Na még pár percig péntek van. Szerencsésen kimásztam a náthából, két napja délután már tevékenykedtem. Az a helyzet, hogy betöltöttem az utolsó korty benzint a munkacsónak motorjának tartályába, na mondom, fenébe, ismét mennek felfelé az üzemanyag árak, már előbb is tankolhattam volna, de akkor most már nem halogatom. Beraktam a csónakba a 20 l-es marmonkannát, kiskocsit és a Szmájlit, hajóskutya, ideje, hogy szokja a vízi közlekedést. Nem mondom, hogy boldogan szált be, fel kellett nyaláboljam, a vízen meg elég ideges volt, de gond nélkül átszeltük a Dunát. Sajnos az alacsony vízállás miatt piszok magas a part, már a stégről is csak létrán lehet bemászni a csónakba, a túlpart meg ahol télen még a beton szegélyen ülve húzott korcsolyát a kislányom, most mellmagasságban van a csónakból. Az én kutyám már nagyon izgett-mozgott ahogy közelítettünk, rohadtul elege volt a csónakázásból, ahogy parthoz álltam, minden tiltakozásom ellenére megpróbált kiugrani, naná, hogy ahogy ellökte magát, a csónak arrébbment, ő meg csak a két mellső lábával kapaszkodott a partba, majd szépen belecsobbant a vízbe. Hát ilyen se történhetett még vele, be is pánikolt, mindazonáltal azonnal a csónak felé úszott, ki is húztam, csak kétségbeesésében alaposan belémkarmolt, mindjárt csupa vér lettünk mindketten. Na nagynehezen visszaálltam, kitettem elsőnek őt, aztán a cuccokat. Didergett piszokul, jó hideg volt, ő meg hiába szórta magáról a vizet, úgy nézett ki mint az ázott patkány, de azért felszabadultan rohangászott a parton, szokása szerint szimatolva. Én se voltam csontszáraz a manőver után, plusz sebeimet nyalogattam, csúnya mély árkot vágott a körme a bal kézfejembe, de ha már itt voltunk végigcsináltam a programot. Pórázra vettem, szerencsére kifogástalanul jön a pórázon, nem vonszol és nem húzatja magát, csak arról kell még leszoktassam, hogy kerülgessen, ez most, miután a bicikliutánfutó kiskocsit húztam magam után az egyik kezemmel, elég macerássá tette a pórázon vezetést, le is mondtam róla, hadd szaladgáljon, el nem fut, csak akkor tettem rá vissza amikor kiértünk az autóforgalomba. Közbe még be kellett menjek kifliért  Terscoba, kikötöttem a jószágot az ajtó elé, szánalmas látvány volt ahogy ott didereg és retteg az ismeretlenségben. Aztán voltunk a benzinkúton és vissza is csónakáztunk és már sokkal nyugodtabb volt a visszaúton, bár beszálláshoz be kellett cserkészni, mert pontosan tudta, hogy azért hívom, hogy csónakba rakjam. Mindent tud, pontosan tudja, hogy mit akarok, csak ha nincs hozzá kedve akkor megpróbálja megúszni a dolgot. Nem fegyelmezem keményebben, csak legfeljebb megszidom ha ellenkezik, hogy érezze, hogy nem szabad és akkor is meg kell lennie annak amit akarok, hogy rájöjjön, céltalan az ellenkezés. Például megtörtént párszor, hogy ha neki még sétálni van kedve akkor a kapunál hülyének tetteti magát és hiába hívom nem jön be a kertkapun, csak húzódozik. Elfutni nem mer, csak úgy tesz mintha nem értené mit akarok tőle. Olyankor szépen azt mondtam neki, hogy "na jó, akkor itthagylak, aztán lehetsz kóbor kutya", azzal szépen becsukom magam után a kaput és bemegyek a házba. Bentről lestem az ablakon át, ahogy kicsit szaladgál, de szemmel láthatóan elbizonytalanodik, aztán felágaskodva a drótfonatba kapaszkodva néz befelé. Olyankor kijöttem, kicsit tettem vettem az esernyő alatt, de nem törődtem vele, hogy ott ágaskodik és csóvál, csak kicsit később vettem észre "véletlenül", hogy ott van, és engedtem be.  Ezt megcsináltuk vagy háromszor, legutóbb megint kezdte, de amikor látta, hogy már csukom a kaput, miközben kezdem mondani a mantrát, hogy "na jó, akkor..." gyorsan besurrant farokcsóválva. Na visszatérve a tegnapra, az első közlekedés viszonylagos sikere után jött a nagyobb falat, tegnap Budapestre utaztunk állatorvoshoz oltatni, chipezni, ami ugye csónakázás, csónakból átszállás a Balabán nevű hajóra, onnan a Viza nevű hajóra, onnan a partra, szóval seregnyi szintkülönbség, létra különféle fedélzetek, csupa ismeretlenség, aztán HÉV, villamos, autóbusz utazások sorozata, plusz sok gyaloglás komoly városi forgalomban, többek közt a Lónyay u- Kálvin tér-Múzeum körút végig pórázon. És mindezen megpróbáltatások alatt kifogástalanul működött az eb. Minden járművön először félt egy nagyot, megpróbált ellenkezni felszálláskor, aztán több-kevesebb helykeresés, forgolódás, remegés-reszketés után lefeküdt a lábam mellé és megnyugodott. Visszafelé a HÉV-en (olyan hepehupás a Ráckevei HÉV pályája, hogy kirázza az ember fogából a tömést)már végigaludta az utat, miközben nyeklett, nyaklott ahogy a szerelvény pattogott a síneken, csak a fejét emelte fel néha szomorúan amikor odavágta a zökkenés a padlóhoz. Ahogy leszálltunk, már ismerte a hazautat, na akkor elkezdett húzni a pórázon, a partra érve el is engedtem, vidáman szimatolt, kis ellenkezés a hajókra, majd onnan a csónakba szálláskor, de már sokkal enyhébb mint elsőre idefelé, a csónakban már határozottan érdeklődve és nem rettegve tekintgetett körbe-körbe, otthon meg a stégre kitéve boldogan rohangált. Azért jól kifáradtunk mindketten, ahogy bejött a házba, összedőlt az asztal alatt a nappaliban és vagy három órát aludt egyfolytában. Féltem ettől az utazástól, de várakozáson felül jól működött a jószág, nagyon progresszív a viselkedése, nem ideges, nem sértődős és a félelem is hamar elmúlik nála, ha látja, hogy amitől elsőre megijedt az nem is olyan veszélyes. Amit a legfontosabbnak gondolok, hogy pontosan tudja mit várok el tőle, aztán persze vagy engedelmeskedik, vagy nem, de innentől már csak nevelés kérdése a dolog, nem kell, hogy megértessem vele, hogy mit akarok, mert azt már tudja, olvas a fejemben.