Előszöris a lényeg. Én tökjól vagyok.... eltekintve az eltekintendőktől, szóval öreg, gyenge, többé-kevésbé süketnéma és vak, de a fájdalmaim megszűntek, J pedig a leghatározottabban javul, bár még gyenge és fájnak a térdei ahol ráesett, de ez persze javulni fog, szóval a lényeg a feltehetően vastagbél-gyulladás is gyógyulni látszik. Tegnap csudaszép napsütéses idő volt, kimentünk és kicsit átsétáltunk Icukához, ahogy kart-karba öltve totyogtunk az utcán, határozottan tudatosult bennem, hogy "hát igen ez alighanem az ÖREGSÉG". És akkor innen tovább a "múlt".
Emlékezetblog nyolcadik fejezet, ötödik rész.
Érdekes és mozgalmas volt az a három hónap amit Gdanszkban töltöttem a Kőrös építésén. Időnként belecsaptunk az éjszakába, egyszer a Schubert Karcsival ( Isten nyugtassa ő sincs már, pedig milyen jó srác volt.....) kishíján verekedésbe is keveredtünk, mert azt hitték oroszok vagyunk, de amikor megtudták, hogy magyarok, kitört a béke. Egy éjszakai lebujban különösen rejtői volt a hangulat. Részeg pofák, szakadt kurvák, füst és zülledtszag. A legborzasztóbb egy bűvész házaspár volt, a szokásos felállás, a férfi a bűvész, a nő a segéd. A férfi enyhén részeg, és majd minden mutatványa elb@szódott. Amiket el akart tüntetni, azok kiestek a zsebéből, és a mutatványon az se javított, hogy menthetetlenül öregek voltak és csúnyák. És akkor valamelyikük odaszólt a másiknak MAGYARUL! Mire a Schneider Józsi akiből időnként kibukott a világfi, odaperdült a színpadhoz, kezet csókolt a művésznőnek és meginvitálta őket az asztalunkhoz. És a két szánalmas ripacs, arra az egy órára kivirult. Ha jól emlékszem Chat Noir pezsgőt ittunk.
Egyszer árpa nőtt a szememre, ami azelőtt sose történt meg velem, de kikezelték a hajógyári orvosi rendelőben.
A gyár hatalmas volt, egy laza délutánomon felmásztam egy szovjet exportra épülő konténerhajóra, a felső fedélzetéről ráláttam a városi tízemeletes házak tetejére. Nem voltak még felrakva a hengerfejek ( akkora motornál minden egyes hengert külön öntvény zár le), egy kártyaasztal körötte négy székkel befért volna a hengerbe a dugattyú tetejére. És ez még nem a mai óriáshajó korszak volt. De a munka még akkori szemmel is szörnyű körülmények közt folyt, ma meg már elképzelni nem tudná az ember, hogy hogy voltak emberek képesek gázálarcban egész nap a hajó kettős fenekében festéket fújni egy méteres belmagasságban, hason csúszva a festékben, fejlámpa fényénél.
A lobogócsere ünnepélyes aktus volt, mely után fogadás volt és ivászat, az nagyon ment a lengyeleknek (is). De elfogyott a vodka. Már említettem, hogy a kisivók közé tartoztam, engem a buliból leginkább az egyik lengyel lány érdekelt, szóval én voltam a legjózanabb, én ültem be a kirendeltség lengyel rendszámú autójába és indultam el a valutás boltba vodkáért. ( merthogy zlotiért nem lehetett lengyel vodkát kapni) Gyakran jártunk oda ismertem az utat, de addig csak gyalog jártam arra. Akárhogy igyekeztem, autóval örökké szembe egyirányú utcákba ütköztem. Amikor már harmadszor kerültem meg a háztömböt a legkülönfélébb variációkban és még mindig nem tudtam megközelíteni a boltot, mérgemben behajtottam a sétálóutcába. Már majdnem odaértem a bolthoz, amikor sziréna és rendőrautó.... hopp lebuktam. Nem sokat lacafacáztak velem, kikaptak a kocsiból és bevágtak a NISA mikrobusz hátsó felébe ami ráccsal volt elválasztva a sofőrszektortól és attól kezdve csak a rácson keresztül beszélgettünk. Addigra elég jól beszéltem lengyelül, ami azért volt fontos, mert ők a lengyelen kívül más nyelven nem beszéltek. Előadtam, hogy én a hajógyárban dolgozom mint magyar "armator" és vészhelyzet van, mert lobogócsere és elfogyott a vodka, ezért most a boltba mennék, de itt minden utcába behajtani tilos, hát így keveredtem ide a sétáló utcába. Mondták jó, igazoljam magam. Na itt voltam bajban, SEMMI papír nem volt nálam. Mondták, hogy úgy gondolják én itt játszom a hülyét, szerintük viszont lengyel autótolvaj vagyok. Én meg mondtam, hogy akkor én egy nagyon hülye autótolvaj kell, hogy legyek, ha lopott autóval a sétálóutcában jut eszembe autózni. Ezen elgondolkodtak. Kérdezték hogy akartam vodkát venni, azt csak dollárért adnak, benyúltam a zsebembe és mutattam a nálam lévő valami 40 dollárt, na akkor néztek rám először úgy mint emberre. Elkezdték