Reggel átcsónakáztam J-vel a túlpartra a HÉV végállomáshoz, aztán szokás szerint ("nulla dies sine linea"), feladat után néztem. Az mindig akad. Kerthez igazán még mindig nincs jó idő, beültem hát a télikertbe egy könnyű de nemszeretem feladat végrehajtásához, kiegyeltem a paradicsompalántákat. Biztos nevetséges, de halogattam az általam életre keltett növények elpusztítását, viszont sokáig nem lehet várni a felesleges növények kitépkedésével, mert ha nagyon összenőnek, egymást fogják zavarni a fejlődésben, szétültetni meg ilyen sokra nincs szükségem, 22 tőnél többnek nincs hely a magaságyásban, kettőnknek meg amúgyis elég lesz ennyi termés.
Miközben dobáltam a szemetes vödörbe a feleslegesnek minősített, példányokat, elgondolkodtam, vajon Isten is ugyanezt csinálja velünk? Vajon ő milyen szempontok szerint válogat?
Ma ilyen lelkizős hangulatom van, tán a bezártság okán. Nem nagyon akarok politikával foglalkozni, csak úgy annak kapcsán, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetem március 15.-i ünnepségére egy diák által mondani tervezett Petőfi verset valamely tábornok ̶e̶l̶v̶t̶á̶r̶s̶ úr letiltott, feltehetően annak túlságosan forradalmi tartalma miatt, elém került egy Ady vers
akivel szerencsés volt régi találkozásom
s örök a barátságom.
S mosti lapulása is rávall,
Hogy az úri kiméletlenség
Rásuhintott szíjostorával.
Révén minden igának barma,
Sohse harcolt még harcot végig,
Csak léhán és gyáván kavarta.
Vertnek született, nem verőnek.
Önerejét feledte mindig,
Sohse szegzett erőt erőnek.
Nem rúg vissza, csak búsan átkoz
S ki egyszer rugott a magyarba,
Szinte kedvet kap a rugáshoz.
Fejét, jussát, szivét kobozzák
S ha nehányan nem kiáltoznánk,
Azt se tudná, hogy őt pofozzák.
Végre ezt a szánalmas népet,
Adna neki csak egy dárdányi,
Úri, kis kiméletlenséget.
Törötten, fogyva azt ne vallja:
Ezért a népért úgyis mindegy,
Ebsorsot akar, hát - akarja.