Kicsit enyhült  a feszkó, ma reggelre a mérlegre állva hallom (a mérleg beszél), vissza is híztam az egy kilómat. 

Naszóval, hogy miért rettegek annyira. Két barátom is volt akinek ezzel indult a baja és hát aztán elkezdett kiderülni, hogy rák és halál lett a vége. A történet több mint fél évszázados, huszonéves ifjonc voltam még. Fluck Jenő volt az első. Vitorlázó klubtársam, szakosztályvetetőm és edzőm. Mindenkit ismert a "szakmában" és őt is mindenki ismerte aki számított. Igazi finndingis alkat ( aki nem tudja ez mit jelent, az egy kb 100 kilós atlétát képzeljen el) ha jól emlékszem még picit innen az 50-en. Felesége Dóra is "nehézatléta", amikor raktuk vízre a Kishamist https://hu.wikipedia.org/wiki/Kishamis és félkézzel kapkodta fel  a puffernek használt  teherautógumikat, a daru körül sertepertélő melósok tátott szájjal súgtak össze "látod hogy felkapta" ? Aztán egyszercsak megbetegedett. Kérdeztem mi a baj, mondta vastagbélgyulladás. Szerettem Jenőt, és persze nem is gondoltam bajra. Minden hétvégén lent voltunk a klubban és láttam ahogy eszik a pempőket, merthogy szigorú diéta. És Jenő elkezdett összemenni. Arca beesett és ráncos lett mint  a fonnyadt alma, bőre megszürkült és hétről hétre 5 évvel tűnt öregebbnek. Valahol olvastam egy lágereket megjárt ember visszaemlékezését, aki azt mondta, hogy ha valakire ránézett hátulról és a fejét tartó, a hátközéptől induló két ín kilátszik, akkor arról tudni lehet, hogy vége. Hát szegény Jenő széles vállairól, hátáról eltűntek az izmok és igen, hátul a nyakára ráírta a nevét a HALÁL. NEKEM volt hátborzongató élmény. A szívem szakadt meg. Azelőtt jókat beszélgettünk, de elkezdtem kerülni, mert egyszerűen képtelen voltam színlelni. Úgy csinálni mintha nem tudnám, hogy neki vége. De ERRŐL ugye az ember nem beszél, de akkor meg MIRŐL??? Hát ezért vagyok beszarva, hogy J nyakán megláttam a ráncokat. 

Az imént beszéltem vele, kicsit nehezen értettem, mert sajnos a szomszéd ágyon fekszik egy néni aki nagyjából önkívületben van és folyamatosan érthetetlen szavakat kiabál. Éjjel-nappal. Senki nem tud tőle aludni a kórteremben. De annyit azért megértettem, hogy már ehet valamennyit, kap olyan speciális koncentrátumot ami neki való, kapott kefírt is, meg mondom a Zita is vitt neki levest, azt is jó étvággyal megette. Fájdalma időnként van, de elviselhető és kap rá ha jól emlékszem No-spa-t. Azt mondja egyszerűbb lenne ha a WC-n ülve kapná az infúziót, mert annyi folyadékot nyomnak belé folyamatosan, hogy 10 percenként kell mennie pisilni. Most megpróbálok írni valamit, mert odakint esik az eső, szóval nincs kinti meló elterelni a gondolataimat. Ha összejön, majd este fissítek.

15:07 ez jött össze.

Emlékezetblog nyolcadik fejezet, második rész. (Tengerre magyar! 2)

