Alakul a tavasz, BÁR hideg volt a reggel. De a hóvirágok
és a téltemető, nem tévednek.
MÁS, ha netalán valaki aggódik, nem akarom elkiabálni, J nagyon szépen gyógyul, leginkább csak a térdei fájnak már csak ahol ráesett, persze szigorúan diétázik, de tünetmentes, nekem meg már kutya bajom.
Emlékezetblog nyolcadik fejezet, hatodik rész.
Ott hagytam abba, hogy a hajózást a tengeren igyekeztem úgy időzíteni, hogy az itthon töltött szabadságom mindig nyárra essék. Ha az ember "lent" volt egy hajón 10 hónapot folyamatos munkával eltöltve, a törvényes éves szabadságából, plusz a hajón ledolgozott hétvégékből és egyéb szabadnapokból összegyűlt vagy két hónap szabadság. Itthon várta a tengerészt a bankban a hajózás alatt összegyúlt fizetése, ami ugyan nem volt túl sok (nemzetközi összehasonlításban meg kifejezetten gyalázatos), de kiegészítve a behozott és itthon eladott vámáruk bevételével gondtalan megélhetést biztosított a Balatonon. Miután egy rövid időtől eltekintve feleségem se volt aki gondoskodjon a pénz elköltéséről, nem éltem rosszul.
Említettem, hogy a VÍZÜGY SC-ben kezdtem a versenyvitorlázást, de miután MAHART dolgozó lettem, átigazoltam a MAHART SC-hez. Sok változást nem jelentett, a Vízügy a siófoki kikötő egyik oldalán volt , a Mahart meg a közepén a "sziget"-en, ami igazából félsziget és a MAHART siófoki üzemigazgatósága, valamint a Nemzeti Színház üdülője volt rajta. A klub valamivel kényelmesebb komfortosabb volt volt mint a Vízügy,
de amúgy nem volt különbség, a közös kikötő, a közös barátok maradtak. Ami kellemetlen volt a kötelező seggnyalás, ha a vállalati nagyemberek le méltóztattak jönni pláne családostul Siófokra, akkor ki kellett takarodni a megszokott szobákból, ez nyáron nem gond, amúgyis szerettem (és azóta is szeretek) hajón aludni, de az a gusztustalan törleszkedés olyan senkihez mint pl a siófoki üzemigazgatóság... ha jól emlékszem személyzeti osztályvezetőjéhez Cepeli elvtárshoz engem nem érintett, nem voltam vezetőségi tag, így elkerülhettem. Ha meg a Kom elvtárs a MAHART főmérnöke lejött azt is ki tudtam kerülni. Őt különösen utáltam azután a TV riport után amiben büszkén jelentette ki, hogy az öreg hajók sorsa Magyarországon "természetesen" az, hogy elnyeli őket Dunaújvárosban a kohó. Ellentétben mondjuk Angliával, de akár Ausztriával is ahol az arra érdemeseket megóvják és népszerű turistalátványosságok. Korábban a Vízügyben az Orion vas 50-esen manchaftkodtam, majd kalózban versenyeztem, a Mahart SC-ben főleg solingoztam Érdi Jóska kormányos alatt, de miután az egész nyarat lent töltöttem és mindig "kéznél voltam", gyakran dragonoztam Kátai Sanyival, vagy néha a "Pempő"-vel, akinek szerintem az igazi nevét (Szabó Imre) elég kevesen ismerték.
Pempő maga volt a balatoni vitorlázás történelmének két lábon járó megtestesítője. Siófoki gyerek volt abból az időből, amikor még a sport csak a felső ... talán még nem is "tízezer" legfeljebb csak szűk száz sportja volt. Egyszer elmentem vele a keszthelyi háromnapos Helikon kupára versenyezni kalózzal. Végig mesélt a "régi" Balatonról. Sokat mesélt, én meg ittam a szavait. Amikor még ha egy férfi csak a fürdőruhájának a vállpántját levette a mólón, a csendőr már megbüntette közszeméremsértésért. Vagy amikor a gazdag siófoki pék kérte a felvételét a jacht-klubba, de azért golyózták ki, mert minden reggel a saját fogatát hajtva szállította a pékárút és hogy nézett volna ki, hogy leköszön a bakról valamelyik bankigazgató klubtársának, hogy "szervusz méltóságosuram!"? Szóval a köznép nem hajózott, a Pempő is úgy kezdte, hogy az akkoriban elég néptelen kikötőben, amikor parthoz soha nem kötött senki, hanem ha megérkezett, ledobta a "macskát" a kikötő közepén, és elkezdett ordítani, hogy "bocit!", és akkor a parti lézengő kölykök közül valaki beugrott egy csónakba és kievezett az uraságokért. Ő mesélte azt is, hogy egyszer valamelyik arisztokrata hölgy kapott a születésnapjára egy vadonatúj hajót és a társaság megbeszélte, hogy akkor úgy intézik, hogy a hölgy fogja megnyerni az az évi Kékszalagot. Már a kupát is megvésték, de időközben benevezett a versenyre a keszthelyi néptanító, akinek elfelejtettek szólni és megnyerte a versenyt. Na lett nagy tanakodás, de aztán megoldották az urak, a tanítónak a nyakába akasztottak valami érmet aztán kitaszigálták az ajtón és megtartották a "hivatalos" eredményhirdetést és ünnepséget az előzetes megállapodás szerint. Amúgy még a '70-es években is, különösen a maihoz képest nagyon kevés vitorlás volt a Balatonon, ha a "távolban" feltűnt egy "fehér vitorla", már a formájából tudtuk ki is lehet az. A kikötőkben mindig volt szabad hely és nem kellett fizetni a kikötésért, IGAZ komfort se volt a kikötőkben semmi. A hajókon volt egy vödör az egyik oldalon felirattal, hogy "mosdó", a másikon meg, hogy "WC", egyszerű idők voltak na. Más volt a divat is. Egyrészt a régi deklasszált elemektől tanultak vitorlázni azok akiktől meg mi tanultunk, tehát a jó modor kötelező volt. Lobogóviselés, a vízen való köszöntés, az udvariasság, az egymás segítése a sport része volt. Akkor is, ha a versenypályán ellenfelek voltunk. Én például soha nem óvtam senkit a versenyzésem során, de általában is elvétve fordultak elő óvások. Nem volt flanc, SŐT kifejezetten az volt a "sikk", hogy ki vitorlázik szakadtabb cuccokban, és mindenki csóró volt, még az is akinek saját "nagyhajója" volt. NEKEM nemcsak azért emlékezetesek azok az idők, mert akkor voltam fiatal, hanem ezért is.
