranyember"-t, az volt az első Jókai amit olvastam, lehettem tán tíz éves, annyira megszerettem, hogy bekötöttem kemény fedélbe, olyan amatőr könyvkötő módon a szétesett ronggyá szakadt könyvet. A világirodalom fél évszázada, vagy még régebben megjelent, azóta feledésbe ment jeles szerzőit is kihagyom, de megmentem Daniel Keyes "Az ötödik Sally"-jét, a HÉV-en kétszer oda-vissza utazva Pestre ki is olvasom. Nem rossz, de szerintem meg se közelíti a szerző "Virágot Algernonnak"-ját, amit kiolvastam vagy háromszor és filmben is megnéztem kétszer ( a könyv jobb volt, mint szinte minden megfilmesített könyv esetében). Na hazatérve az "esernyő" (autóbeálló) alatt találok egy láda használt könyvet. Hogy ki tette oda, fogalmam sincs. Csak ismerős lehetett, aki tudja a kaubejáró titkos kódját, meg tudja, hogy gyengém  a könyvek, csak helyem nincs már nekik, mégis odarakta nekem, mint nem kívánt csecsemőt a templom küszöbére. Megmentettem még pár Rejtőt, pedig megvan már több kiadásban is, meg a Kindle villanykönyvben is, de a Rejtő az más.

Miközben a könyvespolcokon bogarászom és ránézésre ítélek irodalmat életre vagy halálra, elgondolkodom a "Habent sua fata libelli"-n. ( a könyveknek megvan a maguk sorsa)  Attól, hogy én otthagyom, másnak még szerezhet örömet. Számtalan könyvet kiszedtem én is a szemétből lomtalanításkor az utcán járva. Vajon az én kedves könyveim közt ki fog nemsokára turkálni, ha majd az utódok kiszórják őket a szemétbe? Pár éve (na jó az is volt vagy 15) a Dózsa György úton, srévizavé a Népstadionnal volt egy bolhapiac.  Amikor hajót építeni robogóztam ki naponta Csepelre ott jártam el előtte és gyakran benéztem. Volt egy komoly sorozat, műszaki könyvek, két háború közt megjelent szaksajtó, repülésről és hajózásról szóló magvas irodalom, valaki olyan halhatott meg akinek az ízlése egyezett az enyémmel és a guberáló kirakta a placcára. Borzasztóan csábító volt, hogy megveszem egyben a két méternyi könyvet, de elgondolkodtam...MINEK? Egyrészt hova teszem, másrészt csak megint a guberálókhoz kerül, ha én megszűnök. Egyre többször mondom azóta; "ezt is eleresztem már... mert MINEK". Hát most eleresztettem vagy nyolc méter könyvet. Arra nem számítottam, hogy mire hazaérek ott lesz még valakitől két méternyi.

Na ma befejezem a mesét, bevallom kicsit belefáradtam. Tehát szeptember 8.-ánál tartunk ami vasárnap volt. Még éjjel volt amikor ébredtem. A kései vacsora az utolsó nap érzése nem hagy aludni. Mindenki alszik, nem akarok zajongani, elhatározom, hogy most, amikor még nincs meleg megmászom az erődöt. Lélek nincs ébren, se a kikötőben se a várdombon ahogy lépcsőzök felfelé, a tempómat se kell máshoz igazítani.. hiába na, az én elemem az egyedüllét.

Megkerülöm a templomteret

feljutva az ágyúplaccra... hát ebből nem sok látszik, elmesélem. Ami valamennyire látszik, az  a hatalmas ágyútalp, benne 45 fokos szögben az 515 mm  belső csőátmérőjű mozsárágyú. Több is sorakozik egymás mellett. Na ezekkel aztán lehetett az ostromlókra pusztulást hozni. A középkorban Velencéé volt a hely, mint a Mediterrán nagyrésze és az oszmán betörések ellen védték a helyet. Szinte mint manapság.

Elemlámpafény mellett lefényképezem az adattáblát, aki tud ágyúul az érti a szöveget.

Elszántan mászom a lépcsőket, de felkoppanok egy rácsos kapunál. Rajta angol szövegű tábla " ZÁRVA, NYITÁS 20 ÓRAKOR" Hát az egyrészt már elmúlt, másrészt viszont meg még nem jött el, mindenesetre itt nem tudok tovább menni. Egy szintben vagyok a templomtoronnyal,

de az erőd még ott magaslik felettem.

Hát oda ezek szerint nincs esélyem felmászni.  Pedig (nem látszik igazán a képen, de a tetején áll egy kereszt) a kereszt tövéből jó lett volna egy fotót csinálni a felkelő napban tündöklő tengerről, hát ez most kimarad. Lehet van valami más út is, de ezt itt és most nem tudom megtalálni. Sebaj, rakok ide két nappali képet a Google street viewról.

Búcsú a főtértől

és a kikötő éjszakai látványától. (na ez a kép jó sz@r lett...pedig szép,  tessék elképzelni....hozzá a bársonyos hajnalt és a puha csendet!)

Visszatérve a hajóra mindenki alszik, én is visszafekszem és elalszom.

Utolsó nap L autót bérel és kirándulni indulunk. Miután bajom van a kommunikációval kezdetben tévedésben vagyok. Szoktam mondani, mint a három majom egyszemélyben, rossz a szemem, rosszul hallok, és nincs igazán hangom , ugyanakkor nagyon utálatos és a társakat rendkívül idegesítő dolog állandóan visszakérdezni, ha nem értek valamit. Rendszerint csak bólogatok, ez az estek 90 %-ában megfelelő megoldás (tapasztalatom szerint a verbális kommunikáció 90 %-a felesleges szócséplés). De néha az ember így lemarad dolgokról, például félrehallás miatt azt hiszem, valami Széchenyi kastélyt nézünk meg elsőnek, de NEM, ez a Sisi, a magyarok kedvenc királynéjának kedvenc kastélya ahol különféle betegségeiből gyógyulni próbált.( Mostanra nagyon meguntam a képek dátumbélyegzőjének folyamatos módosítását, ezért abbahagyom, innentől az összes kép tényleges dátuma 2024/9/8 , és mind a délelőttől kora délutánig terjedő időszakban készült)

A kastély kissé elhanyagolt, de már maga a hely is elbűvölő, a hölgynek amikor kiválasztotta remek érzéke volt a szépség iránt, és az egészet áthatja a klasszikus görög kultúra iránti vonzalom.

Meg mered érinteni? NANÁ hogy! (csak olyan szégyellősen pici)

Sisi kádjában.

Szépség mindenütt amerre néz az ember. (Az persze más kérdés, hogy az emberé milyen múlandó)

A főhelyen Akhilleusz a majdnem sebezhetetlen hős. (na ja....könnyű volt úgy hősnek lenni, ha az embert nem fogja a vas)

Ezután levonulunk a strandra. L-től rendes volt, hogy kitalálta nekünk  ezt az autós kirándulást, de ezt a strandot ha rajtam múlt volna kihagytam volna, mert én személy szerint különösen utálom a strandokat, csak olyan helyen szeretek a tengerben fürödni ahol nincs tömeg aki mellettem a vízbe pisál, de hát azért fürdőztünk egy órát.

Utána felautóztunk a kilátóhegyre egy kellemes kocsmába inni valamit, és utoljára befalni egy kellemes citrom-, mandulatorta kombinációt.

Ezért a búcsúlátványért valóban érdemes volt ide felautózni. A nyüzsgő strand a tömeggel ott alant az öbölben innen már csak apróság.

Vissza az erőd lábánál lévő kikötőbe.

Még van a reptérre való indulásig két teljes óránk, azt lazulással eszegetéssel, pakolással strandolással  töltjük. (na INNEN mentünk el délelőtt strandolni a tömegbe, az ott a kalózhajó előtt a kikötő saját fürdőlétrája a gangwaytől kb. 8 méterre, ahonnan egyből  a mélyvízbe jut az ember és magányosan úszkálhat, MOST bevallom, miután utoljára fürödtem a tengerben, utána az édesvizes slauggal lezuhanyoztam és hazatérés után egy teljes hétig nem is fürödtem, hogy minél tovább megőrizzem magamon a tengert.)

A 38 °C-ból a reptér légkondicionált várójába érkezni...Mezitláb szandálban, rövidnadrág, póló, ott meg volt 18 fok.

ÉN nem bírtam. Voltak akiknek biztos eszkimó volt a papájuk, de nekem nem volt kedvem fázni. Különben is ott volt a zsákban a melegholmi, ledobtam a rövidnadrágot, és beöltöztem. Zokni, tornacipő, flanel ing, farmer, ölcájg, kötött sapka és egészen véletlenül maradt a költözködésből egy kötött kesztyű a hátizsákomban, azt már a balhé kedvéért vettem fel. Ezzel elég nagy derültséget okoztam, VISZONT nem fáztam. Volt szemben egy öregasszony (olyan 10-15 évvel lehetett nálam fiatalabb) annak vacogtak a fogai, persze nyaraláshoz volt öltözve, a nap elleni gézruháját vette fel kínjában a nyári ruhája fölé. Egy fiatal srác törölközőbe burkolódzott.

Két órával a gép hivatalos indulása előtt érkeztünk a reptérre, másfél órás késéssel indult a gépünk és majd két órát tartott az út hazáiig, miközben a gépen még hidegebb volt mint a reptéren. Egy csepp melegem se volt (na jó, a kesztyűt levettem). Nem irigylem azokat akik rövid nadrágban, pólóban csinálták végig.

A reptérre éjszaka érkezünk,  V, L felesége jön elénk autóval, elvisznek minket a Hernád utcai "munkásszállásunkig", ott alszunk és másnap, hétfőn délelőtt megyünk HÉV-vel Ráckevére, ahol SP vár minket az állomáson, 13:10-kor már a kutyáink örvendeznek nekünk a kertkapuban.

Ennyi volt a nyaralás. ÖSSZEGZÉS. Jó volt, szép volt, de nekem nem annyira mint J-nek aki nálam kevésbé "lóg ki a sorból". Elmondom miről van szó. Saját ritmusom van. Ezen nem tudok változtatni, pláne nem egyik napról a másikra. Minden nap reggel hatkor ébredek. A hajón is. Mindenestül, tehát a beleim, húgyhólyagom, mint az óra, pontosan. És engem feszélyez, hogy a papírvékony falak mögött alvók arra ébrednek, hogy a folyamatos együttlét alatt felgyülemlett szelek hosszas másodpercek alatt távoznak belőlem a klotyón. Gyuri ugyan megnyugtat, hogy ők jót röhögnek rajta, de legalább felkelnének, ha már felébresztettem őket..., de ők alszanak tovább, ezzel elmegy a drága reggel, ahelyett, hogy mindenki felkelne, reggelizne és amíg nincs döglesztő hőség és van tán valami szél, indulnánk. Mindenki kilenc tájban kezd nyihelődzni, mert amíg nem issza meg a szent kávéját nem tud mozdulni sem. Aztán többnyire még bevásárlás, és indulás csak késő délelőtt és persze már sietve, mert a napi penzumot teljesíteni kell, ezért nincs idő menetben lassítva egy jó fürdésre a 100 méternél mélyebb tengerben távol a partoktól. Az emberek többségének az egészben a lényeg a "fogyasztás". Megyünk. odaérünk és beülünk valahová enniinni. NEM ÉRDEKEL. Szinte mindegy mit eszem, csak legyen valami ha megéhezem. Ébredés 6-kor, reggeli 7-kor, valami meló (nulla dies sine linea), majd ebéd valamikor délután, vacsora általában semmi, vagy csak valami majdnemsemmi. Ehhez képest itt napközben majdnemsemmi és aztán este dús vacsora. Aztán. Én megállnék gyakran valahol ahol más meg nem. Egy múzeumban egy kép, egy tárgy, egy valami előtt amitől gondolataim támadnak, amiket elmorzsolgatok, amiről eszembe jut valami egészen más amin megint elrágódhatok és ha épp van velem valaki megoszthatom, de csak ha kedvem van hozzá, ha meg nincs akkor hallgatok órákat. Itt meg mint a vasúton menetrend.. de más mint az enyém. Na tartottam én ettől, ha J nem akarja annyira, akkor tényleg a tavalyi lett volna az utolsó utam, de hát annyira akarta. De még egyszer ilyet nem csinálok. Tudom, bennem a hiba, de én már nem fogok megváltozni.