Szóval az M/S ÚJPEST-tel jutottam el jugoszláv, olasz, szovjet, román al-dunai, és többféle arab ország, közte a Szuez csatornán át megközelíthető Vörös tenger menti kikötőibe. Azt hiszem hamar beilleszkedtem. Számomra a munka soha nem volt teher, nem igazán volt feladat amitől visszarettentem volna, és itt öltött testet az a tudás, amit még  a technikumban a géptermi és labor mérési gyakorlatokon elsajátítottam. Szóval a leghatározottabban "elememben" éreztem magam. Persze voltak problémáim, de én márcsak úgy születtem, hogy minden problémámat megoldom. .... Na jó a legtöbbet, szóval ehhez vagyok szokva. Akkoriban nem létezett még az Internet, levél volt haza a családnak, így alakulhatott ki a grafomániám, én írtam az élményeimet (sajnos a leveleim, akárcsak a naplóim elvesztek). Speciális levelezést találtam ki. Miután többfelé küldtem a beszámolóimat UGYANAZT a levelet szüleimnek, barátoknak, volt kollégáknak, evidens volt, nem ennyiszer leírni ugyanazt, feltaláltam a "copy paste"-t indigóval. Tehát átütőpapír (ismeri még rajtam kívül ezt a kifejezést valaki?) és hat példány amit alaposan rányomott golyóstollal képes voltam megírni úgy, hogy még a hatodik példány is olvasható legyen. Úgy képzeltem el a beszámolóimat, hogy mindenki ott ül köröttem és hallgatja amit mesélek. Volt munkahelyemen ezzel elég nagy sikert arattam állítólag. Amúgy érdekes, de első munkahelyem mély nyomokat hagyhatott bennem, mert már rég nem hajóztam, hanem évek óta voltam már szállodás, de még mindig gyakran álmodtam arról, hogy megint a VEGYTERV-ben dolgozom. Visszatérő rémálmom volt, hogy ott ülök, de nincs munkám hetek óta, és attól rettegek, hogy kirúgnak.

Apropos levelezés. Nem volt egyszerű dolog. Különösen, hogy az otthoniak hova küldjék a leveleiket. Mert bár a hajók ELVILEG tudható volt hova mennek, de az úti cél mégis gyakorta változott, mert mégse onnan, vagy mégse oda ment a rakomány. Azt  a naponta kiadott listát amin az érkezések és indulások szerepeltek úgy is hívta a tengerészzsargon, hogy "vicclista", szóval előfordult, hogy olyan levelet kapott kézhez a tengerész amit még az előző hajójára küldött abba a kikötőbe a felesége egy éve. Közben ő már otthon is volt. Szóval nem úgy mint manapság az Email. TUDTAM, hogy olyan nincs hogy az én szüleim nekem nem válaszolnak, és mégse volt egy alexandriai érkezéskor postám. Hát kibattyogtam az ügynökségre (nem egyszerű, közben le kell az embernek vakarnia magáról a rengeteg árust, a legfontosabb arab szó a "jallah", és ha jól ellököd magadtól, akkor egy KICSIT elkezd gyanakodni, hogy hátha mégse sikerül rádsóznia a kacatját) és átválogattam egy tejes szekrénnyi levelezést. Hát a mieinket egy görög hajó levelei közt találtam meg. Az arabok nem a precizitásukról híresek.

