Emlékezetblog hatodik fejezet. Gyerekkor negyedik rész.
Akkor most megint visszakanyarodok '56 előttre. Megtehetném ugyan, hogy átszerkesztem a korábbi részt, de nem akarom összekeverni azokat az olvasókat akik azon már túlvannak, jó lesz ez így, ilyen spontán módon megírva is.
"Kifelé" amúgy problémamentes gyerek voltam, az iskolai abúzusokat magamba rejtve próbáltam feldolgozni, azt hiszem sikeresen, a bezárt belső világomból anyám legfeljebb csak annyit észlelt, hogy "csendes" vagyok. Ha kérdezte mit csinálok, az válaszoltam "gondolkodok". Valójában álmodoztam. Miután a szülői értekezleteken, amikre mindig elment (de minek), vele soha nem foglalkozott tanítónéni, tanár, mindig csak az aktuális tűzégette, lusta csirkefogók szüleit nógatták, hogy próbálják valami használható iskolai megatartásra sarkallni leszármazottaikat, anyám úgy gondolta minden renden van velem.
A papíron ez tényleg így látszik. De nem voltam boldog. Örömet csak a könyvek okoztak, igazi könyvmoly lett belőlem... azt hiszem ma is az vagyok. Nálunk amúgy természetes volt a mindenben való jó teljesítmény. Ezt még apám kapta.
Volt egy doboz tele "Kíváló dolgozó" kitüntetéssel, amiket a szüleim és a Nene kaptak különböző munkahelyeiken. Visszaemlékezve (most megint előre szaladok az időben) valamennyi munkahelyemen én is kiváló dolgozó voltam, a teljesítményemmel soha nem volt gond. Amikor a tengeren dolgoztam, egy géptiszt kollégám jegyezte meg "Én még elektrikust annyit dolgozni nem láttam mint téged.". A beilleszkedéssel, az alkalmazkodással már inkább volt gond, de azt hiszem a fentiekből kitetszik miért nem "vegyültem", nem lett belőlem csapatjátékos. Rosszak voltak hozzá a tapasztalataim és mostanra meg olyan lettem mint a Havas Henrik, rájöttem, hogy akkor hibázok kevesebbet, ha ismeretlenekkel kapcsolatban úgy gondolom, hogy mindenki ostoba, kártékony, rosszakaratú és használhatatlan, mert ahogy a Felker Dodó mondta "Tízből kilenc embernek csak annyi esze van, hogy nem ül be háttal a moziba".
Apám ugyan, mint volt bokszoló és csibész, megpróbált belőlem pitbullt csinálni, pláne amikor verés nyomaival tértem haza, de kevés sikerrel. Valahogy nem a "helyes" irányba hatott rám a durva proletárkörnyezet, nem lett belőlem rendes csirkefogó. A Béke út 4-ben volt az italbolt. Egyszer szegény anyám gesztenyepürét akart csinálni és abba rum kell, elment hát a kocsmába egy üveggel és töltetett bele egy decit. Mitteszisten kilépve a kocsmaajtón, a lépcsőról lelépve megbillent a bokája, elesett és eltörte a karját a lépcső élén. Megvetően lépte át a törzsközönség, "nő létére részegen fetreng a kocsmalépcsőn, ott a kezében a rumosüveg". Végülis egy járókelő segített neki felállni, a lifegő alsókarjával valahogy hazatámolygott, begipszelték, de rosszul forrt össze a csont, mert rosszul illesztették össze a csontvégeket, mondták el kell megint törni, de azt nem vállalta be, csecsemő voltam, állandóan pelenkát kellett mosni görbe maradt a keze, akkoriban ez nem zavarta, de idős korára fájdalmassá vált, de akkor már késő volt.
A kocsma ha már szóba került. Nem volt túlságosan biztonságos hely, ott ittak a széntrógerek és a "Százlábú" nevű bandavezér, akit az emberei felraktak mindig egy nagy álló hordó tetejére, mert mindkét lába tőből hiányzott. Akkoriban még sok lábatlan háborús rokkant "szaladgált" az utcákon, művégtagok még nem nagyon léteztek, vagy kézzel hajtott kerekes székeben, vagy bőrrel burkolt combcsonkjaikon araszoltak, két kezükben kis, sámlikra emlékeztető fogantyúkra támaszkodva.
