9:05 Visszajött a tél. Reggel 6 órakor amikor ébredtem a hajón, a külső hűmérő -9,9 °C-t, a belső -2,2 °C-t mutatott (ilyen hideget még soha nem mértem bent a szalonban ahol alszom). A hajó körül összefüggő a jég, de ahogy nézem a 14 napos előrejelzést ezzel ki is fújt a tél, holnaptól már meleg lesz. Eddig nem vettem elő a télikabátot, csak eggyel több thermót vetem a flanel kabát alá,  és most már nem is fogom elővenni. Az "igazi" téli tüzelőhöz is csak egy hete nyúltam hozzá, addig kitartott ősz óta az utcán kidőlt fűzfa, amit nagy fáradsággal aprítottam kályhaajtó méretre és hordtam be még ősszel. De ezek szerint megérte a fáradságot. Most nekilátok az emlékblog folytatásnak, ha összejön egy adag, este frissítem ezt az oldalt.

21:47

Emlékezetblog hatodik fejezet. Gyerekkor harmadik rész.

Ahogy vége lett a 0-4 éves kornak, a nemek klikkesedtek. Mi a Csete Bandival ketten voltunk, a lányok valahogy többen. Az Üteg utca 51-ben lakott a Schindler néni az unokájával Csimpivel és emlékeimből feldereng még egy Vona Margit, meg egy Babi, akinek a Béke út 4 sz. alatti kocsma mellett lévő házuk udvarán oxigén palackok álltak ( akkoriban a lánghegesztést helyben, nyomásálló tartályban karbidból fejlesztett acetilénnel és palackos oxigénnel végezték), ezért ő volt nekem az  "opszigénes (SIC) Babi". Néha kompániát alkottak és amint megláttak minket fiúkat, sugdolódzni és nevetgélni, meg mutogatni kezdtek, ami eleve idegesítő volt, de amikor még hangosan gúnyolódni,  csúfolódni kezdtek, az végképp nem volt elviselhető, ez olykor verekedést generált. Egyszer a Csimpi, akit a nagyanyja számtalanszor elfenekelt, mert a düledező léckerítésen keresztül állandóan átmászott hozzánk amikor az erőviszonyok épp kiegyenlítettek voltak és béke volt, de aztán valamiért megsértődött és visszamászott a kerítés tetejére, ahol már biztonságban érezte megát és onnan szórta a gúnyos megjegyzéseket. Mérgemben felkaptam egy KT szabadvezetéki szigetelőt  (technikumi emlékeim szerint ez volt a jele a fa oszlopba csavarható, nehéz kampós vas által tartott porcelánszigetelőnek) a vassal együtt

 és olyan sikeresen dobtam vele fejbe, hogy egyből lefordult a kerítésről. Némi balhé lett belőle, mert állítólag "betört" a feje, azt hiszem ez volt Csimpiről az utolsó emlékem.