Hajón az emberek éjjel-nappal folyamatos bezártságban kényszerülnek együtt élni, egymást elviselni. Ez persze néha okoz feszültséget. Én ráadásul elég megosztó személyiség lehetek, velem a legritkább esetben közömbösek embertársaim, engem vagy szeretnek, vagy utálnak, köztes állapot nem igazán van, ezt J úgy fogalmazta meg többször, hogy "aki egyszer veled találkozott, az nem felejt el". Ő csak tudja. Súrlódási felület volt  a piálás. Nem vagyok absztinens, ezt már itt is gyakran leírtam, de ahogy a népek isznak, az nem az én világom. Ezt sokan akik ebben másak, nehezen tolerálják. Márpedig a hajókon volt pár kemény piás. Én nem gondolom, hogy ettől különb vagyok náluk, EGYÁLTALÁN nem gondolok erről semmit, úgy élek ahogy nekem tetszik (és felőlem más is úgy él ahogy akar) ha ezzel másnak nem ártok, akkor ehhez senkinek semmi köze. De ezt persze sokan nem fogadják el és hát nem az vagy ami vagy, hanem sokak szemében az vagy amit gondolnak rólad. És ha ezért rákényszerülsz arra, hogy megjátszd magad, hogy másnak mutasd magad a kedvükért, akkor szarul fogod magad érezni a bőrödben. Én meg nem szeretem magam szarul érezni, hát nem játszom meg magam, olyan vagyok amilyen nekem tetszik. Aki elfogad így azzal hajlandó vagyok "vegyülni", mert kedves, segítőkész és barátságos fickó vagyok, aki meg nem azt elkerülöm. Na egyszer amikor még csak gyakorló elek voltam tehát nem voltam tiszt, egy, a külsőségekre sokat adó, tehát a legénységi állománnyal szigorúan magázódó fedélzeti második tiszt úgy fogalmazta meg, hogy "maga próbáljon meg egy kicsit kevésbé gőgös lenni!".... Na most hogy a πcsába kezdjek el "felnézni" egy nálam 5 évvel fiatalabb srácra akit amúgy semmire nem becsülök? Csak azért mert ő a "púderosban" (tiszti szalon) eszik és pincér rakja elé az ételt, én meg a legénységiben és a deckboy tálalja amúgy ugyanazt a kaját? Nota bene, az elektrikus azért is kivételezett személy a hajón, mert a munkaköre nélkülözhetetlen és egyaránt kiterjed fedélzetre és gépházra, ezért mindenütt elfogadott (ha amúgy "jó srác") Szóval amikor már tiszt voltam, és amúgy a tiszti szalonban étkeztem, a szokásos délelőtti és délutáni kávészünetemet csakis a legénység körében töltöttem el a pupán ( a hajó farfedélzete), a rozsdaverő matrózok és olajostalpú gépápolók körében, és hát  a szakács a cupákot ( a levesben főtt csontos húsok maradványait ami nem ment a tányérokba, de köztudomásúan az a legfinomabb) is csak a pupára szokta kirakni a fazékban a délelőtti kávéhoz kísérőnek, kizárólag a legénységi állománynak. Szóval jó hely az ott. Különben is, tiszt vagy nem tiszt, örökké koszos voltam, mert a munkám hol az árboc tetejére, hogy a szantinába (gépházi fenékárok) szólított.

Szóval volt akit, "ezért vagy azért" kerültem. De ez nagyon nehéz volt  akkor ha az a kerülendő személy az ember főnöke volt. Az alapvetően egy nagyon jó gyakorlat, hogy a cégnél senki nem kezdhetett "fent". Tehát aki parancsnok volt az is deckboyként kezdte, és aki gépüzemvezető, az is volt gépápoló "aszi", és a ranglétrán araszolva folyamatosan került a "tápláléklánc" tetejére. Maximum vezérigazgatónak lehetett a céghez bekerülni "fentről" beejtőernyőzve (hoppá, azt hiszem ezt már leírtam valahol, sebaj) Naszóval az ember néha (NÉHA??? mondjuk úgy, előfordult) kifogott magának olyan főnököt, akivel "nem ettek egymás tenyeréből". Mindjárt az első ilyen volt. Nehéz eset. A szó szoros értelmében, olyan 140 kilós volt a "kápó". ( nem fogom mindig elmagyarázni a kifejezéseket, az elején pár résszel ezelőtt megtettem, aki nem olvasta magára vessen) Előszeretettel fürdött a véremben, állandóan ugráltatott, fárasztott, egyszer meg is kérdeztem tőle "itt van ez a sok gépaszi, mért nem azokkal foglalkozik?" Mire azt válaszolta "Ki az aki tökfőzeléket eszik, amikor ehet rablóhúst is?" Szóval végülis megtisztelve érezhettem magam. Ugyanakkor rendkívül jóhumorú intelligens ember volt, nem tudtam rá IGAZÁBÓL haragudni, csak persze rohadt fárasztó volt elviselni. Miután a testsúlya miatt alig mozgott, mindent a kabinjából intézett, neki elég volt a gép hangja, meg kitópálva a felső fedélzetre a kabinja elől felnézni a kéményre és mindent tudott a gépről, ha meg valamire mégis kíváncsi volt, csak belefújt a szócsőbe, az odalent a gépházban sípolt és máris ugrasztotta az ügyeletes "aszit", hogy "hívják az eleket"! És akkor nekem menni kellett. 

-Elek, mit csinál?

- A daruról másztam le mert....stb

-Tudja e mi az a sziget ott?

-Tuja a fene tele vagyok melóval.

-Basszameg csak utazik itt mint a stopászsák ( na a "stopa"-át még nem magyaráztam, a textilgyárban a selejt pamutfonalat lehúzzák a csévéről, és olyan kócgubanc formában zsákokba gyömöszölik, remek törölgető anyag felszív vizet olajat), hát az ott Ithaka szigete itt volt Odüsszeusz király!