A porolón, a városi gyerekek tornaszerén.
Ugrálok térben és időben, ez egy ilyen kesze-kusza fésületlen írás, időnként utólag jutnak eszembe dolgok, amiket úgy gondolom (nem tudom mennyire helyesen) érdemes megemlíteni a hiteles korfestéshez, ez egyik éjjel, a fűtetlen hajóban való lefekvés után jutott eszembe (illetve hát rákövetkező reggel, mert sose jutok éjfél előtt ágyba). Mindig gond volt a tüzelés. Elsősorban persze anyagi okokból. Az akkori fogalmak szerint is szegények voltunk, a mai fogalmak szerint meg különösen azok, de ez nem tűnt fel, mert köröttünk mindenki az volt. Ergo gyakorlatilag nem fűtöttünk. Az egyetlen szobában ahol aludtunk ugyan volt egy vaskályha, de abba begyújtani....talán csak Karácsonykor. Az ágy hideg volt mint a jég, forróvizes palackot dugtunk a dunyha alá lefekvés előtt, hogy ne legyen dermesztő lefeküdni. A konyhában állt a sparherd (és nem "sparhelt", mert a szó a német "spar herd", azaz "takarék-tűzhely"-ből származik, mert az egyetlen rostélyon eltüzelt tüzelővel nemcsak a platnin lévő főző edényt, hanem a forró füstgázokkal körbeölelt sütőben a sütnivalót, sőt a víztartályos változatban a mosogatóvizet is megmelegíti és ha füstdobot is illesztenek a kályhacsőbe akkor még a maradék hőenergiát is kiveszi a kéménybe távozó füstgázból.... aztán persze ha az így kiszipolyozott füstgáz hőmérséklete ettől harmatpont alá esik akkor a háziasszony káromkodik, hogy végig kisalétromosodott a kémény fala ) ennek a célja elsősorban a főzés volt.
Akkoriban kisgyerekként lefekvés előtt TV helyett (az még nem volt senkinek tán még az országban sem) "karikáztunk" a Nenével. Az úgy nézett ki, hogy vacsora után (kedvencem a zsírban sült pirítós volt alaposan megfokhagymázva), a tűzhely tetején lévő öntöttvas karikákat ha az ember a sötét konyhában a piszkavassal ügyesen mozgatta ki a helyükből, akkor a falra az esti mosdóvíznek feltett mosófazéknyi víz alá begyújtott himi-humi lángjával különféle félholdakat lehetett vetíteni a falra.
Nem EZ a tűzhely volt, de pont így nézett ki.
Anyám mindent ami éghető eltüzelt. Ez akkoriban nem jelentett olyan környezetszennyezést mint ma, nem léteztek műanyagok ( a hőre keményedő bakeliten kívül) ami éghető volt az vagy papír, vagy fa volt, de anyám még a krumplihéjat is kiszárította és eltüzelte. Amíg a zsírhivatalnak dolgozott, addig apám részesedett a dolgozói juttatásként osztott széttört, hulladék zsírosládákból, ezek a zsírral szennyezett vékony lécekből összeszkábált ládák ugyan valóban úgy égtek mint a zsír, de nem sok kalória volt bennük. A jegyre kapható, alacsony fűtőértékű háztartási barnaszenet csak úgy hívtuk "tűzoltó" szén, a fele szénpor volt, pláne ha haragudtak rád a széntrógerek, mert kritizáltad a mindig hamis mérlegüket amin a kosarakat mérték mielőtt behordták a pincébe, a tüzifa meg vizes. Ami kicsit jobb volt az a "tojásszén", ez volt a német brikett, meg volt tégla alakúra préselt változata is. Az igazi krőzusok azok a gázgyári dolgozók voltak akik 56' után kaptak természetbeni juttatásként a háztartási gáz előállítási technológiája következtében fennmaradó kokszot. Na AZZAL lehetett (volna) fűteni. Koksszal fűtötték az iskolában a tanterem sarkában álló hatalmas vaskályhákat, a baj csak az volt, hogy amikor kemény telek voltak már tél vége előtt elfogyott a tüzelő, ilyenkor jött egy hét szénszünet, amit mi gyerekek nem különösebbe bántunk. Ha még mindig nem volt mivel fűteni, akkor télikabátban ültünk a padban tavaszig.