Vissza a jelenbe.

Ma elküldtem az önkormányzat pénzügyesének a stég anyagát. A többi a biztosító dolga, mert bár a biztosított az önkormányzat de a kár elszenvedője én vagyok, a biztosító az én számlámra fizet... remélhetőleg. Ezt a megjegyzést fűztem a levélhez:

Ott hagytam abba, hogy Prevezán nyugovóra hajtottuk a fejünket a hajón  szeptember 5.-én este. Másnap délelőtt sétálgattunk a városban, vásároltunk amit kellett, aztán kisétáltunk még egy fürdésre a strandra, mert szörnyű volt a hőség. (Ez e pillanatban, amikor e sorokat írom és mindössze 10 nap telt el azóta, de be kellett gyújtani a cserépkályhába, mert befagy a fenekünk még a házban is, már magam előtt is hihetetlennek tűnik.)

Fogy az időnk, már csak két nap a nyaralás és a napi utunk is rövidül, ma csak olyan bő 30 mérföldet megyünk, én, aki folyamatosan forszírozom a nyílttengeri fürdést végülis megelégedek Antipaxos egy kis öblével.

( a műholdképen 1-es pont), ahol horgonyra állunk és mindannyian fürdőzünk egy fél órát.

Utána megnézzük vízről a barlangnyílásokat Gaios sziget déli oldalán (2-es pont) aztán a szigetet kerülve ráállunk a rottára amit L és M választottak, de a 4-es pontnál a kapitány kirohan a kabinból, ahol a szokásos ügyvédi irodáját távüzemelteti és 90 fokkal elfordítja a kormányt balra, mert erre rövidebb az út.

Gaios.

Kikötve (pont egy hely még volt).

Séta a városban.

Autóforgalom.

Görögországban minden lazább kicsit. Például az épületgépészet is. Így oldották meg a földszinti étterem konyhájának páraelszívását.

Szembe a felső emelet kályhájának kéménye is olyan egyszerű. Semmi cicó.

Alkonyul a kikötőben.

Most, hogy e sorokat írom, próbálok visszaemlékezni, hogy hol és mit vacsoráztunk, de elfelejtettem. Ott és akkor az biztos, hogy egyik szemem  sírt a másik meg nevetett. Merthogy csak egy nap volt hátra Görögországból, de ugyanakkor elegem volt már ebből a rohanásból. Fárasztott a nyaralás, szívem szerint nem bántam, hogy hamarosan otthon leszünk. Na erről majd beszélek még a végén.

7.-én szombaton reggel elhagytuk Gaiost és utolsó kikötőnk, Korfu felé vettük az irányt.

Ez is olyan 30 mérföld és most végre a reptér előtt, fejünk felett a fel-le szálló gépekkel, alattam 100 méter vízzel a  farkötélen vonszol a hajó, miközben hanyatt fekszem az indigókék tengerben. Szép az élet NA!

És én búcsúzom a  tengertől. 

 Mielőtt kikötünk, elmegyünk tankolni. Ennyit motoroztunk el az egy hét alatt. Óránként 3 liter körül van az átlagfogyasztás.

Azt gondoltam azzal, hogy elolvastam Daniel Durrel két könyvét is, mindent tudok Korfuról, HÁT NEM. A legjobb helyen kötöttünk ki, a kikötőt védő erőd tövében, EZ itt maga a történelem.

Egy kicsit Gibraltárra emlékeztet. Ezt is az angolok birtokolták évszázadokon keresztül. Nyilván stratégiai jelentősége volt abban a korban, amikor a hajózás, és "az ellenfélnek való ártás" hatósugara csak a töredéke volt a mainak. 

Pillantás a városra a vízről a benzinkútra menet.

Majd kikötés az erőd alatt. A kikötőhelyen a víz és villanyszolgáltató oszlopot "kappa" védi a tenger ellen. Tapasztaltak az üzemeltetők.

A kezelőfelületnek külön kis nyitható ablaka van. Nagyon tengerészes, magam se csináltam volna jobban.  Érintős zsetonokkal működik, Gyurinak van kettő is a hajón, az egyikkel működik, van villanyunk és vizünk.

 Késő este van mire elindulunk a városba. Némi lépcsőzés után felettünk a templom és afelett az erőd. Valamikor félelmetes erő lehetett. Aki onnan tudta ágyúzni az átjárót, az uralta a környéket. Abból a magasságból a tengerről esetlegesen támadó hajók ágyúival szemben rendkívül  sikeresek lehettek, mert azoknak esélyük sem volt megfelelő ellencsapásra. Maga az átjáró ahol a legszélesebb se több 4 mérföldnél. Az 1700-as évek óriás sugárágyúival már akár a túlpartig is át tudhattak lövöldözni (bár célzott lövés aligha volt lehetséges olyan távolságra az 1800-as évek vége előtt).

Hibáztunk. Nem ettünk egész nap, kopog a szemünk az éhségtől. És mire  olyan étkezdét találunk a sötét utcákon bolyongva

ami mindnyájunk tetszését elnyeri  (én bevallom az első önkiszolgálóba bementem volna, mert ott egyből jutottunk volna ételhez, de M és Cs ezt helyteleníti), így mire találunk olyat és ki is szolgálnak, eltelik még egy bő óra. Ilyen későn már nem is tudok enni, hiába voltam éhes. Ott is hagyom a sültekkel tele tál felét, J az ő Suvlakijának a harmadát se tudja megenni, dobozt kérünk, becsomagoljuk és elvisszük haza. (ANNYIRA haza, hogy Budapesten esszük meg reggelire két nap múlva és mindketten jóllakunk vele.)

Alaposan elfáradva érünk vissza a hajóra, eldőlök és már alszom is.

Ma (igazából tegnap, mert most nézem, már 1:28 van), befejeztem a stégbejáró deszkázását.

Végre kisütött a nap. Igazán meleg még nincs, de úgy tűnik vége a télnek. Tegnap este amikor lefeküdtem olyan hideg volt a hajón, hogy belebújtam a téli hálózsákba. Nagyon jólesett. Nem tudom hogy működik, de amikor csak takarókat terítek magamra, a hideg ágyban fázom, amíg a testem be nem melegíti. Mígellenben a téli hálózsákban EGYBŐL meleg van amint belebújok, ez a pihe amivel töltve van egyrészt alul elszigetel az áthűlt ágytól, másrészt azonnal átveszi a testem melegét. De lehet ma éjjel már elég lesz a takaró is.

Tehát ébredés 5.-én csütörtökön Spartochoriban. Az ébredésekről, általában a ritmusról, meg a többi ilyesmiről szólok majd a végén az összegzésben, most az élményekről számolok be ( amíg még frissek valamennyire, mert egyrészt felejtek, másrészt nagy hibát vétettem azzal, hogy nem vettem észtre, a kamerám elfelejtette a dátumot és az időt... ezzel együtt a hibás dátum és idő is sokat segít, mert a sorbarakott képek mégiscsak, ha helytelenül is, de időpontokkal jelennek meg, így számolható mi mikor, mennyi idővel az előző kép után készült, csak a dátumbélyegző törlése és helyesbítése macerás). Igazán kedvemrevaló hely. Nem zsúfolt, nincs nagy turistaélet. (Ez azt hiszem nem egészen igaz, amikor már elfelé jövünk a délelőtt közepén, jön két turistahajó és önti ki magából a népet, szóval szerencsénk volt, megúsztuk a tömeget.) Reggel korán kelek (mint mindig) és sétára indulok. Ma is dögmeleg lesz, de most még jólesik a reggeli hűvösség. Elindulok az egyik irányba egy aszfaltozott úton, hátha vezet valahova, elkezd emelkedni és kifelé vezet a településről, szóval semmi érdekes, hamarosan visszafordulok. Egy hegyikerékpározó jön szemben, nagyon sportos, bukósisak és egyebek és keményen nyomja felfelé a lejtőn, barátságosan rámköszön, a görögök barátságos népek....eltekintve néhány kocsmárostól és kocsmatölteléktől (ez lesz később).

Ezek szerint ez itt csak a kikötő, a "város" ott fent van a hegy tetején, na ODA ebben a hőségben ami hamarosan lecsap rám nem fogok felmászni az TUTI. Visszafelé felderítem még hol van a kis bolt és mikor nyit, itt minden bódére kiírják, hogy "szupermarket", ahol legalább ötféle dolgot lehet vásárolni. De nekünk ennél sokkal többre nincs is szükségünk. Visszatérve a hajóra megreggelizem, a többiek még alszanak, végzek mire ébredezni kezdenek. Gyuri mondja érdemes felmenni a hegytetőre.... ahogy mondtam, nem terveztem és kicsit tartok a meredélytől, de ha a többiek mennek, akkor ÉN IS! Végülis J kivételével mindnyájan nekiindulunk, neki fáj a lába, inkább ráfekszik a tengerre lazulni. ( a leghatározottabban érezzük a dunavíz után, hogy a sós tengervíznek nagyobb a feljóhajtóereje)

Kemény az út felfelé, meredek a kaptató (visszafelé megszámolom, csak lépcsőből van 150 magas lépcsőfok, sok majd a duplája a normálisnak és még több helyen ferde emelkedő is van sok méteren át). Nem megy pihenés nélkül.  Kétszer kell megállnom leülni és megvárni, hogy a szívem megnyugodjon és abbahagyjam a lihegést. A többiek jobban bírják, de egyrészt ők jóval fiatalabbak, másrészt van egy olyan érzésem, hogy nemcsak miattam álltak meg, nekik is jólesik szusszanni egyet.  Mindösszesen egész jól bírtam. És megérte a fáradságot. A városka bájos, ÉS ami a legfontosabb nem felkapott hely, nem nyüzsögnek a turisták. 

Bevásároljuk a szükségesek könnyűjét, a nehezebbet az ásványvizet a lenti kisboltra hagyjuk. Itt azért látszik, hogy a lépcsőn kívül is van kaptató bőven.

Cs gránátalmával kacérkodik

de aztán áttér M-ra a párjára

Megérte felkapaszkodni a tetőre, a látvány lenyűgöző.

És innen még van vagy húsz lépcső a kocsma. Ennél már tényleg nincs feljebb.

Kiki gusztusa szerint fogyaszt, én kétgombócos fagyaltot kérek és buborékos vizet, amit valami miatt ginnel hígítanak. Lefelé miközben számolom a lépcsőket két helyütt is emléktáblák, jó lenne tudni mi van rájuk írva, de sajnos csak görögül van, ha valaki tudja és megírja, hálás vagyok.