rádión lenyomozni a kocsi rendszámát és hallottam ahogy egymás közt beszélik, hogy "hát elképzelhető". Kérdezték hogy hol lakom. Megmondtam. Addigra határozottan enyhült a szigorúság a hangjukban. Tanakodtak, aztán az egyikük feltolta a sapkáját a tarkójára és így szólt: "Słuchaj, Węgrze!.... (inkább magyarul folytatom) Idefigyelj te magyar! Mi most elengedünk. De most azonnal menj haza, és vedd magadhoz az útleveledet meg a jogosítványodat, mert ha ma este mégegyszer elkapunk papírok nélkül, akkor bizonyisten megbüntetünk!" És elengedtek. Egy darabig még jöttek utánam, de amikor látták, hogy tényleg a bevallott lakcím felé autózok leszakadtak rólam és én zsebrevágtam az okmányaimat, aztán immáron szabályosan megközelítettem a boltot és vettem egy karton vodkát és visszatérve a hajóra, a történettel nagy sikert aratva elmagyaráztam a késést, és még a lány is meglátogatott utána kies szállásomon.
A hajóra, miután a sikeresnek kicsit se nevezhető próbaút után a szükséges javításokat elvégezték a gyáriak, megérkezett a személyzet otthonról, és megjött a kamion is az ellátmánnyal. Ilyenkor szinte mindenki pakol, megtelnek a szakosított élelmiszer-raktárak, hűtőkamrák, gyűjtőnéven tengerészül a "kambuza", behajóztatnak a fedélzeti és gépházi tartalék anyagok, készletek. Ez még normál esetben is komoly feladat, de akkor ott egy teljesen új hajót kellett menetkészre felszerelni úgy, hogy semmi se volt még igazán kitalálva, én például csak úgy beömlesztettem a készleteimet a kapcsolótérbe, aztán az első alkalommal amikor farakományunk volt csináltam a gyalulatlan deszkákból polcokat az anyagoknak. Szóval nagy volt a felfordulás. Piszok hideg volt, még én is meghúztam időnként a vodkásüveget miközben hurcoltuk a dobozokat amik nagy ládákban érkeztek a kamionnal, ahogy Csepelen a Szabadkikötőben az anyag osztályon azok a tengerészek, akiknek már lejárt a szabadságuk, de még nem lettek behajózva, összecsomagolták nekünk. Na egy nagy láda, miközben a daruval a bócman emelte be a deckre szétesett és a tartalma, különféle dobozok szétgurultak. Na mi volt az egyikben? Egy csomó alkoholszonda! Abszolút felesleges dolog egy tengerjáró hajóra, de biztos munkavédelmi kampány hónap volt otthon. Na mondom, most van itt az idő kipróbálni, hogy mit is tud egy ilyen szonda! A saját mércém szerint erős közepesen lehettem alkoholosan befolyásolt, letörtem egy szondát és alaposan megfújtam, szóval nem olyan óvatosan, mint amikor az embert a rendőr szondázza. Hát... ALIG színeződött el, megállapítottam, hogy annyira nem kell a szondától megijedni.
Indulás előtt alaposan bevásároltunk a városban. Éppen bulgár kék-fehér csíkos pamut pólókat árultak egy boltban, több tucatot vásároltunk a kellemes viseletből, egy nénike figyelmeztetett is minket, hogy "probléma lesz a határon", de csak kacagtunk, ez minket nem érintett, a hajógyárban állt a hajó és ott nem volt vámvizsgálat, azt vittünk be amit csak akartunk. Én különösen jóba voltam a kapuőrökkel, mindig valamit hülyéskedtünk, mondták nem is hiszik hogy én magyar vagyok, pont olyan lengyel vagyok mint ők és én ezt megtiszteltetésnek fogtam fel, mint ahogy az is volt. Többek közt bevásároltunk a dolláros boltban ( ha jól emléxem Pevex volt a neve) lengyel vodkából, mert már tudtuk, hogy első utunk Finnországba vezet, ott pedig az égetett szesz a legkeresettebb árucikk.. és ez igaz mind vásárlói, mind finánc oldalról is. Itt egy kényes témához érkeztünk, de azóta egyrészt annyi idő telt el, hogy minden vámbűncselekményem elévült, másrészt a csempészést ember nincs aki valójában bűncselekménynek tartaná ( benne van a tízparancsolatban?? NALÁTOD!), meg hát ebben a blogban mindenről őszintén akarok beszámolni, szóval IGEN csempésztem. Én is meg minden tengerész. E célból a kabinomban, kihasználva a hajógyári lehetőségeket, a bútorozáskor egy tökéletes rejtekhelyet alakítottam ki. Két három karton pia elfért benne és teljesen felfedezhetetlen volt, bármilyen kutatást kiállt, szóval efelől is biztos lehettem. Kis érdekesség, az utódomat (nem emlékszem már ki volt) valami miatt nem tekintettem megbízhatónak, ezért nem árultam el a rejtekhelyet, szóval az alighanem soha többet nem lett használva, így süllyedt el a szegény Kőrössel a tenger fenekére 33 évvel később.