Na jól elkanyarodtam mesélő lendületemben (szóljatok rám, ha unalmas vagyok), szóval '56-ban a forradalom novemberre mindenütt elbukott, a rádió sorra mondta be azokat a gyárakat, ahol megadták magukat a felkelők, tüzelőnk még csak-csak volt, de miután újságok nem jelentek meg nem volt mivel begyújtani. Nagyon megörültem hát amikor pont felettünk egy repülőgép elkezdett újságokat szórni. Úgy nézett ki, hogy a manna pont beesik az udvarunkba, de nem volt ilyen szerencsém, a szél odébb fújta, egészen a Vasas pályáig kellett szaladni, ahol összeszedtem belőle egy hónaljra valót, na ebből az újságból tudtuk meg, hogy megalakult a Forradalmi Munkásparaszt Kormány, Kádár Jánossal az élen. Akkor még nem tudtuk, hogy a Kádár az most jó vagy rossz... aztán most már őszintén szólva megint nem tudom. Mindenesetre lett mivel begyújtani.
Mi nem igazán tudtuk mi az a nyaralás, legalábbis kisgyerek koromban. Az osztálytársaimnak is csak abból állt, hogy nyaranta levitték őket a falusi nagyszülőkhöz disznót, csirkét látni. Az meg volt nekünk itthon is. Volt pár év, amikor felástuk az udvar egy darabját és veteményeskertet csináltunk benne, zöldborsóra, krumplira, karalábéra, paprikára, paradicsomra, répára emlékszem, akkoriban a víz ingyen volt, az én dolgom volt a locsolás, ami nyáron remek "tocsázás"-ba (SIC) torkollott, lett egy kisfiú a házban amikor én már nagynak számítottam a Soproni Jancsi, ő hívta így, és imádott a sárban hemperegni. Voltak tyúkjaink, nekem volt egy kedvenc csirkém a "Pipu", pelyhes korától én nevelgettem, aztán persze a fazékban végezte, de hát "ilyen a szelaví", a Bandikáéknak meg volt egy disznajuk az ólban, szóval akkoriban Angyalföld szinte falu volt. Itt az első kutyám, 1958-ban (kivételesen van dátum a kép hátulján) a Csibész.
Nem volt egy okos kutya szegény, dühödten támadta az autókat ha néha meglátott egyet az utcán amikor pórázon sétáltattam, ez lett a veszte, egyszer kiszökött és egyenesen beszaladt egy teherautó kereke alá. A második kutyám pár évvel utána az "Ügyes" volt. Úgy egy-két évvel később, akkoriban már középiskolás voltam, anyám úgy döntött, hogy nyugdíjba megy, és a két lakást, a Nenéét és a mienket elcseréltük egy háromszobásra a Frangepán u. 58/B-be. Oda nem igazán lehetett kutyát vinni a másodikra, de semmi gond, a cserepartner a Bak néni bevállata a kutyát. Kézikocsival költözködtünk a mintegy 150 méter távolságra sok fordulóval. A kutya minden fordulót végig kísért oda-vissza. A mi cuccunk odafelé, a Bak nénié visszafelé. És amikor az utolsó forduló bútor és egyéb holmi is odaát volt az új lakásban, a kutya leült a szoba közepére, mert tudta, hogy most már nem lesz több forduló és ő úgy gondolta mostantól már itt van otthon. Szívszorító volt erővel visszavinni és láncon hagyni a kutyaházban. Még most, ennyi év után is is elszomorodom, miközben e sorokat kopácsolom. Néha visszamentem hozzá és leírhatatlan boldogsággal üdvözölt, szóval aki azt hiszi, hogy az állatok nem tudnak nagyon szeretni az téved. Pedig jó sora volt, a Bak néni szerette, etette és mégis, neki mi voltunk a családja. A költözés pontos dátumát sajnos nem tudom, de olyan 1960-61 körül lehetett, mert azt hiszem már technikumba jártam.
