Emlékezetblog ötödik fejezet. Első rész.
Ott hagytam abba, hogy a szüleimet egymás mellé sodorta a vakvéletlen, szóval az ÉLET. Napok óta kutatom a fellelhető fényképeket, okmányokat, de képtelen vagyok megtalálni, mikor is volt az esküvőjük.
Ebből az esküvő után készült képből több is van, de egyiken sincs dátum. (pedig sokáig volt egy, bekeretezve a falon valamelyik korábbi lakásunkban, de hogy hova tűnt a sok költözködés folyamán nem tudom)
A mi családunkban nem volt divat semmiféle évforduló megünneplése. Még a születésnapokat, névnapokat se tartottuk. Ami emlékezetes, az a Vilmos napi cseresznyés rétes volt, az is azt hiszem csak véletlenül alakult ki, mert ketten voltunk apámmal Vilmosok és a cseresznyeszezon is június 25.-re esett amikor tartottuk VOLNA, ha ünnepeltük volna. Egy régi igazolványt találtam, a borítón nincs kitöltve, hogy 193... mennyi, és bár a leánykori név áll rajta
a fénykép a második oldalon
az édesanyám és a beragasztott "igazolvány" már az asszonynévre szól 1938-ból.
Tehát 1938-ban már biztosan házasok voltak. A legvalószínűbb év, a házasságukra az 1931. Ezt onnan számoltam ki, hogy 1945-ben születtem és arra határozottan emlékszem a családi legendáriumból, hogy 14 évi házasság után már egészen lemondtak róla, hogy gyermekük lesz, amikor egyszercsak bekopogtam. Mai eszemmel arra tippelek, hogy túlságosan "akartak", de a sikerülésemhez az kellett hogy apámat behívják katonának és kivigyék a frontra ahonnan nem lehetett csak úgy hazaszaladgálni gyereket nemzeni. '44 novemberében engedhették haza szabadságra, így sikerült kilenc hónapra rá júliusban megszületnem.
Anyámat, mint a népmesékben, "a legkisebb", harmadik gyereket, rendkívül határozott céltudatos asszonnyá formálta az élet. Pontosan tisztában volt vele, hogy az a kallódó gyökértelen életforma amiben apám szocializálódott, csakis a gyakori, angyalföldi lupenlétbe vezet, ezért a régi barátokat hamar leépítette. Ezért nem találkoztam például én életemben soha a legidősebb féltestvérrel a "Manci"-val, akit egyszerűen mintha kiradíroztak volna a családból, nagyritkán ha esett róla szó, de akkor is csak ha azt hitték én nem hallom. Vége volt a "bodonjóskás" kártyás, bunyós jasszéletnek. Fogalmam sincs apám, aki ugye eredetileg mechanikai műszerész segédként szabadult, de a szakmájában tán soha nem kapott munkát, hogy került kapcsolatba az autókkal. (SAJNOS megkérdezni már nem tudom, ezúton bíztatok mindenkit, hogy ha élnek a szülei MOST kérdezgesse őket, mert úgy jár mint én, hogy amikor már tudni szeretné, nem lesz kit kérdezzen!) De tény, hogy a '30-as években már sofőrként dolgozott. Olyan autókat vezetett amiknek még fából voltak a kerekei. A Ford T modellről úgy beszélt, hogy "a szakállas Ford". Egy biztos, ha van némi műszaki érzékem, azt tőle örököltem. Örökké fúrt, faragott, mindent megszerelt ami csak elromlott, mindenhez értett és most, életemben először elárulom a titkát, a nagy álma a perpetium mobile volt. Hogy ő bizony megcsinálja. Amúgy okos volt, racionális gondolkodású, de ezt az egy dolgot élete végéig nem volt képes kiverni a fejéből. Bonyolultnál bonyolultabb szerkezeteket bütykölt, amik persze nem működtek, de nem csüggedt, mert mondta "már csak egy picit kell javítani". Alighanem azt, hogy "nem adom fel soha"..... "majd én megcsinálom".... szintén tőle örököltem. Meg persze az anyámtól, a konok céltudatosságot.
Ezen a képen (sajnos ezen sincs dátum) apám a Pischinger cég autója mellet látható, tehát a neves ostyagyár cukrász készítményeit szállította. Később lett a Schillinger szőnyegnagykereskedő házi sofőrje. A Schillinger Bélának a mai Teréz körúton az Oktogon mellett volt üzlete (most azt hiszem hentesüzlet van a helyén), egyszer még ifjú koromban, amikor még szőnyeget, bútortextilt árultak ott, persze már állami boltban, bementem és rákérdeztem, hol van a Schillinger, egy öreg eladó rákérdezett "jól, hallom, Schillingert emleget itt valaki??" Ezt a képet a netről vettem.
Apám dolga a cég autójával a cég ügynökeinek szállítása volt a vidéki kereskedőkhöz a mintakollekciókkal. Ezért egész héten az országot járta és közben megtanulta a szőnyeg szakmát. Nagyon értette, hogy melyik perzsa szőnyeg mennyit ér, mert azt a kinézeten kívül az határozta meg, hogy egy négyzethüvelykben hány csomó van. Ezért van az, hogy kinézetre ugyanaz a szőnyeg, amikor a szakértő megnézi a hátulját, ahol a csomók látszanak érheti a tízszeresét is a másiknak. Már iskolás gyerek voltam, amikor apám készített egy perzsaszőnyeg csomózó állványt anyámnak, amin ő "perzsa" szőnyegeket készített. Innen tudom mi az a "nyüst", "felvető", "punkvas".