Itt még szobor is van a tetején. Vajh ki lehet? (9.16 22:17 most nézem az Emailjeimet, jött a válasz L-től, "Marinos Zampatis kikötőőr, elesett a szervezett bűnözők elleni összecsapásban 1997 IV. 26.-án" )

Megvolt  a bevásárlás, a délelőtt vége felé elindulunk.

Irány Preveza...olyan 20 mérföld, persze motorral. (Figyelem a térképen kivételesen észak balra van)

Lefkada csücsöknél újabb szűkület ,

itt a 42-es közút egy elforgatható úszó pontonon van átvezetve,

amit időnként, mint éppen most elforgatnak, hogy a hajók áthaladhassanak.

Persze csak ilyen kicsik mint mi.

A történelem folyamán fontos csomópont lehetett ez, erődítmények védték a kalózok és egyéb behatolók ellen, persze ez a mai rakéta és drónkorszakba már nevetséges. 

Hamarosan megérkezünk Prevezára.

A vakaródzás a parti víz és áramszolgáltatás nehézségei miatt van. 

12 € -ért árulnak egy kártyát, amiért a parti oszlop érintésre adja ezeket a kincseket bizonyos ideig és mennyiségben, de NEM ADJA! Vizünk még van elég de áram az kéne, ráadásul ha már kifizettük.... Egy szomszédos hajó ad villanyt ha bedugjuk az ő csatlakozásába az elosztónkat, de amikor ezen elkezdünk munkálkodni a szembe kocsmaasztaltól elkezd ránk kiabálni egy alak. A görög angolból egyikünknek sincs nyelvvizsgája, de valami olyasmit ordibál, hogy mindenütt áramszünet lesz mert túlterheljük a rendszert, ami hülyeség, mert nézem az oszlopot, minden csatlakozást külön kismegszakító véd, tehát csak  az az áramkör kapcsol ki, amit túlterhelnek, amit sajnos sikerül is, mert a szomszédot is  sikerült leültetni, hát akkor 12 euróért se vizünk se villanyunk, erre Görögországban csak a vállukat vonogatják az egyébként többnyire kedves emberek. A kocsmatöltelékkel próbálok szót érteni, de csak ordítani tud, én meg csak suttogni, a jelenség ismerős itthonról, ha valaki nem beszél egy nyelvet, a helybéli hajlamos azt hinni, hogy ha ordít akkor az majd megérti, ott hagyom a fenébe.

Inkább letelepedünk enni-inni egy másik kocsmába.

Aztán sétálgatunk kicsit a parton.

Az este megintcsak olyan itt is mint Siófokon, vagy Balatonfüreden szezonban, zajos és zsúfolt, J-vel külön úton járunk, sétálgatunk, fagyizunk, süteményezünk, aztán nyugovóra térünk, spórolva a villannyal.

És most a máról. Egész nap esett az eső, a reggeli sétára kimentem az ajtó elé a Sz kutyával, elmentem a tető végéig, a kutya nem jött utánam, hanem megállt az ajtóban, és érdeklődve nézett rám. Nyugtáztam, hogy szakad az eső, visszafordulok, kérdem a kutyát "Ebben az időben akarsz te sétálni?", szó nélkül visszafordult és leheveredett a helyére a cserépkályha mellé és elaludt. Most délutánra egy kicsit elállt, gyorsan mentünk egy kört a két kutyával, mára ennyi volt a testmozgás.

Tegnap leszedtem alighanem az idei utolsó paradicsomtermést. Mára el is fogyott. Vége a nyárnak. :(

Szeptember 4.-én szerdán napfelkeltével elmentem Missolonghiban "kutyát sétáltatni" ( kutya nincs, de egyszer egy kardiológus mondta, hogy idős korban a kutyát minden nap kétszer el kell vinni sétálni, még akkor is ha nincs kutya). Elég kietlen néptelen  hely, lapos, kopár, hegyek csak a távolban. 

Kifelé jövet jobbkéz felé (a műholdképen baloldalt) elszórva házak, néhány fa, olyan kertes víkendtelkek,

balra sekély víz quasi ingovány, elszórva lábakon álló  földszintes házakkal. 

Kiérve a bójasorból irány Spartochori újabb, közel ötven mérföld. Aztán ennél még több lett. Merthogy kezdetben motoroztunk, de aztán megjött a szél. NANÁ, hogy szemből, szóval kreuz. Ez látszik az útvonalunkon. (bár csak úgy fejből rajzoltam be, mert Gyuri nem küldött chartplotter képet, de nagyjából így mentünk.) 

De VÉGRE van szelünk.

Annyira, hogy hamarosan reffelni kell. Csak egy nem tetszik, a génua (orrvitorla) reffelésekor a forstagra az alsó él felfelé csúszik, így hasa lesz a vitorlának, amitől nem lehet elég élesen menni vele. Felajánlom Gyurinak, hogy tekerjük ki, kimegyek a hajó orrába és miközben újból betekeri, én lefelé "fejem" az alsó élt, de félt, hogy a bukdácsoló hajóról beesek a tengerbe. Hát így marad a vitorla. A versenyzéssel eltöltött évtizedek miatt idegesít, szinte fáj a horpadozó fock, de legalább vitorlázok végre. J teljes nyugalommal alszik az orrkabinban, keresztbe fekve az ágyon, kezét-lábát kitámasztva a falakhoz, hogy el ne guruljon. Nagyon bírja az ilyen időt. Akkor ébred fel amikor a szigetek közé érve ledöglik a szél és megszűnik az ütemes ringatás. Motorozunk ráadásul kellemetlen döghullámzásban.

Alkonyattal érkezünk. Gyuri azt mondja a város neve "Vati",

de ilyet nem találok a térképen, meg különben se volt hely, ezért tovább megyünk és 30 perc múlva érünk Spartochoriba.

Remek helyünk van srévizavé a kocsmával. Mire végzünk a kikötéssel koromsötét van. Vacsora. J egy nagy halat néz ki magának a hőtőpultban, ketten esszük, elég is, meg hozzá görög salátát, meg sültkrumplit, meg innivalók azzal meg pláne elég, 70 valahány € a kettőnk számlája az meg még annál is plánábban elég. Nem sírok, mert megtehettük és nem szegényedtünk el tőle, de ebből azért nem csináltunk  rendszert.

A többit holnap.

És most a jelenről. Vasárnap van, nem lehet fűrészelni, mert csendrendelet van, a körfűrész meg sivít, így elvonulok aludni, mert hajnali fél háromkor ébredtem. Így van ez ha az ember elfárad (mint én tegnap az esőben való svédtornától a stégen)  és hamar ágyba zuhan.

Szeptember 3.-én reggel egy bevásárlás meg kévézás (már azoknak akiknek enélkül nem működik az életük)  és sütizés, fagyizás

után elhagytuk Galaxidit (a Gooogle Earth szerit Skeletobrachost) és elindultunk következő állomásunk Missolonghi felé.

Sajnos a szokásos szembeflaute vagy majdnemflaute, ilyen szélben csak a Balatonon vitorlázunk, ahol pár kilométeres utaink vannak, de ma több mint 50 mérföldet kell megtennünk, ami több mint a Balaton hosszában (1 tmf=1,852km)

Napozás parti cementgyár porától messze 

Miközben a kapitány éppen ebédet főz. Apró rákok paradicsomos szószban, van valami görög neve is, de elfelejtettem.

Elsőre bevallom nem igazán ízlik. (említettem, hogy nem vagyok oda  a halételekért és ebbe  minden vízben élő állat beletartozik {kivéve a rántott tarját előállító sertést}) De egyrészt éhes vagyok, másrészt az ember nem lehet begyepesedett, nyitottnak kell lenni, tehát hagyom az előítéleteimet és egyre jobban ízlik. Nem mondom, hogy a kedvencem lett, de még repetáztam is egy nagy adagot.

 A térképen látszik a Pelponeszoszt a görög félszigettel Pátránál összekötő Antirrio híd, monumentális építmény, már nagyon messziről látszik.

De azért a komp is jár. Valószínűleg olcsóbb mint a híd, meg talán a nagyon nehéz járműveket nem is engedik rá a  hídra.

 Alatta.

 Sötétben érünk Missolonghiba. Egy hosszú, sekély vízű bejáraton át kell bóják közt behajózni, a jobboldalt különösen figyelni kell, mert a "zöld"-ön kívül  már csak köldökig ér a víz, felülne a hajó. Elég sivár hely, a többiek elmennek vacsorázni, de én mivel rendesen ebédeltem nem vagyok éhes, maradok a hajón. Különben is lóg az eső lába, semmi kedvem elázni a kocsma meg nincs éppen közel. De szerencsére elkerül bennünket, M aki többek közt amatőr meteorológus megjósolta a varázslatos meteorológiai applikációjából ( ezért kiérdemelte "a hajó leveli békája" nevet), hogy így lesz (én azért felnyitottam a dodgert a bimini elé), nem áztak el a későn hazatérők.

Folytatása következik.

És akkor  a máról. Kemény napom volt.  Szemerkélő esőben kivonultam a stégbejárót deszkázni. Fáj a repedt bordám (Ja ezt még nem írtam meg, beugorva a deckről a cockpitba, még a görög úton megcsúszott a lábam és háttal az asztal peremére estem. Hálistennek nem tört el, de megreccsent egy bordám), az 5 méteres vörösfenyő deszkák dögnehezek, és kevés a hely mozogni, térdelni, hajolgatni. Minden vizes és csúszik, ebben egyensúlyozni... szóval sz@r meló na. Amikor már használható a bejárat, bár még nincs kész abba is hagyom, mert kutyafáradt vagyok.

Holnap lehet pihenek egy napot, elvégre vasárnap lesz. De hétfőn...hacsak az időjárás nem akadályoz, mert e pillanatban is szakad az eső, befejezem. Már csak három deszkát kell leszabni.

Egy biztos. EZ a vörösfenyő nem fog se elrohadni, se eltörni az én életemben.

 A kis katamaránt viszont agyonvágta és a gyékényesbe passzírozta a kidőlő fa.

Ma nem lesz úti beszámoló, egész bepánikoltam mert úgy tűnt elvesztek a képek a kis sportkamera micro SD kártyájáról. Vas Gabi segített, távreparálta a kártyát, immáron le vannak mentve a PC-re a fotók és videók, szóval folytatás holnap.

Egyébként laborra és belgyógyászatra ment el a nap, viszont minden értékem (TSH, T3 és T4 faktor) közel van a normálishoz, így kaptam újabb fél év laufot a jelenlegi napi egy darab 100 μg Syntoxine hormon tablettával. Nagyjából egész nap esett az eső, így a stég deszkázás befejezése is elmaradt, szóval ez a nap a kutyáké... akarom mondani ez se igaz, mert ők is bent voltak egész nap a szobában, bár mindig ki akartak menni, de ahányszor megkínáltam őket a szabadsággal, kirohanva szembesültek, hogy hideg van és esik az eső, már fordultak is vissza. Így csak a szokásos kétszer fél óra séta volt odakint... sárgombóccal a bakancsomon caplatva a mezőn.

Rémes, hogy pár napja még a 30 fokos tengerben lubickoltunk,

ma meg szégyenszemre be kellet gyújtani a kályhába, mert odakint csak 11,5 °C volt és J ( ő van a képen) fázott idebent. Gyorsan jött a tél és ahogy nézem még árvíz is lesz mindjárt.

