Lehet kijöttem a pechszériából. A legnagyobb jó, hogy vasárnap estére kiderült, hogy sikerült sz@rráverni a Fidesz-KDNP helybéli leányvállalatát. De erről már írtam. Amikor már biztos volt a dolog, visszaöltöztem pizsamából "társaságiba" ( kisvakondnadrág, flanel ing) és átmentünk gratulálni a győzteseknek. Nem akarok hencegni, de nagyon sokat írtam a helybéli fórumokra, hogy ez összejöjjön. M1, akit immáron nem is hívhatok így, hanem csak "polgármesternének" (aki amúgy az utolsó pillanatig nem bízott benne, hogy győznek, mert nem akarta elhinni, hogy a kis tenyérnyi szórólapjaikkal le lehet győzni az óriásplakátokkal és nagy csinnadrattával kampányoló állampártot) , könnyezve mondta, hogy " Úgy fogok dolgozni a városért mint az állat!"
Amúgy vasárnap délelőtt átmentem segíteni P-nek. Ő az a barátom aki immáron több hónapja kerekesszékbe kényszerült és hétvégéken hazaengedik az utókezelőből, ahol türelmesen várja sorsa jobbrafordulását a gyógytornától. Szóval még megbetegedése előtt elkezdett építeni egy fészert a ház végébe ( amúgy a régit, ami senkinek nem volt útban évekig, le kellett bontania, mert a drága jó szomszédja { ugyanaz aki rám támadt a vízen pár hete} annyiszor jelentette fel minden fórumon, hogy végül elérte, hogy elrendeljék a bontást), de közbeszólt a betegség és leállt a dolog. Most a tél előtt szerette volna befejezni. Zoli a kőműves barátja segített neki, de a hegesztésnél elakadtak. Valaki megígérte hogy majd jön hegeszteni, de nem jött és kínjában nekem szólt ( nem akar már kérni tőlem annyi mindent, pedig tudja, hogy szívesen segítek), hogy nem segítenék e. De hát ezért vannak a barátok nem? Persze hogy mentem. Itt Z-vel igazítjuk a vasakat.
Aztán ott maradtam, mert láttam, hogy Z egyedül nehezen fog boldogulni, mert P a motoros rokikocsijával hiába cikázik köztünk, nem tud segíteni neki, egyedül meg nehéz felrakni, pláne duplán ( bontott sérült anyag volt, ezért kellett duplázni, viszont ingyenbe került) a nagy polikarbonát táblákat a fészer oldalára.
Jó ütemben dolgoztunk egész késő délutánig, de csak a felével végeztünk. Másnap, hétfőn Z-nek más dolga volt, rengeteg a megbízása és egyszerűen nem kap segítséget, inkább egyedül dolgozik, mint azokkal a bamba és lusta léhűtőkkel akik előre kérik a 2000 Ft órabért zsebbe, amiért úgy "dolgoznak" hogy csakis a kezük dolgozik, a fejük nem. Pedig párban csak úgy lehet hatékonyan működni, ha egymás gondolatát is értjük. Aki nem csinálta nem is érti, milyen dühítő, ha az ember olyannal kénytelen dolgozni, akinek MINDENT a szájába kell rágni és nem is akarja érteni a feladatot. Na mi ketten Zolival remekül működtünk, kezdte is pedzegetni, hogy nem gondolom e... mondtam NEM. Én így 75 évesen pénzért soha többé nem dolgozom, ha valakinek csinálok valamit azt csak barátságból és ingyen.
Na szóval láttam, hogy P aggódik a villanyjárművében a projekt sorsáért, mondtam semmi baj, holnap átjövünk J-vel és befejezzük a fészert. Így is lett, tegnap hármasban Klárikával P feleségével négy óra alatt befejeztük a munkát, amiben fél óra ebédszünet is benne volt. Az igazi ellenfél amúgy a két oldali tuja és aranyeső volt amiktől se rendesen odaférni, pláne létrázni nem lehetett, álladóan belém álltak, szemüvegemet letépték, alighanem érezték, hogy mostantól nem fognak elég fényt kapni és igyekeztek utoljára bosszút állni. Rendesen elfáradtam, de remek érzés, hogy értelmes dolgot csináltam.
Ma sikerült megtalálnom a hibát, ami miatt Amapola motorja önindítójának behúzótekercse nem kapott feszültséget a cockpit indítópultból. Ez a hiba teljesen független volt a majdnemelsüllyedéstől, nem volt könnyű rájönni, de hát a villany-hibák már csak ilyenek. Szóval az utóbbi három nap csupa sikerélmény.
