Nehéz napokon vagyunk túl, de nem akarom elkiabálni, javulunk. A legfontosabb, abbahagytam a ráktól való rettegést. J-t hétfőn a CT vizsgálat után hazahoztam a kórházból, majd tegnap visszavittem gyomor és nyombéltükrözésre. Korábban azt hittem, hogy kolonoszkópia (vastagbéltükrözés) lesz, de tévedtem. Azt elsőre 27-ére írták ki, de eltolták május 28.-ra. Utánaolvastam a Neten, ahonnan minden tudományomat szerezni szoktam, de J-nek el is magyarázta az osztályos orvos dr Tomolák Lili az elbűvölő rezidens kislány ( ezt a gyereket tényleg az isten is orvosnak teremtette, J el volt ragadtatva a kedvességétől, éles eszétől és az alaposságától), hogy miután a szervezete szépen reagál a terápiára (ahogy mondtam, medicus curat, natura sanat), és az összes eddigi vizsgálat egyértelműen a diverticulitis ( https://www.symprove.hu/.../divertikulitisz-mit-is-jelent... ) jeleit mutatja, meg kell várni amíg a gyulladásba került bélfal regenerálódik, mert a korai szondázás esetleg átlukaszthatja, ami azonnali havaria. Nos nem öröm ez a betegség sem, de nem számít ritkaságnak, miután az idézett cikkből megtudtam a 60 év felettieknek 50 %-a, szenved ebben a betegségben, a 80 éveseknek meg közel a 100%-a az a csoda, hogy nekem még nincs, el ne kiabáljam, van mindenféle bajom, félig süketnéma és vak vagyok, az erőnlétem is pocsék, de a vasszöget is jóétvággyal megszem, megemésztem, szóval nekem nincs olyan, hogy ezt se eszem, meg azt se eszem mert megárt. Szegény J-nek viszont mostantól kezdve az "ezt se eheti meg azt se eheti" lesz a sorsa.
De béke van és nagyon remélem, folyamatos gyógyulás végre itthon.
Nekem sajnos rosszkor jött a derékfájás. Az a baj, hogy mint már említettem, tartok tőle, hogy az autóvezetői képességeim netán hanyatlanak, ami pont éles helyzetben bizonyulhat végzetesnek, preventív önfegyelemmel letiltottam magam a távolsági vezetésről, különösen kiszámíthatatlan körülmények közt és pláne sötétben. Márpedig kedden délután kellett a kórházból hazahoznom, szóval sötétben értünk haza. De hát sötétben szarul látok, nem mertem megkockáztatni, maradt a HÉV. ( tizenegyedik éve lakunk itt, azóta folyamatosan javítják azt a 40valahány km sínszakaszt ami Budapesttől Ráckevéig tart, de továbbra is bakot ugrál rajta a szerelvény) Hát az épp csak javulófélben lévő derekamnak nem tett jót. Hiába voltam bekötve Icuka tépőzáras kölcsön-derékmerevítőjébe, visszavetett az oda-vissza utazás a gyógyulásban, szerdán vissza kellett feküdnöm az ágyba, mert még azt se bírtam, hogy kiüljek a PC elé valamit írkálni. És tegnap reggel megint menni kellett. Rákészültem. Nehezen szánom rá magam gyógyszerekre, de J betapétázta a derekam a már többször csodaszernek bizonyuló Flector tapasszal és bírtam is az utazást, elmaradt a HÉV ugrálásakor korábban jelentkező éles fájdalom, sőt mára gyakorlatilag tünetmentes vagyok, DE, a két vödör tüzelőt a tornácról a súlyemelő övet felvéve, és a kőpadlón inkább csúsztatva mint cipelve hoztam be, szóval mostantól rohadtul odafigyelek a derekamra.
Persze túlzás lett volna azt várni, hogy már nem sújt bennünket az a jó qrva élet. Délelőtt tíz órára pontosan kellett tegnap érkeznünk, a Péterffybe, ez ha minden jármű időben érkezik tartható is volt. A HÉV az (hacsak nincs vágánycsere, mert akkor pótlóbusz van) mindig percre pontos, de a 24-es villamos kiszámíthatatlanabb. Na ott áll az OBI előtt a Vágóhíd végállomáson, szóval szaporázzuk a lépteinket, már amennyire az én derekam, meg J gyengesége engedi, pár lépés van már csak hátra, elengedem J kezét, ő azért kicsit gyorsabb, hogy "fogja meg" a villamost, ő "ki is lő"... de elakad a lába a flaszterkőbe és térdre, majd két tenyerén csúszva hasra esik. Ketten egy járókelővel állítjuk talpra, kedvenc nadrágja a térdén kilukadva és nagy szerencse, hogy kesztyű volt rajta, mert az fogyott el nem a bőre a tenyerén. Mellékfoglalkozásban a gyomortükröző asszisztens ragasztotta be a bőrét mindkét térdén. Viszont a szájon át tükrözés csak igazolta a korábbi diagnózist, mert azon a bejárt szakaszon semmi kórosat nem mutatott ki. Hogy vidámság is legyen a végére, említettem hogy nagyon koncentráltam, hogy a tegnapi nap a fizikai állapotom ellenére jól sikerüljön. Már visszafelé jövet várakoztunk a HÉV-re a végállomáson a Soroksári úti vasúti hid alatt, amikor J felkacag. "Te látod mi van a lábadon?" lenézek.... TÉNYLEG. Szóval reggel az öltözködéskor már a nap előttem álló kihívásai jártak a fejemben,
a jobblábasnál még figyeltem melyik a kimenőbakancsom, a bal lábasnál már a rutin működött a melóssal.
Ha ilyen szépen javul a derekam és képes leszek órákat ülni a PC előtt, holnaptól folytatom az emlékezetblogot, el akarok jutni a tengerészpályám végéig-szállodáspályám kezdetéig. Aztán megint leállok egy évre a folytatással, mert kezdeni kell a kinti munkákat.