Bandival állandóan "bunkert" építettünk, ami azt jelentette, hogy hatalmas (mármint nekünk hatalmas)  gödröket ástunk a gazos udvaron, akkorát amiben elfértünk, befedtük napraforgószárral, meg amihez még hozzáfértünk, szóval olyan fiús dolgokkal voltunk elfoglalva, amiből persze általában kihagytuk  a lányokat. Sajnos apám ahányszor este hazajött, a gödröt azonnal betemette a legkézenfekvőbb dologgal, háztartási szeméttel, majd földdel, mert félt, hogy valaki beleesik és kitöri a lábát. De a következő nap ástunk másikat. Ez sokáig eltartott. Az utcai közlekedés akkoriban még nem volt olyan veszedelmes dolog mint manapság. Autóforgalom alig volt a Frangepán utca "kocsis" utca volt, végig a Béke úttól a Tatai útig lovas kocsi "garázsok" voltak, hosszú udvar, egyik oldalon istállókkal, a másik oldalon nyitott színnel a lovaskocsiknak, meg melegedő a kocsisoknak. Az utca meg un. "makadám" út volt, amit nyaranta fáradt olaj permetezéssel "portalanítottak", ami mai szemel elképesztő környezetszennyezés, akkoriban csak azért volt szörnyű, mert rajta szaladgálva, gyakran mezétláb, szörnyű amit behordtunk a lakásba a talpunkon.  Aszfalt még nem létezett, ahol szilárd burkolat volt az is flaszterkő. Szóval nem kellett nagyon félteni minket, hogy ha kimegyünk elüt egy autó. A mozgási területünk a Fáy utcán túl a Rákos patakig terjedt. A Vasas pálya még nem volt ott, elődje az Építők pálya volt, anyám még úgy hívta "Mackensen" pálya, nem tudom miért. Mindenesetre  legfontosabb volt, hogy mélyebben feküdt az utca szintnél (azt hiszem csak akkor töltötték fel, amikor a Vasas odaköltözött), szóval télen, amikor hó volt (akkoriban minden télen), egy jó hosszú lejtőn lehetett szánkózni a Béke út felől a mélybe. Nekem nem volt ugyan drága ródlim, de apám minden ősszel csinált egy szánkót deszkából amit tavasszal felvágott tüzelőnek. A Rákos patak partjára kihordtak mindenféle építési törmeléket, szemetet, ami sokkal környezet-barátabb és kulturáltabb volt mint a mai szemetek, mert műanyag nem létezett, a háztartás csak bio szemetet  állított elő és mindenki szegény volt, tehát ami ehető volt nem ment a szemétbe, ami éghető volt az vagy papír, vagy fa, azt mindenki gyűjtötte és eltüzelte, mert a tüzelő drága kincs. Viszont a közös szenespince, a napi tűzifa aprítás összehozta e ház lakóit, sokkal jobb volt a közösségi magatartás. Mi gyerekek odafigyeltünk mit hordanak ki a patakpartra és ha volt valami használható azt használtuk is. Például emlékszem egy remek anyagra, valami puha kőzet volt, amit remekül lehetett csiszolni, faragni, na azt hazahordtam az utolsó szemig. A felnőttek néha számunkra teljesen érthetetlen módon viselkedtek, például mint említettem aszfalt nem volt, a kevés szilárd járda mágnesként vonzott minket a "csapágyas" rollereinkkel, szemben laktak a "Paschék", akik előtt cementlapokkal burkolt járda volt (építőanyaggal kereskedtek) na amikor azon elkezdtünk le-föl  nyargalászni és csattogni a vaskerekeinkkel a lapok illesztésein, az hamar kiváltotta az ottlakók kiabálását, de ezt beterveztük amikor hozzákezdtünk. Hasonló módon amikor focilabdákat rugdaltunk a Bandiék kapualjában a falnak, mindig kijött az öreg Schatz bácsi kiabálni.

Akkoriban még "bio" volt minden, az utcaseprő, ami akkor még létező foglalkozás volt a japánerével 

 (forrás https://altmarius.ning.com/profiles/blogs/budapest-tisztasaga-125-eve-takaritjak-rendszeresen-a-varost)

a szertepotyogtatott lószart a Frangepán utca és a Béke út sarkán púpozta fel (régóta már lámpás kereszteződés) a bolgárkertészet sarkán. Mert a mai Fái-Béke-Frangepán- Csizma utcák ( akkor a Csizma utca még nem létezett) határolta négyszög egy nagy lapos mélyedés volt (egyszer egy kölcsönbiciklivel vagy tíz lépcsőfokot mentem lefelé, kivételesen nem törve össze magam, ami kész csoda volt), benne a Marci Bácsi és Anna néni kertészete üvegházakkal és szabadtéri ágyásokkal. A kertész a trágyát kezelte a szakma szabályai szerint, és felhasználta. A lovak zabot és szénát ettek, szóval ahogy mondom minden bio, és hulladék, pláne veszélyes  (kivéve a bombákat amiket apám odahordott) semmi. A fenti képen látható még a főútvonalak jellegzetes burkolata a flaszterkő és az a fajta négykerekű kézikocsi amin a szállítások nagyrésze a lovaskocsik mellett úgy nagyjából az ötvenes évek közepéig lezajlott. Lovaskocsi hozta a TÜKER-ből a téli tüzelőt, szállította el a szemetet (forrás ua. mint fent)

Úgy nagyjából  a '60-as években tűntek el a lovak az utcákról. A házban lakott egy kocsis, Rinn Lajos, valamikori lófogatos nagyvállalkozó, akinek az utcában volt a telephelye, de az államosítás után örült ha kocsis lehetett a saját volt cégénél, belőle némi átképzés után teherautó sofőr lett. Nem élt sokáig, én már csak a fiára emlékszem a Lalira, egy korábbi képen amin anyámmal a házmesterlakás lépcsőjén látható egy másik "nagyfiúval" az Újvári  Sanyival, ők volta a példaképeim, de a több mint 10 év korkülönbség barátkozást nem tett lehetővé. '56-ban mindketten disszidáltak,  egyikük már egyetemista volt, a Szabadeurópában még üzentek, hogy jól vannak, de többet nem hallottunk róluk.

