Na visszaértünk mindenhonnan. Ugye elmentünk Balatonra, onnan az Adriára, majd vissza Balatonra, aztán tegnap éjjel haza. Azért éjjel, mert ijesztgetett a TV, hogy milyen zsúfoltság van az utakon, meg SEMMI kedvünk se volt hazajönni, de J-t vittem MR vizsgálatra ma délben. Na talán mert este 11 után indultunk, semmi forgalom nem volt, pl. Székesfehérvártól Biatorbágyig összesen 4 autó jött szembe, a mi irányunkba se utolérő, se megelőznivaló nem volt. Azt hiszem ha egyáltalán volt valaki az utakon, az az autópályán közlekedett, ahova én nem megyek, legalábbis itthon, merthogy azért Horvátországban igénybe vettük őket, de csak sorjában. Az alábbiakban összefoglalom majd az elmúlt hetek eseményeit. Amúgy még az adriai autóútról. Elkerekedett szemekkel néztem vasárnap a TV-ben, hogy micsoda iszonyatos a zsúfoltság a Horvát sztrádán hétvégén. (ahol mi két nappal korábban közlekedtünk) Mi egy hétfőről keddre virradó éjszaka mentünk és csütörtökről péntekre virradóan jöttünk és SOHA nem fordult elő, hogy akár az autópálya kapuknál, akár határátkelőnél kettőnél több autó állt volna előttünk, de többször volt, hogy senki, elsőnek simán beautóztunk a kalickához. Az utak ugyancsak gyakorlatilag üresek voltak, egyedül éjfél körül a zágrábi elkerülőn volt gyenge forgalomnak nevezhető, főleg személyautókból álló mennyiség, a kamionok pedig éjfél után eltüntek szinte mind. Azt hiszem ez a "csak hétvégén való utazása" a dolgozóknak, ami a borzalmas káoszt okozza, mert ha eloszlana a forgalom a hét többi napjára, semmi baj nem lenne.
Szóval indulás július 19.-én szombaton Balatonra. Program a szokásos, fűnyírás, viráglocsolás, olajszintellenőrzés, akkutöltésellenőrzés, évi egyszeri kocsimosás és belső kitakarítás, előre pihenés a hosszú útra, merthogy a 28 éves VW-t nem hajtom agyon, csak öregesen nyolcvan-kilencvennel legfeljebb és közben legalább két pihenő, szóval semmi rohanás. Fentieknek megfelelően indulás hétfőn a délután közepén a Balaton északi partján kedvesen kanyargó utakon kis falvakon át ahogy a GPS navigátor vezet, amit a legrövidebb útra állítottam be, így áthaladunk olyan csodás kis helyeken, mint Badacsonytördemic, vagy Gyulakeszi. Gyanítom ezek a kis búvófalvak kevésbbé örülnek az íly módon navigáló autósoknak. Este már Horvát autópályán "száguldottunk" (minden viszonylagos, akár 30 éve is helyénvaló lett volna ez a szó ide) és mivel a navigátoron nem a leggyorsabb, hanem a legrövidebb utat választottam, átküldött Zágrábon, ami nem is volt nagy baj, mert éjjelre a mire odaértünk már lecsillapodott a forgalom és mindössze egyszer mentem rossz felé, amikor a Gépmariska azt mondta egy hármas elágazásnál, hogy "tarts jobbra" én viszont csak kicsit tartottam jobbra, ezért konstatálván, hogy rossz az irány, megfordulva csak egy párszáz méteres útszakaszt kellett szembe autóznom az aszfaltra festett nyilakkal meg áthajtani pár záróvonalon és sraffozott területen, ami ugye nappali forgalomnál nem lett volna ilyen egyszerű. Szóval gond nélkül megérkeztünk egészen a célközeli faluig, ahol is ugyanúgy mint tavaly eltévedtem (a Horvátország kis településeire is kiterjedő részletes szoftverre sajnáltam a pénzt), de azért némi kérdezősködéssel egy hajnali többé-kevésbbé részeg fiútól meg egy , a legjobb álmából felvert kempingőrtől szerencsésen odataláltunk Jezerára az ACI kikötőbe.
Július 22. kedd. Üvölt a bóra, kuksolunk a védett marinában, sivítanak a vantnik, csattognak a lobogók, szerencsére itt nincs az a bunkó divat mint a balatoni kikötőkben ahol tíz hajóból kilencnél (akik persze nem alszanak a hajón) a fallokat lekötik az árbocra, ettől garantált az őrjítő csattogás a viharban, igy remekül alszunk éjjel (meg nappal is). Ilyen időben csak a hülye megy vitorlázni, szerdán a helyzet dettó, annyi a különbség, hogy még az eső is esik, szerencsére van elég meleg ruha nálunk, a hangulat kitünő. Rajtunk kívül egy kedves lány (akarom mondani asszony, de nekem már mindenki kislány sajnos) Kati és egy másik Attila (az egyik a skipper akival már tavaly is hajóztunk) van a hajón, ők az 500 mérföldet gyűjtik a 12 mérföldes papírhoz, sajnos megint én vagyok a korelnök, de ezt már megszoktam.
Július 24. csütörtök. Indulunk Jezeráról , mivel a Bóra délnek indult, mi északnak megyünk Molat szigetre. Erős szeles kreutzban bereffelt grósszal néha elérjük a hét csomós sebességet. Odaérünk éjjel kettőre, naná, hogy a kikötőben egy gyufaszálat se lehet leejteni, nemhogy kikötni, viszont egy csodás, védett öbölben ( hogy csodás az persze csak másnap derült ki napvilágnál, még Attila sem ismerte ezt a horgonyzóhelyet, csak térkép és fények alapján, na meg persze radarplotterrel,mélységmérővel mentünk be) találtunk több szabad bólyát amire kiköthettünk. Na persze mint mindenért ezért is fizetni kell, nem is keveset. A kikötőbe állás egy éjszaka legalább 400 kuna, bólyán 170 körüli összeg, de ugyanennyi, ha saját horgonyon állsz az öbölben, (egy euro most 7,7 kuna) van néhány helyen mooring amit kiraktak a kocsmárosok, itt elváratik, hogy ha odakötöttél költs el náluk egy dús vacsorát, plusz minden személyre a kurtaxa, meg ahol nemzeti park a part ott még megint valamennyi büntetés, szóval csörgetik a kasszát rendesen déli szomszédaink, de azt kell mondjam ha fáj is nekünk, érthető. Kereslet- kínálat, ilyen egyszerű a dolog. Rengeteg az olasz, német, zsúfoltak a kikötők és horgonyzóhelyek, nagy valószinűséggel, ha duplája lenne a díj, akkor is jönnének. Hát miért ne kérnének ennyit?