És elindult a hajó a finnországi Uusikaupunkiba, ahol szakadó hóesés, zord hideg fogadott bennünket egy elhagyatott farakodóhoz kikötve hatalmas fenyőerdő tövében, ahol Karácsony lévén a kutya nem törődött a rakodással, szóval az egész csak arra volt jó, hogy a kellemes gdanszki környezetünket felcseréljük a zord finnországira. Ez egy parányi kisváros volt, ünnep lévén zárt boltokkal, akkor nekünk szokatlan, több bankfiókkal és néhány kocsmával ahol ellentétben Lengyelországgal a vásárlóerőnk is jóval szerényebb volt és ennek megfelelően a lányoknál a népszerűségünk is. Megörültem a fenyvesnek és magasra felgyalogolva a hegyoldalba kifűrészeltem egy gyönyörű szép kis ezüstfenyőt és boldogan vittem be a hajóra Karácsonyfának, de a hülye első pincér két nap múlva kidobta és helyette a műfenyőt díszítette fel, mondván, hogy ő nem fog utána takarítani, ha elkezdenek hullani a fenyő tűi.
A fát Marokkóba vittük, életemben először hajóztam át a Kiel csatornán, az itt felvett napidíj és a lengyel vodkán keresett 400 %-os haszon egy keveset segített azon, hogy ne feltétlen nyomorúságos páriának érezze magát az ember, ha valamely kikötőjébe megérkezett utána a világnak. Sajnos a naplóim elvesztek, de emlékeim szerint Ravenna volt a következő kikötő. Mindenféleképpen meg akartam nézni Dante sírját, de a kikötő iszonyatosan messze esett a történelmi belvárostól, ezért első kimenetelem során vettem egy használt, meglehetőse lepukkant robogót, valami olyasmit mint nálunk a Babetta, csak azt Lambrettinonak hívták (most meggugliztam ez volt az https://fr.wikipedia.org/.../Fichier:Lambrettino_moped_by... ) nem egy Vespa, de 50 $-ért ilyet adtak és tökéletesen megfelelt a kikötőkbe való ki-be mászkáláshoz amíg ott voltam a hajón. A klímagépházban tartottam és mielőtt kiszálltam, Alaxandriában 50 $-ért adtam el. Ravenna amúgy csodaszép hely, az egyik olyan város, ahol a szűk utcák miatt a történelmi belvárosban autóval lehetetlen közlekedni ( még két ilyen, amúgy tökéletesen élhető város jut hirtelen az eszembe Velence és Amszterdam, szóval egészen biztosan nem igaz az, hogy nem létezhet város autó nélkül), itt mindenki biciklizik, robogózik, motorozik. Jellegzetes volt egy, az akkoriban divatos, combig érő csizmás rövid bundás, miniszoknyás, estéhez gyönyörűen kikészített lány, egy egészen romos biciklin egy szűk sikátorban közlekedve.