Hétfő, szeptember másodika. Vidámság a hajón, irány a Korinthoszi csatorna.

A nap épp felkelőben van.

J szebb képet komponált róla telefonnal.

Persze szembeszélcsend van, szóval motorozás.

Ez a szép klasszikus schooner már kifelé jön a csatornából.

Mi még csak most igyekszünk bekerülni a konvojba. ... 

Nem sikerült, kis várakozás a partfalnál a kikötéshez, ezalatt pont lekéstük, egy óra várakozás. Aztán besorolunk. Itt mindenki kormányoz egy kicsit, így én is, bár értelemszerűen itt aztán végképp nem lehet vitorlázni. 

Azért folyamatosan karbantartják a víziutat. Ha jól emléxem 240, vagy 260 €-t fizettünk az átkelésért és elég sok áthaladó volt, szóval van miből.

Déltájban kihajózunk a csatornából.

A rotta ( a magyar tengerésznyelvben használatos olasz szó, tervezett útvonalat jelent) vastag pirossal a chartplotteren (olyan XXI. századi navigációs eszköz, ami  a műholdas helymeghatározás révén mutatja egy térképen a hajó aktuális helyzetét) a vékony piros a hajó pillanatnyi iránya, a piros nyíl a hajó pillanatnyi helye, 

bal felső sarokban a sebessége, a rotta végén az aznapi úticélunk ahol éjszakázni fogunk, úgy hívják Galaxidi, jobb alsó sarokan a becsült érkezési időpontunk 17:56 A többi adatot amit mutat, hogy mit jelent én se tudom. Ja, persze motorozunk és robot kormányoz.

Nagyon unom az egyhangúságot és különben is rohadt hőség van, fürödni akarok a tengerben, elvégre azért jöttünk. Megengedtetik. Bár én a szokásos balatoni "fürdővontát" szeretném (amikor valaki bedob egy kötélen egy puffert, vagy egyéb úszó valamit, azt húzza menetben a hajó után és arra kapaszkodnak a fürdőzők), de Gyuri kapitány nem támogatja az ötletet (később azért puhult), így csak az álló hajó mellett pancsoltunk. Alattunk 800 m víz, na ÍGY szeretek én feredőzni, nem a strandon ahol százan vannak köröttem aminek a fele épp a vízbe pisál.

Cs elsőre nem lelkesedett az ötletért, de aztán ráérzett az ízére.

J-t persze nem kellett biztatni, imádja a tengert, akármeddig pancsolna benne, a víz meg volt vagy 30 °C

A hajócsirke kissé megfakulva, de jól viseli a napot. (egyesek szerint kakas)

Fürdőzés után irány a kikötőhely. Itt van a kiszögelés után.

Galaxidinek két kishajókikötője is van, az elsőben semmi hely nincs

és már elég késő is van, próba a második kikötő  (azt most nézem a  Google Earth-ön, ezt nem is Galaxidinek hívják, hanem Skeletobrachosnak).... OTT SINCS HELY. 

Nade Gyuri kapitánynak nincs ilyen. Kinéz egy egészen lehetetlen helyet egy, a derékszögben beforduló partfalhoz kötött nagy katamarán mögött, ahova mesteri módon csont nélkül beáll. Ennek örömére koccintás rummal mint minden sikeres manőver után tavaly is. Egy dolog változott, ÉN nem iszom már vagy fél éve. Legalábbis az un. "égetett szesz" kategóriát. Bevallom soha nem jelentett számomra különösebb élvezetet. Sem az ízek, se az egyszerűen megszerezhető mámor. Most, hogy megöregedtem, őszintén akarok élni a maradék életemben és nem alkalmazkodom olyan szokásokhoz, amik nem érdekelnek. Szóval nem iszom. Ez nem vonatkozik bizonyos borokra amik ízlenek, meg általában a sörre. 

Este vacsora a kedvenc (mármint azoknak akik már jártak itt, én még soha) helyen

Nem rajongok a halételekért, de hát itt a tengeren vagyunk és amit kifejezetten szerettem amikor hajóztam a tintahal hirtelen sütve erősen forró olajban. Mert ha nem elég forró az olaj, vagy forró, de kevés, tehát a belerakott anyag visszahűti, akkor nem ropogós lesz a hús, hanem olyan mint a radírgumi, vagy még inkább mint az autókülső, megrághatatlan. Na ezt külön eltáncolom a pincérnek, hogy hogy kell tintahalat sütni. Nem rajong értem, nyilván megvan róla győződve, hogy ők a világon mindenkinél jobban tudják, hogy hogyan kell tintahalat elkészíteni, de megcsinálják, és MAJDNEM olyan jó is lett mint amit én először tengerész koromban ettem.

Csak egy egészen kicsit rágós, a miénk anno omlósabb volt és mi nem karikára, hanem csíkokra vágtuk, meg a csápokat nem ettük meg hanem elraktuk horogra csalinak. De összességében jó volt a kaja. Sört meg csak helyit iszom, Drehert ihatok itthon is. Amúgy egész jó a görög sör.

Ja macska itt is mindenütt.

Utána kis séta az éjszakában és sütizés, fagyizás.

Folyt. köv.

És most a jelenről.  Ma reggel megjelent Attila és segédje István. Rég láttam valakit ilyen hatékonyan dolgozni. Annyira elromlott általában a szakmunka minősége, hogy én csak "profiknak"(szóval a jelző nálam átment pejoratívba) nevezem azokat a kétbalkezes kóklereket, akik mostanában úton útfélen felbukkannak mint vállalkozók. Ott kezdődött, hogy megnéztem az eszközeiket. Terepjáró autó utánfutóval, rajta a munkacsónak és anyag ami kell, és szerszám eszköz, minden ami csak szükséges lehet. Semmi luxus, de mindenből az ár/értékerányos minőség. Van szemem hozzá.

Előszöris a vízen csónakból kivágták az összes használhatatlanná vált tartót.

Aztán elkezdték kiemelni ami lesüllyedt és kiegyengetni ami eldőlt. Volt állítható  szerszámuk letalpalni a fenékre és arról olajemelővel emelni. Spaniferekkel húzatni, szóval mindenre a megfelelő eszköz.

Délutánra már áll is a a bejárat fele. Szerencsésen kimentettem még időben az elúszás ellen a deszkákat, az így már járható is.

Nagyobb falat a második, teljesen tönkrement rész pótlása, ide új lábakat is levernek.

Előre lefestett acélanyagot hoztak, ahol meg a hegesztés leégette a festéket ott Attila lehűlés után azonnal fújja is le festékspray-vel. Kitart egy darabig, az én életemben biztos nem fog elrohadni.

Megtehettem volna, hogy azt mondom eltörtek a deszkák, de nem akarok se a város, se a biztosító kárára nyerészkedni.  Nem lenne becsületes dolog. Ami fákat kimentettem átválogattam, és amit már korhadtnak minősítettem az megy a tüzelőbe. A hiányzó deszkákat, kb. a teljes mennyiség 40 %-át a képen látható új anyagból fogom beszabni. Addig is, hogy ki tudjak járni a hajóra csak felfektettük a pallókat a tartókra és pillanatszorítókkal rögzítettük. A nap végére ilyen lett a stég.

Na mondja valaki, hogy nem igazán munkacsónak!

Szóval ritkán mondok ilyet, mert mondom rosszak a tapasztalataim, de Szökő Attilát jószívvel ajánlom mindenkinek, akinek ilyen munkára van szüksége.

Ott tartottam, hogy szeptember elsején, vasárnap reggel alaposan bereggeliztünk, kissé tartottam tőle, hogy kiszúrják a szemünket egy kontinentális reggelivel, de kifogástalan büféasztal várt minket aminek alaposan neki is estünk... egészen pontosan inkább csak én, mert én hozzá vagyok szokva a korai reggelihez, úgyhogy én L és J helyett is ettem. Aztán összepakoltunk és indultunk a kikötőbe, ami elvileg nem volt messze, de ahogy gyalogoltunk eleredt az eső. L leintett egy taxit, amiben amíg ültünk elállt az eső, de valahogy korán sikerült kiszállni, a hajó a kikötő túloldalán állt, így aztán gyalogoltunk is, meg taxiztunk is és el is áztunk. Persze kapu zárva, de egy kedves furgonos megszánt minket ahogy ott ázunk és kiugorva a kocsijából a kártyájával kaput nyitott nekünk, így értünk a hajóra, amin még az előző utasok készülődtek, illetve kiderült, hogy ketten velünk is maradnak, így nem öten, hanem heten leszünk a hajón egy hétig.

Az eső hamarosan elállt, a távozók eltávoztak, mi meg útnak indultunk. Az hamar tisztázódott, hogy az eredeti terv tartása reménytelen, széllel esélyünk sincs megkerülni a félszigetet (és ekkor még nem voltunk elég pesszimisták), pláne, hogy vagy négy kikötéssel és időre képesek legyünk érkezni Korfura, ERGO átkelés lesz a Korinthoszi csatornán. Akit érdekel itt https://hu.wikipedia.org/wiki/Korinthoszi-csatorna elolvashatja a csatorna jelentős magyar vonatkozású történetét az Égei és a Jón tenger közti átjárónak. De még messze vagyunk ettől, egyelőre motorral, majd nem sokkal később széllel vitorlák alatt haladunk az Égein. 

Ő itt Dr Sárkány György ügyvéd akivel már tavaly is utaztunk, a hajó Neve Sea Star, ha jól emléxem olyan 40 láb hosszú, van rajta 4 kabin és két WC-zuhanyfülke, meg egy szalon, szóval kb. akkora mint  Amapola.

Ő L aki a mentorunk volt az úton és útfélen.

Valamint útitársaink L-től jobbra  Cs és M, utóbbi nagyon szeretett kormányozni, így hálistennek nekem csak keveset kellett, mert sajnos rengeteget motoroztunk és én csak széllel hajtott hajót szeretek vezetni.

Pireusz  (immáron kínai tulajdonú) kikötője előtt elhajózva feltűnt a rengeteg horgonyon várakozó hajó. Alapból nem volna ez szokatlan, mindig is jelentős kikötő volt, de köztük volt tucatnál is több ÜRES tanker.

Namármost felmerül a kérdés, MIT LEHET Európából folyékony árut elvinni, amikor ide mindenki hozza az olajat, nem elviszi? Na rákérdeztem messengerben attól aki tudja, hát orosz olajat! Arról, hogy hogy jut el oda az orosz olaj fogalmam sincs, mert a Druzsba az nem arra megy, a  Déli áramlat-on meg ha jól tudom gáz áramlik, de az biztos, hogy amire egyaránt van vevő és eladó, az előbb-utóbb megtalálja egymást, akármi is a politikai kényszer.

Itt még volt szelünk

enyhén megdőlve szeltük a habokat de ennek hamar vége lett, előbb csak elkezdett romlani az irány (egyre jobban szemből fújt) szóval "esni" kellett, aztán meg leállt, szóval jött az utálatos motorozás.

Első este egy kocsma előtt kötöttünk ki egy (Gyuri hosszas faggatás után közli a nevet ) Kasatos nevű helyen, amit se a Google Earth-ön, se az általa küldött chartplotter képernyőfotókon nem találok, úgy, hogy beazonosíthatatlan, mindenesetre a Korinthosi csatorna bejárattól nem túl távol lehet, mert másnap aránylag rövid motorozás után elértük.