Most, hogy turkálok a múlt relikviái közt, a kezembe akadt egy régi emlék. Visszaugrok majd 10 évet.
1973. július 28. és augusztus 5. között volt Kelet-Berlinben a X. Ifjúsági és Diák Világfesztivál, vagyis a X. VIT . Ebből az alkalomból, ha jól emlékszem a Somogy megyei MHSZ szervezet vitorlás túrát szervezett a VIT-ből kimaradt fiataljainak és ehhez a balatoni vitorlás klubok nagyhajóit vették igénybe. Miután ez kiemelt állami esemény volt, a hajók legénységét kikérték a munkahelyeikről egy hét fizetett szabadságra. A Vegytervből így engem is aki akkor épp az ORION-on mannschaftkodtam , és a fiatalokkal a plaketten csillaggal megjelölt kikötőkben éjszakára megállva egy hét alatt hajóztunk körbe a Balatont. Jó buli volt, a helyiek mindenütt vendégül láttak minket. Legemlékezetesebb kikötő Zánka volt az úttörőtábor. ELVILEG pompás védett nagy kikötő, egy baj volt csak vele, nem volt mihez kikötni a hajókat. Merthogy a széleslátókörű építők a kikötőt kizárólag egy darab géphajó és azon kívül őrsi csónakok sójázással való vízretételéhez tervezték, szóval egy darab kikötőbika nem volt, amihez ki lehetett volna kötni a hajókat. Hát kikötöttünk a padok lábához, a parti kandeláberekhez, távolabbi fákhoz, beszőve a partot mint a pók, az isten óvjon attól kezdve bárkit, hogy a sötétben próbálja meg a hajót megközelíteni. A tábor amúgy ijesztő volt. Honvédségi mintára a gyerekek csak zárt alakzatban menetelve közlekedtek a különböző épületek közt, na ebbe a katonás rendbe csöppentünk mi bele, különösen a hajók legénysége rítt ki a környezetből, a szakadtseggű farmerjeinkben, lukas tornacipőinkben és laza mozgásunkkal. Finom ebédet kaptunk, melynek befejeztével a Kishamis legénysége az asztal körül felállva kórusban hangosan jelentette ki "KÖSZÖNJÜK SZÉPEN AZ EBÉDET!" Azt hiszem nem igazán passzoltunk az összképbe, de jó buli volt.
Na nem akarok elmenni a csábító sztorizás irányába, pláne időben tovább ugrálni, elég legyen ennyi. Vidám élet volt a MAHART klubban, a Nemzeti Színház üdülőjében a Pempő lánya kezelte a büfét, együtt ittunk a színészekkel (már aki, mert én nem sokat, egyszer hívott meg egy felesre az Avar István, amit nem volt pofám visszautasítani), ezeken a képeken épp valamely alkalomból vízbedobálás zajlik.
Ezen a képen fent balra a Pempő lánya, nevét sajnos elfelejtettem, jobbra a Pempő, ha minden igaz abból az alkalomból, hogy valamilyen versenyt, tán bajnokságot nyert, lent balról a "Színes", a "Doki", és a Garas Dezső, aki a Pempő állandó manchaftja volt.
Sorjáznak a képek, ahogy a negatívok és a diák előkerültek a lányom pincéjéből és buknak elő az emlékek, sok apróság és nem igazán tudom mi az ami méltó az említésre és mi az ami nyugodtan mehet a feledésbe.
A lényeg, szépek voltak azok a gondtalan nyarak ott a Balatonon, majdnem ahogy Cseh Tamás énekli "Óh a Balaton, régi nyarakon..." csak annyi a különbség, hogy nekem "mindig volt vitorlás hajóm", mert egy idő után elhatároztam, hogy építek is egyet magamnak, de ez majd egy későbbi történet lesz, mert amire megvalósítottam a tervemet, már nem hajóztam a tengereken.
Folytatása következik.
