Ma befejeztem Jevfroszinyija Antonovna Kersznovszkaja (Евфросиния Антоновна Керсновская) döbbenetes könyvét. (ezen a jelzőn, hogy "döbbenetes", egy darabig törtem a fejem, mert igazából nem lehet rá jó szót találni. Egyszerűen ezt a könyvet nem lehet a szokásos módon olvasni. Az embernek a szíve szakad meg olvasás közben, a világ ami feltárul a lapok közül emberi ésszel elfoghatatlan. Még visszatérek erre, de előbb amit mások írnak róla. Ez a könyv utolsó oldala:
( a dőlt szöveg tovább a netről van) Memoárhoz képest szokatlanul hosszú terjedelme ellenére a könyv mindvégig érdekfeszítő. Egyfelől azért, mert Kersznovszkaja döbbenetes dolgokon ment keresztül, másfelől mert tántoríthatatlan erkölcsű, klasszikus műveltségű és ráadásul kiváló memóriájú elbeszélőnek bizonyul, aki személyes sorsára és a tágabb társadalmi kontextusra is nagyobb rálátással rendelkezik.
1940 nyara, a Molotov-Ribbentrop-paktum értelmében a Szovjetunió megszállja Besszarábiát. Kersznovszkaja családját kuláktalanítják. Anyját átmenekíti Romániába, ő maga pedig - abban a hitben, hogy kemény munkával hasznossá teheti magát - megpróbál beilleszkedni az új rezsimbe. Ám az nem kér belőle, és egy évre rá sok ezer honfitársával együtt internálják. A következő időszak fő vonalai részint ismerősek a Gulag-irodalomból: embertelen munkakörülmények a narimi tajga fakitermelésén, teljesíthetetlen normák és ennek következtében fokozatosan csökkentett kenyéradagok, nyáron vérszívók hada, télen mínusz 40 fok. A történet váratlan fordulatot Kersznovszkaja szökésével vesz, melynek során átkel az Ob folyón, és egyedül tesz meg közel 1500 kilométert. Hónapokig tartó bolyongása dicstelen véget ér, egy gyerek komszomolka adja föl a hatóságoknak. Halálos ítéletét tíz év börtönre mérséklik, amit különböző lágerekben fizikai munkásként, ápolóként és bányászként tölt le.
A jó memoárt az emlékező személyisége tartja össze, Kersznovszkaja pedig kivételes egyéniség. Sokat változik, kérgesedik az évek során, de soha nem mállik le róla a civilizáció. Nem panaszkodik, a maga kárára is kiáll a kiszolgáltatottak mellett, ragaszkodik az emberi közösségvállalásba, humánumba vetett hitéhez.
Gorkijjal szólva "az én egyetemeimnek" nevezi megpróbáltatásait. Írása nem csupán saját életének története, tudatosan törekszik arra, hogy az egyéni sorsoknak, a történelem margóján sem szereplő nők és gyerekek szenvedésének minél szélesebb spektrumát dokumentálja. Szuggesztív rajzai a legélesebb pillanatokat rögzítik: anyjával békésen szamovároznak egy dolgos nap végén; meztelen nők vonulnak röhögő katonák előtt;
szifiliszes férfiak letolt gatyával követelik a kórház által elsikkasztott gyógyszerüket;
Kersznovszkaja nővér csont és bőr hullákkal a hóna alatt;
köztörvényes bűnözők vegzálják a politikai elítélt egyetemi professzort; rabnők légyottja a fegyőrökkel a latrinán, egy falat kenyér reményében; egy asszony próbálja megfojtani nem kívánt csecsemőjét. Mindez ceruzával, tollal, finom pasztelltechnikával. Bizarr kontraszt.
Ez egy tizenéves éves kislány, akit "munkahelye önkényes elhagyásáért" ítéltek kényszermunkára.
Itt hagyták lassan meghalni, miközben az anyja kint várt a láger kapuja előtt, de soha nem láthatta meg a gyermekét még holtan se. Elkaparták a többiekkel együtt mezítelenül bedobálva kétszázad magával egyikébe a tömegsíroknak, amiket még nyáron ásattak meg az elítéltekkel, mert télen a fagyos földben már nem lehetett volna ásni. Aztán tavasszal amikor felengedett a föld és a rothadó hullák a felolvadt hólében úszkáltak rájuk dobták a földet.
