Hajnalban keltem, átcsónakáztam a Dunán és Pestre utaztam a temetésre, amiről korábban már írtam. Valamikor régen amikor még csak egy barátom halt meg, annyira nyomasztott a dolog, hogy nem voltam képes szembesülni vele, inkább el se mentem a temetésére. Azt mondtam a következőre akkor megyek amikor engem visznek. De aztán sorba jöttek a halálok és .... szóval kezdem megszokni. A technikumi osztálytársamról Tertsch Bandiról már írtam, de még mindig felfoghatatlan számomra, hogy elment. Ő volt az erőember, az élsportoló, miközben nekem volt egy olyan évem amikor még tornából is fel voltam mentve, mert olyan betegségem lett amibe úgy tűnt akár el is patkolhatok. Aztán én meg itt vagyok és még a kétszeri kerítésmászás sem okozott gondot a kocsmahajó kikötőhöz, miközben a Bandinak mielőtt meghalt még a lábát is levágták. Igaz bagózott mint a gyárkémény, lett is érszűkülete, szóval ha dohányoztok, azonnal hagyjátok abba!
Muszáj lesz vennem egy jó dús parókát. Az a helyzet, hogy temetésen illik levenni a fejfedőt, de majd lefagyott a kopasz fejem ( ugyanígy voltam tavaly a Bach koncerten a templomban, meg egy esküvőn is, ahol ráadásul tanúskodtam) és nemrég másztam ki az influenzából, úgyhogy a hosszú búcsúztató beszéd közepén visszavettem a sapkámat, a Bandi megfogja nekem bocsájtani. Csak akkor vettem le újra, amikor, miközben a szökőkút szétszórta a hamvait, kisétáltam a parcella szélére és magamban elmondtam egy imát érte, meg mindnyájunkért akik még élünk az osztályból. Nem szeretem a temetési beszédeket, legalábbis amiket a "profik" mondanak, nekem sokkal jobban tetszik amit az amerikaiak csinálnak, hogy aki akar elmond egy történetet az elhunytról. Ha beszélhettem volna elmondtam volna, hogy még mindig használom azt a fogyasztásmérőt a hajón, amit egy üveg pálinkáért szerzett nekem egy kollégájától, amikor még aktív ELMŰ-s volt. A hivatalos beszélő elmondott sok mindent, de csak az ragadt meg bennem, hogy mindnyájan félünk a haláltól. Vannak dolgok amiktől félek, de a haláltól valahogy sose jutott eszembe félni. Pedig nagyon szeretek élni és igazán boldognak is érzem magam. Nyilván ez változni fog ha majd a gödör ott lesz a seggemnél, de egyelőre, miközben tudván tudom, hogy nincsenek már évtizedeim hátra, nyugodt vagyok felőle. Minden kötelességemnek eleget tettem, nincs már lezáratlan ügyem "idefent".
Itthon is mindenki boldog, ember állatok
tán még a növények is. Ha már élet és halál a téma, elkezdtem sajnálni a paprikamagoncok közül azokat amiket ki fogok selejtezni, mert ennyit nem tudok kiültetni.
