Tizedik éve lakunk itt, de ilyen vihart mint tegnap este volt, még nem éltem meg. Pedig volt egy pár. De ez a tegnapi mindegyiken túltett. Ott kezdődtek a megpróbáltatásaim, hogy a délutáni sétához nem vittem magammal kesztyűt. Az elmúlt meleg napok elkényelmesítettek. Azon túl, hogy hirtelen lehűlt az idő (ma még futó hózáporok is voltak), a szántóföldön olyan szélvihar kapott el minket (J nem is volt hajlandó jönni, mert bent a házban is szörnyű volt a szél süvöltése), hogy a Picur kutya azonnal visszafordult, de a Szmájli is amint a "nagy tócsánál", a szokásos végpontnál visszafordultam keletről nyugatnak, azonnal elinalt visszafelé. Na itt kezdődött a neheze, mert pont széllel szembe kellett menni. Egyszerűen átfújt a ruhámon a szél és akkora lökések voltak benne, hogy időnként megtántorodtam és folyamatosan előredőlve, hullámvonalban tudtam csak haladni, mert a széllökések állandóan kitérítettek az egyenesből. De a legrosszabb volt, hogy a kezeim teljesen átfagytak. Ebben az állapotban értem a ház elé és amikor már a csábító meleg szoba lebegett a lelki szemeim előtt, szembesültem a látvánnyal, a Tequila leszakadt! Egész pontosan a kikötő bóját letépte a horgonyláncról, ettől a hajó kiúszott egészen a stégig, ott verődött a stég előtt álló vas oszlophoz, az elszabadult bója mag a Tequila oldalához. Csak annyit tudtam csinálni, hogy a farkötelét, ami a stéghez szokott kötve lenni megtoldottam egy hosszú kötéllel, átdobtam a szomszéd stéghez, ebben a hosszú dobásban szerencsére segített a szél, és áthúztam a farát feszesre kikötve, ezzel eltávolítva a mennyire lehetett az oszloptól, és azt az orrkötelet ami jobbra biztosított az Amapola farához kikötve, meghúztam amennyire lehetett, ezzel próbáltam a verődést csökkenteni az oszloptól, de még így is hozzáért a hajó, úgy hogy húztam rá egy autógumit puffernek a stéghez felkötve. Amire idáig jutottam besötétedett és a kezeim a vizes kötelektől a metsző szélben fájdalmasan átfagytak. Beláttam, hogy nem bírom tovább és bevonultam jajgatni a meleg házba. A kezeim csak sokára kezdtek kiengedni.
A délelőtti eső, majd a szélvihar miatt nem tudtam boltba biciklizni, pedig minden pékárúnk elfogyott, reggel az utolsó zsemlét ettem meg, muszáj voltam nekiállni kenyeret sütni. Mondjuk a dagasztásban a kezeim is kiengedtek és én is leizzadtam, szóval amíg a cserépkályha mellett kelt a tészta ismét kivonultam a stégre kárenyhíteni.
Ez a kép még "békében" készült, az akkori csendes vizet tarajos hullámokkal kell elképzelni és hozzá akkora széllökéseket, hogy kapaszkodni kellett a vízbeesés ellen és persze sötét volt.
A következő feladat a bója eltávolítása volt a Teqila oldalától, azt a képen a hajó orrától a bójáig menő kötél tartotta és döngve verte a hajó oldalát. Ha nem teszem meg, reggelre kilukasztotta volna a műanyag héjat. Ehhez be kellett valahogy szállnom a kis hajóba. Nem volt merszem hozzá egyedül, kihívtam J-t, aki nem volt ettől boldog, de jött és jó hogy volt ennyi eszem, mert ha nincs ott, hogy megtartson a csáklyával amibe a víz feletti átkelés során biztosított bemászás közben, vízbe esek, így is egy lábammal beestem, mert a kabátom beakadt a vas oszlop tetejébe és a klumpámat menteni kellett. Átdobtam egy újabb kötelet a szomszéd stégre, az innenső végét meg rákötöttem a bójára, a nehéz vas bóját leválasztottam a baloldali orrkötélről, J meg átvonszolta a szomszéd stéghez, amit aztán, miután J-be kapaszkodva nagynehezen kimásztam a hajóból a stégre ( alig maradt annyi erőm, hogy felálljak utána négykézlábról, J támogatott), kiemeltem és kicipeltük a partra ahol már nem tudott több kalamajkát okozni. Mindezt olyan szélben, hogy kapaszkodni kellett, hogy be ne lökje az embert a vízbe. Nincs anemométerem, de holtbiztos hogy a szélsebesség jócskán meghaladta a 100 Km/h-t. J-t beküldtem a csáklyákkal a házba mert már ő is vacogott, én még ráhúztam a Tequila orrkötelére, sőt, a másikat is amivel korábban a bójához volt kötve is kivittem biztosítónak és én is bevonultam a melegbe a következő dagasztásra.
Ez a kép már reggelizéskor készült. Ahhoz képest, hogy életem első kenyérsütése volt igazán kiválóra sikeredett. J szerint ugyan kicsit sűrű ( ő az egész dagasztás alatt bíztatott, hogy inkább keményebben gyúrjak és ne lisztezzek mert verekedni lehet majd a kenyérrel), de muszáj volt lisztezni, mert az egész kulimász felragadt a kezemre. Szóval egyrészt a következő dagasztást géppel fogom csinálni, másrészt kicsit valóban kevesebb liszt kell bele, de a kenyér finomabb mint bármelyik bolti kenyér amit idáig ettem és én meg piszokul megvagyok magammal elégedve és végülis ez a legfontosabb.
Bár az este kicsit elgondolkodtatott. Lehet, hogy már nem vagyok elég fiatal ehhez az élethez? Épp tegnap jutott eszembe egy Fb. bejegyzés olvasástán, hogy már szegény jó Papp Lacit is túléltem, pedig mekkora sportember volt hozzám, nyápic alakhoz képest. Mondjuk az aggok háza itt van az utca végén, de valahogy még nem akaródzik bevonulni.... pedig ez a terv a végére. Csak ne lenne benne olyan borzasztó húgyszag!
Ma Pestre kellett menjek ügyintézni, ráment az egész napom, bár egy régi kedves kolléganőmmel találkoztam, aki nagyot segített egy régről maradt adminisztrációs pénzügyi problémám tisztátázásában (ismét bebizonyosodott, hogy az a leggazdagabb, akinek mindig van barátja aki segít ha kell), aztán kimentem szalontüdőt ebédelni a Fehérvári úti piacra, meglátogattam boldogult Poszlovszki Rezső barátom özvegyét Zsuzsát, akivel a Covid előtt találkoztam utoljára, vittem neki a piacról kis sütit, eszegettük meg bort ittunk hozzá, szomorkodva amin kell és örvendezve, hogy legalább mi még élünk, aztán a HÉV végállomáson találkoztam J-vel, mert ő közben Pesten cirkulált és hazatértünk.