Elképesztő ez a nő. Egyszerűen minden sorscsapást úgy fog fel, hogy ebből neki tanulnia kell. És minden körülmények közt a maximális teljesítményt nyújtani. Példaképét Jeanne d'Arc-ot tobbször emlegeti, aki állítólag ezt mondta "Tedd amit a legjobbnak látsz, aztán lesz ami lesz". Máskor Don Quijote-hoz hasonlítja magát. Képzett, beszéli a főbb európai nyelveket, bár alighanem főleg autodidakta gazdász és állatorvos, fiatal lány létére, miután apja jogász és nem ért a gazdálkodáshoz, lánya mintagazdaságot létesít, növénynemesítéssel gépekkel és állattenyésztéssel, amiben a béresei mellett maga is dolgozik, példát mutatva nekik. Alighanem ez alapozta meg, hogy fizikailag képes volt túlélni a lágerek poklát, ahol száz kilónál nehezebb ládákat cipel, a 70 kilós zsákokról azt mondja "pihentetően könnyűek voltak". Mindezt olyan élelmiszer fejadag mellett, amin a litvánok nehézsúlyú olimpiai bajnoka hajszál híján éhen halt. Nem ismer megalkuvást, többször majdnem kivégzik, mert kérlelhetetlen igazságérzete, társai védelme okán ököllel támad a kínzóira és nem ő húzza a rövidebbet, csak amikor azok már sokan vannak ellene. Amikor úgy érzi végképp nem bírja tovább, a megaláztatást és a megalkuvásképtelen természetével ellenkező igazságtalanságokat, elhatározza, hogy meghal. Ezért kieszközli, hogy a biztos túlélést garantáló kórházi, kórboncnoki (azt is kitanulta és jobb lett benne mint a tanult orvosok) beosztásából a bányába vezényeljék, ami akkor biztos pusztulásnak látszott. Szerencsére kitartása és jelleme még a szénporból is kiviláglott, rab létére sztahanovista élmunkás, rövid idő alatt kivívja munkatársai, rabok, politikaiak, köztörvényesek és szabadok egyaránti tiszteletét. Persze itt is előbb utóbb szembekerül valaki hatalmassal és innen is arrébb rakják. -50-60 fokban hóban cseréli társaival a hideg miatt a zsugorodástól elpattant vasúti síneket (métere 60 kg) és nem siet a sorakozóra, mert be akarja fejezni rendesen a munkáját. Ezért a felügyelő akinek nem sok kedve volt várni a létszámra a hidegben, ordítva lehordja, de mielőtt kimondaná a szó, hogy "mocskos ku..." ököllel leteríti. Ezért kishíján halálra kínozzák, egyik keze sokáig béna a bilincstől. Miután mindezt és még százféle szörnyűséget túlél "szabadul", de ez nem jelenti azt, hogy hazatérhet, továbbra is a bányában kell dolgoznia, hamarosan már vezető. Ez már Sztálin halála után Hruscsov alatt van, a rettenetes NKVD helyét a KGB veszi át és újabb eljárások sorozatát vívja ki maga ellen megingathatatlan gyémántkeménységű jellemével, mely csodával határos módon végülis ismét megmenti mint annyiszor azelőtt.
A Gulag szigetcsoportot Alekszandr Szolzsenyicin Nobel-díjas író ábrázolásában tanulta meg a világ. Jefroszinyija Kersznovszkaja nevét Oroszország is csak 1990 óta ismerheti, amikor az Ogonyok című hetilap 20 rajzot és szövegrészletet közölt abból a 680 lapból, amelyen egy orosz nő 25 életévének történetét írta és rajzolta meg.
A történet 1940-ben indult Besszarábiában, ahol egy földbirtokos lányaként boldog és dolgos napjait élte. De jött a Molotov-Ribbentrop-paktum, és a Szovjetunió megszállta az országot. Zárult 1965-ben, amikor a Gulag különféle lágereiben, kórházaiban, hullaházában és bányáiban rabszolgamunkát végző asszony hazatért szülőhazájába, és megtalálta az édesanyját. Neki írta és rajzolta le egyszerű iskolásfüzetekbe elveszett huszonöt évének "hétköznapjait".
Néhány emlékezetes mondata:
"Folyjon ki a szeme annak, aki a múltat megtagadja. Ha pedig elfelejti - ne lássa meg többé a napvilágot. Emlékezésem ajánlom azoknak, akiknek nem adatott meg, hogy maguk beszéljék el ezeket a dolgokat."
"A kései megbánások megelőzésének egyetlen ellenszere: sohasem szabad letérni az egyenes útról, a mellékutakon keresve a boldogulást. Nem az a fontos, hogy milyen sors méretett rád, hanem az, hogyan nézel szembe vele."
És most, azon túl természetesen, hogy a naplóm mindig arról szól, hogy épp mit csinálok, rátérek, hogy miért írtam erről ilyen részletesen. Mert bármit is olvasol, a legfontosabb, hogy mit tanulsz belőle. Még a legegyszerűbb lektűrben is találni megszívlelendőt, például sose felejtem el valami amúgy teljesen felejthető cowboy filmben Kirk Douglas így oktat egy sihedert: "Két dologra mindig figyelj oda! Hogy ki a barátod és hogy hova dugod a farkadat!" Nos mint a fenti két emlékezetes mondatából látszik Kersznovszkajára is érdemes odafigyelni. Például egyhelyütt Ilyet ír: "A szovjet ember mintaképe a diadalmas söpredék". Vagy máshol: " A rendszer három pillére a félelem, az árulás és a szolgalelkűség". Ha valaki, akkor ő biztos tudja. Negyed évszázadnyi lágerélet alatt volt alkalma megtanulni.