A másik lófogatos a jeges volt (forrás https://www.ilyenisvoltbudapest.hu/egyeb-erdekes-kepek/retro/item/1957-a-lovasjeges)

nagyon nagy úr volt (akárcsak a TÜKERES széntrógerek, akiknek mindig csalt  a mérlege, ez azóta se változott, aki mázsára veszi a tűzifát ma is ugyanúgy átvágják, ha másképp nem, akkor vizet vesz fa árban), ha elkezdett ordítani, hogy "JEGEEEES" , rohantunka vödörrel, hogy 2 Ft-ért vegyünk egy fél tábla jeget az apám által készített, régi katonaköpenyekkel hőszigetelt, horganylemezzel bélelt "hűtőszekrénybe". Amikor már teherautó járt a jéggyárból, ami szintén nem volt messze a Jász utcában, "Snubi"-nak hívták a nagypofájú jegest, működése pontosan jelezte az azóta is működő magyaros mentalitást, miszerint mindenki azzal a kis hatalmával él vissza amije van. Egy bácsikát aki elégedetlenkedett, hogy nem igazságosan vágta szét a kampós szerszámával a táblajeget így igazított el dölyfösen "Menjen maga bácsika lábujjhegyen az anyja πcsájába!"  és a bácsika megszégyenülve eltipegett, miközben a jégért sorbanállók meg alázatosan kuncogtak a "tréfán".

Szóltam az iskoláslétbe való sanyarú beilleszkedésemről, vagy inkább arról, hogy nem voltam rá igazán képes. Sokat bántottak és ha most erre a régi képre nézek

egy olyan kisfiút látok akire minden angyalföldi csibész zsigerből úgy néz mint potenciális, könnyedén megalázhatóra. Kicsit kancsal voltam, erre azt mondták, hogy "később kinövi" és ez így is volt, viszont akkoriban keveset foglalkoztak ezzel, így nem vették észre, hogy "egy szemmel nézek". Normális esetben az ember mindkét szemét használja, ezt onnan lehet tudni, hogy ha a tenyerét az orra vonalába állítja és becsukja felváltva a szemeit, akkor minden esetben "ugrik" a kép. Nekem nem. Csak a bal szememnél van így a jobb szememnél semmi. Az agyam minkét szemem által letapogatott képet a bal szememre szuperponál, mert a jobb szememre tompalátó vagyok. Ezért például automatikusan bal szemmel célzok puskával, mint a balkezesek. Ez állítólag kisgyerek korban javítható az egészséges szem letakarásával kényszerítve a tompalátó szemet, illetve a mögötte lévő agyi állományt működésre, nálam nem működött. Valószínűleg későn kezdték, már olvasni tudtam és állandóan levettem a szemüveget, mert a rossz jobbszememmel nem tudtam elolvasni  a könyveket. De gyerekkoromban szemüveges voltam emiatt, ami a gyerekközösségben megintcsak támadást és megaláztatást iniciált.

Alighanem ez fordított az olvasás irányába. Amint megismertem a betűket rávetettem magam a könyvekre. Anyám jó könyveket vásárolt, de saját "könyvtárat" nem engedélyezett, mint korábban már írtam róla, minden Karácsony előtt eladta a könyveimet, mert "azokat már kiolvastad". 

