Tegnap elbúcsúztunk Csikós Laci barátomtól. 11:30 kor volt a találkozó a Dráva utcai pontonnál álló "Halászbástya" hajón. Nem szeretek idejárni. Úgy két éve lehetett amikor egy hajós barátom, Csendity Gábor hamvait ugyancsak erről a hajóról úsztatták a Duna vízére, akkor is ugyanilyen pocsék idő volt, esett az eső, hideg volt és kellemetlen szél. Ő is fiatalabb volt nálam, ő jó pár évvel, Laci csak nem egészen három hónappal, két hét hiányzott, hogy megélje a 75. születésnapját.
Nehezen élem meg a barátok elvesztését. Amikor sok éve meghalt a Rehák Balázs barátom, a "Bagó" nevű, tengeri mentőcsónakból átépített lakóhajócska tulajdonosa, az egykori Lágymányosi híd hídmestere, annyira gyáva voltam, hogy nem mertem elmenni a temetésére, neki már úgyis mindegy, én meg azt gondoltam megúszom a fájdalmat. Azt mondtam, csak akkor megyek majd ha engem visznek. De hát beláttam, hogy ez nem megoldás. A halál elől nem lehet elmenekülni. Még a másé elől SEM. Azóta sorra búcsúztam el barátoktól, osztálytársaktól, egykori technikumi osztályfőnöktől, de nem mondom, hogy hozzászoktam. Egy kicsit se jelent vígaszt, hogy "lám én meg még élek". Még az ellenségeim kárán se tudtam örvendeni soha. Egyszer pont a Lacival beszélgettünk róla (ő Szigetcsépen lakott a vízparton közel hozzánk és gyakran találkoztunk, amíg el nem adta a házát), hogy mitől ilyen jó hozzám az Isten, hogy megengedi, hogy ilyen boldog nyugalomban éljek itt a szigeten, a hajón. Amit tudok, hogy én életemben szándékosan rosszat nem tettem senkinek, még annak se aki megpróbált nekem ártani. Olyankor csak legyintettem, "hát ő ilyen". Laci azt mondta erre, " hidd el, ez visszajön". Nem tudom ő kinek ártott, hogy neki "nem jött vissza", ráadásul elképzelni nem tudom, hogy lett volna rosszakarója.
Voltunk vagy 60-80-an, nem is gondoltam, hogy ennyien szerették, de megérdemelte.
Egy temetés amúgyis pocsék dolog, de a Covid járvány erre még rátett egy lapáttal. Mindenki maszkban, olyanokat kellene felismerni akiket nem láttam 20-30 éve, a szemüvegem folyton bepárásodik ebben a vacak nyirkos időben, nem látok amúgysem semmit, he meg leveszem, akkor meg azért nem látok semmit. Ennek ellenére a Kő Pityu (Kővári István egykori vitorlás versenyrendező, mentőmotorosvezető) felismer, neki jobb a szeme mint nekem, de Laci fiára, akit nem láttam idestova 10 éve rá kell kérdezzek, nála nagyobb bajban csak Etával vagyok Laci feleségével, mert több szőke rövidhajú nő közül kell felismerjem a szeméről. Nem is sikerül, de a második akit "leszólítok" valóban ő. Pedig biztos van egy csomó ismerős az álarcosok közt, de hát végülis ide nem beszélgetni jöttünk.
Ha temetés akkor beszéd van. Bevallom, nem szeretem a hivatásos megemlékezőket. Egy igazán jó temetési búcsúbeszédről tudok, Poszlovszki Rezső barátoméról, aki 96 évesen ment el rövid szenvedés után, annak a beszédnek a végén mindnyájan mosolyogtunk, az furcsamód vidám beszéd volt, hisz a beszéd nem a halottnak szól (ki nem állhatom, ha az elhunytnak beszélnek, vele hosszasan "beszélgetve" ) hanem a "felkészülőknek"..... de hát azt a beszédet én mondtam. A hivatásos beszélőket hallgatva mindig az jut eszembe, "na ennek sincs halvány fogalma róla, hogy milyen volt az akit búcsúztat és mi az amit a hátramaradóknak a lelkére kéne kötni". És ezt a hiányosságot nem pótolja a beszéd profi megmunkáltsága.
Amikor a vízben oldódó urnát a személyzet vízre bocsájtotta, a szemerkélő esőben ( a Jóisten is őt siratta) mindenki fehér virágokat dobált a vízbe, kivéve engem, én a kulacsomból egy elegáns arannyal szegélyezett vékonyfalú üvegpohárba egy bő fél deci, neszmélyi hajóskanzenből való minőségi törkölypálinkát töltöttem magamnak és Laci emlékére ürítettem, majd neki is töltöttem egy adagot és a poharat az urna után dobtam. Úgy gondoltam jobban illik hozzá mint a halott növényi nemiszervek. Utoljára "élőben" a Thököly- Dózsa György út sarkán lévő kocsmában poharaztunk együtt a Kopár István Népsatadion konferenciatermében történt előadása után (mindketten adakozói voltunk az István földkerülő útjának). Sok időnek kell még eltelni, hogy ne ez jusson eszembe ha hajón alkoholos italt tartalmazó poharat veszek a számhoz.
Azt hiszem a saját halotti beszédemet amint megszáll az ihlet magam fogom megírni, jobb az ilyet nem idegenre bízni. Igazából felolvasni is én szeretném, de tekintettel a technikai nehézségekre talán hangfelvételt csinálok róla.