A Kőrössel mediterrán és aldunai kikötőket jártunk. Még erősen tél volt amikor a szovjet Izmail kikötőbe érkezve felhívták a figyelmünket, hogy mindenki vigyázzon, mert pár napja ment fel az arany ára, senki ne próbáljon meg arannyal csencselni, mert nagyon rámennek a fináncok. Itt egy kis ismertető következik. A "kultúr" helyeken semmi gondunk nem volt. Megérkezett a hajó és általában semmi papírra nem volt szükség, a tengerész világpolgár, bármely kikötőben oda megy ahova akar, útlevél se kell, az be van zárva a hajón a parancsnok páncélszekrényébe ( a koncepció az, hogy ezzel akadályozzák meg a disszidálást, de én a pályafutásom során ilyennek nem találkoztam, de nem is halottam róla), ha valahol nagyon szigorúak az előírások, akkor a crewlist alapján kiállít a hatóság un. shorepass-okat, amik a tartózkodás idejére személyi okmányként szolgálnak. De nem így a Szovjetunióban! A kikötő körül szögesdrót és fegyveres kutyás őrség, minden áthaladáskor útlevélellenőrzés ( itt kiadták az útlevelet, úgy tűnik a BM nem aggódott, hogy valaki a birodalomba akar disszidálni) és időnként szúrópróbaszerű személyi motozás. de hát mint említettem a tengerész leleményes és a csábítás nagy, egy farmer nadrágot valami száz rubel körül vettek a piacon, miközben egy üveg vodka 2,5, egy üveg pezsgő meg 4 rubel volt, szóval az ember alkalmasint dupla nadrágban ment ki és szimplában érkezett vissza. De az igazi árucikk a kacsintgatós pénztárca és a csetírkolor ( négyszínú golyóstoll) volt, azt vették mint a cukrot. Jól éltünk, kb. mint az olasz autóbuszsofőrök, akik Budapesten pár nejlonharisnya árából a legdrágább csajokat vehették meg a Váci utcában. IGEN azok ilyen idők voltak. Nem dicsekvés és nem szomorkodás végett írom le, csak kordokumentum, hogy a maszületettek is érezzenek valamit belőle.
Naszóval az aranyra vigyázni kellett. "Okos" első pincér délelőtt kint volt a városban és megbeszélte egy hölggyel a biznyákot, de a gyűrű nem volt nála, mondta délután kiküldi. A szakács délután ment ki, odaadta neki. Az addigra, megfelelő alkoholos állapotban, vidáman vállalta a kockázatot. Csapatban mentünk kifelé, A törökországi Izmírből jöttünk a bőrkabát korszakban, mind úgy néztünk ki mint a gestapósok a filmekben a földig érő fekete bőrkabátjainkban ( volt aki visszafelé már ingujjban, mert a bőrkabátot is vették a helyiek), a szakács kesztyűben, de zsebredugott kézzel, zsebében az útlevéllel ÉS mellette a kis bársonytokkal, benne az arany pecsétgyűrűvel. És hát nézik a kapunál az útleveleket. A szakács kirántja a kezét az útlevéllel a zsebéből, vele kirepül az égbe a tokocska, abból kirepül az arany gyűrű, pörög-forog a levegőben és azzal a nemes csengéssel-pengéssel ugrál a flaszterköveken, miközben mi többiek ordítva gesztikulálva, négykézláb kapkodva a corpus delictik után próbáljuk elterelni a smasszerok figyelmét az egészről. ÉS MEGÚSZTUK!! Részeg banda gondolták a kapuőrök és kitessékeltek mindnyájunkat a kapun.
Izmail után Reni következett, a dunaújvárosi vasat rakodtuk be uszályokból. Soha olyan jól nem éltünk mint akkor, és ebben nemcsak a parti gazdagság és csatolt jólét, hanem a hajón az ellátás is közrejátszott. Az történt, hogy a szakács "szénanáthát" kapott (többek közt így hívtuk a trippert), ami szakácsnál, miután ő élelemmel dolgozik főbenjáró, nem úgy mint matróznál, hazaküldték gyógyulni és kellett, hogy valaki főzzön amíg nem küldenek helyette másikat. A fedélzetmester Heizer Feri bevállalta és ezzel nagyon jól jártunk. Hajón a kaja központi szempont. ( mint tudjuk minden élőlényt a létfenntartás és a fajfenntartás motivál, ez alól a tengerész se kivétel, szóval a kaja és a πna) Egyik nap megszólít:
-Te elek, szereted te a sárgaborsófőzeléket?
-Utálom, a seregben volt, hogy hetenete négyszer azt ettem, a hátam közepébe se kívánom.
-Én se szeretem... akkor azt mondom a barbának, hogy azt nem tudok főzni. Te mit ennél?
-Hüm... mondjuk rablóhúst.
-Akkor az lesz ma ebédre.
Szóval úgy éltünk mint a királyok. De amikor jött az új szakács azzal is minden rendben volt, Trajbár Csaba fiatal srác kifogástalanul főzött, június 25.-re a tengerészek világnapjára olyan parádés ünnepi ebédet készített lángoló fagylalttal és tortával, ami után még a királyok is megnyalták volna mind a tíz ujjukat.
Abbahagyom. Csak úgy sorjáznak elő a történetek, de talán már kicsit elég volt belőlük. Szóval letelt az időm a Körösön is, és hazajöttem nyári szabadságra vitorlázni a Balatonra. Ezzel fogom folytatni legközelebb.