De mit kell NEKÜNK megtanulni tőle? Mert csak azért, hogy elborzadjunk és összecsapjuk a kezünket, teljesen felesleges végigszenvednünk vele 670 oldalt. Lehet más mást fog megtanulni tőle, de én azt tanultam meg, hogy a rossz mindig megpróbálja "levágni a kanyart", megúszni a szabályokat (unortodox, valósághajlító, ismerős?). A jó mindig egyszerű, becsületes, VISZONT fáradságos. Az embert normális esetben az élet az értékén méri. Persze vannak kivételek, de NORMÁLIS körülmények közt általában a sikert a becsületes, kitartó munka, a tehetség, némi szerencse hozza meg. De LASSAN. Ha nem én, majd az utódom azon amit én megteremtettem, aztán valahogy kialakul egy társadalmi ranglétra. Ez a nő nem véletlenül lett az aki, hanem mögötte vannak a felmenői, akik nemcsak a születésük, de a társadalmi felelősségük vállalása révén is lettek arisztokraták.
Mi történt Oroszországban 1917-el kezdődően? Az első világháború nyomorúságos helyzete megteremtette a bolsevik hatalomátvétel lehetőségét. Hogy Marx, meg Engels milyen ideológiával járult hozzá a liberális álmodók, Lenin, Trockíj, Kamenyev, Zinovjev és Sztálin (meg a többiek) által végrehajtott "forradalmi terror".-hoz fogalmam sincs, keveset olvastam tőlük , tanították nekem, tán pont ezért utáltam, mint ballasztot a mérnöki tantárgyak mellé. De ami lett belőle, az maga a borzalom. A forradalom leszámolt a burzsoáziával, ami addig az államot működtette. Aztán Sztálin leszámolt a konkurens forradalmárokkal. Lenin időben meghalt így megúszta, de a többieket kivégezték. Mindig így megy. Ez tán még "rendben is van", de Sztálin paranoiás volt és folytatta a tisztogatást, és megindult a fordított evolúció. Az ország elbunkósítása. Még Lenin alatt az arisztokratákat a burzsoáziát, tehát a nagypolgárságot és a földbirtokos osztályt irtották ki, esélyt se hagyva nekik arra, hogy netán integrálódjanak az új rendszerbe. De 1937-ben megindult a "nagy tisztogatás" végeztek azokkal a kommunistákkal, valamint minden "külföldivel" is, valamint mindenkivel akiktől tartott a vezér. És "külföldi" volt az is akinek mondjuk az új határok meghúzásakor rokona maradt Lengyelországban. Elpusztították az ország krémjét. Az intelligenciát. Negatív evolúció. A társadalom minőségi leépülése. Ne feledjük! Hogy kezdődött? Pár könyv, igazából közgazdaságtan, újságcikkek unortodox gazdaságpolitikával és retorikával. Aztán jött a söpredék és megérezte, hogy eljött az ő ideje, mert az, hogy ő csak sz@rlapátoló a másik meg ügyvéd, mérnök, az mekkora igazságtalanság! Csak kell írni az NKVD-nek egy feljelentést és máris be lehet költözni az orvos lakásába, azt meg viszik tíz év kényszermunkára Szibériába. MICSODA LEHETŐSÉGEK! És MINDIG ez megy. Hitler a börtönben írt egy zagyvaságokkal teli könyvecskét, a címe "Mein kampf" Mindenki kinevette a féleszű, félresikeredett festőt a hülye pártjával. Aztán amikor rácsukták a gázkamra ajtaját azokra akik korábban ezreknek parancsoltak, már késő volt átgondolni. A söpredék lelkesedik minden olyanért amitől valami társadalmilag indokolt kanyar levágásával hirtelen magasat ugorhat a ranglétrán. Hisz csak nyilas karszalagot kell ölteni, ÁVO-s bőrkabátot felhúzni és máris eltűnnek a kellemetlen osztálykülönbségek. A becsület, hűség, igazság, szabadság (vagy a demokrácia, pláne a hozzá tartozó fékek és ellensúlyok) mind "lúzerség", mert valaki elméletet gyártott ami levágja a kanyart. Nem melózni, hanem világkiállítás, olimpia, futball VB, hozza a gazdagságot. És a negatív evolúció, a "diadalmas söpredék" a félelem, az árulás és a szolgalelkűség pilléreire építve meghozza az új világot. Akinek nem tetszik a folyamat megpróbál előle menekülni. És mindig a hasznosak mennek el először. A n e g a t í v e v o l ú c i ó működik.