És akkor elkezdett vizsgáztatni az Odüsseiából. (amúgy "az" az Ithaki sziget ami mellett elhaladtunk nem az az Ithaka volt ahol Odüsszeusz uralkodott, de azt akkor ott egyikünk se tudta) 

Máskor. 

-Elek, újítási hónap van a vállaltnál, délutáni kávéra jelentkezik két kidolgozott újítással!

Hümmögtem valamit aztán mentem a dolgomra. Délutáni kávénál jön a gépházból a szolgálatos aszi és mondja, menjek a kápóhoz. 

-Hol vannak az újítások??

-Kápó az nem úgy van...

-Mialófasz?? A maga szakmájban? Akárhova egy lámpa, egy csengő és kész az újítás!

És ez így ment hétről hétre.

Na még egyet elmesélek aztán ölég ahogy Pósalaky úr mondá Nyilas Misinek. Miután nem nagyon tudott mozogni, de nagyon szeretett beszélgetni, a tisztiszalonban szerette maga köré gyűjteni  a géptisztjeit és szóval tartani őket. Én mint "legénység" szóval nem tiszt nem ott étkeztem, de mindig üzent, hogy jöjjek én is, és nem mindig tudtam előle kitérni. Na kikötőben álltunk és olyankor ha a munkám engedte szerettem kimenni a partra bárhol is voltunk, végül is azért lettem tengerész, hogy világot lássak. Megyek az öreghez, hogy hát kimennék a városba.

-Minek menne?! Már voltunk itt, látott mindent, csak a pénzét költené... Szóval mi a fenének akar kimenni?

-Hát kápó megmondom. Hogy kintről nézzem a hajót. Mert azt innen bentről nem tudom. És kint vagyok és csak nézem és nézem....

-Basszameg menjen MENJEN!!! Ne is lássam .... hogy ennek mindenre van válasza....

Egyszer hívat megint (nem mondom, hogy nem remegett meg a gyomrom) " Na elek, imái meghallgatásra találtak, olvassa!" És a kezembe nyom egy táviratot, amiben az állt, hogy  áthelyezték egy másik hajóra. Gratuláltam. Irdatlan testét elég volt szuszogva  a levegőt kapkodva vonszolnia miközben kigyalogoltunk Rijekán a kis hídon át a vasúti sínek felett a kikötőből az állomásra a vonathoz. Két gépápolót is váltottak, mi cipeltük az övékével együtt az "öreg" (lehetett tán 50 éves) tengerészzsákját, bőröndjét. Ott tornyosult már a vonat ablakában, mellette két oldalon  a hóna alatt a két gépaszi, ha jól emléxem a Nitzmann Gyula és a Kapus Jocó, éjfél jócskán elmúlt már, de az indulásig volt még vagy 5-6 perc, én meg lent a "csomaghordó" csak álltam.  Mondja a kápó "Na Belmondo (állítólag akkoriban hasonlítottam a sztárra), elmehet haza aludni, nem kell megvárni hogy integessen a vonat után." Én meg:

-Tudja kápó..... azért biztos ami biztos, én mégis megvárnám amíg elmegy magával a vonat.

-Az Isten b...ssza meg még most is szemtelenkedik!!

-Hát... nem is tudtam kihagyni.

Ehhez képest rá pár évvel ballagok a siófoki mólón kifelé, amikor oroszlánüvöltést hallok "ELEEEK!" Hátrafordulok, hát a MAHART üdülő földszinti szobájának teraszáról a "nagyember" integet. Olyan barátsággal üdvözölt mintha a fia lennék és igazából én se tudtam már haragudni rá. Különösen miután az utóda tudásban a nyomába se léphetett, és utána a többi hajóimon is volt alkalmam megtapasztalni a főnökeim színvonalát. Szóval jó szívvel emlékszem M kápóra. Akik tengerészek olvassák ezen írást, pontosan tudják kiről volt szó, másoknak meg oly mindegy. Isten nyugtassa, emléke lassan elenyészik, ahogy nemsokára mindnyájunké, ennek próbálok kissé ellenfeszíteni többek közt ezen soraimmal.

 Folytatása következik.

_