Aki nem ismerős a mediterrán szokásokkal, az a bejáratott módszer, hogy ha valahol éjszakázni akarsz, de nem akarsz kiépített marinába (kikötőbe) beállni ami kényelmes és komfortos, viszont költséges, akkor farral kikötsz valamely étterem elé. Többnyire mooring line-ok is vannak ( ezek a partról egy két-három hajóhossznyira lévő lehorgonyzáshoz vezető erős kötelek, melyet felszedve azt a hajód orrára kötöd le, míg a farát a parthoz), de ha nem annyira igényes a hely, csak kikötőbak, bika, vagy gyűrű a beton partfalban, elől meg a saját horgonyodra állsz. A kikötés ingyenes, de elváratik, hogy ott étkezz a csapattal, ebben az esetben használhatod a WC-t és itt még a parti édesvizes zuhanyt is. Persze minden olyan balkános, de a célnak megfelelő, például a zuhany egy karón van kerti slauggal megtáplálva, melegvíz nincs benne, de nem is kell, na és persze pucérkodni se nagyon lehet a sétány és az étterem tövében. Viszont a hajód járójáról egyenest a kocsmába lépsz be.

Ez a kép már hétfőn, másnap készült.

Kikötés és rendezkedés után kisétáltunk a strandra, amiről megint nem kell túl sokat elképzelni (viszont SEHOL, még itt a piacgazdaság és a pénz feltalálóinak szülőföldjén sem fizetős, mint mondjuk a Balatonon immár mindenütt, hanem mindenütt ingyenes), egy darab kavicsos part, a "homok" a szélén az a finomszemcsés kavics amit a tenger kimosott ( ha a Tüzépen veszed, akkor erre mondják, hogy "kétszer rostált", ebbe rakják le a Viacolort) és a hullámzással gravitációs úton kiválogatott. A víz viszont meleg és bársonyos, csak nekem a vízbemenés kicsit macerás. Ezzel most szembesültem. Miután a fülemben az egyensúlyszervem elromlott, az agyam, ami voltaképpen mindent koordinál ( nem a szemünkkel, látunk, nem a fülünkkel hallunk, ujjunkkal tapintunk stb, a felsoroltak csak a szenzorok, amikből jövő jeleket az agy feldolgozza, kiértékeli és ebből lesz a látás, hallás stb.), úgy tűnik agyam ezt kénytelen volt tudomásul venni és máshonnan informálódni. Használja a szeminformációkat, a talpam érzékszerveit és ezekből koordinálja az egyensúlyi mozgásomat. NAMÁRMOST! A víz hullámzik és csillog és mindenféle tükröződéseket produkál, a talpam meg kavicsokon, köveken bizonytalankodik, a finomszemcsés sódert meg a hullámok folyamatosan mossák ki alóla, NINCS FIX koordinátarendszer! Magyarul imbolygok mint gólyafos a levegőben. Hamar négykézlábra is ereszkedem és belehasalok a vízbe. Némi lubickolás után óvatosan háton úszva keresem ismét a partot. Igy elmarad a mókás kötél nélküli kötéltáncolás és megfeneklem ( a szó szoros értelmében) az aprószemcsén. Itt felülve elmélkedem a magam sorsa és a világ folyásán. J kavicsokat válogat én meg elhajigálom őket. Vajh hány milliárd évnek kellett eltelnie amíg az a homokszemcse ami most épp bekúszik a gatyámon át, óriási sziklából ilyen apróra kopott? Hányszor cserélt helyet észak a déllel, hány globális felmelegedés váltotta a megelőző jégkorszakot és lett élőlényekből olaj, gáz, szén és egyéb ma felhasználható és soha többé újra nem termelődő nyersanyag? Mennyire nevetséges ilyen időtávlatban mindenféle reményünk, tervünk, elképzelésünk az örökkévalóság és a pillanatnyinál is rövidebb életünk időtengelyén? A végtelen világmindenséghez képest mennyire elhanyagolhatóan  semmi a különbség ember és hangya közt? Egyáltalán ha kikapcsoljuk az ember teremtette Istent a rendszerből, mi a célja, értelme ennek az egésznek? Na ilyesmik jutnak eszembe a langyos lében aranyeremet áztatva, halogatva a felállást. A gondolatok megnyugtatóak, a hullámok és a fürdőzők zsongása (hálistennek kevesen vannak, utálom a zsúfolt strandokat) elandalít, az akkumulátor érezheti így magát a töltőn.

A nap végén este vacsora a macskák közt a teraszon. Itt is, akárcsak tavaly Boszniában rengeteg a macska, szó szerint tucatjával kóborolnak, fekszenek, dorombolnak és koldulnak az asztalok lábánál, kapnak is a szuflakimból, ami olyan kemény, hogy próbára teszi a fogaimat, szerencsére még megy a rágás. De J nálam jobban kíméli a fogait, így elmegy macskákat etetni, mert a pincér udvariasan megkér minket, hogy ezt ne tegyük a teraszon, 20-30 macska az asztalok és emberek lába alatt azért már mégiscsak túlzás. 110 € -t fizettünk összesen heten a kajáért, (Gyuri valami miatt elégedetlen, megkérdeztem volna mi a baj, de csak a szokásos jelenség, az asztalnál mindenki egyszerre dumál nekem meg semmi használható hangom ilyenre, hát inkább hallgatok) meg a piáért, ez kb a fele annak, mint amit Horvátországban, ahol hasonlóan "egyszerű" a kaja, fizettünk volna ugyanezért. Általában elmondható, hogy a vacsoráink 110 és 125 € közt voltak, függetlenül attól, hogy hol étkeztünk és mit ettünk. Itt éppen nem voltak a legkiválóbbak az ízek, arról a büdös lukról, amiben egy randa öregasszony egymaga előállította a kajákat jobb nem említést tenni.

A képen az asztalnál a vezérkar a csatornaátkelést próbálja reggel a neten fixálni,

akit még nem mutattam be, a képen jobbszélen Ibolya, a fedélzetmester, mindnyájunk gondoskodó anyja, időnként amikor már kopog a szemem az éhségtől falatokkal jelenik meg, amúgy nem mellékesen Gyuri felesége. Nem folyok bele a konzultációba, bár egyszer átkeltem már az M/S Újpest dunatengerjáróval a Korinthoszi csatornán 1975-ben, de akkor se az én dolgom volt az adminisztráció, elegen vannak hozzá, meg amióta nincs rendes beszédhangom alapból visszahúzódom a falkában pofázástól és az se érdekel, hogy emiatt felületes emberek esetleg hülyének gondolnak.. Ahogy a végén megtudom, nem sikerül az internetes bejelentkezés a 10 órási konvojba, odamegyünk aztán lesz ami lesz.

Folyt. köv.

Ugrás a mára. Beszéltem telefonon a stégreparáló vállalkozóval, holnap reggel kezdünk. Péntek reggelre meg egy huszárvágással lett időpontom laborra és délutánra meg belgyógyászatra, továbbá elbicikliztem bevásárolni, nullára ledolgoztam az Email restanciámat, szóval kezd helyrezökkenni a verkli.

Naszóval, vallomással kezdem. Azért hallgattam el, mert elutaztunk kicsit nyaralni. Csak nem akartam előre bezengeni, mert (az ördög nem alszik) nem volt kedvem kifosztott házra hazaérkezni.

Mindenről részletesen írni fogok, most előzetesen, az úticél  Görögország volt, méghozzá a Peloponnészosz (meg kellett nézzem hogy írják helyesen szóval ez, Πελοπόννησος), körbevitorlázása, hát ebből vajmi kevés... egészen pontosan semmi nem sikerült, a lényeg, hogy szembeszélcsend volt egész úton, miközben Athénba érkezésünk és a Korfuról való hazarepülésünk időpontja fixálva volt Ryanair-ileg jóelőre (mely időpontokat egyedül a Ryanair nem tartott be pontosan de hát ez egy más dolog). Most az lesz, hogy minden elkövetkező nap ( persze ha időm lesz rá, mert kicsit halmozódtak itthon a dolgok közben, például tökéletesen elfeledkeztem, hogy nekem féléves ellenőrzésre kellett volna mennem pajzsmirigyhormonilag, meg stégújraépítés szóval ilyen apróságok) írok majd minden nap  egy darabot az utunkról, majd az aznapról. Van vagy 300 fotó is (fene megette mindegyiken rossz a dátum, pedig esküszöm beállítottam, de biztos kirázkódott az akku egy pillanatra és akkor a születési dátumát írja be a kamera és mindent onnan számol... a másik lehetőség, hogy egyszer ki kellett venni a memória kártyát és lehet ez nullázta a dátumbeállítást, BÁR akkor amiket már megcsináltam képet mért van azokon is hibás dátum és időpont? sereg kérdés amire nincs válaszom) amikből tudok mutogatni.

Tehát a mese augusztus 31.-én kezdődik, amikoris a gépünk ELVILEG indult a Liszt Feriről 11:25-kor.Elfelejtettem engedélyt kérni a szereplőktől, hogy idézhetem e őket név szerint, ezért csak kezdőbetűk lesznek, szóval mázlink volt, útitársunk L már soxor megjárta ezt az utat, rengeteget segített már a jegyek foglalásánál is, de még ki is sofírozott minket V a felesége  a reptérre Szigetszentmiklósról, odáig meg HÉV-vel mentünk, ahova meg SP vitt a háztól autóval, szóval már az odaút mögött, is komoly logisztika volt de most jött csak a java. Merthogy a gép ugyan megérkezett némi késéssel, de már az gyanús volt, hogy mentő jött a leszállópályára a gépről leszállók közé, ez a repülők álmoskönyve szerint intő jel. Pedig már bent ültünk a "karám"-ban, szóval túl a security kontrollon (miközben elkobozták a borotvazselémet, mert az kétdecis flakon, fondorlatos módon becsempésztem egy 2,5 dl-es vizet, mert beszélni csak a maradék hangszálaim folyamatos öntözésével tudok) és teljesen "be voltunk csekkolva", de teltek az órák és csak annyi történt, hogy kihajtottak minket a karámból és a gépünk is kiállt az ajtó elől és elpöfögött valahova. Az én értelmezésem szerint az történhetett, hogy szerencsétlen módon valaki meghalt a gépen idefelé, a mentő hullával nem foglalkozik, meg kellett várni a szállítókat, a gépet meg fertőtleníteni, ne az valamivel több mint 5 órás késést jelentett nekünk. 