Az új lakás nagy előrelépés volt, mert volt benne fürdőszoba is. Első nekifutásban építtettünk egy szép, olyan közepes méretű cserépkályhát, a két utcai nagyszobát elválasztó fal kivágásába, így ez két szobát fűtött. A Nene kis szobájában villannyal fűtöttünk, már amikor kellett, ahogy régen, ő itt is csak aludni járt "haza", csak most nem a Petneházy utcába csak a szobájába. A konyhában volt egy kis vaskályha, Korábban azzal fűtött a Nene a Petneházyban, merthogy a következő előrelépés egy háromlapos villanytűzhely volt, vége lett a sparherden főzésnek. A fürdőszobában a szokásos vörösréz, álló, bordás hengerbojler, alul öntöttvas vegyesfűtésű tűztérrel. Ez olyan régen volt, hogy kitartó guglizás ellenére se voltam képes ilyenről képet találni a neten. Persze begyújtás ide is csak hetente egyszer fürdéshez, a mosdás lavórban, többnyire hideg vízben. Apám még dolgozott, én iskolába jártam, a Nene és anyám kézimunázott, pulóvereket, kesztyűket, sapkákat kötöttek mindenkinek, rengeteg terítőt, mindenre csipkéket horgoltak, a padláson egy nagy táska tele van velük, kidobni sajnálom, de nem kell semmire ebben az apró házban ahol mindent bebort a helyhiány okozta rendetlenség. Ja, anyám egymás után csomózta a "perzsa" szőnyegeket a szövőszéken, na azok is a padláson vannak.
Azt hiszem háromszor azért mégis voltunk nyaralni. Egyik se volt nagy élmény. Apám akkori munkahelye, a Gyár és Gépszerelő Vállalat balatonszemesi üdülőjében, egymást követő két nyáron is. Az első az nagyon pocsék élmény volt, elrontottam valamivel a gyomrom és napokig rettenetes beteg voltam. És hát ugye a teherautósofőr kapta a legrosszabb szobát, az egyetlen ablak az ebédlőre nyílt, dőlt be a kajaszag és én meg sugárban hánytam. A második se volt sokkal jobb, bár a felnőttek néha elvittek horgászni,
meg volt az üdülőnek csónakja
csak az egyik nagyfiú aki a szakácsnő fia volt, időnként nyaggatott, hogy nekem mint vendégnek jobban odaadják a csónakot, menjünk és szedjünk fel a strandon két öszödi lányt, én meg nem értettem, hogy mi a fenének cipeljünk mi két lányt, amikor ketten sokkal könnyebb evezni.
A harmadik üdülés szintén vállalti üdülő volt Visegrádon valami parasztportán, ahol a pottyantós budi színig volt szarral amin hemzsegtek a legyek, amikor végre hazaértünk felkiáltottam "ó vízöblítéses vécé te civilizáció csúcsa!" Egyszer lejöttek biciklivel a Csete Bandi és a papája minket meglátogatni, ez a kép akkor készült.
Emlékezetes látogatás volt, kölcsönkértem a Bandi biciklijét és eltaknyoltam vele az erdei meredeken, a térdemről csontig lejött a bőr, szóval jó kis nyaralás volt.
Említettem az olvasásmániámat. Minőségi könyveken nőttem fel amik rendkívüli módon megmozgatták a fantáziámat. Verne mind megvolt (mármint elolvasva, mert mint mondtam utána értékesítve lett), rengeteg Jókai, engem például kifejezetten izgatott a sok latin kifejezés, amiknek értelmét a szövegkörnyezetből kellett kikövetkeztetni, Dékány András, Arthur Ransome (nem nehéz kitalálni mi indított a hajók felé) Kittenberger Kálmán, Molnár Gábor, Rejtő Jenő (akit még akkor olyan könyvekből olvastam amin P Howard, vagy G Lavery volt a szerző), aztán kiolvastam az Újvári néni könyvtárát és amikor felépült szemben a munkásszálló, ott lett egy könyvtár, ami előtt apámmal amikor már nyugdíjas volt újságot árultunk mellékfoglalatosságként, na azt a könyvtárt cakk-pakk kiolvastam. Egy könyv egy-két nap, ha nagyon kellett ízlelgetni az élményt akkor három. Mindent ami irodalom befaltam, és ez ma is így van, lektűr, ponyva, mélyinterjú, klasszikus vagy divatkönyv mindegy. Amit NEM az kevés, például nem olvasok ezoterikus szarokat. Érdekes volt ahogy ott a munkásszálló könyvtárban megjelentek az olvasni alig tudó, idős parasztemberek és mesekönyveket kértek.