Valamikor az '50-es évek közepén nagy szomorúságunkra megszüntették a bolgárkertészetet és a helyén három épületet épített a 43-as építőipari vállalat, munkásszállás céljára. Ez az első ötéves terv időszaka volt, amikor a szocialista nagyipar rengeteg munkaerőt szívott fel vidékről, akiknek valahol lakniuk kellett, szóval ha valaki azt gondolja, hogy csak most épülnek majd munkásszállók a filippinóknak, nos ezisvótmá, mint az eggyel ezt megelőző bolsevizmusban, csak azóta azokból "igazi" szállodák lettek, nem lehet visszacsinálni (most megnéztem az intelligens Budapest térképen, a Frangepán utcaiból Kodolányi egyetem). Egy a Frangepán utcai, egy a Béke úti, egy meg a Fái utcai oldalán a területnek. A talajvíz miatt komoly szikkasztásba kezdtek, rengeteg csövet vertek le körbe a területen, melyek két gyűjtőrendszerhez csatlakoztak, amikből a terület átellenes sarkaira telepített nagy, dieselmotoros szivattyúk éjjel-nappal szívták a talajvizet a közcsatornába. Erről még szólok. Mi gyerekek imádtunk az építkezés területén játszani, ami persze tilos volt. de ettől még mindig ott lógtunk, különösen amikor már vége volt a munkaidőnek, mert akkor már csak az egyetlen éjjeliőrtől kellett tartani, ami elenyésző veszélyt jelentett. Napközben néha a melósok gorombáskodtak, valahogy ezek a vidéki emberek többnyire ellenségesek voltak, vaskos tréfáik voltak, mindezt nem azért, mert féltettek minket a balesettől, hanem csak úgy zsigerből, például nagy fejtörést okozott nekem miért arat nagy kacagást körükben az a hangos megjegyzés (alighanem nem is igazán nekem szólt hanem a többieknek), hogy " na gyerek, kiverted már??"... fogalmam se volt akkor hogy miről van szó. Szóval hozzászoktunk a lopakodáshoz és a meneküléshez, ezért volt számomra szokatlan, amikor faragtam egy csónakot ( MINDIG hajót faragtam ha találtam egy fadarabot) és a szivattyúház mögötti medencében úsztattam és azon spekuláltam, hogy ha az egyik végén beeresztem a vastag csőbe, akkor kijön e a másik végén, vagy a hatalmas, egylépcsős centrifugál szivattyú csinál vele valamit. De féltem megpróbálni valamiféle retorziótól tartva, különösen amikor megjelent egy munkásruhás gumicsizmás melós és odajött hozzám. Nemvárt módon nem kezdett el hajkurászni, pláne fenyegetni, hanem barátságosan megkérdezte mivel foglalkozom éppen. Én meg elmondtam neki, ő meg nagy meglepetésemre mondta, hogy nyugodtan próbáljam ki. És a hegyes végűre faragott deszkadarabka simán kijött a nyomóág másik végén. Beszélgetni kezdtünk, elmeséltem, hogy itt lakunk szemben és hogy ki vagyok, ő meg mondta, hogy ő a szivattyúkezelő, és valahogy EZ a melós valami egészen más volt mint a többiek. Később átjött a másik szivattyúház kezelője és tovább beszélgettünk, mondták ha leállt napközben az építkezés nyugodta jöhetek máskor is, szóval összebarátkoztunk. Aztán az első akivel összetalálkoztam megkérdezte átjöhet e hozzánk a ceglédi kannával ivóvízért, mert hét végén náluk zárva volt ahonnan lehetett volna vinni és kifogytak, így mutattam be új barátomat anyámnak. Csak később tudtam meg miért volt ez a két ember olyan nagyon más mint a többi melós. Időnként élelmiszer csomagok érkeztek hozzánk ismeretlenektől, amiket anyám elrakott, és amikor este nyugalom volt az én barátom eljött érte és elvitte. Nos ez az ember egy igazi gróf volt, a másik meg egy báró Zalából, akik a csomagokat meg nagy titokban hozták a régi "elnyomott" cselédeik voltak, akik valahogy nem felejtették el őket.

1959, kivételesen van évszám a kép hátulján,

balra lent a légópince páncélablaka, ami mögött '56-ban dekkoltunk, felette a mosókonyha szárítójának szellőző,  ablaka, a hátam mögött a konyhánk ablaka, attól jobbra a házmesterlakás bejárati ajtaja, utána a spejzablakunk, majd a lépcsőházi bejárat az emeletre, majd az első földszinti lakás ablaka és a kapualj az utcai bejárattal ahonnan anno a kötéltekerő targonca indult. Felette a "gang" az Újváriék ajtajával, mellette a konyhaablakuk.