Hétvégéken meg az volt a dolga, hogy a családot, mármint a Schillingerét, fuvarozza a "szép" autóval Siófokra a nyaralóba. Siófokot akkoriban "Zsidófok"-nak is nevezték, mert míg a születés okán arisztokraták Balatonfüreden tanyáztak, a pénzarisztokrácia Siófokon építkezett.
Nem volt ez gondtalan, mert ahogy a gyerekek felcseperedtek egyre nagyobb lett az önérzetük. Apámnak szigorúan megtiltotta az öreg főnök, hogy a fiát vezetni hagyja, de persze a már majdnem felnőtt fiú meg követelődzött, na nem az apjánál, hanem apámnál, és ugye hát mégiscsak a főnök fia...
A dúsgazdag Schilliger alighanem megbecsülte apámat. Amikor fiatal koromban szóba kerültek a zsidók, és rákérdeztem, tulajdonképpen kik is ők, apám, szerintem, jót mondott róluk. Egészen pontosan ezt: " A zsidóknak van egy elvük, élni és élni hagyni. Ha ezt tudomásul veszed, csak élned kell a lehetőségekkel." Egyszer beküldte az öreg apámat valamiért a belső szobába és tárva-nyitva volt a páncélszekrény. Halomban a pénz számolatlanul. Bár sejthette, hogy apámnak eszébe nem jut hozzányúlni, de amikor apám kijött ideges lett a főnök és paprika vörös ijedtségében, de becsületére legyen mondva nem kérdezte meg, hogy belenyúlt e.
Egyszer amikor úgy alakult hogy volt hely az autóban, apámnak megengedték, hogy magával hozza anyámat is Siófokra egy hétvégére. Nagyon megtetszett nekik az értelmes, csinos fiatalasszony
és kitalálták, hogy milyen jó lenne, ha elszegődne hozzájuk szobalánynak, de apám megkérdezte mit fizetnének. Megmondták. Apám elnyomott egy mosolyt és mondta, hogy hát annak a háromszorosát keresi a felesége a Vadas testvérek gyárában a Petneházy utcában ahol akkor már vagy 20 éve dolgozott. Így nem lett szobalány a mama.
Milyen az élet? Amikor elkezdődtek a rossz idők, a Schillinger magabiztosan kifejtette apámnak, hogy őt nagy baj nem érheti, mert van pénze pengőben, dollárban, Napóleon aranyban, vagyona ingatlanban, értékpapírokban, szóval őt nagy baj nem érheti. Hát ha az élete meg is maradt, mert ennyi pénzzel valahogy megvásárolta, de sok mindene nem maradt a háború utánra. Mindenesetre azt azért lehet tudni a példájából, hogy pénze csak annak van aki nem szórja. Tehát amikor azt mondják valakire, hogy "milyen sok pénze van a rohadéknak aztán mégis milyen fukar" az PONT azt jelenti, hogy EZÉRT van neki sok pénze. Mert a főnök a fogához verte a garast. Apám szenvedett az állandó gumidefektekkel, mert a "munkaautón" rettenetesen elhasználódtak a gumik. Hiába kért pénzt új gumikra, az öreg sajnálta rá a pénzt. Mondta, "jó lesz még az a régi". Egyszer úgy hozta a sors, hogy a defektes belsőt sallerozta éppen az országút szélén, amikor mellette megállt szintén gumidefekttel a Salamon Béla haknizó színészcsoportja, ugyancsak gumidefekttel, hasonlóan leharcolt kerekekkel. Foltozás közben beszédbe elegyedtek és a Salamon Béla (aki korábban textilkereskedő segéd volt és személyesen ismerte a Schillingert) elcsodálkozott rajta, hogy az rendben van, hogy a csóró színészeknek nem telik, de hát az, hogy a milliomos Schillinger sajnálja a pénzt, négy új gumira, na AZ mekkora faszariság! Apám hazatérve meg elmesélte ezt a főnöknek. Gondolom abban felrémlett, hogy micsoda jópofa történeteket fognak majd mesélni róla az előkelő társaságokban, ahogy apám mesélte vörös lett int a rák és gyorsan adott pénzt új gumikra.
Amikor a szüleim összeházasodtak, lakás után kellett nézzenek. Akkoriban sem volt ez könnyű, részleteket nem tudok, de ez a fenti szocdem igazolvány (anyám egyszer büszkén mesélte, hogy ő még a Kéthly Annával sztrájkolt) mutatja a Reiter Ferenc u. 88.-ban laktak 1938-ban, ami ma sem egy luxuskörnyék, de akkoriban gyakorlatilag falu volt.
Budi a kert végében, egerek mászkáltak a falban (mondjuk ez utóbbi ebben a pillanatban is pont ugyanígy van a házban ahol ezeket a sorokat kopácsolom), de fiatalok voltak és amennyire mesélték és a képeken látszik boldogok. Csak a gyerek hiányzott, mint fentebb említettem, hogy gyanítom az okát, talán túlságosan is akarták. Ahogy korábban említettem, anyám kicsi gyerek korától fogva nagyon értett hozzá, hogy kell "fogni" a pénzt, volt munkájuk és kenyerük. Nagy dolog volt ez azokban az időkben. Anyám mesélte, hogy a környék "krőzusa" egy asszony volt aki olyan fent hordta az orrát, hogy szólni se volt hajlandó akárkihez. Merthogy ők minden nap húst ettek, gyakran idézte kioktatólag " A vasutas teheti, magyar állam fizeti!" Ugyanis a férje mozdonyvezető volt. Ami ezek szerint a créme de la créme-je lehetett a proletariátusnak. Sajnos ez a boldogság nem tartott sokáig, nehéz idők jöttek....
Folytatása következik.