Rendkívül érdeket a technika, de azt anyám valamiféle haszontalan bolondériának tartotta. Mindenféle ötletekkel álltam elő, megint a fülebe cseng "Ez a hülye kölök azt gondolja hogy"... Egyszer valamiféle késztetésre detektoros rádiót csináltam egy zserbós (Gerbeaud) dobozból, talán valamely osztálytárs nyomán, nekem nagy örömömre szolgált, hogy TÉNYLEG lehetett rajta hallgatni fejhallgatóval a Kossuth rádiót, anyám csak egy régi történettel csatlakozott, amikor ő még kislány volt vettek egy detektoros rádiót. Akkoriban azt még hivatalosan engedélyeztetni kellett, amihez kellett az adásvételi szerződés, de ahhoz keresztül kellett volna gyalogolni a városon, így hát nagyanyám azt mondta írnak egyet a Posta előtt a padon, anyám meg aláírja az eladót, kiskorú nem büntethető, aztán lesz ami lesz. Elfogadták.
A detektoros rádióhoz antenna kellett, az egyemeletes háznak lapos teteje volt, kifeszítettünk apámmal egy jó hosszú antennát, remekül működött. Később ezen indíttatásból többször mászkáltam a háztetőn, ami bár tilos volt, de előszeretettel keltettem a frászt az utcám menő idegen felnőttekben amikor ácsorogtam a párkányon, soha nem volt félelmem a mélységtől. Aztán valamikor építettek még két emeletet a lapostetejű házra, de emlékeim szerint akkor mi már nem laktunk ott.
Aztán egyszercsak vége volt az általános iskolának, és ki kellett találni mi legyen velem.
Ez volt a nyolcadik osztályos tablóképem.
Szóval "hogyan tovább"? Nem érzem úgy, hogy az én szerető szüleim túl nagy jelentőséget tulajdonítottak volna ennek. A Gömb utcai ( korában Csata utcát említettem, mert ott volt a fiúiskola kapuja, a Gömb utcába a lányok jártak, merthogy akkor szigorú elkülönítettség volt a nemeknek) általános iskolámmal egy háztömbben volt a Villamosenergiaipari Technikum. Fogalmam se volt mit tanítanak ott, de reggelente együtt mentem iskolába az ott tanulókkal és nagyon tetszett az egyensapkájuk. Középiskola volt, közel is volt, mondtam én oda akarok menni. Az osztályfőnököm ugyan győzködte anyámat, hogy nekem gimnáziumban van a helyem, de a mutter gyakorlatias gondolkodás alapján azt mondta, ha a technikum egyből kenyeret ad a kezembe akkor hát legyen technikum... HA felvesznek. Merthogy felvételi vizsga is volt. Ha meg nem vesznek fel, akkor a "bé" terv, az utcánkban volt egy kocsi és szekérgyártó KTSZ (mint említettem még lovaskocsik is szép számmal jártak) mondták felvesznek bognár inasnak, akarom mondani ipari tanulónak. Belegondolok mi van ha nem tetszik a diáksapka, mi van, ha bognár lettem volna, mennyi véletlenen múlik az ember sorsa....
Ez a képem a Béke téren készült a kor divatja szerinti viharkabátban, amikor már technikumba jártam.
Talán felesleges is mondanom, amikor már odajártam, az egyensapka kötelező volt iskolába járáskor, ezért szabotáltuk és csak az iskola kapu előtt egy sarokkal vettük fel.
Viszont az egyetlen vagyok az osztályban akinek még megvan. És az éves osztálytalálkozónkra időnként fel szoktam venni.
Emlékeim szerint a technikumi felvételin matek példák voltak, amiket elsőre nem értettem, mert a gépelt lapon amin a példák voltak a zárójeleket, miután az akkori mechanikus írógépeken nem volt zárójel, a kor szokásainak megfelelően ferde törtvonalakkal helyettesítették, amiket én törtvonalként értékeltem, mert gépelt szöveget életemben alig láttam, így semmi értelmét nem tudtam kibogarászni a példáknak. Nagy szerencsére a felvételiztető matektanár kisegített. A másik tantárgy szabadkézi rajz volt hasábokról, abban jó voltam. Így lettem elsős technikumi tanuló 1959 szeptember 1-én.
Folytatása következik.