Apropó, első lakás a földszinten. Mint említettem korábban a háború előtt és alatt az egész földszint és a pince egy nagy asztalos üzem volt, ez megszűnt, a pincében a talajvíz szivattyúval anyám kínlódott, a nagy földszinti helyiségben meg rongyraktár volt, valami rongybegyújtő nemzeti vállalat (akkoriban is minden nemzeti volt) halmozta fel a textilneműt. Mi gyerekek persze különféle betört ablakokon bejártunk és időnként egészen elképesztő szerelésekben bukkantunk fel, például abban az időkben az ipari tanulóknak egyenruhájuk volt, hát nekem volt ahhoz tartozó kabátom és tányérsapkám, sőt rendőr kabátom is... amíg apám el nem kobozta. Na ezt a raktárat valamikor 1956 nyarán megszűntették és helyette az emeleti lakások raszterével azonos beosztású lakásokká alakították, a lépcsőház melletti WC-mosdó rész ezáltal funkcióját vesztette. Az így felszabadult helyiséget mi megigényeltük a házkezelőségtől és a házmesterlakás szobájából egy ajtót nyitva, az eredeti, lépcsőházi ajtót meg befalazva lett nekem egy saját szobám.

Szerencse volt valakiknek, akiknek a lakásokat már kiutalta a KIK, ami nem tudom pontosan minek a rövidítése, de az IKV azaz Ingatlan Kezelő Vállalt elődje volt, hogy a forradalomkor ezek a lakások még nem voltak beköltözhetők, mert akkoriban biztos elfoglalták volna más valakik. Mert elég... mondjuk úgy szabálytalan világ volt akkor egy ideig és nem minden úgy volt éppen ahogy mostanában az arra magukat feljogosítva érzők mesélik.

Ami igaz, mindenki várta a rendszer bukását. Én például nagyon el akartam menni  harcolni a barikádokra, de hát épp csak elmúltam 11 éves, szerencsére nem engedtek. Még vagonokat fosztogatni se engedtek, pedig Angyalföld szorgos munkásnépe nagyjából egységesen vonult ki a Rákosrendező pályaudvaron várakozó vagonokat feltörni és kirámolni.  Merthogy a hazafias cselekedet magyarázata az volt, hogy ezeket mind a Szovjetunióba viszik, szóval lopják kifelé az országból, tehát a vagonfosztogatásnak súlyos erkölcsi alapja van. Mi jól jártunk, mert mire az öregeim kimentek, már csak alma meg krumpli volt a zsákmány, más mindent elhordtak a szemfülesek, akiktől viszont a forradalom bukása után mindent visszavettek, konyhabútort, kerékpárokat és egyéb tartós holmit, de mi az almát, krumplit addigra megettük.

Hallgattuk a Szabadeurópát és valaki lerohant a pincébe a hírrel, ahol éjjel lapultunk amíg a fejünk felett lövöldöztek, hogy már itt vannak az amerikai ejtőernyősök, és mi felszaladtunk és néztük az eget, de azóta se jöttek. A ház egyetlen ÁVO-sa azt hiszem aggódott egy kicsit, de apám mondta neki, hogy itt nem lesz mészárszék, maradjon nyugodtan a fenekén, ha jönnek a forradalmárok a házmesterhez, ahogy MINDEN rendszer MINDEN  épp üldözéssel foglalkozó kopói, nem lesz beárulva.

Amikor már elbukott a forradalom anyámmal és a Nenével beóvakodtunk a belvárosba. Végig mentünk a Körúton a szétlőtt házak közt, a Kilián laktanya előtt a kiégett szovjet páncélautóban, meg a leomlott törmelékek közt először láttam hullát. Emlékszem egy leomlott homlokzatú házra, ahol a romok közt guberált két nő és az egyik ordított a másikkal, hogy itt ne keressen semmi használhatót mert ez az ő lakása volt, amiből ennyi maradt. A volt Divatcsarnok ( ami akkor a Rákóczi úton volt) nagyjából kiégett, az emberek bátrabbja az oltáskor használt tűzoltó tömlőn mászott le a vízzel elárasztódott pincébe cipőket zsákmányolni. A Baross téren egy sérült ágyú volt  egy leomlott épület halom mellett, két rossz külsejű vöröskeresztes karszalagos alak, bogarászott a romok közt, és gyanús tevékenységét igazolandó, valami gyógyszerről hadováltak fennhangon, de  anyám szerint közönséges rablók voltak.

Aztán vége lett '56-nak és megint majdnem minden olyan lett mint előtte, az iskolában megint oroszt tanítottak a német helyett amit talán egy hónapig tanultunk, és megint csendben kellett maradni bizonyos dolgokról, bár mindenki Szabadeurópát hallgatott, de kussolni kellett róla és megint a frászt hozta ránk ha éjjel megszólalt a csengő, pedig csak a Gerletz bácsi jött haza részegen és nem találta a kapukulcsát.

Folytatása következik.