Szóval jó késő délután érkeztünk Athénbe, ahol ráadásul még egy órát hozzá kell tenni a budapesti időhöz, merthogy egy zónával keletebbre vannak. Volt kifizetett szállodafoglalásunk (L jóvoltából, aki fiatalként  nálam sokkal jobban elboldogul az Internetes informatika világában, nem is tudom, hogy boldogultunk volna nélküle), de az Pireuszban volt, ahogy a Sárkány Gyuri által skipperelt hajónk is, de azon meg az előző bérlők voltak, szóval mi csak másnap érkezhettünk.  ATH reptérről vonat megy Pireuszba (Πειραιάς) ezt is a L bogarászta ki a netről, egyet nem tudott, hogy a 40 km-es utat, bár végig a talajszint felett tettük meg, görögül EZT a vonatot mégis Metró-nak hívják valami rejtélyes okból. (ennek hamarosan következményei lettek) Na vonatoztunk egy kicsit, közben szólt a kalauz, hogy gyorsan szálljunk át egy másikra, mert ez a vonat nem megy tovább, aztán leszálltunk a végállomáson. L mondja, innen már nincs messze a szálloda, de közben van némi hegymászás, sok kedvünk nem volt hozzá a cuccainkkal, sötét este volt, eddigre én személy szerint is már eléggé elcsigázott voltam, Uber és taxi, L intézi. 6-8 € belefér, csak végre ott legyünk valahol. Namost göröggel angolul beszélni telefonban hát az nem egy egyszerű dolog, de L elmagyarázza neki, hogy a vasútállomás előtt és be is jelöli a netes térképen, hogy hol és onnan hova, melyik szállodához lesz a fuvar, és ki is fizeti. De a taxi nem jön. Sokára se jön. Telefon és magyarázkodás, de akkor sem jön. Sőt még annál is sokábbra SE. Teljes a megnemértés. Hirtelen ötlettől vezérelve elkapom egy járókelő karját és megkérdem, hogy Ő görög e, azt mondja YES! Na markába nyomom a telefont és megkérem magyarázza el a taxisnak görögül, hol is vagyunk mi most. HOSSZASAN beszélgetnek, szóval görögnek a göröggel görögül se könnyű, de kiderül, hogy ez itt nem a train, vagy a railway, ahogy mi gondoltuk, hanem a METRO, a taxis meg innen három sarokra a vasúti híd alatt vár ránk. Na innen már csak bő 5 percet kell vánszorognunk hátizsákjaink, táskáink és tengerészzsákom súlya alatt és ott vagyunk a ránk várakozó taxiban, azzal meg 5 perc alatt a szállodában, ahol már megnyugodtak, hogy nem kell az átutalt pénz ellenében szobát és reggelit is adniuk, ezért némileg szomorúan nyugtázza a recepciós, hogy éjfél előtt, de  mégis megérkeztünk.

Innentől vaj minden, a szoba VALÓBAN a tengerre néz, bár a panorámát majd csak reggel élvezzük.

Baromi zsibvásár, ezek itt éjjel kezdenek el élni, kb olyan mint Balatonfüred, vagy Siófok szezonban, ordít a zene, de mi alszunk mint a bunda, mert legalábbis én, dögfáradt vagyok.

Reggel, müezzin kántál már hajnalban, de különben csend van.

Alvás és bőséges reggeli után kisimulva.

 Na folyt. köv., innentől megint ma, azaz kedd van. Tegnapelőtt vasárnap érkeztünk, én megint dögfáradt voltam, a tegnapi napot nagyjából átaludtam, ma egy fix programom van, délután kettőkor kell hívjam a belgyogyót időpontért, addig megint alszom egyet, a nyaralást ki kell pihenjem.

A többit holnap.

No, csak kitanultam hogy kell ebben az időben dolgozni. Először is nem reggeliztem, üres gyomorral kezdtem el pakolni már reggel 7 előtt, kellemesen hűvös időben, alacsony napállás mellett. 8 órára már tiszta volt a terep.

A mai nap további sikerélménye, hogy egy speciális bravúros műszaki innovációval sikerült úrrá lennem a kamera SD kártyájának PC-hez való csatlakoztatása anomálián.

A tegnapi nap után azt gondoltam, hogy mára biztos még megviselt leszek, de NEM. Némi kifejezetten kellemes enyhe izomláz és más semmi. De annyi sikerélményem volt az elmúlt napokban, hogy most a várható további hőségre való tekintettel nem erőltetem a további dacolást  az elemekkel, és egy teljes hétre munkaszünetet rendelek el magamnak, csak henyélni fogok.

Nem tudom mondtam e már (eléxer) UTÁLOK telefonnal fotózni. De most épp valami gubanc van az adatkártya-PC kapcsolatban és nem tudom a fotókat a kamera kártyájáról bemásolni ide, ezért tegnap délután és ma az okostelóval fotóztam KATASZTRÓFA. SEMMIT nem látok a tűző napon, hogy mit fotózok.

Naszóval Lajos hihetetlenül jófej volt, megkértem, hogy annyit segítsen, hogy az ágfákat, amit itt hagytak nekem tüzelni, ne méterben, hanem kugliban leszabva hagyják itt. Amíg ő fordult egyet a teherautóval, meghagyta az embereinek, hogy aprítsák fel nekem a fát (és egy fillért nem volt hajlandó elfogadni érte, pedig erősködtem), én meg betalicskáztam a kapu mögé. Ez tegnap volt, nekem már ennyi elég is volt  a napon manőverezésből, kidőltem délutánra mint a fűzfa. De azt utcán rend volt, a fiúk minőségi módon eltakarítottak maguk után, nálam meg ez volt.

Namost kell majd autózni, de amíg ez itt tornyosul, addig nem lehet kiállni a Suzival, szóval ma korán keltem és reggel 7-kor már baltáztam a kuglikat. Azért most, mert ha megvárom amíg kiszárad, sokkal nehezebben hasad a fa. Kivéve ahol az elágazások (szóval a "csomók") vannak a fában, mert az sehogy se hasad. Márpedig ez ugye ágfa volt, szóval igyekeznem kellett, hogy amíg nem süt oda a nap végezzek, mert így is minden harmadik tuskó után le kellett üljek kicsit pihenni. Szégyenszemre 8 után J-t is kizavartam az ágyból, hogy jöjjön adogatni, mert ott halok meg a farakás mellett. Előtte még a hajolgatástól kihánytam egy kicsit a reggelimből. Délre megvolt a 95 %. A maradék ötöt ami sehogy se hagyta magát hasogatni, csak úgy felraktam ( bal oldalt a tetején a rakatnak), majd télen amikor nem lesz 50 fok a napon adok a pofájának láncfűrésszel.

Na megvolt a terv (mármint, hogy PONT dél volt), összesöpörtem a favágás helyszínt és csónakba szálltunk lebontani a stégdeszkákat.

Eddigre, pláne odakint  a vízen pokoli volt a hőség, még én is nehezen bírtam (J meg emlegette, hogy mindjárt elájul), kihajigálni a partra a deszkákat, ráadásul a sok növény miatt evezni is nehéz volt, szóval kidöglöttem, De ez is meglett 13:15-re.

Addigra értünk be a házba a hűvösre inni és pihegni. De én többet akartam, mondom MOST azonnal merülni akarok a Dunában. Nagyjából ugyanaz történt velem, mint 45 évvel ezelőtt, amikor az M/S Petőfi segédgépterében  60 °C-ban csiszoltam be a gerjesztőgenerátor keféit és egyszercsak elkezdett szétesni köröttem a világ. És akkor kimentem a tatra és belevetettem magam az úszómedencébe és  megint  észnél voltam. Amint nyakig merültem a vízbe ismét jól voltam. J hasonlóképpen. Kicsit úsztunk is olyan öregesen. Szóval szépen abszolváltuk a napot. Ebéd és alvás következett, MA már nem lesz több meló. 

Ja közben itt volt a vállalkozó, megbeszéltük a stégjavítást, szeptember közepén kezd, addig pihenő van nálunk. Csak annyi, hogy a kidobált deszkákat holnap hajnalban amíg hűvös van (na jó szóval csak 32 fok) még elrakom valami pofásabb formába, mert arra ma már nem volt erőm. Azért 80 évesen, aránylag nem rossz teljesítmény..

Engi Lajos pontos volt, pár perccel reggel nyolc után érkezett a csapat és nekiláttak a fának.

A vastagabbja láncfűrésszel,

a 10 centi alatti ágdarálóval

Lajos maga alatt vágja a fát.

Ez már a törzs... mondjuk eltelt vagy 3 óra mire idáig eljutott a csapat. Itt nem is néz ki a fa olyan "beles"-nek, ami indokolná a kidőlést.

De aztán megyünk lejjebb (illetve hát  a L megy lejjebb, mert ő az artista)

És az utolsó vágás, a talajszint felett hozzáférésmagasságban már ilyen. Hát ezért dőlt ki szegény.

És a vége, tájkép csata után. Az az alu árboc a stégen a kis katamaráné volt, na azt agyonvágta a fa, elsüllyedt, majd kibúvárkodom ha oda jutok.

Három fuvar volt a teherautóval, mire kitisztult a part jócskán bent jártunk a délutánban. Holnapra várok egy lacházai vállalkozót a stég újjáépítésére, mert be kell lássam, hogy ehhez a munkához én egyedül MÁR kevés vagyok. Azon kívül, miután közterületi fa kidőlése okozta a kárt, vonatkozik rá a város biztosítása. Kíváncsi vagyok a biztosító mennyit fog rá fizetni. Mindenesetre én fotókkal mindent dokumentáltam és holnap elkezdem a kármentést, tehát nem engedem a deszkákat elúszni és amit lehet megteszek a további romlás megakadályozására. Amúgy datolyapálmát fogok ültetni a fűzfa helyére. Ennél ami itt volt ezen a nyáron, Irakban se volt melegebb, amikor a Shatt al Arab-on datolyapálma ültetvények mellett  hajóztunk Basahba. És Horvátországban is láttam pálmafákat a tengerparton.

Pihenő van. Tegnap végülis Ervin vízibiciklijével közelítettük meg a stéget a víz felől, kiszabadítottuk a stég alól a munkacsónakot, aztán kikötöttünk E stégjénél és én elmentem pihenni, mert a hason, térden kínlódástól kishíján kihánytam a reggelimet. Kipihenve visszaeveztem és kitisztítottam a stég kikötéshez való részét. Így használható a víz felől, ma reggel így ébredtem.

Lesétáltam a járón, beszálltam a csónakba és kikötöttem a szomszédban E stégje mellett. Kicsit komplikált, de működik. Visszaírt Lajos a favágó, hogy hétfőn egyeztetünk. Ja Elvira estére ott trónolt a megjavított hálója közepén, szóval kezd helyreállni  a világ rendje.

Az eleje a tegnapi blog hozzászólásokban olvasható, mert a hajóról írtam éjjel, ahol nem tudom szerkeszteni a blogot, csak a benti PC-n mint most. A lényeg, kidőlt a fa. Ez a látvány fogadott reggel 6 órakor a deckre kilépve.

Át kellett keljek rajta... olyasmi mint a fáramászás csak nagyjából vízszintesen. Küzdelmes volt a sűrűben és nem karmolásmentes ( a kiszáradt ágak törnek és szúrnak) de sikerült. Amennyire meg tudtam állapítani maga a stég kibírta, de a bejárat beszakadt.

Nem csoda, a robajból amit éjjel az ágyamban olvasgatva felfigyeltem, azonnal tudtam, hogy csak hiú remény volt, hogy lassan fog kidőlni a fa, sajnos ez a teher legalább két tonna lehet, nem csoda, hogy a stégbejáró megadta magát. A balra látható letakart 470-es remélhetőleg nem sérült, Amapola meg sértetlen....bár, lehet a járó korlátján Elvira ( aki nem olvasta korábban, ő a házőrző termetes keresztespókom) hálója azért megsérült, de ahogy őt ismerem holnapra kifoltozza.

Elkezdem gallyazni, hogy valamennyire képes legyek kijárni a hajóra amíg Engi Lajos favágóprofesszor (https://www.veszelyesfakivago.hu/)  megérkezik a csapatával és megszabadít a nagyjától.

9:00 Gallyazok. ( a fotót SP csinálta)

J meg ordít, hogy azonnal hagyjam abba, mert agyon fog vágni a fa. Végül kompromisszum, Csónakkal fogok kijárni a hajóra aludni az Ervin stégjéről.

