Jó kemény szél volt délelőtt. Felszereltem Mákvirágot és leszáguldottunk vele a hídon túli Wellness hotelba, mert J-nek beígértem egy masszázst a fájós vállára. Bejelentkeztünk holnap délutánra. Én ugyan nem dögönyöztetem magam, engem idegesít ha (nem szexuális célból) matatnak rajtam, legutoljára Bogácson próbálkoztam masszíroztatni tagjaimat, egyfolytában szekírozott a masszőr, hogy lazuljak már el végre, de ehelyett inkább görcsöltek a hátizmaim, bár szerintem hülyén is csinálta, mert ha jól masszíroznak az magában ellazít, nem a duma ami kell hozzá. De J imádja ha ropogtatják a tagjait, legyen meg az ő akarata, addig én majd elleszek a vízben, gőzben, meg amit kínál egy ilyen komplexum. Visszafelé kemény kreuz volt. Mákvirág egyszerűen istenien viselkedik erős szélben, szinte elengedett kormánnyal lehetett menni annyira kiegyensúlyozottra sikeredett a hajócska, ragyogóan kreuzolt, a gumihurkák nemcsak a megnövelt keresztstabilitás miatt remekek, hanem sokat megfognak a hullámokon csattogás keltette spriccekből, bár J így is elázott kissé, de hát ez nem sivatagi sport. Délutáni pihenkélésből BB bócman ordítása riasztott, egy 1939-es kiadású füzetkét hozott megmutatni. Valamiféle, az iskolások számára rendszeresített tanulmányi kirándulásokról szóló sorozat 25. része, a Csepel sziget kirándulóhajókkal való körbehajózásáról szól, szóval pontosan arról amit mi "öreggyerekek" éppen csinálunk, sok régi képpel és a part menti települések bemutatásával. Azt kell mondjam alapos munka, nem csak az van benne, hogy milyen tájakon viszik körbe a gyerekeket, hanem hogy valóban odafigyelnek az egészre, beleértve a nevelést, felügyeletet. Mintha '39-ben komolyabban vették volna az ifjúsággal való foglalkozást mint manapság. Az irkából tudtam meg, hogy a Kvassay zsilip elsődleges feladata Budapest megmentése a jeges árvizektől, ugyanis korábban a kettéváló folyóágban a lassabb folyású Kisduna hamarabb fagyott be, ezzel egy torlaszt képezve ami megfogta az úszó jégtáblákat, ezek gyorsan feltolultak, fenékig elzárva a főmedret, a folyamat végeredménye lett többek közt az 1838-as jeges árvíz. Ma amúgyis "megcsapott a történelem", délután fagyizni voltunk, aztán kézakézben körbesétáltunk a Savoyai kastélyban. Az udvaron hatalmas, ránézésre többszázéves fák állnak. Nem tudom milyen fák ezek, de az Árpád szoborral srévizavé az utca túloldalán a gimnázium előtt is áll egy, becslésem szerint 200 évnél öregebb csodás tölgy. Akárhányszor arra megyünk megsimogatjuk a kérgét, szinte érzem ahogy sugárzik belőle a vitalitás. Szóval beleborzongtam az érzésbe, hogy ezek a fák már akkor is itt álltak amikor királyok (hercegek grófok, naplopók és burzsoá..ák) kocsiztak erre, jobbágyok süvegelték az uraságot és itt állnak majd akkor is amikor mi már csak futó emlék leszünk, ha egyáltalán ükunokáink emlékezni fognak ránk.
Tölgyfáról jut eszembe. Collingwood tengernagy aki Nelson halála után vette át Trafalgarnál a flotta parancsnokságot (És amúgy nagy hibát követett el azzal, hogy ahelyett, hogy Nelson utolsó kívánságának megfelelően lehorgonyozta volna a flottát várva a vihart, ehelyett hazaindult a harcban sérült flottával, ráadásul zsákmányolt hajókat vontatva. Ennek következtében a kitörő viharban elvesztette hajóinak jelentős részét és a frissen csonkolt sebesültek nagyrésze miután a kötéseik felszakadtak, a hajók gyomrában hánykolódva elvérzett. Feljegyezték, hogy még a tomboló vihar süvöltését is túlharsogta a sebesültek ordítása.), no szóval Collingwood sétái során ha makkot talált azt gondosan elültette, mert a jövő hajóinak tölgyfa alapanyag utánpótlására gondolt. Persze amire ezek a magok vágásérett tölgyekké lettek, már régesrég acéltestű hajókkal csatáztak a tengereken. Szóval ezek a ma simogatott fák tán akkor (vagy akár korábban) sarjadtak, szóval már ÉLTEK amikor még fából voltak a hajók és Napóleon vívta csatáit Európában.