Vihar volt pár napja éjjel. Ez az utca egy kidőlt fával amin túl sok borostyán volt. Ennyit arról, hogy a borostyán nem károsítja a fát amin élősködik.

A tűzoltók vágták ketté és rakták az útszélre, hogy lehessen közlekedni.

Sajnos a fakidőlés úgy látszik ragályos. Tegnap éféltájt (vagy inkább ma hajnalban) amikor mentem ki a hajóra aludni, meglepve észleltem, hogy lelógnak a parti fűzfa ágai a stégre, alig tudom tőlük megközelíteni a járót. Egy szál elemlámpa mellett nem sokat láttam, gondoltam letörhetett egy vastagabb ág. De reggel világosban szembesültem a szomorú ténnyel, az egész fa elkezdett rámdőlni.

Kis kézi láncfűrésszel levágtam ami a stégre lelógott és leszereltük J-vel a hintaágyat, hogy ne törje össze a fa, és küldtem Emailt a jegyzőnek, hogy intézkedjen a közterületen álló fa kivágása ügyében, mert balesetveszélyes és ha rázuhan a stégre anyagi kárt is okoz. Felhívtam telefonon a favágót is (aki a másik fát ennek a párját is kivágta, ami tavalyelőtt dőlt ki tőle 15 méterre, ezek egyidős testvérek lehettek, úgy tűnik nagyjából egyszerre járt le az életciklusuk),  mondta ezen a héten lehetetlen bármit vállalnia annyira tele van munkával, de délután kijön megnézni. Jött, megnézte, abban maradtunk legkorábban kedden tud jönni, és hát sajnos ez egy egynapos munka lesz darusautóval, darálógéppel több embernek, szóval nem két fillér, holnap adja az árajánlatot az önkormányzatnak. Sajnos addig rá fog dőlni a stégre a fa, ami egyrészt jó, mert könnyebb lesz feldarabolni, mert embernek felmászni rá istenkísértés, másrészt ha összedönti a stégemet akkor meg nagyon nem jó. Ami reményt nyújt, hogy nagyon lassan dől, reggel amikor levágtam a kis láncfűrésszel amit elértem a stégről el tudtam az ágak alatt járni, mostanra 20 cm-t már belógnak a fejmagasságom alá. Ha ez a tempó marad, szóval nem gyorsul, akkor egyrészt nem fog lezuhanni, csak rátámaszkodik a stégre... saccperkábé valamikor szombatra, és talán ettől megáll a dőlés, másrészt nem vágja agyon a stéget. Ha meg lezuhan akkor így jártam. Tenni nem tudok ellene semmit. J már balhézik, hogy semmiképp nem mehetek ki a hajóra ma aludni, mert naná, hogy pont akkor dől ki amikor kifelé ballagok éjjel és agyonvág, na majd valahogy kislisszolok amikor nem figyel.

Andi, J lánya a férjével Mikivel nyaralnak nálunk éppen, hozták a sütnivalójukat én meg alágyújtottam almafával, az állítólag különleges aromát ad a húsnak. 

180-250 °C közt sütöttem,

ez sütés közben készült,

 ez meg a kolbászokról és a sajtról még előtte,

Bagózni csak a házon kívül és csak leeben!

Nem vagyunk túl gyakorlottak a nyíltlángon való sütögetésben, de kifogástalan lett a kaja.

.

Említettem a járó korlátján vadászó keresztespókot, akinek akkor még nem volt neve, de úgy döntöttem, hogy ő Elvira. 

Éjszaka amikor mentem ki a hajóra aludni megörökítettem. (pirossal bekarikázva)

Ez egy közelkép a mestermű hálója közepén őrködő Elvira/Arakhné keresztespókról.

Elég nehéz volt elkapni a sötétben vakuval olyan szögből, hogy a háló látszódjon.

Kizárólag éjszaka vadászik, reggel hatkor amikor jöttem kifelé a hajóról már nem volt a hálójában, de biztos vagyok benne, hogy este megint ott lesz. Ha a szél netán napközben széttépi a hálóját újraszövi. ÉN csodálom.

Tegnap itt volt látogatóban a Tilos rádiós csapat. Két kenuval + egy autóval + két biciklivel érkeztek tizenegyen, plusz egy kutya és egy 8 év körüli tüneményes kislány. Jólesett, hogy bár  már 11 éve nem vagyok a műsor rendszeres hallgatója amióta kiköltöztem az adáskörzetből, és amióta eloperálták a hangszálamat betelefonálni se igazán tudok, de mégse felejtettek el. Elbeszélgettünk.. bár igazából csak suttogni tudok, ezért kerülök minden társaságot, de mégis többnyire engem hallgattak. Amikor menni készültek keresni kellett a kutyát és a kislányt aki eltűnt a hajóban, mert nagyon tetszett neki, mondtam a kutyát vihetik, de a gyereket nem bánnám ha itt hagynák, mert az összesen négy gyerekünk közül a legkisebb is már 36 éves, jó lenne ha megint lenne egy ilyen csöppség  a háznál... de sajnos elvitték.

Visszatért a hőség, szerencsére nincs semmi olyan munka odakint amit muszáj lenne csinálni. Ma vége az olimpiának, elég is volt belőle. A magam részéről maximálisan elégedett vagyok a sportolóink teljesítményével. A fanyalgókat nem értem, a többiek is győzni mentek oda. Sajnálom, hogy az öttusában most volt utoljára lovaglás, az indok ugye, hogy a lóidomítás állatkínzásnak lett kikiáltva állatvédőék által. Magam is állatvédőnek tartom magam, bár a lovakhoz nem értek, de szerintem ez valahol álságos. Igazából ló csak azért létezik még mert tenyésztették, és csak azért, hogy dolgozzon az embernek. Ahhoz képest amit valaha a bányában dolgoztak, a sportlovaknak arany életük van. 1984-ben ott voltam Szilvásváradon a négyes fogatok világbajnokságán, én állítom, hogy a lovak legalább annyira aktív résztvevői voltak mint az emberek. Ami viszont valóban elgondolkodtató, egy versenyző ha "rossz" lovat húz a sorsoláson, sok év munkája veszhet kárba. Ez megtörtént már magyar öttusázóval is, hogy végigrombolta az akadálypályát így lovasát "kicsengették" és kiesett a versenyből, most is volt rá példa, pont egy korábbi világbajnok esett ki emiatt tegnap. Szóval a verseny nem válhat szerencsejátékká. Persze borul a sztori, ami ugye arról szólt, (idézem a Wikipediából) Egy katonai futár fontos küldetésre indul, egy levelet kell eljuttatnia a folyó túloldalán elhelyezkedő szövetségeseknek. Lovon indul útnak, de az ellenség felfedezi, ezért karddal majd pisztollyal kell utat vágnia a harcmezőn. A lovát az ellenség kilövi, ezért úszva kel át a folyón végül futva juttatja el az üzenetet a címzettnek. De ezt már korábban összekuszálták, mert a célbalövést belekeverték a futásba, gondolom a biatlont véve példának, most meg a lovaglás helyett lesz valami amit akadályversenynek neveznek e pillanatban, de még nem lehet tudni valójában mi lesz az. A lényeg a látványosság, mert ma már minden arról szól, hogy hogy lehet a TV-n a reklámokat eladni mellette. Ha csak ez számít, lehetne sörivás és célbapisálás is időre. Szóval én sajnálom a lovakat. Nem azért, mert a botrány úgy indult, hogy valaki mérgében rácsapott egy ló seggére, mert az azt meg se érezte, hanem hogy emiatt kevesebben lesznek. 

Hónapok óta társam egy kaszáspók. Előrebocsájtom, szeretem a pókokat, Arakhné legendája óta elbűvöl a tevékenységük. Ez, mint az alábbi kép mutatja itt lakik a PC monitorja mellett

mutatom közelről

hálóját a tapétázott fal, a monitor, a lámpa vezetéke és egyéb tereptárgyak közé kifeszítve, és szorgalmasan fogja a muslincákat, szúnyogokat, amiket a fény idecsal amikor irkálok a PC-n. Elvagyunk kettesben, a múltkor  a porronggyal lecsaptam egy aprócska legyet, pont belezúgott a pókhálóba, azonnal megkötözte. Nem tudom mit csinált vele, de másnapra nem volt ott a légy. A stégről a hajóra vezető járó korlátján is van egy, az odaszűrődő utcai lámpák fényére röpködő szárnyas rovarokra vadászó jó nagy keresztes pók, azt se bántom, igyekszem  úgy közlekedni, hogy ne szaggassam le a hálóját. De az "esernyő" ( a műhely-kocsibeálló) alatt partvissal közlekedem, mert az azért túlzás, hogy a hajamat, képemet állandóan összepókhálózzák, azért mindennek van határa.

Az történt, hogy rákaptam az olimpiára. Talán már mondtam, hogy igazából nem vagyok sportközvetítésrajongó, de most a küzdelem megragadott. Na nem mindegyik, persze elsősorban amiben magyar érdekeltség is van, meg amiben látom a feszültséget, a küzdelmet, szóval magát a SPORTOT. Nem mind ilyen. Például a teakwondo halál unalmas. A Wikipedia szerint a japán karatéhoz hasonló, kézzel-lábbal való koreai küzdősport, ehhez képest baromi unalmas, egysíkú, monoton, fantáziátlan lábbal való vívás. Amint kézkontaktusba kerülnek, a bíró azonnal leállítja és szétválasztja őket. 

Ma reggel végignéztem amint a Szajnában úsznak 10km-t a lányok. Nagyon izgalmas volt, különösen, hogy a 19 éves Fábián Bettina élete első olimpiáján ötödik lett, nem mellékesen többszörös világ-, Európa-, olimpiai bajnokokat, érmeseket maga mögé utasítva. REMEK! A közvetítések kommentátoraival viszont továbbra is bajom van. Olasz Annának megvan a mentsége, mert először csinálja, de a férfi társa (nevét nem tudom) nyilván tapasztaltabb, gondolhatna rá, hogy a nézőt az érdekli kik azok akiket lát, és főleg, hogy  HOGY NÉZNEK KI?! Mert nyilván kevesen voltak akik megengedhették maguknak, hogy elejétől nézzék a több mint két órás futamot és elcsípjék azt az EGYETEN félmondatot, amiben említették, hogy a Bettina piros sapkában úszik. Miközben a képen mutatja a kamera, beszélnek róla, de NEM MONDJÁK, hogy  "na ő az ott a piros sapkában, a második csoport harmadik helyén küzd éppen". Totál fogalmatlanok arról ami a nézőt érdekli, miközben megtudom, hogy átlagban milyen mély a Szajna. Nem értik, hogy nekik nem az a dolguk, hogy ott jól elbeszélgessenek és jól érezzék magukat, hanem hogy minden szavukkal a nézőket informálják arról ami TÖRTÉNIK. Szegény Szepesi ha élne kipofozná a rangidőst a stúdióból.

Mondjuk a tegnapi, kajak-kenu azért ebből a szempontból jobb volt. Pláne, hogy minden magyar továbbjutott. Kevesebben egyből középdöntőbe, a többiek meg a reményfutamokba, amiből mindnyájan továbbjutottak, és mivel van egy nap pihenőjük, nincs jelentősége a fáradtság szempontjából, sőt legalább edzettek egy harcszerűt, akár még jót is tett.

Gyönyörű volt Vadnai Jonatán negyedik helye vitorlázásban, remek rajtokat produkált és taktikusan versenyzett, ott van  a világ élvonalában egyetlen olyan ország képviselőjeként aminek nincs tengere, és hát elég szegényes a merítési bázis amiből kikerül az utánpótlás. Érdi Mari 14. helye természetesen csalódás az elvárásokhoz képest, de tapasztalatból tudom milyen rettenetes az amikor az ember gerince bekattan a 4-es, 5-ös csigolya környékén, nemhogy hajót kiülni, de még cipőt befűzni is beszarás, szóval EHHEZ képest ABBAN a mezőnyben egyáltalában nem szégyenletes szereplés... pechje volt.

Ennyit a sportról és az olimpiáról.

Nézzük mi van mindeközben a nyuggerekel! Pár napja Sári Pista

meghívta a csapatot egy alkonytúrára

 a Kerekzátony sziget körül. Egy kicsit pezsgőztünk is közben élvezve a felelőtlen, gondtalan  ̶i̶f̶j̶ú̶k̶o̶r̶t̶  öregkort.

aki ki nem maradhat.

Na tegnap este ismét mentünk, egy nagyobb csapattal, két csónakkal.

Az orrtőke alatt csacsog  a víz, 

előttünk a szabadság

amihez hasonló jókat mindenkinek kívánok!

Azért persze nem fenékig tejfel az élet, miután az uralkodó szélirány a túlpart felől fúj, ez a gyalázatos ottlakókat arra csábítja, hogy mindent amit kiirtanak a vízből ( ami amúgy szigorúan tilos), hogy tudjanak horgászni, bedobáljanak a folyóba ami persze áthordja hozzánk leebe. Úgyhogy ganézhatom ki a stég környékét, azt hiszem ez lesz a hétvégi programom.

Ezek a sulymok se itt nőttek, mindnek hiányzik a gyökere, leszaggatták, lekaszálták őket, aztán hagyták elúszni.

Nem vagyok lelkes sportközvetítés néző. Ez alól még az olimpia se kivétel. Odafigyelek... úgy félfüllel, de alapvetően nem gondolom a nemzeti büszkeségem (van egyáltalán olyanom??) alapvetésnek az aranyéremszámolgatást. E vonatkozásban Pottyondi Edinával értek egyet: „Döbbenetes, hogy milyen agresszíven követeli az ország az aranyakat. Mintha járna, mintha a tévénézés jól megérdemelt jutalma lenne..... az ezüst vereség, a bronz csalódás, a negyedik helytől lefelé már csak lemondó sóhaj.... a magyar nézők számára az aranyéremnél kevésbé előkelő eredmény már szinte kevésnek is számít. Amilyen könnyen belenyugodott a magyar ember abba, hogy a fizetések, az egészségügy vagy az oktatás az első ötvenben sincs, olyan öntudatosan hisztizik az olimpiai elsőségért...".

De tegnap valahogy rácuppantam a képernyőre. És nem bántam meg, lehet ma is tévézni fogok. Először is nem tudtam arrébb kattintani a női íjászatról. Először két koreai lányka lőtt a helyezésért. Sajnos a közvetítés... nem szállnék bele az általános közhangulatkeltésbe a kommentátorokkal kapcsolatban, mely leegyszerűsítve kimerül a gyalázásban, Knézy Jenővel, Vitray Tamással, Szepesi Györggyel való méltatlan összehasonlítgatásban, de lehetne "felhasználóbarátabb". Mert gyanítom a nézők többsége nem íjászatszakértő. Tehát sokminden olyan dolgot tudni szeretne, ami egy expertnek egyértelmű. Például, hogy milyen messzire lövöldöznek ezek a filigrán koreai babák (tényleg ennivalóak, patyolat ruhácskájukban kackiás kalapkájukban, koncentrált szigorú arcocskájukkal). Mert a képernyőn csak az látszik, hogy kihúzzák az íjat, néhány másodpercig koncentrálnak, aztán elengedik és rezzenéstelen arccal nyugtázzák a bemondott eredményt, miközben vált a kép és mutatja totálban a céltáblát a becsapódó nyílvesszővel. De az ember oldalát az furkálja (legalábbis az enyémet, "jó-jó, de milyen messze van az a céltábla?" Mert nagynéha mutatnak nagytotált  a levegőből, és bizony nézők hosszú sora üli végig a lelátót az Invalidusok sétánya két oldalán (most nézem a Google Eathön, hova rakták a lámpaoszlopokat??). De NEM MONDJÁK, pedig kifúrja az oldalamat a kérdés. Na szerencsére nekem Google a barátom, hát többnyire megtudom amire kíváncsi vagyok. Szóval 70 méterről lőnek egy 1,22 m átmérőjű céltáblára, aminek a közepén a tízes kör átmérője mindössze 12,2 cm, a 9-es 24,4, a 8-as 36,6, a 7-es 48,8. Tovább részletezni felesleges, mert 7-esnél rosszabbat nem lőtt senki, azt is talán csak kétszer és nagyon rossznak számított, mert a háromlövéses sorozatok körátlaga 27-28 közt mozgott, de az alatt az idő alatt amíg néztem, kétszer is előfordult 30-as eredmény, azaz három tízes egymás után. Kétszer volt, hogy valamelyikük  a tábla közepébe, tehát a tízesen belüli, mindössze 61 mm átmérőjű köröcskének PONT a közepébe talált. ELKÉPESZTŐ! Ja, és mindeközben lobognak a lelátó tején a zászlók, szóval fúj a szél, az ellövéstől a célba csapódásig meg eltelik legalább fél másodperc! Végülis a két koreai lány szerzi meg az arany és ezüstérmet, hatalmas sikernek számít, hogy egy francia versenyző elcsípi a bronzot, ezzel letúrva a dobogóról a koreai Jeon-t. Mert ha nem sikerül megvernie akkor hármas koreai győzelem lett volna, aranyérmes Lim, ezüst Nam, így harmadik egy hosszú név Barbelin. Én mind a három koreait pontosan egyformának néztem, nem tudtam őket egymástól megkülönböztetni, bevallom az elején amikor elkezdtem nézni, azt hittem mindig ugyanaz lő. Csak egy idő után tűnt fel, hogy nem egyforma színű a pólójuk.

A másik ami felragasztott a képernyőre, az országúti kerékpározás. Már a francia táj, a végén Párizzsal is lenyűgöző, de a verseny hangulatának én nem tudtam nem rabjául esni. Eleve az egy őrület (legalábbis nekem nem bicikliversenynézőnek), hogy emberek képesek 273 km-t biciklizni versenytempóban egyvégtében. Aztán amikor már "csak" 70valahány km van hátra a célig akkor a kommentátorok megjegyzik, hogy "hát lassan elkezdődik a verseny hajrája", és TÉNYLEG elkezdődnek a "szökések", a mezőnytől való elszakadást kezdik egyesek, akinek a neve számomra teljesen ismeretlen, de ők a bennfentesek gőgjével emlegetik őket (na ez persze az én szégyenem nem az övéké), részletezik az intimitásokat... de ez engem egyáltalán nem érdekel, viszont magával ragad az az elszántság amivel ezek  a gladiátorok tekerik a pedált.  A "végén" ... szóval az utolsó olyan 50 km-en már Párizs belvárosában nyomják a köröket dombnak fel, dombról le. És nemcsak aszfalton, hanem hepehupás macskakövön is! Mindezt 40-60 km/h sebességgel, de lejtőn lefelé biztos többel is. És tombol a pálya mellett Franciaország lakosainak tizede, Párizsnak meg a negyede. És a drámák! Amikor valakinek leesik a lánca, defektet kap, biciklit, vagy csak defektes kereket kell cserélnie. Amitől az embernek minden haja szála az égnek áll, a fantasztikusan versenyző, a cél előtt magabiztosan vezető Remco Evenepoel (Belgium) kerékpárjának első kereke kitörik a cél előtt néhányszáz méterrel!! És SEHOL a szervizautó a tartalék biciklikkel! Látszik az őrjöngés a versenyzőn, ahogy félredobja a bringáját és kétségbeesetten tekintget hátra és integet. De szerencsére csak 15-20 másodperc, már rakják is alá az új gépet és lejtőnek felfelé betolja egy segítő sebességbe... ÉS  GYŐZ, 6:19.34 időeredménnyel. A második Valentin Madouas (Franciaország) +1:11-el, harmadik Christophe Laporte (Franciaország) +1:16, na itt már csak 5 század másodperc különbség volt, de az igazi szenzáció, amitől majd eldőltem, negyedik a magyar Valter Attila, a harmadikkal megegyező időeredménnyel, mindössze célfotóval eldöntve!! Az a magyar akiről gyakorlatilag az egész verseny során kép egyáltalán, de hang is csak alig esett. Miután ez egy olyan verseny, ahol nincs rádiókapcsolat a versenyzők és külső segítőik közt, senki nem tudja igazán a mezőnyhöz képest hogy áll, így a kommentátorok se tudták végig, hogy merre is teker a magyar a mezőnyben. Én most azt mondom, hogy sportszakmailag ez az eredmény jelentősebb akár az aranyérmeknél is amit magyar az olinmpián eddig elért és ezután elérhet. (na jó kicsit nagyképű megállapítás, pláne azután, hogy előrebocsátottam tökhülye vagyok a versenykerékpározáshoz, de én a felfokozott érzéseim alapján ítélek....ezek a palik majd hat és fél órát tekertek mint a gép egyfolytában... aztán utána nem estek össze, hanem a bringáikat a kerítésnek támasztva békésen ölelkeztek, beszélgettek). Csak magamat ismétlem, ELKÉPESZTŐ.

Majd írok még az elmúlt napokról, de most az olimpia kiütötte a mesélőkémet.

Na szóval, ez a "húzódzkodó".

A gyakorlat a következő. Ülök alatta a fotelban, lábam a földön, és felnyúlva, felhúzom magam, ahányszor aránylag nem nagy megerőltetéssel megy. A nehezített változat, fotelban ülve, lábak sarokkal az asztalon és így húzódzkodom. Siralmas. Ment mondjuk  hatszor. Persze erőltethettem volna, ment volna többször is, de nem ez a cél. Továbbá ez a 80 éves testem már messze nem az mint a 16 éves volt. Az egy kis izomlázzal.... bármit. Ez meg válaszolhat akár sérüléssel is egy határokig történő terhelésre. ERRE már nem igaz az, hogy "ami nem öl meg az megerősít".  Szóval vigyázok. De fogom csinálni. Ezt akkor határoztam el, amikor láttam, hogy a nálam mindössze 10 évvel idősebb apósomnak annyi ereje sincs már, hogy az ágyban felüljön a kapaszkodóval. Ő akkor volt 88 éves. Persze sose lehet tudni mit hoz az élet. De ami rajtam múlik, azon ne múljon!

Csodás az idő! Reggel 6-kor keltem, és  FÁZTAM! Végre nincs az a baromi hőség. Most tréningnadrágban s flanel ingben ülök a PC előtt.

Kutyasétáltatás után még egy kicsit kiültem reggeli előtt a stégre a hintaszékbe. A nap legszebb percei.

Igazából én már nem is vágyom semmi másra, csakhogy minden nap ugyanilyen legyen. Mondjuk, hogy PONT ugyanilyen arra azért mégsem. A délelőttöt eredménytelen kísérletezéssel töltöttem, hogy felvegyem a kapcsolatot a MOHU-val. Végül ezzel az Emaillel zártam  a kalandot:

"Kedves Cím!